Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09 / 109. szám
1992. május 9. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 5 Pszicho? Nemrégiben egy keresztény közösség tagjaival készítettünk interjút, az erről szóló írás meg is jelent lapunkban. A. nem volt ott ezen a beszélgetésen, akkor őt már úgymond háziőrizetben tartották a szülei. A. a múlt héten telefonon hívott fel, látogatnám meg a szigetvári kórházban, ahol a pszichoterápiás osztály vendége. A találkozó megtörtént, csakúgy, mint az osztály főorvosával, valamint A. édesapjával. A. — Hogy érzed magad? — Jobban, mert itt azért önálló emberként kezelnek. — Mióta vagy kapcsolatban a gyülekezettel? — Tavaly január óta. — Mi változott akkortól az életedben? — Több mindennek tudok örülni, megtaláltam azokat, akik igazán megértenek, akikkel el tudok beszélgetni, és azóta megpróbálok több szeretettel viszonyulni az emberekhez. Olyanokhoz is, akik különben külsőre nem lennének szimpatikusak. Szerettem volna ezt szüleimmel is megbeszélni, de sajnos nagy az ellenállás bennük. — Nem tetszik nekik a gyülekezet? — Nem. Az elején még nem sok mindent tudtak mondani a barátaim ellen, mert nem ismerték őket, és hát persze most sem ismerik jobban a gyülekezetét. Csak egyszer volt egy „egyeztető" párbeszéd, hogy lássák, mégis kik a barátaim, milyen emberek közé kerültem. — Azelőtt is vallásos voltál? — Igen, a katolikusokhoz jártam ... Szüleim nem mondták, hogy ezért és ezért tiltanak el a barátaimtól, de egy másik lányt is tütottak T.-ből, gondolom ennek a hatása is benne lehetett. Eléggé adnak ugyanis mások véleményére, mondjuk a szomszédokéra, hogyan néznek rájuk: „nem tudnak engem megnevelni, stb." — Az idei tanévben átmentéi Székesfehérvárra tanulni, és már a barátaiddal is laktál. Otthon ehhez mit szóltak? — A szüleim beleegyezése nélkül nem is mehettem volna oda. — Februárban viszont mégis kitört a „háború” ...' — Ä hónap elején kórházba kerültem izületi problémákkal. Nem öltöztem fel eléggé és megfáztam, bár meg kell mondanom, már korábban is érzékeny voltam az időjárásváltozásra. A kórházból aztán a szüleim átvittek Kerepestarcsára, a pszichiátriára ... — Mit mondtak, miért visznek oda? — Nem volt indoklás. Én úgy jöttem ki a kórházból, az izületi problémáim olyan súlyosak, hogy azt már speciális osztályon kell kezelni. Aztán a pszichiátrián rá sem néztek az Ízületeimre ... Egy hétig voltam ott, majd hazavittek. Nem akartam menni... — Otthon mi történt? — Azt mondták, 18 éves koromig otthon maradok, sehova nem mehetek, nem ta- lálkozhatom a barátaimmal. Kivettek tudtom nélkül a nappali tagozatról, hogy levelezőn végezzem az iskolát. Közel hat hétig voltam a lakásban ... Néha kivittek magukkal a hegyre, de ott is vigyáztak rám. — Valami oknak kell lennie, amely ezeket a szankciókat kiváltotta ... — Olyan dolgokat mondtak rám és a gyülekezetre, amelyek egyszerűen nem igazak. Például, hogy nem kaptam enni, meghipnotizáltak, leállítottak a tanulásról, ők nem vigyáztak az egészségemre, kényszer alatt tartottak, meg ilyeneket. — Most viszont már itt találkoztunk Szigetváron, a pszichoterápiás osztályon ... Mik a későbbi terveid?