Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12 / 216. szám

8 NÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. szeptember 12. Mórágyi évszázadok Kevés Árpád-kori falu di­csekedhet azzal, hogy törté­nete külön kötetben látott napvilágot, ez évtől köztük van Mórágy is. A Tolna Me­gyei Önkormányzat támoga­tásával és a falu lakóinak se­gítségével jelenhetett meg Szi­lágyi Mihály munkája, amely sokrétűen, színesen, olvasmá­nyosan dolgozza fel a falu tör­ténetét. Két nagy tanulsággal szol­gálhat a könyv az olvasónak: az egyik az a nyüvánvaló igazság, hogy maga a történe­lem is a történelmi tudat ré­sze, (a történelem nem „van", hanem írják), másrészt egy ki­sebb közösség életét megis­merve tűnik leginkább szembe, hogy a „nagy" törté­nelem főszereplői mi magunk vagyunk, adott esetben e kis falu lakói. Az olvasó így sze­mélyes sorsokban tükröződve láthatja a nagy történelmi sorsfordulókat. Különleges fi­gyelmet érdemel a mű azért is, mert, mint tudjuk. Mórágy évszázadokig nemzetiségi te­lepülés volt, s mivel a nemzeti kérdésnek ma térségünkben egyre erősödő aktualitása van, hozzájárulhat a nálunk is uralkodó, agyonhistorizált, romantikus nemzet-felfogás újragondolásához, egy kor­szerűbb önkép kialakításához. A könyv lényegében három hangsúlyos része a törökkori magyar és rác faluval, az azt követő, német telepesek lakta faluval foglalkozik - ez utóbbi a legátfogóbb -, az utolsó feje­zet pedig az 1945 utáni meg­próbáltatásokról szól. Ezt megelőzően szó esik termé­szetesen a település őskori tör­ténetéről, többek között Wos- sinszky Mór munkássága nyomán, illetve Mórágy kö­zépkori említéseiről, amelyek egyike 1468-ból, negyvenhá­rom értékes család- és utóne­vet hagyott az utókorra. Meglehetősen cifra utat járt be a falu az évszázadok alatt. A török megszállás elől me­nekülő magyar lakosságot, az akkori népvándorlás dél­északi irányának megfelelően szerb népesség szorítja ki. Az eltérő kultúrák találkozásának bonyodalmai azonban itt még nem nemzetek közti konflik­tusok, inkább a török és ma­gyar adókövetelők, és a rác adózók között zajlottak. Bár, mire a török hódítók távoztak, a délszláv elem is eltűnt, kul­túrájuk hagyott nyomot maga után, a török motívumokat a balkánival vegyítő rác kerá­mia formájában. Az újra el­néptelenedő falut az 1724-ben létrejött szerződés alapján, sváb telepesek veszik bir­tokba, számos kiváltsággal felruházva, akik kezdetben az óhazába írt leveleikben a Dél- Dunántúlt, a „schwäbische Türkei"-t, álmaik beteljesülé­seként említik. E szorgalmas, dologszeretó népcsoport az itt töltött mintegy kétszázhúsz esztendő alatt olyan mező- gazdasági kultúrát teremtett, amely képes volt eltartani a falu népét, közösségi életének földrajzilag messzire nyúló hagyományai híd, és sziget is volt egyben. Híd a németség­hez a magyarok, sziget a ma­gyar tengerben a németek számára. Külön alfejezet tár­gyalja a kiemelkedően gazdag egyesületi életet, és a kereszte­lőkhöz, esküvőhöz, temetés­hez kapcsolódó, a magyartól sokban különböző népszoká­sokat. Beszédesek a XX. szá­zad első felének, a népesség anyanyelv szerinti adatai: 1930-ban például 1924 német, 101 magyar, és 4 egyéb anya­nyelvű lakosa van a falunak, 1350-en nem beszélnek, 403-an pedig nem is írnak, ol­vasnak magyarul. Figyelemre méltó adat, főleg, ha a köztu­datban élő, a trianoni határok közti egységes nemzetállamra gondolunk. A helyi németség első meg- hasonlását, a magyarokkal való konfliktusát a náci esz­mék terjedése, a Volksbund megalakulása hozta. Sokan léptek be a szervezetbe, má­sok az SS önkénteseiként ke­resték a boldogulást. Soraik­ból kevesen tértek vissza. A szerző