Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-14 / 217. szám
4 MÉPÚJSÁG SZEKSZÁRDI SZEMLE 1992. szeptember 14. Visszhang a Újabb adatok a kórház építkezéséről Az elmúlt1 heti Szekszárdi Szemlében megjelent Köztéri bonyodalmak a kórház előtt című írásra az alábbi két reagálás érkezett szerkesztőségünkbe. Elkelne a város segítsége A „Köztéri bonyodalmak a kórház előtt" című cikkben az önkormányzat gazdasági bizottsága vezetőjének nyilatkozatára kérjük az alábbi konkrét tények közlését. Az intézet 1991 .október 15- én - a távlati műszaki-fejlesztési tervbe illeszkedően - elkészíttette az új főporta és kiszolgáló pavilonsor beruházás tanulmánytervét. Ezen tanulmánytervet még 1991-ben bemutattuk a polgármesteri hivatal városüzemeltetési és beruházási irodáján, kérve az 1992. évi realizáláshoz - kiviteli összeg hiányában még konkrétan meg nem jelölt összegben - a támogatást és az előzetes építési engedélyt. Az önkormányzat vezető beosztású dolgozói, megismerve a kórház távlati fejlesztési tervét, segítő támogatást ígértek. A beruházás 1992. március 26-i kiviteli tervtanácsán a hivatal beruházási irodájának képviselői segítőkészen véleményezték a terveket. A kivitelezési tervdokumentáció birtokában 1992. április 17-én ismételten levélben jeleztük a hivatal felé a beruházás megindítását, kérve a lehetőségekhez mérten pénzügyi támogatásukat. Beadványunkra visszajelzésként kérték az igényelt támogatás munkanemekre vonatkozó tételes megbontását, költségvetési összeggel való alátámasztását. Intézetünk 1992. június 16- án kivitelezői árajánlattal és szerződéssel alátámasztott, részletezett támogatási igényt nyújtott be. A gazdasági bizottság döntését a tisztelt olvasók már ismerik. A konkrét tények feltárásával a tisztelt olvasóra bízzuk a gazdasági bizottság vezetője azon megállapításának helyességét, hogy a kórház egyáltalán nem vonta be a kérdéses beruházásba a város vezetőit, és az évközi pénzügyi támogatás kéréssel váratlan és megoldhatatlan feladat elé állította a gazdasági bizottságot. Sajnálatos megállapítás továbbá, hogy a kórház nem városi, hanem megyei intézmény. Talán a város lakosságának egészségügyi ellátása nem alapozza meg ezen állítást, s az országban a kevés megyeszékhelyek egyike Szekszárd, ahol a városi ön- kormányzat semminemű pénzügyi támogatást nem nyújt a kórháznak műszerfejlesztési és beruházási igényeinek realizálásához. Resch József ov. főmérnök Bercsényi utca, autók nélkül? Tisztelt szerkesztőség! A „Köztéri bonyodalmak a kórház előtt" című cikkükhöz kell szólnom egy másik problémáról is. Ha a kórház elképzelés megvalósul - a bejárat előtti közterület hangulatosabbá tételével - akkor a Bercsényi utcában levő családi házakat nem lehet gépkocsival megközelíteni. Ez az utca valamikor a Béri Balogh Adám 11-ből nyílt. A kórház részére parkolót építettek, így a régi bejárat megszűnt. Abból a parkolóból tudunk feljönni gépkocsival, ahol a kórházi porta bejárata épül. Készült egy út a Bercsényi utca 4. és 6. között, de az olyan keskeny, hogy egy nagyobb személyautó is alig tud elkanyarodni. Úgy gondolom, hogy az építési engedélyről az utca lakóit is értesíteni kellett volna. Ha egy magánszemély kerítést épít lakása, illetve1 háza körül, az összes érintett szomszédot értesítik. Mi csak azt vesszük majd észre, hogy az utat lezárták, teherautóval megközelíthetetlen lesz az a négy családi ház, ami a Bercsényi utcában van. Én is szeretem, ha a városban valami szép épül, a kórház által tervezett bejárat is valószínű szép lenne, de a környéken lakókat nem kellene levegőnek nézni. Egyébként ha a középső parkolósávból építik a bejáratot, nem okoztak volna gondot az itt lakóknak, és ha a tér kialakítására sor került, ott még szebb is lett volna. Legfeljebb a pavilonokat kellett volna máshogy alakítani. László Béláné Bercsényi u. 6. Rejtett értékeink * Az izraelita templom A mai szekszárdiak és az ide