Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-17 / 194. szám
4 KÉPÚJSÁG SZEKSZÁRDI SZEMLE 1992. augusztus 17. A vas és az acél vidéke A fotón látható nem túl épületes látvány tolakodik mindazok szemébe, akik vonattal utaznak át Szekszárdon. Jórészt ezt látják az egyébként jobb képzeteket érdemlő városból. Óriási, roncsokból ösz- szetákolt fém-hulladékhegyek érik egymást a gazzal felvert telepen, s átadva magát az enyészetnek, békésen rozsdásodik több tonna acél. A szemétlerakás tilos tábla ugyan sehol sem olvasható, persze, ez nem jelenti azt, hogy ahol nem tilos, ott feltétlenül muszáj szemetelni... -szá- Fotó: Kispál Mária Kőkeresztek Szekszárdon, az újvárosi templomnál és környékén járó-kelő ember már egy ideje észrevehette, hogy a templom előtt lévő, 1821-ben állíttatott keresztet szépen rendbetették, egy másik pedig, az út túloldalán, az ABC sarkánál visszakerült régi helyére. A meglévőre is ráfért a renoválás, mert a kereszt már annyira tönkrement, hogy fennállt a veszélye annak, hogy bármikor ledőlhet, s ezzel balesetet is okozhat. Több egyházközségi tag biztatására a Kereszténydemokrata Néppárt szekszárdi szervezete megbízást adott Finta László sírkőkészítőnek, kinek kezemunkáját dicsérik a szépen rendberakott keresztek. A felújításhoz az anyagot a szekszárdi városi önkormányzat adta, de a költségek egy részét is magára vállalta: az ABC-nél lévő új keresztnél teljes egészében, míg a templom előttinél a katolikus egyházközség és a Kereszténydemokrata Néppárt Szekszárdi Szervezete fedezte a hiányzó összeget. Finta László katolikus, hívő ember lévén úgy gondolta, hogy a keresztek csiszolását társadalmi munkában végzi el, aminek értéke több mint hatezer forint. Ezzel a nemes elhatározásával is megpróbált tenni azért, hogy a környék szebb legyen, s az értékek ne menjenek teljesen tönkre. - p. téri Kiszáradtak a szekszárdi rendőrautók Nem a nyári forróságtól, hanem a benzinhiánytól Szinte kérdezni sem kell dr. Soczó László alezredest, városi rendőrkapitányt: a tárgyra térve azonnal sorolja panaszait. — A jelenlegi utasítás szerint a szekszárdi rendőrkapitányság munkatársai havonta 47 ezer küómétert tehetnek meg a gépkocsikkal. Ebben a hónapban azonban már 64 ezer kilométert tettünk meg, tehát jelentősen túlléptük a keretet. Ha ez így folytatódik, rövid időn belül egyszerűen nem lesz pénzünk a benzinre, s le kell állítani a kocsikat. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a megoldás rendkívül egyszerű, kevesebbet kell hajtani az autókat, nem árt hangsúlyozni: a városi rendőrség már bevezetett néhány átmeneti kényszerintézkedést - ez sem segített sokat - , s emellett a mozgó bűnözők üldözése, lefülelése sem oldható meg busszal vagy gyalogszerrel. — A rendőri munkát úgy nem lehet végezni, hogy meghatározom a nyomozónak, hogy mikor merre és mennyit menjen, avagy merre ne menjen - folytatja dr. Soczó László. — A járőri munka alapja, ahogyan a nevében is benne van, a folyamatos járőrözés. Egy olyan területen, mely öt-hat községet ölel fel, a járőr éjszaka legaláb kétszer menjen végig. Néha ez is kevés. Egyszerűen nonszensz, ha ezt nem lehet megoldani. Azután itt van a fiatal nyomozói állományom: ők önként vállalnák, hogy pluszmunkában, éjszaka, két kocsival cirkálnának a városban és a környéken. Ám ha ezt az egyébként fontos tevékenységet engedélyezem, abban a pillanatban megduplázom a benzinfogyasztást. Ha benzinhiányra hivatkozva rendre elutasítom őket, akkor egy idő után jogosan mondanák, hogy nem mennek járőrözni. Dr. Soczó László már előre cáfolja azt a kérdést, ami még el sem hangzott, s a takarékoskodás lehetőségeit feszegette volna: a szekszárdi kapitányságon nincs pazarlás a benzinnel. — Mit tegyünk még? Kiadhatnám a parancsot az embereimnek, hogy menjenek dolgozni, bűnözőket üldözni busszal. De ezzel egyrészt tönkretenném őket, másrészt pedig ez a dilettantizmussal határos utasítás lenne. Én tényleg hajlandó vagyok bármilyen ötletet elfogadni, ami a további takarékoskodásra vonatkozik, de ha teszem azt Bá- taszékről érkezik egy füles, akkor nincs mese, oda azonnal ki kell menni. A kapitány úr azért elárulja azt is, hogy mindeddig még soha nem jutott el odáig, hogy beosztottjait visszaparancsolja az autóból. — Amíg én rendőrkapitány vagyok, addig nekem az az elvem, hogy teljes hatásfokkal dolgoztatom az állományt. Nem tudom elképzelni azt, hogy az ésszerűség keretein túl behúzom a kéziféket itt, vagy ott. A tizennyolc szekszárdi kocsinak tehát mennie kell, de ez csak úgy lehetséges, ha sikerül fedezni a benzinköltségeket. Ezért fordult dr. Soczó László a városi önkormányzathoz egy nagyobb összegű támogatás céljából. — Ide jutottam, hogy kuncsorognom kell - tárja szét kezeit a városi rendőrkapitány. — Már tavaly is Szekszárd segített ki a bajból. Egyet azért szeretnék tisztázni: hallottam néhány sajátos felhangot, mely szerint a rendőrség nem tartozik az önkormányzathoz, ezért csak tessék eltartania magát. A pénzt nem a rendőreim kényelmére, hanem a munkavégzéshez kérem. Számomra a rendőri munka lelkiismereti kérdés. Ha az nem hatékony, ha a rendőri segítség nem érkezik időben, akkor annak hátrányait a lakosság érzi meg elsőként. Ezt a lehetetlen helyzetet szeretnénk mindenképpen elkerülni. Szeri Árpád I<ÖM™^ 11 165 éve, 1827. augusztus 18-án befejeződött az országgyűlés, amelyen vármegyénket két konzervatív küldött, Nedeczky Ferenc táblabíró és Dőry Vince másodalispán képviselte. 115 éve, 1877. augusztus 22-án 20 éves hőmérsékleti rekord dőlt meg: az addigi legmagasabb 30 Reaumur (37,5 C) után 31 Reau- murt (38,7 C) meleget mértek a megyeszékhelyen. 95 éve, 1897. augusztus 20-án Párizsban, a Gruet-cég öntőműhelyében elkészült a Garay János-szobrának bronzalakja. 90 éve, 1902. augusztus 17-én adta hírül a Tolnavármegye, hogy az Országos Nemzeti Szövetség díszes, háromszínű hazai lobogót ajándékoz az ott élő magyaroknak, s e célra megyénk 50 koronát adományozott. Három nappal később a Parászta-dűlő bejáratánál kicsiny kápolnát szenteltek föl. (Ez, sajnos, az utóbbi évtizedekben elenyészett ...). Augusztus 21-én Kegyes József Krisztus elfoga- tása című festményét elemezte műértő cikk a Tolnamegyei Közlönyben. 70 éve, 1922. augusztusában a Herba című folyóiratban Hollós László akadémikus Vadontermő növények használata Szekszárdon és vidékén címmel cikksorozat közlését kezdi meg. 60 éve, 1932. augusztus 21-én meghalt Szekszárdon az ungvári származású Szamolányi Gyula költő, akinek városunkban is jelentek meg kötetei. Krónikás Rejtett értékeink Garay János bronzalakja Ha valaki csak a talapzatról ismeri, rendíthetetlen formájában, vagy az avatáskor kiadott Garay-albumban olvassa el a szobor történetét, nem is sejtheti, hogy talán az egyik legviharosabb körülmények között született ércalak áll megyeszékhelyünk központjában. Az ünnepléskor illett . csak a szépre emlékezni. Ezt tette Bodnár István is, aki így áradozik a szoborról: „Arcán bizonyos fenség ül, szelíd tekintete mintha tüzet lövelne szét. Ez az egész szobor erőteljes, hogy úgy mondjuk: méltó- ságos, de nem feszes és merev: nyugodtsága nem a halott nyugalma, a pezsgő élet kandikál elő minden porcikájából, van lelke, mert a művész saját leikéből sokat adott bele. Ki a meglepő szépen mintázott arcra tekint, bizonyos ünnepélyesség hatása alatt áll. A költő mintha csak most lépett volna a szónoki emelvényre. Erejének, határának biztos tudatában nyugodt méltósággal tekint szét a körötte nyüzsgő tömegen". Bodnár még azt a szívességet is megtette Szárnovszky- nak, hogy megpróbálta szellemesen megmagyarázni, miért van a költő jobb kezében könyv, amikor a másikban lévő papírból olvas föl... Az igazságot, ami a korabeli hírlapokban dúló vitákból sejlik, csupán 45 évvel később "írta meg Bodnár, akkor, amikor már a szobor alkotója is közel négy évtizede a földben por- lott. Az 1857-ben indult gyűjtés 37 év múlva tette lehetővé szoborpályázat kiírását. A nyolc művész munkái közül Zala György és Stróbl Alajos, majd Fittler Kamill is Szár- novszky Ferenc tervére adta szavazatát. Többen azonban a géniusz elhagyása mellett kardoskodtak, hiszen a fedetlen keblű testes leányzó nem igazán aratott osztatlan sikert. (A Tolna vármegye azt tanácsolta a berzenkedőknek: akinek nem tetszik, ballagjon el a Pimitzerhez és vegyen neki egy gallért...). A megbízatás után úgy döntöttek, hogy 1896. húsvétján avatják a szobrot, ekkor emlékeznek meg a milleniumról is. A művész azonban késett a kért módosításokkal, amelyek többek között a Garayhoz való hasonlóságot is előírták! Az elvégzett javítások rossz címre mentek és a Műcsarnok pincéjébe kerültek. Amikor előjöttek, el kellett még kérni Garay özvegyétől férje díszmagyarját, ami jótékonyan takarja sovány alakját. A szoborbizottság fizetett, de némi félreértés miatt a művész rossz néven vette, hogy mindezt feltételekhez kötötték, például ahhoz: igazolja az öntés sikerét. A fővárosi sajtó lecsapott a témára. A Magyarország „ab- deritai kötözködés" vádjával illette szerkesztői megjegyzésében 1897. szeptember 7-én a bizottságot, amely a Tolnamegyei Közlönyben válaszolt öt nap múlva: „Ha a testületet vád érheti valamiért, az nem érheti másért, minthogy a 12 ezer forintba kerülő szobor árából eddigelé már 7000 forintot fizetett anélkül, hogy az általa lehozatott- talapzat-köveken kívül a szobrász úrnak bármily csekély művész alkotását átvette, vagy azt még csak látta volna is"! Nem bizalmatlanságból, hanem az illetékesség miatt kérték a Gruet-cégtől a véleményt a gipsz alak alkalmasságáról, hiszen ők öntik azt ki. Végül - mivel mindenkinek igaza volt - Hock János, az aranyszájú plébános és országgyűlési képviselő, aki cikkével önkéntelenül vihart kavart, békévé csendesítette az indulatokat. Közben persze elment egy újabb évforduló, s az 1897-es telet egy deszkabódéban vészelte át az ércalak a közeli kaszinó kertjében, miközben a kölesdiek már rég felállították a megye első világi szobrát, Kossuth mellalakját. Az ünnepségre 1898. júniusában került sor, s hihető, hogy éppen az ezredéves ünnepségből való késés meg a hírlapi csaták miatt igazi nagy fénnyel. Ekkor már mindenki boldog volt: a szobrász és a bizottság is, tán még az a bronz is ragyogott... Dr. Töttős Gábor Fotó: Kispál Mária Pénztárcára ártalmas Kirúg a hámból a különben szolidan élő Nyugdíjas. Vásárol két mákoslepényt formázó valamit á' 16 pengőforintokért. Egyik jó lesz a tej mellé vacsorára, a másik a reggeli tejeskávéhoz - okoskodik, hogy költekezése ne érintse olyan fájdalmasan. Pedig az igazi fájdalom este következik. A mákos kocka ehetetlen, mert epénél keserűbb benne a mák. Talán a másik fogyasztható - biztatja magát, megfeledkezve az eredeti ütemezésről. Eredmény, dettó, megy a szemetesbe a finomság. Nem szó és hang nélkül. Kár, hogy akit a „dicséret" illet, sajnálatára hallótávolságon kívül van. Másnap... a vevő jámboran beszámol, hogy a sütemény ehetetlen volt, ki kellett dobni. Az eladókislány álmél- kodik. — Avas volt a mák? De hiszen az nem ártalmas az egészségre! — Lehet - így a kárvallott - de a pénztárcára igen. Végszóként üzen. A mesternek, hogy a romlott anyagok fölhasználása büntetendő cselekmény. Ha mégis sajnálná kidobni az avas mákot, fogyassza el maga jó étvágygyaü-liCserkészek a Tisza mellett Nomád élet a lakitelki erdőben A szekszárdi újvárosi I. Béla király cserkészcsapatból közel harmincán töltöttek a nyáron két hetet Lakitelken. Öt őrs táborozott le az erdőszélen. Az ottani életről egy szekszárdi újonc cserkész, Szarka Zsolti számolt be: — Szolnoktól pár kilométerre, Lakitelek közelében, a Tóserdó szélén vertünk sátrat. A táborban nomád életet éltünk, ami annyit jelent, hogy a főzéstől a mosásig mindent magunk csináltunk. A táborvezető parancsnokunk, Tarjám Ágoston irányított bennünket. A reggeli ébresztő után torna következett, majd a tisztek felvonták a tábori zászlót, s mi elénekeltük a himnuszt. A komoly dolgokon kívül persze voltak vidám, játékos programok is. Gyalogtúrákra mentünk, a környékkel ismerkedtünk, de számháborúztunk is az erdőben. A tájfutásba is beneveztem. Hogy még nehezebben menjen a dolog, akadályokat tettek ki a tisztek, akik az útvonalat kialakították. Ezen a versenyen jól szerepeltem, mert két könyvet is nyertem. A táborban olyasmit is csináltunk, amivel szüléinknek szereztünk örömet. Agyagból formát készítettünk, majd kiégettük a cserkészliliomot, a díszdobozt emléknek, de készítettünk ceruzatartót is. Őrség, szolgálat is volt a táborban, ebből azonban én kimaradtam. Hogy miért? Mert még csak újonc vagyok, majd az ősszel leszek felavatva. A szolgálati beosztás az úgy történt, hogy két- óránként váltotta egymást a csoport, ami két cserkészből és egy tisztből állt. Nemcsak az őrségből, hanem a házimunkából is komolyan kivettük a részünket, mert /az őrsök naponként szolgálatban voltak, és a szolgálatosok mindig besegítettek Guszti bácsinak a főzésnél. Finom ételeket is készített nekünk cserébe. Aztán a Holt-Tisza vizében is megfürödhettek azok, akik jól tudnak úszni, a többieket nem engedték bele, mert mély volt a víz. Az egyenruhánkat is magunkkal vittük, kétszer öltöttük magunkra a két hét alatt, vasárnaponként, amikor misére mentünk. Igaz, a második az a táborban volt. A tábor napjai mindig esténként teljesedtek be, amikor a tábortűz mellett felszabadultan énekeltünk, gitármuzsika kíséretével. Este tíz órakor mit a takarodó, amikor a zászlót is bevontuk. Nagyon jól éreztem magam, a többiekkel együtt, s ha jövőre is lesz ilyen, akkor is elmegyek.-p. teriSzarka Zsolt I
