Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
1992. szeptember 12. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Dohogás szeretetért Történetek gyerekekről A gyerekek a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai. Csak a szülők védhetik meg őket, de mi van akkor, ha éppen ők bántják, vagy csak rosszul szeretik? Ülünk a vonaton, buszon. Az óvodáskorú kisfiú lelkesen bámulja az elsuhanó tájat. Minden percben kérdez valamit, hogy micsoda, miért van ott, miért zöld fű, kék az ég. Fiatal, üde, jólöltözött anyjából egyetlen értelmes választ nem volt képes előcsalogatni. Pedig nem látszik a fiatal nő sem fáradtnak, sem szomorúnak. Csak közönyös. Egyszer aztán felugrik és felkiált a kisfiú: Nézd, anya mekkora hegyek! - ragyogó szemmel fordul az anyja felé. Az meg ráförmed, hogy milyen buta vagy, ezek nem hegyek, hanem dombok. Különben is üljön nyugodtan a fenekén, és hagyja őt békén. Végre nyert. A gyerek sértetten, hogy örömét nem volt kivel megosztania visszaült és elhallgatott. Az út hátralévő részén némán maga elé bámult. Egy ismerősöm jut szepibe róla, aki boldogan nevelte férjével együtt első gyerekét. Amint visszament dolgozni, gyakran volt ingerült, türelmetlen. Egyszer elmesélte, nagy lelküsmeretfurdalások közepette, hogy már megint megverte a gyereket, pedig csak a nagy rohanás, a temérdek tennivaló miatt volt fáradt és ideges. Tudod, mesélte, most jöttem rá, hogy milyen nehéz elszakadni a családi modelltől. Engem is egész gyerekkoromban vertek, felváltva az anyám és nagyanyám, pedig nem velem volt bajuk, hanem a hozzájuk tartozó férfiakkal. Én mindenben igyekeztem megfelelni nekik, kitűnő tanuló voltam, szófogadó és engedelmes. És most én is folytatom, amit ők csináltak velem? Keményen elhatározta, és meg is tartotta, hogy többet nem üt meg embert, legkevésbé a rábízott, neki kiszolgáltatott gyereket, aki nem maga akart megszületni, hanem a felnőttek akarták létét, tehát felelősek is érte. Ide ülik egy másik beszélgetés. Két hetedikes kislány vitatta meg a parkban a családi ügyeket. Csak annyit hallottam belőle, hogy a copfos mondja a másiknak. - Miért nem mondod meg nekik, hogy az ember em azért szül gyereket, hogy legyen kit vernie. Vegyenek inkább macskát és azt rugdossák! Azt hitte humorizál, a másik meg el- szörnyedve rászólt: - Meg vagy te őrülve, agyon is vernének, ha így beszélnék velük. A következő történetet egy tanítónő mesélte:- Anyák napjára készítettek ajándékot a gyerekek, s nem lettek készen vele a napközi végéig. Akinek ment a busza, azt elengedtem, de aki a közelben lakott folytatta a munkát. Egyszer csak az egyik kedvencem, aranyos, élénk, és nagyszájú kislány szó nélkül csomagolni kezdett, majd odajött hozzám és nyújtotta pofiját puszira, hogy ő akkor most megy. Csodálkozva kérdeztem meg tőle, hogy kikap-e ha késik? Kikapok, én?! - kérdezte ámultán. Dehogy, csak ha sokat kések, akkor aggódnak értem. Soha életemben nem hallottam még alsós gyerek szájából ezt a szót. Elhatároztam, hogy ha nekem gyerekem lesz, megpróbálom úgy nevelni, ahogy ezt a kislányt a szülei, akiket akkor még nem is ismertem. Emberszámba kell venni a gyereket, meghallgatni kis és nagy ügyeit. Vigasztalni, ha szomorú, megszidni, ha hibát követett el. Haragudni, ha haragosak vagyunk, nevetni, ha jó a kedvünk. Be kell vonni a gyereket a család ügyeibe, tudja, hogy mi történik körülötte és miért. Kiabálni is szabad, de tudni kell kibékülni. Nem igaz az sem, hogy a gyerekünk előtt a legjobb arcunkat mutathatjuk csak - mondta. Lássa csak, hogy a szülő is ember. Emlékszem, úgy négyéves lehetett, amikor valami miatt bőgtem a konyhában, s megjelent. Meglepetten közölte velem, nem is tudta, hogy a felnőttek is sírnak. S a maga módján elmesélte, mennyire szégyellte eddig hogy ő, időnként még most is bőg, akkor is ha nem akar. Kiderült, hogy ezt a szamárságot az óvodában hallotta, s mint minden felnőtt dumát, készpénznek vette. Nyolcadikos lehetett, amikor megvette nekünk a Murphy-szülők törvénykönyvét, és közölte, hogy ezzel a nevelésünk nagyjából be is fejeződött, most már egészen használható szülők lettünk. Remélem, nekünk is sikerült belőle egészen társadalom-, és boldogság-képes embert nevelni. Ihárosi Ibolya Polgári gondolatok az utcanevek megváltoztatásáról Maradjon a Szabadság, jöjjön a Karaj! A rendszer- és társadalmi változás első jeleként városok, utcák, terek kapták vissza eredeti nevüket. így lett Le- ninváros ismét Tiszaszeder- kény és vált újra Oktogonná Budapesten a November 7-e tér. Az indokolt névváltozások soha nem látott utcanév változtatási hullámot indítottak el országszerte. Dombóvár város képviselőtestülete is szükségesnek látta a városban néhány közterület átkeresztelését. A felmerült és indokoltnak talált névváltozásokkal előkészítő bizottság foglalkozott, majd javaslatot tett új elnevezésekre, melyekről kérdőíven kérte ki a polgárok véleményét. A lehetséges válaszok: igen, nem, esetleg más névre való javaslattétel volt. Egyöntetű helyeslés fogadta a lakosság részéről az Engels utca helyett a Kórház utca elnevezést, Lenin utca helyett a Szent Gellértet, Ságvári Éndre helyett Pál Lászlót. A több tucatnyi egyéb utcanév változtatás elől azonban a megkérdezették nagy hányada mereven elzárkózott. A visszaküldött válaszok közül néhányat közzé teszünk a teljesség igénye nélkül. Népköztársaság útja helyett István király útja, Újdombóvári, Nyírfás vagy Nyírfák útja Mire jó az, ha rendszerváltás van, akkor az utcaneveket is megváltoztatjuk? Ahányszor rendszerváltás lesz, - ki tudja még hányszor - annyiszor változtatnak utcaneveket?! Nem beszélve mindennek a pénzügyi vonzatáról. Olyan jól áll ez a város, hogy ilyen célra pénzt is ad ki? Úgy gondolom, azt az összeget sokkal fontosabb dolgokra is lehetne fordítani: fűtőmű, újdombóvári vízmű, iskolák. A lakosságot is annyi teher sújtja, hogy nem hajlandó az új házszámtáblát megvásárolni. Több emberrel beszélgettem a névváltozásról, nem értenek vele egyet, nem fogják visszaküldeni a nyomtatványt, mert nem értenek egyet a változtatással. Még megjegyezném, hogy azok a nevek, akik helyett most mást akarnak, ők egy eszméért haltak meg valamikor! Esetleg ha az új emberek nevéről is kiderül később valami, akkor újra cserélünk? A „nép" szó remélem, senkinek a csórét nem birizgálja, hiszen a m.b. polgármester úr, én is, az utcaseprő is a magyar nép tagjának valljuk magunkat. Ha már a ráfordításra ennyi pénz van, javallnám az életveszélyesen rossz járdák kijavítását, stb., stb., stb.! Névváltoztatással járulékos költséget nem vállalok. Hűha! De jó nekünk. Végre eljutottunk oda, hogy a városnak már ilyen marhaságokra is telik! Vagy talán nem is a városnak? Az emberek százainak, ezreinek lassan kilátszik as., .ük a nadrágból, de vannak akiknek úgy látszik már, vagy még ilyenekre is telik. Az állam a nyakunkba rakja az egyre nagyobb terheket (kamatadó, fűtés, melegvíz), hadd ne folytassam, de az a legnagyobb gondunk, hogy most ebben a gazdasági helyzetben az utcaneveket változtassuk meg, ezzel is még nagyobb terheket róva az elszegényedő réteg vállára. Hadd dögöljön bele, aki még eddig nem tette volna! Persze lehet, hogy én szélsőségesen ítélem meg, de ha Önöknek kellene 5200 Ft-ból élniük harmad- magúkkal amit én kapok, akkor biztos vagyok benne, hogy nem az utcanevek megváltoztatásával törődnének elsősorban. Felesleges pénzkidobás. Nem a neveket kell megváltoztatni, hanem az ideológiát. A múltunkat pedig vállaljuk fel, mert azt kitörölni úgysem lehet. A városnak és a lakosságnak ennél sokkal fontosabb dolgokat kell megoldania. Ilyen anyagi helyzetben kinek van arra pénze, s ideje, hogy a rengeteg tábla helyett újakat csináltasson, hogy a megváltozott lakcímet „ezer" hivatalban bejelentse, átírassa, módosítsa? Ez a panelsor egyébként is a Népköztársaság terméke. Allende utca helyett Kodály Zoltán lakótelep A közterület nevének megváltoztatásával nem értek egyet. Az előkészítő bizottságnak, valamint a képviselő-testületnek fontosabb gondokkal kellene foglalkoznia. Tizenhat év alatt egyszer sem jutott eszükbe az ületékes szerveknek, hogy az Allende utca a város legelmaradottabb területe, hagyományos fűtés, a telefonhálózat sincs megoldva. Egyetlen esetben kerestek meg minket, a lakásadó kivetésénél. Ugyan miért van szükség nem kis összegű névés utcatáblás kiadásokra? Vagy ezt is a lakosságra terhelik? Ha a névváltoztatással járó költséget magukra vállalják, úgy a fent említett névváltoztatást lehetségesnek tartom. A jelenlegi gazdasági helyzetben nem tartom elsődleges dolognak a város anyagi javainak még e kis részét sem erre a célra felhasználni. Gagarin utca helyett Kocsolai út Mi a kifogásuk a Gagarin út elnevezés ellen? Attól, hogy a rendszerváltozás megtörtént vagy folyamatban van, miért kell mindent lerombolnunk magunk után? Maguk a Kocsolai út elnevezést javasolják, amivel nem értek egyet. Hagyják úgy ahogy van! Ha eddig így jó volt, jó lesz ezután is. Dombóvár nem lehet Kocsolai út, semmi közünk Kocsolához. Szabadság utca helyett Eszterházy utca A közterület nevének megváltoztatásával nem értek egyet. Végre szabadok vagyunk, s most mondjunk le a szabadságról!? Én továbbra is a Szabadság elnevezést javaslom. Kállai Éva utca helyett Hegyalja utca A közterület nevének megváltoztatásával nem értek egyet. Amennyiben mégis megváltoztatják, akkor a nálam keletkezett plusz kiadást önök fedezzék, például bélyegző, okiratok. Zalka Máté utca helyett Veszelei Károly utca Ha mindenképpen változtatni akarnak, akkor semmi esetre se nevet, hanem számot kell adni az utcáknak! A szám pár év múlva is ugyanazt fogja jelenteni! A névváltoztatásnál sokkal fontosabb a fűtés kérdése, először ez vár megoldásra! A névjátékot felesleges pénzkidobásnak gondolom! Ha Önök azt gondolják, hogy minket az foglalkoztat jelenleg, hogy kiről nevezték el utcánkat, akkor Önök nagyon szegény emberek. Sajnos nekünk azzal kell foglalkozni, hogy miből fizessük ki a sokszorosára megemelt távfűtési és melegvíz szolgáltatási díjakat. Tisztelettel kérdezzük: erre van pénz? Erre ki lehet dobálni az adófizető polgárok pénzét? Mit gondolnak mennyibe kerül a lakosságnak, hogy számtalan helyen be kell jelenteni a címváltozást? Vagy Önöket ez érdekli? Nekünk Zalka Máté eddig és ezután is megfelel. Ha Önöknek (személytelen „Bizottság") nem felel meg a fasizmus ellen harcoló Zalka Máté, akkor saját utcájukat felőlünk elnevezhetik akár Hitlerről vagy Mussoliniról is! Ha azonban minden áron utcaneveket akarnak változtatni, akkor lenne egy-két javaslatunk. Ahol sok nyugdíjas lakik az Karaj utca legyen, így legalább az utcanév emlékezteti őket, hogy ilyen alkatrésze is van a disznónak, megvenni úgy sem tudják. Ahol sok munkás és alkalmazott lakik: Munkanélküliek körútja. Torkollik a Nyomor térbe és a Szegénység utca keresztezi. Ahol a jelenlegi pártokban leledző volt MSZMP tagok piros párttagsági könyvüket elégették, vagy el fogják égetni: Gerinctelenek vagy Köpönyegforgatók tere. Maszekdús területekre javasoljuk a Csőd utca, Adócsaló-köz, TB járulékot nem fizetők tere elnevezéseket. Ha továbbra is kitartanak világmegváltó elképzeléseik megvalósítása mellett és fantáziájuk szegényes, mi szívesen állunk rendelkezésükre új utcanevek kreálásában. Ha azonban mégis úgy döntenének, hogy ezt a felülről sugallt kampányt egy későbbi időpontra halasz- tanák, akkor egyéb javaslataink is lennének. # Vállaljuk a múltunkat és a régi utcaneveket, hiszen az éppúgy része korábbi életünknek, mint a panelsor, válaszolja a kérdőívre az egyik polgár. Ahányszor rendszer- változás lesz, annyiszor új utcanevek lesznek? - kérdez vissza a másik. Ne ilyen külsőségekben nyilvánuljon meg a rendszerváltozás, az utcatáblákra fordítandó pénzt költsék hasznosabb dolgokra, vélekedik a következő válaszadó és ami azt illeti, van is némi igazsága. Egyébként a képviselőtestület becsületére legyen mondva, elfogadták a polgárok véleményét, az utcák neve egyelőre nem változik. F. Kováts Éva Régi és új noteszlapok Kénsárga levelű páfrány fenyő H ét végi ebédjét főzi az ember lánya tessék-lás- sék odaadással, szilárd meggyőződése ugyanis az, hogy olcsóbb és kívánatosabb lenne köznapi recept szerint futtában bekapni valamit éhhalál ellen, ha nem csengenének a fülébe a főtt étel élettani fontosságával kapcsolatos tudományos és családi intelmek. Kedvetlen az ember lánya, mert nem azt teszi, amihez inkább fűlne a foga: olvasna mondjuk, mivel szinte reménytelen dolog a végére érni mindannak, amit elolvasni érdemes. De kisöpörhetné magából zenét hallgatva is a robbanásveszéllyel fenyegető feszültségeket. Aki él az öngyógyításnak ezzel a medicinájával, tudja, hogy kosámyi nyugtatónál jobb, hatásosabb. Tesz-vesz, szöszmötöl morcosán az ember lánya, ám egy- szercsak megáll kezében a fakanál, takarékra kapcsolódnak a főzőlapok, mert figyelmét a délelőttnek hátteret kölcsönző rádió egy riportjával parancsolja maga mellé. Ketten beszélnek. Egy madárka hangú idős nő és Békés Itala színművész, az örök, de rendre emlékezetes epizo- dista, a kis művészi feladatokat is nagyként közelítő és ugyancsak nagyként megvalósító szívember. Meglephet valakit, hogy körbenyomozva az országot, emberéletnyi időt félrelökve kutatta föl egykori szerzetes tanárnőjét Alvina nénit? Azt gondolom, hogy nem. A kutatás buzgalma, a megtalálás boldogsága egyaránt Békés Italára, az emberre vall. Hallani is jó, hogy az öregedés nem ölte ki szívéből a tanítványi hűséget és hálát. S összeszorul a torok, ahogy az idős nővérek otthonának 94 éves lakója örvendezik afölött, hogy a földi életből már kifelé tartva szívére ölelheti az egykori vadócot. A két hangon szóló életmese úgy csordogál, mintha nem lenne jelen a mikrofon és az sem, aki tartja. Ez a találkozás J<ét ember ünnepe, ami a kívülállók számára attól marad felejthetetlen, hogy nincs benne szikrányi keresettség, komponáltság. Ez bizony csupa nagybetűs élet, amiben igenis léteznek életreszóló szövetségek, akkor is megbízhatóan működők, ha évtizedekkel ezelőtt köttettek. Békés Itala tanuló a korabeli megítélés szerint annyira csintalan és lusta kislány volt, hogy bízvást járhattak csodájára a zárdaiskola nem is any- nyira jámbor, mint inkább csitrimód kíváncsi és botrányokozásra kész tanulói. Köztudott volt, hogy „túltesz három fiún", továbbá, hogy ha kedves szülei el nem viszik gyorsan egy másik, lehetőleg világi iskolába, csaknem mindenből megbukik. Békés Itala tanuló ennek ellenére maradt és ha hiszik, ha nem, eminens diákként, ami Alvina néni pedagógiai sikere. A reáltárgyakat tanító és szigoráról nevezetes nővér véleménye ugyanis az volt, hogy „Akinek olyan értelmes és tiszta a tekintete, mint ennek a kislánynak, az nem reménytelen eset!" Neki lett igaza. S évtizedeken át ugyan hányszor még más, és más szereplőkkel? Napokig nem ment ki a fejemből a tanár és tanítvány találkozását közreadó riport, amit meghallgathattam még egyszer, amikor ismételték. Történt ez éppen azon a napon, amikor egy fórumon elhangzott az az ökörség, hogy nem kell úgy szorgalmazni az egyházi iskolák elszaporodását, mert „ezekben csak imádkozni tanítják meg a gyerekeket". Tudom, tudom, goromba a nyilatkozat ilyetén való minősítése, de még ezt találtam legenyhébbnek a kí- nálkozóak közül, lévén, hogy magam is jártam egyházi iskolába. S azzal vagyok tanú, hogy minden további tanulmányokhoz ott kaptam állítólag eszes, de soha se szorgalmas gyerekként máig megbízható alapokat. S nagyon fontosként azt a tudnivalót, hogy valamit nem tudni nem szégyen. Az a szégyen, ha az ember sejti, hol a válasz aktuális kérdéseire, de nem keresi meg, haném beéri a kényelmes, sehova se vezető nemtu- dommal. Jót mérgelődtem, s csillapításul jutott eszembe, hogy Mária Heliárda nővér azzal gyógyított ki ponyvaregények iránt tanúsított silány vonzalmaimból - mellőzve a megszégyenítést -, hogy rámbízta a diákkönyvtár vezetését. Mária Piroska pedig amikor látta, hogy nem tudja megkedveltetni velem a kézimunkázást, nem, hogy hagyta, bíztatott is a bábkészítésre, bábozásra, ami azzal járt, hogy papírmaséból nemcsak el kellett készíteni a bábuk fejét, fel is kellett őket öltöztetni. Hát persze, az sem akármi, hogy M. Arnolda, aki egetverő lustaságom miatt a matematika tudományával kapcsolatban nem tudott sikerélményhez segíteni, de famu- lusává választott a természetrajz tanáraként. Nem tudni, mi okból, de különösen kedvelt egy nálunk 1730 óta ismert, szecsuáni eredetű fát, a páfrányfenyőt, amit én nyáron élénkzöld, bőrszerű, ősszel kénsárga, legyező alakú levelei és egzotikus neve miatt szerettem. Hol késő tavasszal, hol kora őszön gyakran vezényelt ki bennünket a tisztelendő nővér Újszegedre az egyetemi füvészkertbe, vagy csak a parkba Jmádtuk ezeket a megnyújtott természetrajzom rákat, ahol Arnolda nővér matematikusként megismert szigora nem működött. Botanikusként annyira szerettük, ahogy féltük matematikusként. Node ... annak ellenére, hogy imádkoztunk is, amikor annak ideje volt, csak ott - istenkém, de régen! — tanultam meg, hogy csodafám diónagyságú termése éréskor rettentőmód büdös, belül csonthéjas, érés után pedig mogyoró nagyságú magja édes és ehető. Páfrányfenyő ... páfrányfenyő ... Bilóba, de milyen Bitóba? Langó, vagy Jangó Bitóba? Jaj, ha most kellene felelnem, azzal, hogy „tudtam, de elfelejtettem..." Azt hallhatnám, hogy „Kislány, üljön le gyorsan és mint a szamarak, legyezze magát a füleivel!" Nem, ezt öreg néniként se vállalom. Rohanás a könyvtárba, mint annyiszor már, segítségért. Mozgásba jön a tájékoztató szolgálat, órák múlnak el, de izé ... izé ... Bitóba se égen, se földön. Képtelenség! Csúfolódnak is a „limbó- hintó" miatt. Fölmerül az a gyanú is, hogy nincs anüt kerestetek. Nem tudni ki lehan- goltabb a meddő kutakodás után, könyvtáros barátaim, vagy én, aki gondolatban se legyezgetné szívesen magát a füleivel. M ásnap, heuréka! A hazai parkok csodaszép fájának Gingko Bitóba a neve. Igenis létezik! Fellélegzem. Nem kell tartanom a felelte- téstől... László Ibolya
