Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-15 / 193. szám

1992. augusztus 15. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 — Hű, ez lecsapott! - szisz- szén fel Tűnd. Szofi meg ropit rágcsál, és közben a sátrat tartó fémrudat markolássza. — Veszed le onnan a ke­zed! - szólok rá. — Lecsap a villám! — Tudom - bólogat Szofi. — Épp azért teszem oda. De aztán mégis leveszi a kezét, nem akar hősi halott lenni. — A ménkű csapna belé! Ez a közelben vágott le! - szi­szeg Tünci. Én meg belebújok a hálózsákba, pokrócba és magamra húzom a fóliát, amit Angyal adott beázás ellen. — Mi van, te melegágyi növény! - nevet Tünci, két szisszenés között. — Kértek szotyolát? - kérdi a kajapusztító Szofi. Csapódik az ajtó. — Biztos beijedt Jancsi és bement - vigyorgok. — A szentségit! Ez majd­nem itt vágott le mellettünk! — Mostmár mi követke­zünk - sóhajt Szofi. — A hoz­zátartozóink készíthetik az özvegyi fátylat. — Én nem hagynám ma­gam agyoncsapni - jelenti ki Tünci magabiztosan. — A fene! Szofi, nem cserélünk he­lyet? Nem érzem magam biz­tonságban a vas mellett. Athurcolkodnak. Hirtelen egy óriási dörrenés, Tünci ar­cából kiszalad az összes szín. Úgy tesz, mintha elájult volna, de lehet, hogy valóban elvesz­tette az eszméletét. — Élsz? - kérdezi Szofi a mozdulatlan Tüncitől. Az meg felpislant, és válaszolna valami szellemeset, ha nem csapódna egy tárgy a földhöz nagy csörömpöléssel, melyet rögtön ajtónyikorgás követ. — Gyerekek, éltek még? - ez Angyal aggódó hangja. — Ez az idétlen Jancsi nem föl­delte a „parabolaantennát", és a villám leszakította. Megnyugtatjuk, a szomszéd sátorból is adnak életjeleket. Még egy dörrenés, ugyanak­kora, mint az előző. Felátmad a szél, az eső pedig egyre erő­sebben veri a sátorponyvát. — Móricka, mondj egy példát arra a közmondásra, hogy nem mind arany, ami fénylik! — Például a tanító bácsi nadrágja! Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek (II.) Kis— * Generáció | Ifjúsági oldal Törd a fejed! Két héttel ezelőtti felvéte­lünk egy kissé deformálódott meggyet ábrázolt. A szerencse ezúttal Sallai Tibor tolnai ol­Kapcsolat alattunk sárga pad, mellettünk kanyargó patak tekintetünk, mint a felkelő Napra váró háztető tekintete: érezhető zene! Zsirai László vasónknak kedvezett. Aki ki­találja, mit ábrázol Ótós Réka felvétele, két hét múlva tudja meg, nyert-e. Heti cáfolat Nem igaz, hogy az állat­védők kérésére ezentúl ki kell hagyni a Piroska és a farkas meséjéből a vadászt. Angol TOP 10 1. Snap 2. Erasure 3. Kris Kross 4. George Michael 5. Elton John 6. Dr. Alban 7. Guns'n Roses 8. Double You 9. Mariah Carey 10. Mr. Big Rhythm Is A Dancer ABBA-Esque Jump Too Funky The One It's My Life Knockin' On Heaven's Door Please Don't Go I'll Be There To Be With You „Akármilyen komor sötétség­ben élek is, az igazság az, hogy minden reggel, amikor felébredek, tele vagyok reménnyel." Arthur Miller Néha-néha még most is fel­zokog bennem egy réges-régi, hóvirágszirom-szerelem... Én hatéves voltam, ő hu­szonöt. Imádott fényképezni és orgonán játszani. Bach volt a kedvence. Még ma is hallom a reverendája suhogását, lá­tom, ahogy jön felém a napsü­tésben, ami olyan, mintha be­lőle sugározna. És közben mosoly-zuhatagok áradnak szét a lelke redőiből. A nevében mély, ébenfa-„á"-k morajlottak és komoly, hótiszta „ó"-k zsong­tak, én ott ültem az ölében és áhítattal hallgattam, amit mondott, valamit mesélt, talán a Bibliából, a szavaiból már semmire sem emlékszem, ta­lán akkor sem tudtam, mit mond, csak behunytam a szemem és belezuhantam abba a megrendítően hatal­mas örömbe, hogy vele lehe­tek. Mindabból, amit nekem mondott, két mondatra em­lékszem tisztán: „Istent nem szabad korlátként felfognunk, hisz ő maga a szabadság." . . . „Tudod, Judit, én nagyon sze­retlek téged." Ezt kicsit ünne­pélyes komolysággal mondta, miközben asztalt terítettünk, mégis volt benne valami fé­nyes és őszinte természetes­ség. Most már tudom, hogy többé soha senkitől nem hal­lom ilyen magától értetődő melegséggel ezeket a szava­kat, hisz ahogy szaporodnak a ráncok, a lelkűnkön úgy mé­lyülnek a sebeink is, folyton takargatjuk és titokban elva­karjuk őket, önmagunk előtt büszkeséggé kozmetikázott gyávaságunk nem engedi, hogy kinyíljunk egymás felé és ilyen védtelen őszinteség­gel tegyük lelkünket a másik kezébe. Szánalmasan szegé­nyes pótlékot nyújtó ál-életet építünk fel magunknak, mely ha a semmiben gyökerezik is, de egy ideig legalább bizton­ságot ad, hazugságok hálójába menekülünk a nekünkszege- ződő kérdések elől, aztán szép lassan megtanuljuk fel sem tenni magunknak ezeket a kérdéseket... Lassanként be­lénk égő görcseink elszenesí- tik a legnagyobb kincsünket: az önmagunk és a világ iránti bizalmunkat... Emlékszem, hányszor fello­pakodtam a templom kóru­sára, nem szóltam egy szót sem, csak lekuporodtam mellé, néztem a barna szandá­lokat és a hosszú ujjakat és engedtem, hogy életet adó vé­ráraméként szétáradjon ben­nem a felzúgó orgonaszó. Én voltam az első, aki meg­ölelte, amikor megérkezett, én voltam az utolsó, aki elbúcsú­zott tőle, amikor elment, va­lami vad, borzongató, ke­serű-édes fájdalom szakadt fel belőlem ilyenkor, hogy aztán hömpölyögve betakarjon. Ak­kor még nem tudtam, hogy ezt a torokszorítóan szép és fájó, fölémhatalmasodó, felro- bajló-rámzuhanó varázslatot a felnőttek szerelemnek neve­zik. Csak annyit tudtam, hogyha a szomszédban nyitva felejtik az ajtót, a hosszú fo­lyosó legvégén találok egy szobát és ott, a sarokban, a szekrény mögött lóg a reve­rendája, s ha belefúrom a fe­jemet, még érezhetem az or­gonaszó-illatot. A levelezésünk azzal kez­dődött, hogy egy kockás pa­pírfecnin, girbe-gurba betű- kavalkádban eldicsekedtem neki, hány piros ponttal gaz­dagítottam az emberiséget. Az »első levelét kívülről megtanul­tam. Ma már hiába írok, nem válaszol. De én ma is úgy hajtom ösz- sze a zoknim és úgy szelem a kenyeret, ahogy tőle tanultam. És néha még fel-felzokog ben­nem az a réges-régi, hóvirág­szirom-szerelem, kisimítja a ráncokat a lelkemen, és eszembe juttatja, hogy vala­mikor az ő szájában nagy és győzelmes bizonyosságként zúgott fel a nevem és a szeme tükrében láttam: ha most rossz vagyok is, lehetek még jó és tiszta, ez a szerelem em­lékeztet rá, hogy hinnem kell önmagámban és a világban, ha meg akarok maradni em­bernek. Fint a Judit Tininyár (25.) Ezt is túléltük! (1990-es kalandok) Én a „fal" felé fordulok, és el­alszom. Nem tudom mikor, de most felébredek. Az órá­mon elromlott a világítás, a petróleumlámpához nem ér­tek, a többiek alszanak, úgy­hogy nem tudom hány óra le­het. A villámok még mindig a közelben csapkodnak, az eső