látogatók többsége már Művészetek Házaként ismeri azt az épületet, amelyben ezelőtt 95 évvel még az utolsó simításokat végezték. Hívassuk meg magunkat most mi is 1897. szeptember 23-ára, s tartsunk az érdeklődőkkel a zsinagóga felavatására. Az ünnepély a Bezerédj utcai régi zsinagógánál vette kezdetét, ahol az öt éve első rabbiként beiktatott Ungár Simon búcsúzott az eddigi hajléktól. Innét a tóratekercseket a hitközség legidősebb tagjai ünnepélyes menetben vitték az új épületbe, amelynek közelében már állt a gimnázium, de még helyét sem jelölték ki a múzeumnak és az emberöltő múlva épülő evangélikus templomnak. Az impozáns zsinagógában a templomi kar Linhardt Ignác kántor vezetésével énekelt, mialatt a tóratekercseket körbe- hordozták és a frigyszekrénybe helyezték. Ezután következett volna rend szerint a rabbi, csakhogy a hitközség úgy tartotta illendőnek, ha még az avató beszéd előtt szól mindazokról, akik a megvalósulást segítették. Leopold Sándor hitközségi elnök a Hans Petschnig gráci építész tervezte falak között említette Raisz József és Goldberger Arnold közreműködő mérnököket, Szélig Gáspár bátaszéki vállalkozót, az épület kivitelezőjét, akit a helybeliek eddig csak mint a kerékpársport egyik úttörőjét ismertek. Külön örömmel említette, hogy kizárólag helybeli iparosok dolgoztak a külső és belső építésen, köztük elsősorban Fischl, Frank, Debulay és Pesti: az asztalos, a festő, és a lakatosok, akiknek még ma is A „Almomban még kereskedek" Igaz történet a munkaszeretetről, az akaraterőről és az optimizmusról Sokan ismerik Szekszárdon azt a kék szemű, szőke hajú, babaarcú asszonyt, aki évei számának ellenére ma is jelenség. Miután jómagam is ismerem látásból, érthető, hogy felkaptam a fejem, amikor azt hallottam róla, hogy az ismert kereskedőből pedikűrös lett. Az idáig vezető út mögött hihetetlen akaraterő, elszántság, munkaszeretet, optimizmus rejlik. László Istvánná - Éva - a Domus mögötti új, korszerű fodrászüzletben dolgozik. Éva története nem mindennapi és nagyon tanulságos. Annál is inkább, mert a munkanélküliek száma egyre növekszik, és közülük sokan reménytelennek, kilátástalannak látják jövőjüket. Legyen példa számukra egy olyan asszony akaratereje, akit 36 évi munkaviszony után leszázalékoltak, és akit nemcsak a rendkívül kevés, 6 500 forint rokkantsági nyugdíj, hanem a munkaszeretet, a tenniakarás indított el arra az útra, amelynek végén egy új, a kereskedelemtől merőben más szakma művelőjévé vált. Kereskedő családból származik, így iskoláit kitűnőre végezve ő is kereskedő lett. Még a szépemlékú Korzó divatüzletében kezdte a szakmát. Aztán a Korzót lebontották, s Lászlóné a helyén épült Korzó Áruház egyik vezetője lett. Folyamatosan járt szakmai továbbképzésekre, a három gyerek mellett szinte állandóan tanult. Vezetője lett a leértékelt áruk boltjának 1974-ben, 11 dolgozó főnökeként. Az üzlet remekül ment, az ott dolgozó szakember- gárdának továbbadhatott mindent, amit tanítómesterétől, Landauer Sándortól a kereskedelemről talnult. Amikor megnyílt a Skála, megszűnt a leértékelt áruk üzlete, ám öt várta a Skála divat áru osztály vezetői posztja. Lelkesedéssel, szakmai szeretettel bírta volna, ám a szíve nem. Orvosi tanácsra kisebb üzletben, az akkor megnyílt S-modell butikban helyezkedett el. Amikor az orvosok már teljes fizikai-lelki nyugalmat írtak elő, úgy gondolta, egy saját üzletben talán kevesebb a gond, hisz csak magáért kell felelnie. Lakáscserével és sok-sok kölcsönnel nyitott egy saját üzletet, amely után 8 évig fizette a kölcsönöket. Közben már érezte, hogy egészségileg nem sokáig bírja és ha mint maszek leszázalékolják, minimális nyugdíjra számíthat csak. Ezért elvállalta a Kapós bolt vezetését. Talán még sokan emlékeznek rá, milyen sikeres és népszerű üzlet volt a 160-as alatt. Ebben az időszakban kereste meg a Bagoly ÁBC tulajdonosa, hogy vállalja el az üzlet vezetését. Mint minden új üzletben és új munkahelyén, itt is nagy lendülettel vettette bele magát a munkába, igazi kereskedői vére már az első hetekben sikerre vitte az üzletet. Egy hónap után sajnos üzletetikai problémák miatt egyik percről a másikra távoznia kellett. Elérkezett a perc, amikor úgy érezte, elég volt, nem bírja egészségileg tovább, saját maga kérte a leszázalékolását. Ez a folyamat egy évig tartott, az első rokkantnyugdíjat ez év februárjában kapta kézhez. Amíg rokkantnyugdíja intéződött, négy- órás munkaidőben dolgozott egy divatárucikk üzletben, amely a központi fodrászüzletben működött. Ott figyelt fel arra, hogy milyen nagy igény van a pedikűrre, sót úgy gondolta, hogy ezt a szakmát jó lenne kitanulni, hisz talán még betegsége mellett is végezhetné. Jelentkezett a BuTámogatások A szekszárdi önkormányzat művelődési bizottsága áttanulmányozta a pedagógiai tartalmi fejlesztési alapra beérkezett pályázatokat, s valamennyi munkát megfelelőnek tartotta. A tanítóképző főiskola gyakorlóóvodája 150 ezer, a 6. számú óvoda és a tanítóképző főiskola gyakorló általános iskolája 100-100 ezer, a Babits Mihály általános iskola 90 ezer, a műszaki szak- középiskola 75 ezer, a tanítóképző főiskola gyakorló általános iskolája (második pályamunka) 15 ezer forint támogatásban részesült. részben láthatók munkái. A meghívottak előtt méltán említette őket és az adakozókat, „kik egy akarattal szövetkeztek, örömmel áldoztak, csakhogy minél díszesebb épületet emeljenek". Tekintve, hogy a szekszárdi izraelita hitközség a magyarosítás terén mindig az élen járt, nem hatottak visz- szásan Leopold Sándor avató szavai: „E ház pedig legyen végtelen időkig temploma az igaz vallásosságnak, ápoló helye a haza- és emberszeretetnek, hajléka a magyar kultúrának." Mindez ráadásul aktuális is volt a zárókőbe helyezett okmány szavai szerint „a magyar nemzet ezeréves fennállásának és a zsidó vallás recipiálásának (befogadásának) évében". Egyben gesztust is jelentett azoknak, akik között - Borzsák Endre szerint - „talán többen olyanok, akik Krisztus palástjába burkoló- dzunk". Borzsák különben oly szépnek és impozánsnak tartotta az új zsinagógát, hogy nehezményezte, miért van beszorítva szinte a környező épületek közé. Ma, amikor már a Kerényi József által újjátervezett térbe lépünk, ebből aligha érzünk valamit, mert az idő és a városrendezés néha jót is tehet... Dr. Töttős Gábor Fotó: Kispál Mária Hajdan 275 éve, 1717. szeptember 19-én Mérey Mihály apát bepanaszolta a vármegyénél Szlovenich Mihály szolgabírót, mert Szekszárd bíráját úgy megpálcáztatta, hogy napokig a kezét is nehezen tudta emelni. 190 éve, 1802.szep- temberében befejeződött a kétszer 6 ágyas első megyei kórház építése: ez a mai „kórházváros" legrégibb előzményének tekinthető. 95 éve, 1897. szeptember 19-én tudatta a Tolnamegyei Közlöny: „A szegzárdi izp hitközség újonnan épített templomának felavatási ünnepélyét folyó hó 23-án délután 3 órakor tartja meg". 90 éve, 1902. szeptember 18-án először robogott át autómobil a megyeszékhelyen. Egy nap múlva Perlaky József igazgató - Bodnár István szavai szerint - „jelenti a kaszinó választmányának, hogy a Kossuth Lajos ünnepség alkalmából a kaszinó kertjében megjelent 48-as honvédeket a kaszinó költségére két hordó sörrel megvendégelte". 80 éve, 1912. szeptember 16-án tudósított a Tolnavármegye és a Közérdek a Szekszárdi Sport Club első idegenben játszott labarúgó mérkőzéséről: Baján elődeink 7:0 arányú vereséget szenvedtek, igaz, csak tíz emberrel játszottak, mert a középcsatár lekéste a vonatot... 55 éve, 1937. szeptemberében Babits Az Összes költeményekre címmel írja négysorosát: „Maradjatok összesek/ Egy költőt eltemettem/ Most már más költő leszek/ És leszünk vele ketten". Krónikás Dél-Amerika az ötvenes előtt Az Andok országainak zenéjéből kaptak ízelítőt néhány nap erejéig a szekszárdiak, legalábbis azok, akik a múlt hét végén a Garay téren található ötvenes számú bolt előtt haladtak el. Hét fiatalember - a bolíviai Roberto, Gonzalo és Pacha, a chilei Enrrique, az ecuadori Antonio, valamint a perui Victor és Edwin, azaz így együtt a Los Machaycuitos nevű együttes - hamisítatlan dél-amerikai ritmusokat varázsolt elő az egzotikus hangszerekből. Az ecuadori Antonio azt is elmesélte, hogy csodálatosnak tartja a magyar embereket és Magyarországot, éppen ezért szeretnék bejárni hazánkat. Mire ezek a sorok megjelennek, már egy számukra kimondhatatlan nevű városban, Székesfehérváron „utcazenélnek". Fotó: Kispál Mária dapesti Fodrász és Kozmetikai Egyesületben, ahová beiskolázták - a tanfolyam összege 6 500 forint volt - és fél év múlva sok tanulás és Budapestre bumlizás után szakmunkás bizonyítványt szerzett. Orvos és gyógypedikü- rös mellett tanult, manikürözést, pedikürözést és gyógytalpmasz- százst. Amikor már járt a tanfolyamra, tudomására jutott, hogy a megyei önkormányzat segélyt ad azoknak, akik átképzik magukat. Kért a tanfolyamról egy igazolást és benyújtotta segély iránti kérelmét. A választ, amit sokára kapott, az ó szavaival idézném: „Csak a tanfolyam összegének megtérítését kértem, a sok más kiadás eszembe se jutott. A válasz számomra megdöbbentő volt. Döntöttem, határoztam, elutasítom, fellebbezésnek helye nincs. Nem tudtam felfogni a határozatot, mert Tamásiban élő kolléganőm, akivel együtt végeztem a tanfolyamot, minden további nélkül megkapta az összeget. Lehet, hogy rosszul gondoltam, amikor azt hittem, hogy segítség járhat annak is, aki saját maga, saját akaratából elvégez valamit, hogy munkája legyen, hogy dolgozhasson, méghozzá egy olyan szakmában, amelyre ebben a városban nagy kereslet lenne?" Lászlóné hangjában érződik a keserűség, a csalódottság. Ám ez a hang pillanatokon belül meleggé válik, amikor új szakmájáról mesél. Azokról, akik a keze alól kikerülve „visszafiatalodnak", megszabadulnak fáradtságuktól, fájdalmaiktól. Beszél a svéd és japán láb- és kézmasz- százsról és arról, hogy elégedett, mert percől perce mérhető munkájának eredménye. „Álmomban még kereskedek, de napközben szolgálom a hozzám betérő embereket. A munka visszaadta az életkedvemet, új kollégáim, akik sokat segítettek, amig idáig eljutottam, az emberekben való hitemet." Sas Erzsébet Szerencsés repülést! Hazafelé baktatva, az Arany János utca felől láttam meg, hogy a bankház és a volt Köjál-székház között feszülő dróton a belváros fecskéi gyű- léseznek alkonyaikor. Dühöngött még a trópusi forróság, ha a meteorológia előrejelzéseit hallgatják, nyilván nem sereglenek össze. Ám a fecskék arra hallgatnak, amit az ember nem tud néven nevezni, ha csak ösztönökre utal. Naptár nélkül tudják, hogy itt a nagy szárnypróba ideje, irány Dél, ahol nyaralni lehet amíg nálunk ősz és tél teszi lakhatatlanná a fészkeiket. Mint már annyiszor, most is megálltam ámulni és bámulni. Ezúttal - talán nem is véletlenül -, az volt csodálatom tárgya, hogy milyen rengetegen fémek el a dróton egymás mellett, békésen. A fecskék nem verekszenek, köztük nem kérdés, hogy ki melyik, milyen fészekből jött, borsszemnél picikével miért nagyobb egyik-másikuk szeme. Igaz, olyan se akad közöttük, aki faképnél hagyja az utazást „megbeszélőket", hogy nem közösködik, ő majd egyedül is boldogul. A többivel pedig legyen, ami lenni akar. Utólag már azon tűnődöm, hogy az emberközelséget annyira szerető fecskenép erkölcseit miért nem tudta, tudja megrontani az emberféle? Egyszerűen csak azért, mert ők fecskék, tavasszal megérkezők, fészket nagy szakértelemmel építők, szorgos és jó fiókanevelők, akik cikázó szárnyaikkal életörömmel írják tele az eget? Nagyon szeretem őket. Kívántam is nekik szerencsés repülést, és majdani jóízű hazatérést, hiszen végül is itt vannak igazán itthon, ahol mindig nagy keletje volt a kikeleti szép reményeknek és buzdulásoknak. Most meg különösen nagy, hiszen 1992-t írunk...
