Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29 / 204. szám
1992. augusztus 29. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 5 Okleveles babysitter Az emberi anyagcsere végterméke nem robban. Ez az illetlen, bár kétségkívül igaz gondolat Gömbös Gyula magyar miniszterelnök nevéhez fűződik, aki így öntötte tömör formába az értelmiségről alkotott véleményét. Nem kell félni tehát, a pedagógus-társadalom nem csinál „rendet" Budapesten, nem tanultak a Zsil-völgyi bányászoktól. Robbanásról persze szó sincsen. Néhány nap múlva kezdődik az új tanév, - másoknak: az ősi -, s mindenki boldog: a pedagógus a fix fizetésemeléssel, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium azzal, hogy sikerült ideig-óráig elsimítani konfliktusait a szakmával, a szülő, akinek segít az önkormányzat a beiskolázásban, na és a nebulók, akik vajmi keveset látnak abból, ami körülöttük, értük folyik. A helyzet persze nem öröm vagy bánat kérdése, a közoktatás egy többtényezős egyenlet, amelynek részese az állam, az önkormányzat, a szülő, s ma már az egyház is, a pedagógus csak egy játékos a sok közül, aki labdába rúg. A 92/93-as tanév nyitányán szinte mindenki szeretne beleszólni abba, mit és milyen szellemben tanuljon a gyerek. Van ahol liberálbolsevikoznak, máshol keresztény kurzust emlegetnek, vagy egyszerűen a tanár szakértelmét vonják kétségbe, lévén ő csak az elmúlt negyven év kontraszelekciós mechanizmusainak puszta terméke. Máskor a szakértelem épp a szégyellnivaló, hisz az csupán ócska trükk, állami szinten már bevallottan nem ismernek világnézeti semlegességet. A tanár, a nevelő vagy fehér, vagy fekete, más választása nincs. A probléma gyökere egyesek szerint meg az, hogy a tanári pálya ma már inkább szakma, pedig természete szerint hivatás lenne. Hivatás? - legyinthet a pedagógus, nem elég a nevetségesen nyomott bérszínvonal, a rossz munkafeltételek, még ideológiák fantomjai kénysze- rítenék őket szekértáborokba. Heti huszonöt órára harmincas osztálylétszám mellett képtelenség tisztességesen felkészülni, mondják, csak az oktató-nevelő munka látja kárát. Nem beszélve a stresszről, aminek folyamatosan ki van téve az ember, hisz ennyi gyerekkel emberi módon bánni nem könnyű feladat. Sem az önkormányzat, sem az oktatáspolitika nem mozdul el a csoportbontás irányába, pedig ez lényegesen javíthatna a hatékonyságon. Legyint, persze csendben, mert van állása. A tanárképzők ontják az állástalan tanárokat - mondván: jobb a művelt, mint a műveletlen munkanélküli -, Európába tartunk, állásra nemhogy garancia, a legcsekélyebb biztatás sincs. Lassan listázni lehet őket, s ha valamelyikük valóban tanítani akar, hát képes lesz elvállalni akár két hónapos helyettesítést is néhány száz kilométerrel lakóhelyétől. A régi, bevált gyakorlat emellett ma is él: fiatal tanerőt végső esetben vesznek fel, inkább nyugdíjast, fizetését egymás között elosztják. Érthető? Részben igen. A dolog azonban gömbölyű, mint a labda, járjuk egy kicsit körül. A kontraszelekció két szinten is érvényesül akár alsó-, akár középfokon. Nem tagadhatjuk, a kiválasztódás eleddig nem minden esetben alapozódott a szakértelemre. Aki nemzeti irodalomtörténetet tanított hosszú évekig, bajban van, s nem azért, mert egy ideológia felett járt el az idő, hanem mert üres frázisokat puffogtat. Sem módja, s talán késztetése sem volt például a biblia-kutatások után komolyabban érdeklődni, a kényelemhez elég volt a rutin, és a lojalitás. Sokkal súlyosabb probléma azonban az egyre erősödő gazdasági kontraszelekció, az alacsony bérek miatt ugyanis nem mindenkinek leghőbb vágya átadni tudását, aki erre képesítést szerez. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy éppen a legtehetségesebbek nem gyarapítják a közoktatás szürkeállományát. Számítástechnikai szakemberek, tolmácsok, me- nedzsrek,- nagy hányaduk tanári diplomával dolgozik, sokaknak babysitterként is vonzóbb megkeresni a betevőt. Ugyanakkor nem is apró falvakban középfokú nyelvvizsgával idegen nyelvet taníthat valaki, érettségivel. Egy alulképzett értelmiségi csoportot márpedig nem szabad túlfizetni, mondja a közvélemény másik része, először a színvonal, azután a megbecsülés. Érthető? Már kevésbé. Az előttünk álló egy évben sok minden a maga valóságában fog megmutatkozni, a Nemzeti Alaptanterv, a finanszírozás, a felügyelet kérdése, s színről színre kell megbizonyosodjék, hogy a „végtermék" nem csak durva, hanem rossz hasonlat is, bármely szellemi munkára gondolunk. Gömbösnek tehát nyugodt szívvel üzenhetünk vissza: ha jól megnézzük, robbanni, azt valóban nem fog. -1 Dobozba zárt emlékek Régi képek: az egyiken jókötésű parasztember áll az istálló előtt négy lóval. — Mindig fekete lovaink voltak, azt szerette az édesapám, - mondja a megsárgult fotóra mutatva hőgyészi házának tornácán a Felvidékről származó Tóth János. A fényképek régi emlékeket idézve kerültek elő a családi fotókat tartalmazó doboz mélyéről és az egykori otthont, a a Nyitra megyei, Érsekújvári járási, Tardoskeddet, az odahagyott házat, a régmúlt eseményeket ábrázolják. — Ez volt a férjemék háza, négy lovuk volt, mindig jól gazdálkodtak, - kommentálja a megfakult fotókat az ugyancsak Tardoskeddről Tolna megyébe szakadt feleség, Balogh Mária, Marinka néni. — Színtiszta magyar település volt a miénk, egy-két zsidó családot leszámítva katolikusok lakták. Nagy falu volt, mi a „fővégen" laktunk. Tizenhat holdon, nagyon jó fekete földön gazdálkodtunk. Az én szüleim úgy kaparták össze azt a földet, nem örökölték, hanem vették, azért is fájt nekik odahagyni, - mondja az immáron hatvanhatodik évében lévő János bácsi, aki az Előkerülnek a régi felvételek 1948-as felvidéki kitelepítés idején 22 éves, nőtlen ifjú volt. — Egy évvel korábban kaptunk egy papírt, hogy 1610 családnak mennie kell. Hát a kitelepítés nagyon fájt a népnek. Külön búcsúztató misét tartott a papunk. Amikor elkezdte mondani, hogy Szülőföldem szép határa, látlak-e még valahára? - hát akkor mindenki sírt, aki rákerült a kitelepítési listára az is, meg aki maradt az is. Zokogott az egész gyülekezet, - csuklik el a hangja Marinka néninek. — Hogy miért pont azoknak a családoknak kellett menniük? Azt mi nem tudjuk. Előtte, 1946- ban már voltak deportálások, 360 családot vittek el a Szudéta vidékre januárban. Körülfogta a katonaság a falut, aztán ember se ki, se be. Szörnyű volt, - folytatódik a történet. — Mikor a kitelepítéskor ránk esett a sor, beállt egy teherautó, arra pakoltunk fel mindent, a bútort, a lábasjószágot. Még a szalmát is lebáláztuk, úgy hoztuk el. A következő képen fehér ruhás, koszorús, fátylas, hamvas arcú fiatal lányok állnak, olyanok, akár a mennyasszonyok. — Űrnapján, készült a kép, a Mária kongregációról. így kellett öltöznie szigorúan mindenkinek. Ez itt oldalt a barátnőm, ő ott maradt, a mai napig levelezünk, - halljuk az egykori tardoskeddi leá- nyegylet tagjától a magyarázatot. A Tóth családot a szakályi vasútállomáson pakolták le, Baloghékat Kurdon. Onnan kerültek Te veire. — Nem tudtuk hová visznek bennünket, csak annyit mondtak előre, hogy valahová Tolna megyébe. Mikor ideértünk, házat kaptunk, megnézhettük, hogy megfelel-e. Földet annyit, amennyi otthon volt, az aranykorona értéket is beszámították. Tavasz volt, szántani, vetni kellett, így hát megkezdtük az itteni életet. — Én a magam személyében hamar beilleszkedtem a fiatalságba, de az öregek nehezen szoktak meg, sokáig visszakészültek. Édesanyám mindig azt mondta, a ládákat nem kell szétszedni, mert még visszamegyünk, - mondja János bácsi, majd ismét a feleség veszi át a szót, az 1950-ben történt esküvő-relőzményeiről mesél. — Már a Felvidéken is udvarolt az uram nekem. A mi falunkban helyből nősültek a legények, a pap is ezt szorgalmazta. Aztán, hogy iclete- lepítettek bennünket, egy ideig nem láttuk egymást. Aztán húsvétkor egyszercsak beállított a Jani. Gyere lányom, itt a fölvidéki legény, szólt édesanyám. Dupla lakodalom volt 1950. február 15-én Hőgyészen, a Tóth család mindkét fia ekkor vezette oltár elé szíve választottját. Voltak a nagy eseményen vendégek bőven, de Tardoskeddről senki, tiltva volt az még akkor. A dobozból előkerülnek a felvidéki unokatastvérek képei is. — Ez itt a Pityu, ő téeszel- nök, a Laci igazgató Szerdahelyen. Beszélnek még magyarul, de egészen elszlovákosod- tak, ott is már vegyes házasságok vannak, - utal János bácsi arra, hogy náluk is lám az egyik fiú Minszkből hozott magának feleséget, másik menyének nagyszülei meg német származásúak voltak. — Mikor szoktunk meg?, - kérdez vissza a házaspár szinte egyszerre. - Mikor megszülettek a gyerekek, aztán elkezdtek iskolába járni. 1954-ben szőlőt vettünk Csi- csóban, hatvanháromban építkezni kezdtünk, addig az öregekkel laktunk együtt. Ma már itt van az otthonunk, de Tardoskedd ma is a szülőfalunk. Tavaly voltunk ott, az ángyunk halt meg. Hát ahogy körülnéztem a temetési népen, csak elálmélkodtam. Úristen, senkit nem ismerek, még a mi korosztályunk is idegenné lett, - rakja el a képeket Marinka néni. F. Kováts Éva Fotó és repró: Ótós Réka A tardoskedi családi ház Az a bizonyos négy fekete ló Régi és új noteszlapok Tögymeleg madártej és más ... T elefon. Az oktatásügyhöz pártolt volt kolléganő jelentkezik a barátság okán, hogy fölhívja n.b. (nagybecsű) figyelmemet, itt a nyár (és a nyári) vakáció vége, a Bakony utcában a helyem, megtartandó hagyományos fiestán- kat, ami abból áll, hogy reggeltől estig végig mókázunk, nevetünk egy teljes napot. Az ifjabb korosztálybéliek ezt úgy mondanák, hogy „hülyülnek az öreglányok" és kegyesen elnézve gyermetegségünk fölött, mellett, elhúznák - megint csak stílusosan szólva - a csíkot, hadd legyen karácsonyunk. S tényleg kitör a karácsony, a kiszabadulás a mindennapok gyötrő mókuskerekéből. Évek óta ismétlődik ez a műsorunk, s van, hogy mégse jön össze a vidámkodás kívánt alkalma. Fáj, hiszen az önvédelemnek eszközévé lettek ezek a szerény főzőcskézéssel összekötött találkozások is, amiknek kimondatlan jelszava, hogy „csak semmi le- lombozót!", próbálunk örülni még annak is, hogy süt a nap, vagy megered a régvárt eső, amitől ázott tyúkokhoz leszünk hasonlatosak, mire ösz- szekapkodjuk a korareggel kiteregetett ruhákat. — Semmit se hozz, csak szedd össze az összes új viccet, amit hallottál - hangzik a már jólismert fölszólítás, mire elakad a lélegzetem. — Nem tudod ott fönn a Bakony utcában, hogy régen volt az, amikor a magyar vicctermés meghaladta a nemzetközi átlagot? Már viccelni sincs kedvünk újabban. — Hogyne tudnám! De jók lesznek a régiek is, csak gyere, mert ha elkezdődik a tanítás, nem lehet kilengés. Hiszen tudod... Tudom. Az élet diktálta rohanás a nyugdíjast se kíméli, pedig ha valakinek, neki van csak igazán szüksége arra, hogy a manapság rohamlépésben rongyolódó perszonális kapcsolatok valahogy megmeneküljenek a végromlástól. De arra is, hogy ne csempüljön végérvényesen mosolytalanra a szája, mert nevetés, derű nélkül olyan az élet, mint mondjuk az a tepertős pogácsa, amibe mindent beletettek, csak éppen sótartóval lehet enni, mert kimaradt belőle a só. (Ki van próbálva, én remekeltem ilyet egyszer.) — Tudod mit? Ha nincsenek viccek, műsorra tűzzük a kollégákként megélt sztorijainkat. Van legalább tíz zsákkal. — Na, ne már! — De, de .. . tudod, valamelyik nap eszembe jutott takarítás közben a madártej és biztos rosszat gondolt volna rólam, aki látja, hogy tök- egyedül, hangosan nevetek. — Istenem, atyám! Ha számozva lenne, hányszor hangzott el ez a történet, éppen az 1992. lenne. — Az se akármi, amikor esenyővel akartad megverni Domboriban a főnököt... Ajaj, már megint mi lesz ebből? Juliskám elejétől végig az én kontómra akar vidulni. De annyi baj legyen. Majd csak eszembe jut nekem is valami az ő viselteseiből, hiszen mindig történt velünk valami, amit akkor is ki tudtunk nevetni kicsit szamai ártalomként is elkönyvelt infantiliz- musunkból kifolyólag, amiben ott volt a lehetséges dráma. Éppen egy hete telefonoztunk egymásnak. A fiesta ennek ellenére elmaradt, pedig szereztem egy kissé fals viccet és egy anekdotát. A vicc szerint meghirdetik bizonyos Cs.I. intenciójára a Magyar Köztársaság miniszterelnöki állását, de senki se számítson könnyű sikerre a pályázók közül, mert meg kell felelni a Cs. I-féle tesztnek, ami normális emberek számára lehetetlen. Az anekdotával kedvenc boltosaim leptek meg, mesélve, hogy a kenyérár emelésének első napján később jött a mindennapi és sorbaállás támadt a pult előtt. Persze, nem hangok nélkül. Nagy kár, hogy az országlakók életének alakulását eldöntő politikusok nem állnak sorba kenyérért, más 'élelmiszerért. Lenne mit hallaniok és megszívlelniük spontán közvéleménykutatóként. Ahogy itt is. Mireg, morog mindenki, mire bátortalanul megkockáztatja egy idősebb úr, hogy „Jól van, jól van. Kupa Mihály megmondta, hogy jövőre már lesz köny- nyebbség". — Lesz - azt mondja rezig- náltan a háta mögött álló kortársnő -, ha ráállunk a mérlegre. Vastaps. Se az előbbi, se az utóbbi nem olyan jó, mint a tőgymeleg madártej, vagy az a történet, amiből az a szállóige született, hogy „vigyázzatok a Lászlóval, ha esernyő van a kezeügyében!" Hát, lehet... Ami azt illeti, nekem is nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy kórtermi sorstársaim szeme - négyen igyekeztünk gyógyulni - miként akadt föl, amikor óriás termoszomból késő este bögrékbe adagoltam azt a finomságot, amit Tutsek Anna közismert Cilikéjének - kinek állítólag több balkeze is volt - édes húga, távoli rokonom csempészett be az influenza miatt szigorúan zárt ősz; tályra. Telefonon közöltem vele, hogy semmit úgy, madártejet kívánok. Mi sem volt számomra természetesebb, mint az, hogy sorstársaimmal megosztom. Befejezve az adagolás műveletét, belesuttogtam a félhomályba: — Na, lányok, milyen? Rövidke, annál süketebb csönd után az egyeske szólalt meg kitörni kész nevetésétől fuldokolva: — Tőgymeleg. Nagyon jó, de elfelejtették lehűteni. Se vége, se hossza nem akart lenni a fojtott vihánco- lásnak. — Most mi legyen? - kérdeztem bokáig vörösen és némi aggodalommal. — Mi lenne? Legföljebb stafétázunk egy kicsit alvás helyett a folyosó vége felé... Áldott szerencse, hogy nem került sor az ügyelet figyelmét lebilincselő futásokra, de hosszú ideig akárhányszor találkoztam a társnőimmel, mindannyiszor azt kérdezték füligérő szájjal, hogy nem kellene-e lakmároznunk egy olyan, egyszer volt jót?! H át, ennyi. Juliskám, azért írom le mindezt, hogy a soros téli, tavaszi szünetekig maradjon meg annak a reménye, hogy csak összejön a találkozás. S akkor megint akkorákat nevetünk, mint régen, amikor az élet viszontagságaiból fakadó kórságokkal szemben a nevetés jelentette immunitásunk zálogát. Minden jót az új tanévben! László Ibolya