pedig egyre erősebben zuhog. A macskák meg ott fekszenek a lábamnál a fólián. Úristen! Megfordulok, és érzem, hogy csurom víz az oldalam. El­kezdem rázni Tünciéket. — Hé, lányok, ébredjetek! Lányok, folyik a víz! Rázogatom őket, Szofi már kezd ébredezni, de Tünci al­szik, mint a bunda. — Mi a hézag? - nyöszörgi álmos hangon Szofi, és végre Tünci is kinyitja a szemét. — Folyik a víz! - mutatok a sátor padlózatára. — Most jól jönne Jancsi parabolalavórja. — Te jó isten! - nyögi Szofi, és feltérdel. — Gyújtsatok pilácsot! - ásít Tünci. — Nem látok semmit! Nagy lassan kitapintjuk a petróleumlámpát, Szofi meg­gyújtja, aztán megnézzük a tócsát. Az egész fekvőhelyem, engem nem kivéve, vízben áll. A hátam is borsódzik, a ned­ves melegítő meg rámtapadt. Csak nézzük a víztócsát, aztán Szofi kiugrik. És Angyal jön vissza helyette, úgy öt perc múlva, meggyötörtén és fá­radtan, és egy épeszű ember ilyenkor mar szitkok áradatát zúdítaná a nyakunkba, hogy: „Persze, ez a ti ötletetek volt! Most ilyen őrültig miatt ki­rángattatok az ágyból! Szép gyerekek vagytok, kár volt megszületnetek!" Angyal azonban semmi ilyet nem mond, csak nagyo­kat hallgat, meg ásít. És köz­ben szemrevételezi az árvizet, meg az én nedves ruhámat, és parancsokat oszt: — Lányok, hurcolkodjatok be az előszobába, te meg válts ruhát. És aztán aludni! Én meg engedelmeskedem, a többiek is, azaz csak Tünci és Szofi, mivel a szomszédból nem lakoltatták ki Erikáékat. De hamarosan a négyszemé­lyesből is kidugja a fejét egy borzas fej. Azaz Juci, és ve­lünk ellentétesen nem ásít, le­het, hogy éppen alvajáráshoz készülődött, mivel a tekintete tompa és bugyuta, mintha nem is tudna magáról. Aztán megszólal, tehát nem alszik, de van aki még álmában is be­szél. Mint például egyszer én, anyukám mondta, hogy át­mentem a szobájukban, és szó szerint ezt mondtam: „Adja­tok meleg kaját az oroszlán­vadászoknak!" Aztán átmen­tem, mielőtt még megkérdez­hették volna, hogy miről van szó. Nem csodálkoznék, ha most Juci is oroszlán vadászo­kat emlegetne. — Hé, emberek, mi történt? Ürgeöntés? - ezt mondja, szót sem ejt az oroszlánvadászok­ról, és nagyon életszerűen ki­ugrik a sátrából. Mi pedig kényszeredetten bevonulunk az előszobába, de előbb bele­botlunk valamibe. Szép sorjá­ban, egyenként. Magasságos málnalekvár! De hiszen ez Jancsi, akit sikerült felver­nünk. A szemét dörzsöli, és szellemeskedik: — Te jó ég, ezek vagy betö­rők, vagy marslakók! Ja, csak ti vagytok? Aztán miért? Szép körülményesen el- magyrázunk neki mindent, ő bólogat, és elkényelmesíti magát a tábori ágyon, amit az előbb szerencsésen összecsuk- lasztottunk. Jancsi meg olyan, mint a tábori ágy: csuklik. Azt mondják, hogy ilyenkor rá kell ijeszteni, de aki az ijedt­ségtől csuklik, azzal nem tu­dom, mit kell csinálni. Mind­egy, lehet, hogy csak az at­trakció kedvéért csinálja. Bo­hóc lehetne a Nagycirkusz­ban. A vihar meg úgy döntött, hogy nem bohóckodik, taka­ródét fúj, és elmegy csicsi- kálni. Holnap egy másik he­lyen óhajt botrányt csinálni, ígyhát gyűjti az energiát. Ké­nyelmesen elhelyezkedünk az előszoba padlóján, és azt tesz- szük, amit a normális embe­rek tenni szoktak az éj dere­kán. Kevés kivétellel. Most már megint reggel van, szokás szerint. Az előtér hideg padlóján ébredtem, mellettem lihegett Lubi, akit bizonyára Angyal engedett be. Az arcom nedves volt, a jó ég tudja, hogy sírtam-e ál­momban, vagy csak Lubi nyalt végig rajtam. Hét óra volt, de én lustának érezhet­tem magam Tünci meg Szofi mellett, ők ugyanis már a csomagolásnál segédkeztek. Jancsi meg az udvaron épp a szétvert zománcú para­bola-lavórját tanulmányozta. Az egész banda ugrált, meg virult, néha-néha keresztül­léptek rajtam, de nem zavar­tatták magukat. És most felke­lek, próbálom a járást, remé­lem, azt még nem felejtettem el. A matekot, ami év vége előtt még ott kergetőzött a fe­jemben, sikerült most teljesen elfelejtenem. Azt tudom róla, hogy számokkal, mértani tes­tekkel, meg egyéb kutyafülé­vel foglalkozik. És hogy bor­zasztóan kopasz és borzasz­tóan szemüveges tanár tanítja, aki Pápaszem névre hallgat, és Anni értesülései szerint bűz­görényt tenyészt a lakásában. Node, mialatt a matematika, kémia és fizika tárgyak oktató­járól elmélkedem, már ide is ért a Wartburg, benne Pali bá­csi. No meg Sanyi. Egyed Johanna (Folytatjuk.) Piros Christa pop-pletykái A Simply Red énekese, Mick Hucknall azzal ijesztgeti rajongóit, hogy befejezte a turnézást. „Nem akarok már utazgatni a világ körül, életem felét a repülőtereken tölteni és minden nap másik szállodai szobában felébredni" - jelen­tette ki a 32 éves sztár. Ehe­lyett a békés családi életet vá­lasztja, manchesteri házában óhajt kikapcsolódni, valamint feleségével és gyermekével foglalkozni. „Ha állandóan úton vagyok, meg sem fog is­merni a srác" - jelentette ki Hucknall, akinek legújabb kis­lemeze, a Your Mirror a brit slágerlista 17. helyén áll. * Engelbert Humperdinck pá­lyát módosít: egy mexikói ba­rátjával együtt motelt szeretne nyitni - nudisták számára. A mexikói La Pazban találtak is egy felújításra szoruló szállo­dát, jelenleg az építési engedé­lyek beszerzése folyik. „Gon­dolnom kell a jövőmre is" - nyilatkozta az utóbbi időben kissé megtestesedett, 56 éves énekes. „Egy nudista hotel csakis nyereséges lehet". * Most tárta a nyilvánosság elé Ringó Starr, hogy pár év­vel ezelőtt keményen alkoho­lizált. „Ha részeg voltam, megvertem a feleségemet, arra kényszerítettem, hogy ve­lem igyon. Reggel azután a szőnyegen találtam mindket­tőnket". A Beatles egykori do­bosa 1981-ben vette el Barbara Bach színésznőt, de már há­zasságuk elején pokollá vál­toztatta életét. „Az alkohol tel­jesem megnyomorított, sok­szor napi 16 üveg bort is meg­ittunk ketten. Az egyik nap Barbara ájultan feküdt mellet­tem, teste csupa véraláfutás. Azt hittem, megöltem. És a legrosszabb az volt, hogy nem is emlékeztem arra, hogy egyáltalán megütöttem volna. Ekkor határoztam el, hogy el­vonókúrára megyek". Négy évvel ezelőtt vonultak be egy arizonai klinikára, közös el­vonókúrára. „A repülőn utol­jára még jól berúgtam, tökré­szegen léptem be a klinika ka­puján. Azóta viszont egyetlen cseppet sem ittam, 52 évesen csúcsformában érzem ma­gam". Ferenczy-Europress Mondjuk november táján, micsoda nosztalgiával fogunk emlékezni ezekre a forró, kánikulai napokra, miközben igyekszünk majd a radiátor mellé ülni, és minél kevesebbet kimozdulni a fagyos utcákra. Ezekben a hetekben azonban azt hiszem, az Ótós Réka fotóján látható gyerekek kivételével, legtöbben inkább jártunk volna télikabátban, és mínusz öt fokban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents