Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-19 / 196. szám

1992. augusztus 19.

MAGAZIN

»ÚJSÁG 5

A jó pék elöl áll a sorban

Királyi pár

Ilyen ötlet nem születik minden nap. Mert a történethez hozzátartozik az is, hogy egyszer gondolt egyet egy sofőr - akinek eredendően villanyszerelő a szakmája, és két pékkel társulva nekilátott vállalkozói alapon kenyeret sütni. Ezt aztán jól kisütötték ott Nagymányokon. A két családban három pék is volt.

Az ötletgazdák Schnetz Gyula, akkori felesége és Stu- der János voltak. A családi ágon induló vállalkozásba így csöppent bele egy sofőrként dolgozó villanyszerelő, aki ma a speed, vagyis a szállítás felelőse, övé a javítás és karbantartás minden öröme, nyűge. A liszt azért csak megcsapta, megfogta, hisz előtte öt évig a sütőiparnál dolgozott karbantartóként.

— Az ötlet megvolt, elballagtunk az OTP-be, és nekiláttunk itt a családi ház udvarán egy pékség építésének.

Ót év telt el azóta, s a közeli sütőüzem éppen a napokban csukta be kapuit, ők viszont ma is prosperálnak. A nagy Kaufhof parkolóban felállított kis süteményárusító lakókocsiban hajnalonta kígyóinak a fények, s a hajnali forró kemencéből kikerülő kifliköltemények sorra gazdára lelnek. Mert ez a lelkes és szorgalmas kis pékcsapat olyan de olyan igazi finom kiflit, péksüteményt süt, hogy aki kicsit is későn kel, bizony már csak a másnapi vásárlásban reménykedhet. Amikor megnyílt a nagymányoki Kari-sörgyár, s megérkezett az első sós és sajtoskifli szállítmány, hát az maga volt a sörözőknek a menyország. Egy nagyközségen belül íme az sem gond, ha akad két egymás mellé való vállalkozás.

— A sajtosat Németországban tanultuk - meséli a „főnökasszony". Ott aztán volt mit ellesni. Technológiában és gépben, alapanyagban és kivitelben egyaránt. Ha már ott voltam, kértem, hadd álljak be. Megengedték. Nos ezt a szemléletet hoztuk haza, s valósítottuk meg.

Maguk dagasztanak, sütnek, és szállítanak.

— Két egyforma nap nincs. Méghogy ez unalmas és monoton lenne?! Ezt szeretni és tisztelni kell! - mondja Studer János pékmester.

Nevetve mondják el, nincs benne ráció. A recept pofon egyszerű: nagyon jól és szeretettel kell csinálni. Úgy fogy a kezük alól kikerülő kenyér és sütemény, mintha ajándékot is osztanának hozzá.

Az udvar maga a zsibongó hétköznapi világ. Két jóbarát éppen egy kisteherautót készít elő fényezésre, egy vállalkozó érkezik, aki a másnapi rendelés miatt jött. Itt kérem zajlik az élet. Nevetve mesélik és emlékeznek a kezdetre, mikor valóban nem sokkal több pénzt sikerült összekotorni mindannyiuk zsebében, mint ami a liszt ára volt, a sütéshez.- Ebből ugyan ma meggazdagodni nem lehet - mondja valaki a beszélgetés közben, de hozzá is teszi, nem panaszképpen említette. Kezdés félkészen, menetközben munka éjjel-nappal, hogy tudjanak a továbbiakra beruházni. Nőttek, növögettek, mára az először nagynak tűnő pékség időnként szűköcske.

Miért lesz jobb a kisüzemi kenyér mint a gyári? A titok egyszerű, nem spórolható ki belőle az anyag egyetlen grammja sem. A jó pék milyen? Aki elöl áll a sorban. Gondoljak csak bele, olyan autószerelővel mire mennék, aki utálja a szakmát? Szóval szeretni kell!

A mester is lényeg, de az ember a maga keze alatt érzi meg a jövőt. Studer János már huszonkét éve áll kemenceközeiben. A vevő mégsem veheti észre, hogy neki előző nap gondjai voltak.

Az ember érdekes dolgokat is hall.

— Esős időben nem fogy a péksütemény.

Még ilyet?! Valóban, ha esik, még kimenni sincs kedve az embernek.

Ez a nagymányoki csapat nagyon nehezen mondja ki a nemet, de mára annyi a megrendelő, hogy képtelenek mindenkinek eleget tenni, felelőtlenül pedig nem vállalnak, mert elvük a minőség mellett a megbízhatóság. A fenébe: micsoda régi ügyek ezek?!

— A jó kenyér milyen? Kinek ilyen, kinek olyan. A Márta - a főnökasszony - a szép kerek, gömbölyű kenyeret szereti, én meg azt, ha legalább háromszor meg van vágva, az meg hosszúkás. — így Studer úr a pékmester.

Titokban már arra is gondoltam, ennek a kis csapatnak lehet valahol egy maszek sóbányája, mert bármily hihetetlen, ők sütnek ehető sóskifliket. Hétfőn is, szerdán is. Már esztendők óta odajár hozzájuk a környék polgármesteri hivatalainak jó része, hiszen ilyenkor közeleg a kenyérszegés és Szent István ünnepe. Itt készülnek az ünnepi kenyerek.

Persze sütnek ők lakodalomra is, kuglófot, rétest.

Állandóan és ugyanazt kell csinálni. Kenyeret, mely az imádságban is benne van, mely nélkül a magyar ember asztala szegény lenne. Amikor

kezdtek, a sütőiparnál dolgozók nagyon haragudtak. Ma már elmesélhető mindez, hiszen bezárt a konkurencia. Csak azt nem értik, amit Németországban láttak. Miképp lehet, hogy egymástól húsz méterre két pék is él, boldog békességben. Mert ki egyikét, ki meg a másik kenyerét részesíti előnyben. S belőle mindkettő megél. Remélnek. Majd ha nálunk is eképp lesz.

— Hol van ilyen kakaós csiga még a világon?! -teszik fel szinte egymásnak a kérdést évődve. Mert van az úgy, hogy a reggeli napsütésben a mányoki emberek egy részének, kakaós csiga nélkül nem is élet az élet. Jót nevetünk, s mégis érezzük, van igazság ebben. Mi a jó ebben? Hajnalban kelni, kenyeret vetni. Gondol arra, mikor dolgozik a pék,- milyen jót eszik ebből valaki?! Tán igen, tán nem.

Panasz van a lisztminőségre, emelkednek az árak, s harc van a vevőért a piacon. Szóval mára ilyen a helyzet. A péknek szinte rohan az élete. Másképp él mint a hétköznapi ember, mert éjszaka él. Nappalt feled, s le kell nyelje, ha rossz is a liszt, őrá fogják: elaludtak a pékek. A konklúzió nem változik: meg kell nagyon tanulni a mesterséget, szeretni kell, és aztán jól csinálni!

Szabó Sándor Fotó: Kispál M.

Jó másfél órás gyaloglás után érkezett a fiú a kihaltnak tűnő kis falucska lehetőleg még kisebb, s nem kevésbé üres kocsmájába, ahol az egyetlen vendég egy nagyhasú fickó volt, aki viszont szemmel láthatólag nem az első nagyfröccsét szopogatta az asztalra dőlve, méla unalommal. A helyiségbe belépő srác nemcsak fáradt, hanem kissé ideges is volt, mert se- hogysem akart összejönni aznap az autóstopp, pedig estére már baráti körben - néhány üveg sör mellett - szeretett volna beszámolni az eseménytelennek egyáltalán nem mondható két hétről, amit a Balaton mellett töltött. Tudta, hogy ebből már semmi nem lesz, s csak abban reménykedett, hogy tud telefonálni szüleinek: ne várjatok, holnap érkezem alapon. A napok óta tartó hőségnek sem tudott most igazán örülni, de felvillanyozta valamelyest a gondolat, hogy nemsokára egy jó hideg sörrel szomját olthatja.

Ä pult mögött egy vele majdnem egykorú lány álldogált, aki fürkész tekintettel mérte végig az idegen srácot, amint az odalépett hozzá.

— Mit adhatok?

— Sört.

— Csak Szalon van, de az se túl hideg. Bedöglött a hűtő.

— Nem baj - válaszolt a srác, pedig a sört és a wc deszkát csak hidegen szerette. Valójában meglepte a lány őszintesége, s így csak annyit fűzött hozzá , hogy barna üveges* legyen, mert ez a heppje.

— Mást nem kérsz?

— Egy szendvicset el tudnék viselni.

— Az sajnos nincs, de csinálhatok neked egy zsíroskenyeret jó sok hagymával, ha akarod. Ha elkészül kiviszem. Addig ülj csak le, nem látszol valami frissnek - mondta a lány, azzal átadta a fiúnak a sört, aminek a hőmérséklete valóban nem fenyegetett torokfájásai.

A srác csak akkor dobta le hátizsákját maga mellé, amikor bepaszírozta az alacsony asztal alá hosszú lábait, s maga elé tette az üveget. Mohón látott neki, hogy elpusztítsa tartalmát, és sikerült is meginnia, amíg az étel asztalára került. Kért hát még egy üveggel, s ahhoz falta mohón a jókora karéj friss kenyeret, amin nem csak hosszas kutatómunkával lehetett felfedezni a hagymát, mint más helyeken. Közben a lányt figyelte, amint az az asztalokat törölgette, s talán ez a látvány is segített abban, hogy nyu- godtabban szemlélje saját helyzetét. Az meg egyenesen felvidította, hogy a sarokban üldögélő alak - nem tudta miért, de idegesítette a jelenléte - nagy nehezen felállt, és az ajtóban maga elé mormolt „viszlát Giziké" után kiódal- gott a kocsmából.

Ez csak annyiban volt jó, hogy személyesebb hangot üthetett meg ő is, amikor rászánta magát az indulásra.

— Giziké légyszíves! Fizetni szeretnék.

— Nem kell, a vendégem voltál - válaszolt a lány, majd hozzátette, hogy boldog névnapot kíván.

— Mi? Hogy nekem ma van a névnapom? Hányadika van ma? Honnan tudod a nevemet? - törtek fel a fiúból a meglepetés kérdései.

— Húszadika, hát nem tudod? - nevetett a lány, majd komolyabb hangon folytatta. Azért nincs most egy vendég sem, mert mindenki az ünnepségen van. Nem volt kedvem odamenni, nem szeretem ezt a falut. Csak fél éve költöztem ide, amikor meghalt a nagybácsim, akié a kocsma volt. S azt, hogy István vagy, a hátizsákodról olvastam le.

— Nyaralni voltam, s ilyenkor az ember nem nagyon figyeli a naptárat. Főleg akkor nem, ha a pénztől függ, mennyi ideig érezheti jól magát. így ment ki a fejemből a névnap, de egyébként is: Ki figyel oda ilyen apróságokra? - mondta a srác flegmán.

Gizella (hiszen ez a leány becsületes neve) azért kiérezte hangjából, milyen jól esik a fiúnak, hogy megköszöntötte. S hogy fokozza vendége zavarát, előjött a pult mögül, két puszit adott neki, és leült mellé. István nagy dumás hírében állott, s most sem tudott kivetkőzni magából. Mindenféléről beszélt a lánynak, költőktől és filozófusoktól idézett. Gizella pedig nemsokára úgy döntött, hogy bezárja a kocsmát.

Másnap reggel István, arra gondolt: Kár, hogy a „királyi" párnak csak egyetlen csodás éjszaka jutott. Útoljára megcsókolta még, és furcsa mosollyal búcsút intett Gizellának. - Nagy László Régi és új noteszlapok

Három a magyar igazság

A piacok zsivajszintje - ahogy látom-hallom - nem csökken pénztárcánk sová- nyodásával, az adok-veszek kijelölt napjain rendre szűknek bizonyul most is a megyeszékhelyhez méltatlan tér és az érzékeny fülűek jobb, ha otthon maradnak, mert ha egyben másban szegényedtünk is, a perzsavásáros har- sányságban változatlanul nagyok vagyunk.

Jó ideje már azt nézegetem, ki van jelen és kinek a megszokott helyén áll valaki más. Velük is meg lehet ismerkedni, de sok kedvem ehhez nincs. Az érdeklődést, visszajáró hűséget többé nem pia- cozó mamikáim éveken át azzal honorálták, hogy portékájuk színejavát rakosgatták ütött-kopott mérlegeikre nekem és cinkos hunyorítás- sal bőven mértek. Kinézték belőlem, hogy nem nagyon hiszek a piaci mérlegek tisztességében. Majd valameny- nyinek ismertem az életéből annyit, amennyi sok futó beszélgetésből kirajzolódott. S igazán nem haragudtam volna rájuk, ha egyikük másikuk becsap. Am ilyesmi eszük ágába se jutott.. Egyiküknél éveken át a krumplit, hagymát, másikuknál az almát, szőlőt, virágot vásároltam szíves szó kísérettel. Öregek voltak, betegeskedők, s ami a kettőnél jóval kínzóbb, magukra maradottak. Nélkülük nekem csak látszatra ugyanaz a piac, mint amilyen volt. S hiába kínálják magukat az új ismeretségek, nem sok kedvem van hozzájuk, jóllehet majd annyi itt a nem földön heverő, hanem a standok mellett álló téma, ahány az ém- ber.

Most éppen semmi komoly dolgom nincs itt, csak virágért jöttem. Szemlélődöm, bosszankodom a drágaságon. S íme, rám pissze- getnek. Előbb nem is jövök rá, hogy a csibészes jelzés nekem szól, aztán már élvezem a dolgot. Arcuk ismerős azoknak, akik magukhoz intenek, külön persze, mert ami titok, az itt is megpróbál titok maradni. Két asszony és egy férfiú tudakolja egymás után, hogy szereznék-e nekik abból az újságból, ami olyan gyönyörűségeket pletykált össze a külügyminiszterről, hogy nem csak följelentették a Szuper Pszt! főszerkesztő-; jét, hanem nagy rendőrségi nekibolydulással össze is szedették a magazinnak azt a számát.

Mondom, hogy szívesen

segítenék kölcsönzéssel, de én erre a lapra sajnálom az időt is, a pénzt is. Ám, ha olyan nagyon fúrja oldalukat a kíváncsiság, egyedül a kormányhoz közelálló lap közölhette, nem túl közkedvelt politikusunk hozzájárulásával a szuperék cikkéből azt, amit mindannyiunk Gézája felségsértőnek /jaj, mit nem mondok!/ talált.

Az úr:

— Mégis ... Nem próbálna meg szerezni egyet? Jól megfizetném!

Mondom, hogy vannak erre is megfelelő emberek. Én, mint afféle „régimódi kislány" az ilyen üzletekben csak két ballábbal és -kézzel lehetek nevezetes. Különben is bőséges lehet a forrás, hiszen - ha minden igaz - a százezres példányszámból a nagy feladatra állított rendőrök eddig nem tudtak ösz- szegyűjteni többet 20-30 ezer darabnál. így aztán, bőven van lehetőségük a fénymásolással üzletelő ügyeseknek.

Csalódottság az arcokon. El tudom képzelni miket mondanak a hátam mögött, még tán azt is, hogy nem vagyok igazi újságíró, mert nem tisztelem eléggé az olvasókat, nem segítek, hogy hozzájussanak ahhoz, amihez most leginkább fűlne a foguk.

Vizsgálgatom is hazafelé tartva - szerintük - fekete lelkemet, ugyan miért nem tudott engem izgalomba hozni az első, nagy hajcihő- vel kezdett és zajló lapelkobzás? Talán mert reklám, egyrészt az elkövetőnek, akinek pletykaéhségünk is pont elég jó garancia a magazinjának kelendőségére, de reklám a népszerűségi listák hátul kul- logójának, jó külügyérünk- nek is, akármekkora kacsa, hogy...

Szánom is, bánom is, nem érdekel engem ez a kis pisz- tes műsorocska. Az elmúlt napokban azokra a melldül- lesztő magyar urakra kellett az egészségesnél sokkal többet gondolnom, akik a főváros III. kerületében virtus- kodva hívták föl a közfigyelmet arra a szobornyica hungaricus nevű betegségre, melynek vírusa az átkosból itt maradt szobrokat veszélyezteti, méghozzá már a

megpecsételt sorsú szobrokét, lévén, hogy ezek elhelyezéséről már döntöttek, csak hát az idő- és pénzzavar ... és kis, alagsori politikai meggondolások ... Valahányszor a küldetésesek körmére égnek a valódi tennivalók (ez pedig elég gyakori), hipp-hopp, a panem et circenzes elve alapján jönnek a belpolitikai műbalhék, amit az istenadta nép régóta nem fogad már újrázást követelő újjongással. Á soros műbalhékon se sírunk, se nevetünk. Annál hevesebben bosszankodunk és igen, félünk is és úgy tűnik, hogy ami a győzelem istennőjének, Nikének csillaghegyi „legyőzetését" illeti, okkal. Valahol a mienk az a két és félmillió is, amit kóstált az elesett katonák emlékére állított műalkotás, aminek egyebek között az volt a „bűne", hogy a mítoszba illő olajágon kívül Niké egy csillagocskát is magasba tartott. Ezért rontott neki 1992 nyarán az elszabaduló rombolási vágy és tomboló gyűlölet. Ledöntöttük, karját törték, elvontatták. A csillag okán. A betetőzés aztán az IKV telephelyén következett, ahol Niké fejét le- fürészelték. Gyanítható, hogy nem levélnehezéknek, sokkal inkább azért, hogy tovább darabolva el lehessen adni a MÉH-nek.

Kérdezik, mi következhet még? Akármi, bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész. Elképzelhető, hogy a magukat előtérbe toligálók - akiknek képességeikből, tetterejükből nem futja többre, a nemzet hasznát szolgáló másra - kitalálhatják soros lépésként, hogy tengelyt kell akasztani egy világi és egy egyházi nagyhatalommal. Kemény hangon felszólítják esetleg az Amerikai Egyesült Államokat, hogy zászlajából haladéktalanul távolítsa el az ötágú csillagokat! A Vatikán pedig - ha nem akar a bolse- vizmus pártfogójának gyanújába keveredni, sürgősen intézkedjék, hogy a jövőben ne ötágú csillag világoljon a betlehemi jászol fölött! Legyen a csillag nemzetünk hírnevét öregbítve háromágú, mert három a magyar igazság.

Szuper Pszt!? Ugyan kérem! Van minekünk annyi valós gondunk-bajunk, hogy unokáinknak is jut belőle ... Ami pedig a mamikáimat, az ő dédjeiket illeti, talán jobb is, hogy nem kell ebben a mostani, zavarodott világban élniük.

László Ibolya