-i— Dolgozni szeretnék, hogy legyen önálló keresetem, magam dönthessem el, mit teszek. — Mikor leszel 18 éves? — Decemberben. Lv az apa — Aki ebbe a gyülekezetbe bekerül, annak teljesen megváltozik a személyisége, a család ellen fordul. Csak meg kell nézni azoknak a leveleknek a hangvételét, melyeket régebben írt a lányom és amelyek fokozatosan el is maradtak. — Nem lehet, hogy A. elérkezett abba a korba, amikor „ki akar törni” a családi fészekből? — Lehetséges. De azért én annak idején hallgattam a szüléimre. Egyébként is, adtam a lányomnak és a barátainak egyévnyi bizonyítási lehetőséget. Beszélgettem is a társasággal. Erre fel A. tanulmányi eredménye is jelentősen leromlott, e mellett 132 órát hiányzott az elmúlt félévben az iskolából. Egyébként elintéztük, hogy a lányunk magánúton végezze tanulmányait, sőt még tanárt is hívtunk hozzá. A tananyagot is megküldték Fehérvárról. Viszont az izületi bántalmai lehet, hogy maradandóak lesznek. — Hát, a megfázás barátok nélkül is megesik az emberrel ... — De ők vékony laticelen alszanak, le is fogyott a lányom, mert Jézust követve nekik is szenvedni kell! Kiragadnak részleteket a Bibliából, de tovább már nem olvassák. Az a taktikájuk, hogy a szülők ellen fordítják a gyereket. Fenntartom, jobban kellett volna vigyázniuk a lányom egészségére. — Túlzottnak tartja a lánya vallásosságát? — Nem a vallással van a bajom, hiszen én írattam be hittanra. %.zza\ van problémám, hogy például amikor az egészségével volt gondja, úgy kellett kinyomoznunk, melyik kórházban van. Meg aztán mindig egyre később jött haza, mint ahogy megállapodtunk. Teljesen a szülők ellen fordítják őket! Többen is vannak T.-ben, akiknek a szülei ugyanezt mondják. Máshol is vannak ilyen gondok, az egész országból kaptunk visz- szajelzéseket. — A lányuk állítólag nem is tudta, miért viszik Kerepestarcsára. — De mondtuk neki. Különben nem mi találtuk ki, hogy orvoshoz kell vinni. Beutalóval mentünk Kerepestarcsára és Szigetvárra is. Amikor pedig hazahoztuk, egy idő után már mosolygósabb volt, tervezgetett, tévét is nézett, el tudta foglalni magát és jöttek a régi barátnői is ... Csak aztán megjelent S., és kezdődött minden újra. Nem hisznek nekünk, amíg tragédia nem lesz! Mi lesz vele 5-10-15 év múlva tanulás nélkül?! Egy idő után megszakítatnak velük mindenféle kapcsolatot, csak arrafelé mehetnek, amerre mondják nekik. Azért az egy kicsit furcsa, hogy egy 16-17 éves lány mondja meg, ki bűnös, ki hitetlen ... Dr. Szabó Péter, a főorvos — A. nem tartja magát betegnek, és az a helyzet, hogy mi sem tapasztaltunk nála pszichiátriai betegséget. Ráadásul A. vállalta is, hogy kapcsolatba lép a kezelőorvosával. — Ön szerint mi okozhatja ezt a családi konfliktust? — Bennünket ez a helyzet arra emlékeztet, amikor a szülők úgy érzik, elveszítik gyermeküket. A '60-as években megjelent az ifjúsági kultúrának egy másfajta szerepe, a korábbi „legyél olyan mint apád és anyád" mellett. Ennek belépése viszont meghatározóvá tette a kortárs csoportok szerepét. Tehát a felnőtté válás során hozza az értéket a családból, a szülői házból és hogy ezek igazán értékek tudjanak maradni, ahhoz kell egyfajta jóváhagyás a kortárs csoport részéről, mert ők is értékhordozók. Ez fontos, mert ha a gyerek nem tud valakihez tartozni, magányosan él, az számára egyénileg is megterhelő, s nem tud leválni a szüleiről sem. — Most viszont szembekerült a két értékhordozó. — így van. Nem túlságosan gyakori a vallásos közösség és a szülők közötti konfliktus és hogy emiatt kerüljön valaki pszichiátriára. Az általános helyzet viszont gyakori: a szülők megélik azt, hogy elveszítik a gyereküket. Fontosnak gondoltam, hogy találkozzunk a gyülekezet képviselőivel. Ennek a gyülekezetnek - amennyire megismerhettem őket - az ideológiájában nagyon pozitív emberi értékek vannak, például a szeretet, a megértés. Ugyanakkor nyilvánvalóan - nekem mint külső szemlélőnek - úgy tűnik, a szeretet és a megértés ilyen formában egy picit túli- deaüzált. — Hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet? — Az általánosság szintjén - óvatosan mondom, mert nem akarom, hogy bárki úgy értse, hibáztatom a szülőket - részük van abban, hogy a történet így alakult. Valahol nem igazán sikerült megvalósítani azt, ami a szülőnek egy általános és meghatározó feladata: akkor vagyok jó szülő, ha sikerül feleslegessé tenni magam. Meglepő, nem? Érthető, hiszen fel kell készítenem a gyereket, hogy nélkülem is boldoguljon. — Mi lehetne a megoldás? — Az biztos, hogy nem a tanácsadás oldja meg a helyzetet ... A párbeszéd volna egyfajta megoldás a harc helyett, mert pozíciókat, úgy látom, ebben a harcban sajnos csak a szülők veszíthetnek. Vesztes a kislány is, mert a szülő-gyerek kapcsolat egy életen át fontos. Ha nem leválás van a családról, hanem leszakadás, akkor a kislány is vesztes. És ezt a gyülekezet sem tudja majd pótolni ... Szekszárd legidősebb asszonya Végzős diákokkal beszélgetve ... Pályájuk íve: homorú Iharosi Krisztina tanítónő szeretne lenni, Lengyel Dominikát is a pedagógusi pálya vonzza, Katymári Vanda színésznőnek készül, Takács Andrea rajz-vizuális szakra megy, ha sikerül, Theisz Teréz pedig hitoktatónak. De most mind az öten végzős textües szakközepesek, Tolnán. Hogyan csöppentek ide? Mire volt jó ez a 4 év? S merre tovább, ha nem valósulnak meg az álmok? E kérdésekről beszélgettem velük, de nem csak róluk, hanem általában az osztályukról, a diákokról, a helyzetükről. (A szövegben, a könnyebb olvashatóság kedvéért, nem különítem el, hogy melyik mondatot kitől hallottam. En kérdeztem, „ők" válaszoltak.) Nem áll szándékomban túl sötét képet festeni a végzős diákok holnapjáról. Sokan vannak siralmasabb helyzetben náluk. Egy 18 éves ifjú nem is lehet szomorú. Amelyik az, az beteg. Mégis felszínre hozott néhány elgondolkodtató sóhajfoszlányt ez a félvidám beszélgetés. Ki tehet róla? Két éve ment ki az első végzős osztáN, s két év múlva jön ki az utolsó, a tolnai gimnáziumban működő textiles szak- középiskolából. A tiszavirág életű képzésnek akkor vége szakad. Nyilván, amikor beindították, szükség volt középkáderekre a város két nagy üzemében (Selyemgyár, Pa- tex), és a környék hasonló profilú cégeinél. De közben történt egy s más az országban: elfogyott a munka, elfogyott a pénz, elfogyott az érettségizett textilesek iránti kereslet. Ezt persze senki sem vette észre,-s ott állt a végzett diák, kezében egy nem sokat érő papírral. (A szakközépiskolai érettségi sokak szemében „gyengébb", mint a gimnáziumi.) Alnaív kérdés az, hogy lesz-e a most ballagóknak munkájuk. Nem lesz. A 21 fős osztályból, beszélgetőtársaim egyvalakiről tudnak, akire biztos kenyér vár, a Patexnél. A többiek átképzési terveket szőnek, és nem textíliát. Lesz, aki segélyből él majd, lesz aki a szülei nyakán, s a legszerencsésebbek tovább tanulnak. Pályájuk íve: homorú. Gödörbe estek. Árnyékra vetődtek, amikor ezt az iskolát választották. Nem a gimivel van baj. Az jó. Sőt! Éreztetik is velük ezt a hármas rétegződést, ezt a három szintet: a gimnazisták az emberek, a szakközepesek az egyéb emlősök, az itt tanuló szakmunkások meg a férgek. A suli persze nem tehet a megváltozott gazdasági körülményekről, de a gyár sem okolható. Kötelezhető arra a Patex, hogy ott szerezzék meg a szakmai gyakorlatot, vagy hogy a végzetteket felvegye? Saját dolgozóit is csak kínkeservesen képes foglalkoztatni! Nem csoda hát, ha a szövőnők nem szívesen látják a lányokat és az osztály egyszem fiúját a gépek körül, mert „elveszik a munkájukat"! Mégis kinek a hibája, hogy ezek a gyerekek a fél országból ideutaztak, kollégiumi szobákba költöztek, és négy évig koptatták a padokat - a semmiért? Talán ők maguk a vétkesek? Mert nem tudták eldönteni, mik legyenek? Ki tudja azt 14 éves korában? Tény, hogy kevesen dédelgetik azt gyermekkori álomként, hogy felnőve textilipari középvezetők lesznek. Legtöbbjük úgy került Tolnára, hogy előtte a pályaválasztási tanácsadóhoz fordult. Ott kitölttettek velük egy 300 kérdéses tesztet, melynek értékelése után kiderült, hogy ezt az intézményt és őket a Jóisten is egymásnak teremtette. A lányok számára az első tanév végére vált világossá, hogy az érettségi az, amiért tanulniuk kell, nem a szakma. Az oktatásügy kézbentartói- nál viszont még ekkor sem esett le a tantusz, ígyhát újabb osztályok indultak. Ugyebár az ország akkori állapotában - meg a maiban -, az ilyen aprócska mulasztásokért nem ildomos bűnbakot keresni. .. A tanulás, mint időhúzás Tessék kapaszkodni, indulunk! - szólt a sofőr, és kormányozni kezdett. Most aztán mindenki fogódzót keres. Van, aki a gyesbe menekül, az legalább fix jövedelem, ebben a nagy anyagi bizonytalanságban. A textiles lányok persze még csak 18 évesek, hallani sem akarnak az ilyen hülyeségekről, mint férjhezmenetel, gyerekszülés. Ök a megoldást a továbbtanulásban látják. Sokféle definíciót hallottam már arról, hogy mire jók a felsőoktatási intézmények, de most, tőlük tudtam meg a legkorszerűbb választ: időhúzásra. Vészeljük át a mát! Amíg túljutunk a krízisen, amíg rendeződnek a sorok, amíg kialakul az ország új arculata, amíg kiosztásra kerül a megkevert pakli, addig legyünk gondtalan, ösztöndíjas egyetemisták! Mindahányan? Wessely Gábor Szekszárdon, a Felsőváros egyik csendes utcájában lakik Debreczeni Istvánná Balogh Julianna, a város legidősebb asszonya. A hosszú tornácos, régi ház, az udvaron kapir- gáló tyúkok, a szépen művelt konyhakert falusias szigetként húzódik meg az utcában, mintha nem is a megyeszékhelyen lennénk. Juliska néni idén augusztusban tölti be századik életévét. A tornácon üldögél, élvezi a májusi napfényt, lábánál vén kutya kucorog. Szívesen elegyedik szóba a kíváncsiskodóval, elmeséli élete hosszú és bizony szomorkás történetét. Szekszárdon született, itt is ment férjhez nagyon fiatalon. Leánya, Julianna 1913-ban született. A fiával, Istvánnal volt állapotos 1914-ben, mikor férjét behívták katonának az első világháborúba. Soha nem tért vissza. Fiát soha nem látta. A két gyerek pedig nem ismerte az apját. Juliska néni idős szüleivel lakott, nevelte a két gyereket. Keservesen. Rá maradt minden férfimunka, hiszen édesapja már keveset bírt. ő permetezett a szőlőben is, a kemény munka elgyengítette, mellhártyagyulladást, tüdővérzést kapott. Baj volt a gyomrával is. Azt mondta-az orvos, ha vigyáz magára, és' óvatosan él, még sok év áll előtte. ( A prognózis jónak bizonyult, hiszen a tiszteletre méltó száz esztendő küszöbén áll Juliska néni, habár ő maga csak 99-et hajlandó elismerni belőle.) Az élet haladt tovább, a gyerekek felnőttek. István kőműves lett, de nehezen talált munkát, ezért Budapestre költözött, rendőrnek állt. Julianna az édesanyjával maradt, s lassanként a munka neheze is rá jutott. Kitört a második világháború, a fiútestvér Budán teljesített szolgálatot, amikor orosz hadifogságba esett. Örményországból van róla hír, kórházba került, s aztán valaki, aki hazajött, azt mondta, meghalt. Látni azonban ő sem látta, és Juliska néni mind a mai napig nem hiszi el, hogy meghalt a fia. Várja haza rendületlenül, harmincnyolc éve. Attól fél, nem fogják meghallani, ha bezörget. Csendesen él a két asszony, a már szintén nem fiatal leány gondoskodik az anyjáról, s műveli a majd 400 öl szőlőt és a jókora veteményest. Szorgalmas, fürge néni, szívósságát édesanyjától örökölte. Juliska néni történetét hallva eltűnődik az ember. A sors nem kényeztette el, hosz- szú élete kemény és megpróbáltatásokkal teli volt. De méltósággal fogadja a rá kiszabottat, s még van hely szívében a reménységnek is. Venter Marianna Fotó: Ótós Réka