itt kitűnő éleslátással mutat rá, a Volksbund szerve­ződésének, elkövetett atroci­tásainak szociális hátterére: a militáns szervezet ugyanis fő­ként a szegényebb zsellérréte­get tudta megnyerni céljainak. Korábbi, átlagosnál jobb hely­zetéért 1945 után komoly árat fizetett Mórágy: a nemzeti szocializmus után új hisztéria, a kollektív bűnösség elve alap­ján került sor a nemzeti ki­sebbségek kitelepítésére, sok helyen, például a Vajdaság­ban a németség likvidálására, az itthon maradók egy részé­nek a malenkij robot, a kitele­pítés jutott. Harmadszor cse­rélődött tehát ki Mórágy la­kossága, felvidéki, és erdélyi magyarok, szintén menekülő kitelepítettek vették át a sváb- ság helyét. így tükröződnek hát a helység történetében a világtörténelem nagy nép- vándorlásai. Szigorúan történész szem­mel nézve a dolgozatot - amit e sorok írója nem tehet, és nem is szándékozik megtenni -, egy-két hiányosságra, pon­tosabban csak hiányra fény derülhet. Az első a mórágyiak szerepe az 1848-as szabadság- harc eseményeiben, amelyről a szerző talán a források szű­kös volta, vagy egyéb okok miatt nem ejt szót. 1848 reális, a mítizálást kerülő értékelésé­hez pedig nagyon tanulságos lenne a nemzetiségek szere­pének tárgyszerű megisme­rése. A másik problémás idő­szak a szocializmus negyven évének tárgyalása. Itt, úgy tű­nik, a történész átadta helyét a korszak szemtanújának. Meg­ritkulnak a tények, adatok, például a téesz-szervezés kö­rülményeiről, a változó élet­módról, az infrastruktúráról, helyette párttitkári beszámo­lókból citált agitálások, fenye­getések szerepelnek. Túl kö­zeli talán a korszak az elfogu­latlan rálátáshoz. Végül: van-e értelme an­nak, hogy egy közösség tudja, hogy lakóhelyét 1267-ben em­lítették először oklevelekben, vagy lakói pontosan honnan vándoroltak be? Nos, a hely- történet talán legszárazabb műfaja a történetírásnak, a könyv azonban ezen felül rep­rezentál is. Olyan, mint egy múzeum, mint egy ember életrajza. Reprezentálja, hogy egy közösségnek van múltja, nem is akármilyen mozgal­mas, hozzátartozik a hagyo­mányhoz. S ha ez a hagyo­mány nem kirekesztő jellegű, - esetünkben márpedig ez így van -, a könyv megtette fel­adatát. Tóth Ferenc írás közben (Ha Illyés élne...) Rövid időn belül ketten is kérdezik: hogyan látná világunkat Illyés, ha megéri a nagy változást? A válasz csak történelmietlen lehet, az ő világában egy má­sik koordinátarendszer szabályai érvénye­sek, akkor is, ha az életmű sokunk szeme előtt teljesedett ki s vált örök értékké. De azért vigyázzunk a jelzővel, mit jelent az „örök" érték? A teljes Goethét németszakos egyetemisták sem olvassák végig, nem is ér­demes. Petőfi maga rostálta meg verseit, Kosztolányi azt írja Adyról, legföljebb ötven maradandó verse van, ami azért nem cse­kélység, s a Babits-életműből sem hiányza­nak a zsengék. Illyés maga válogatta ki - fu­kar kezekkel mérve! - maradandónak vélt verseit, de az idő és korízlés másként válo­gat, önkényesen, pillanatnyi vonzalmához igazodva. A remekművek folyton váltják színüket, s az egyes verseknél legtöbbször fontosabb a költői magatartás, ami ércszo­borként néz ránk. így látjuk a legjobbakat, Balassit épp úgy, mint Zrínyit vagy Petőfit, Radnótit. Néha a kegyelet is igazít az emlé­kezésen, Petőfit - Madarász festménye nyo­mán - szívesen képzeljük el a csatatéren, amint lankadó jobbja utolsó percében is ver­set ír. A szeretet illúziókat is táplál, s gyakran gondolunk arra, hogy ha itt lennének köz­tünk ... Csak vissza kell állítani az órákat, s Illyést is ide varázsolhatjuk. Daliás alakja már megtört, járása kicsit bizonytalan, de épp ekkor, utolsó éveiben kívánta magának: legyek a legmesszebb látó magyar. Nem volt gyakorló politikus, de az egész országra érvényes politikai programját már első verseiben megfogalmazta s mindvégig hű maradt a Nehéz föld súlyos soraihoz: Bi­torolt földből fakadtam ki én, Egy zsellérház udvarán, grófi park mögött... csendesen utálom urainkat. Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot ve­tett bennem, Együgyűbb szíveknek gondol­tam innen jelt adni vele. Életre szóló program, amiben - a kívülálló számára láthatatlanul - a közelinek remélt változás is jelen volt. Íróasztalában fürdő­szobás parasztházak tervrajzát őrizte, s ez a remény vitte a gyakorlati politika közelébe is. A háború után a Parasztpárt egyik veze­tője volt, többfelé megfordult az országban, én is ebben a minőségében találkoztam vele először. Képviselő volt, a kultuszminiszteri tárcát is felkínálták neki, de ez nem érde­kelte, a képviselőségről is korán lemondott. Azt viszont őszintén remélte, hogy a párizsi béketárgyaláson ő képviselheti nemzetét, ez­zel kapcsolatban naplójában egy idétlen tré­fáról is megemlékezik. Nem lehetett volna nála alkalmasabb követünk, de még csak a delegációnak sem volt a tagja. Az eredmé­nyen állítólag ő sem tudott volna változtatni, mint az is igaz, hogy hivatalosan küldöttsé­günket alig méltatták figyelemre. 1945 novemberében verssel fordult az új nemzetgyűléshez: „Fölös mondanom: szá­radjon le a / kéz, amely itt maga felé hajul; / ez a nagy fény, mint szálló kard vasa / csap felénk a nép millióiból." A nagy fény hamar kialudt s Illyés vég­képp eltávolodott a napi politikától. Ameny- nyire tehette. Jól tudta, bármikor elhurcolhat­ják, lehet, hogy ez meg is fordult Rákosiék fe­jében. De másként döntöttek, ahogyan József Attila esetében is. Vagy talán nem is volt szükség titkos politikai döntésre? Csak egy­szerűen arról volt szó, hogy még Rákosi sem tudott szabadulni a lángész gravitációs teré­ből? Azt mondják, nem volt műveletlen, a börtönben Illyést is olvashatta s esetenként mégis csak felismerte a minőséget, ami nem olyan természetes tulajdonság, mint sokan hiszik. Rákosi kereste Illyés barátságát, örült, hogy tegeződhet vele, ami pártkörökben nem volt természetes, még Lukács és Révai is mindvégig magázódott. Illyés tudomásul vette ezt a bratyizást s közben megírta az Egy mondatot, a kor drá­mai dokumentumát. De mert mit tehetett volna mást, ott volt a pártrendezvényeken, s amikor tehette, csak annyit mondott, Mátyás, menj le Rácegresre, nézd meg, hogyan élnek a hajdani cselédek. Rákosi valóban elment Rácegresre, aláírását az iskolai naplóban Va­das Ferenc találta meg, de nem tett semmit, a puszta nem fért bele a „vas és acél országa" irreális terveibe. Illyés pedig mindenütt segített, ahol tu­dott. Barátságának aranyfedezete volt, de a rászorulók mást is kaptak, naplójában sze­mérmes sorok szólnak a karácsonyi csoma­gokról, arról is tudunk, hogy az ínségben élő Paszternaknak egy öltönyre való ruhaszöve­tet küldött. Amikor tehette, szót emelt az ül­dözöttekért, Konrád Györgyért épp úgy, mint az erdélyiekért. S mit csinálna ma? - kérdezik egyre töb­ben, nem is alaptalanul. Tudjuk, az ilyesmi csak játék az idővel, de miért ne forgathat­nánk vissza a naptárt, amikor oly nagy szük­ség van okos szavára? Az első hónapok lázas örömében nyilván magas tisztségekkel kínálják meg, azt mond­ják, legyen a köztársaság, az Akadémia el­nöke. Amikor Mitterand - ez Kádár utolsó éveiben történt - Magyarországon járt, maga kérte, hogy találkozhassék Illyéssel. Négy- szemközt beszélgettek, a lapok azonban csak néhány sort írtak erről. Ilyesmire biztosan vállalkoznék ma is, s van-e valahol államel­nök, aki ne érezné megtisztelőnek, hogy vele ülhet egy asztalhoz? Valószínűleg nem lépne be egyik pártba sem, a vádakra, amelyek időnként elhangza­nak ellene, nem válaszolna, mindent megírt, amit fontosnak tartott. Igen, írt valamit egy­szer még Sztálinról is, de - mint Babits ver­sében - „Martinuzzik kora jött. Összeszorí- tott/fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravasz­ság". A gazda pedig ilyenkor „vár, kinéz, ke­rítést csinál", mert tudja, „vigyázni kell". Illyés volt a nagy őrző. Vészterhes időkben súlyos feladat, felelősségteljes. „Őrzők, vi­gyázzatok a strázsán" - írta Ady s a folyta­tást a történelem diktálta. Ady örökét Babits vette át, az övét Illyés. Súlyos felelősség, ami elől, ha akart volna sem térhet ki. A Nehéz föld mázsás tömbjei erről vallanak, miként az egész életmű. De mit csinálna ma? Soha nem szolgálta a hatalmat, mindig csak elviselte, ahogy a ha­talom is elviselte őt. A tehetséges ember gya­nús, a lángészre külön is vigyázni kell. Előbb Gömbös próbált egyezkedni vele, azután Im- rédy, Később Rákosi, majd Kádár. Egy régi fénykép így őrzi: Kádár viccet mesél, ő azon­ban nem is mosolyog, összehúzott szemöl­dökkel figyeli a hatalom cicázását, ahogyan pásztor ősei nézték a vihar előtti tájat, gya­nakodva, amikor a felhők a láthatár szélén gyülekeztek s napfény festette őket színesre. A magasban kereste a hazát, az elpusztítha- tatlant. És a szabadságot.A zsellérnépekét, mindnyájunkét. Tudjuk, lehetett volna fran­cia költő is, de hazatért, amire hajlott korá­ban így emlékezett: Haza az húzott, ami elűzött: az ország szolga-volta. Szabadság! küzdők, egyre küzdők: ne legyek hazámnak se foglya. Ma sem mondaná másként, ebben biztosak lehetünk. Csányi László Dédapáink víg kedélye Tagadhatatlanul sokat szenvedtünk mostanában a szárazságtól. Nem azért mon­dom, de régen ez sem volt így: Szekszárdon például külön magyar királyi esőcsináló élt, a nemesi származású atyafit Miskolczy Lajosnak hívták éé a Styrum-Lymburg alapít­ványból kapott némi segélyt. A Tolnavármegye 1895. au­gusztus 25-i híradása szerint legkevésbé sem lehet ráfogni, hogy bolond lett volna. „Prak­tikus esőcsináló. Szegzárd vá­ros ismert esőcsinálója, Mis­kolczy a múlt napokban vár- vávárt és szerencsésen bekö­vetkezett eső után aláírási ív­vel kezében jelent meg egyes házakban, anyagi támogatást kérve azért, hogy a kívánt esőt oly sikeresen megcsinálta. Azzal indokolta ezt a kérel­mét, hogy anyagi támogatás­sal ezentúl még jobban mód­jában lesz megvizsgálni az ég és felhők alakulását és így könnyebben is sikerül majd neki esőt csinálni, akkor, ami­kor a t.c. publikum megren­deli." A magukat feltaláló embe­rekről amúgy hálás téma érte­kezni vállalkozó korunkban. Igaz, azt mondják, néhányan átesnek a ló túlsó oldalára, de erre mostanában nem Veres Péter jellegzetes mondását szokták idézni: aki csúszkál a lovon, az egyáltalán nem tud lovagolni. Az Üstökös 1860. augusztus 25-én azt hiszem, fején találta a szöget: De már hogy tud ön a lóról le­esni?- Csak nem kívánja, hogy a levegőben maradjak lógva?". Ha kívánja is, nem sokra megy vele ... Van, aki előre gondoskodott magáról, úgy, ahogyan Horváth Sándor képviselő mesélte az 1872-es ülésszakon: „Tarisznyás gaz- duram kirúg a hámból s ré­szegen felszáll a vonatra. Jön a conductor, kéri a jegyét. Éz ta­risznyájában kotorászik, nem találja, mire elkáromkodja magát. - Halli, ke, az ilyen csúnya istenkáromlás miatt maga a pokkolra fog jutni! - szólt a conductor, akinek a ré­szeg így válaszolt: - Amondó vagyok, felséges kenduram, hogyha elmenék a pokolba, onnét is visszajövök, minek­utána retourjegyet váltottam". Az is bizonyos, ha az ember hosszú útra indul, jobb, ha jó előre biztosítja a lelki üdvét. Az Üstökös 1861. augusztus 17-én mesélt a találékony kál­vinistáról. „1848-ban csatába készült a huszár, alázatos képpel búcsúzni megy a falu­beli tiszteleteshez, s kéri, hogy miután a jó Isten tudja, mikor szakad vége ennek a háborús vüágnak, szolgáltatná ki neki az Űr vacsoráját bor képében vagy 10 esztendőre. A tisztele- tes felfogta a huszár kívánsá­gának értelmét, vitetett neki két palack bort a javából, mit az minden további magyará­zat kívánása nélkül elfogyasz­tott." Néha azonban elkél a ma­gyarázat, legalábbis úgy, ahogy az akkor újdonságként bevezetett vasárnapi munka­szünet ügyét próbálta pártolni a Tolnamegyei Közlöny 1891. augusztus másodikán. „Vik­tória angol királynőről beszé­lik a következő történeti ado­mát. Egy szombati napon egyik minisztere egy nagy csomag aktával lépett be hozzá, s arra kérte, intézze el azokat hétfőre. - Lord, - mondá a királyné - hiszen holnap vasárnap van! - Fel­ség, - felelet a miniszter - ezek az ügyiratok nagyon fontosak, az állam érdeke nem tűr ha­lasztást. - Jól van, akkor hát hagyja itt az aktákat - szólt a királyné. Másnap nagyszerű istentisztelet volt, melyen a miniszter is megjelent. Á pré­dikáció alaptétele ez volt: „Szenteld meg a vasárnapot!". A pap nagy hévvel és lelkese­déssel fejtegette ezt a paran­csolatot s az áhitatos közönség feszült figyelemmel leste sza­vait. Mikor a beszéd végétért, a királynő ezzel a kérdéssel fordult a mellette álló minisz­terhez: - Nos, lord, hogy tet­szett önnek a szentbeszéd? - Rendkívül, felség! - feleié a kérdezett. - Hát tudja meg - folytatá a királyné -, hogy a tárgyat én adtam, és hiszem, hogy tartalmát az összes hall­gatóság megszívleli. A mi­niszter megértette, s az aktá­kért csak kedden ment a kabi­netbe. Sohasem kérte többé a királynét, hogy államügyeket vasárnap intézzen el." Könnyű persze Viktóriá­nak, hiszen ő egy világbiroda­lom királynője, de mit tehetett Ferenc József 1904-ben a rozs- nyói püspökkel? A nevét is el­árulhatjuk, (gondolom, nincs utódja) Ivánkovits Istvánnak hívták, s nyolc évi főpapi ténykedése alatt egy millió korona adósságot halmozott föl, holott jövedelme mind­össze évi 60.000 koronácska volt. „Szó volt arról, hogy Ivánkovits püspök lemond és kolostorba vonul, legalább a magyar kormány ezt kívánta, de a püspöknek e lépés megté­telére nem volt elég lelki ereje. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a zárgondnokság elrendelése" - ahogy az kisko­rúaknál és jogilag cselekvő- képteleneknél szokás... Ha az a lépés nehezére is esett a nevezetes püspöknek, a séta azért még jól eshetett a Szekszárd Vidéke 1881. au­gusztus 18-i számában: Jó napot, plébános úr! Hová tet­szik? - Jó napot, tanító úr! Hát egy kicsit ballagok, hogy étvágyat kapjak az ebédem­hez. On hová igyekszik? - Én meg szaladok egy tanítvá­nyomhoz, hogy ebédet kapjak az étvágyamhoz". Valaki most azt mondhatja erre, hogy persze, mert a pe­dagógusok mindig sírnak a fi­zetésük miatt, amióta világ a világ. Lehet, de ez talán azért van, mert ugyanúgy intézhe­tik az ügyeiket, ahogy az egy­szeri ember az Üstökös már idézett 1860-as számában. „-Ringasd már most te ezt a rívó gyereket, - mond éjjel a nő férjének; - tied csak úgy, mint az enyim, hadd aludjam én is. - Ringasd magad - vála­szol az, - az én részem hadd ríjjon." Bizony úgy van ez, ahogy az újmódi közmondás tartja: Kutyaugatás, pedagó­gussírás nem hallik az égbe. Dr. Töttős Gábor------------—j- ................... a__iu E gy régi szőlőprés Machán István helytörténész pincéjében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents