Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-23 / 121. szám
1992. május 23. HÉT VÉGI MAGAZIN MSPUJSAG 7 — Nem hiszem el... — Pedig így van! — Na ne .. — De. —: Azt akarod mondani, hogy az eltelt nem is tudom hány év alatt, még egyszer sem nyilatkoztál lapunknak?! — Azt. — Pedig általában a szabadúszókra nem jellemző, hogy nem tudják menedzselni magukat. — Nem erről van szó. Egyszerűen nem szeretek nyilatkozni, szívesebben vagyok a mikrofon másik oldalán. — Pedig a disc-jockeyk elég hiú emberek... — Arra gondolsz,hogy ilyen magamutogatók? — Ühüm. — Ahhoz, amit csinálunk, kell is ez. — Ezért kezdtél el annak idején diszkózni? — Á, nem, nem. Teljesen véletlen volt. Először zenekarban játszottam, aztán kiszálltam a dologból, mert értelme úgy különösképpen nem volt, csak pénzbe került. Egy ismerősöm, egy művhá- zas lány szólt: „Nem igáz, hogy te nem tudnál egy diszkót összehozni. Biztos van cuccod!" Hát, nem volt. Kölcsönkértem és megcsináltam, így kezdődött. Tulajdonképpen bennem mindig is megvolt a szereplési vágy, ahogy visszaemlékszem, már gyermekkoromban is akadtak ilyen tüneteim. — Mikor volt az első „fellépésed"? — 1978. január 16.-án. — Kicsit azért kísérteties, hogy az akkori nemzedékből majd minden valamire való disc-jockeyból tévés, rádiós személyiség lett. — Talán, mert ez lehetett a továbblépés útja. Én mindenféle szállal kötődtem Szekszárdihoz és Tolna megyéhez, azt gondolom, mindig „kicsiben" valósítottam meg, amit a „nagyok" országos szinten. Az elsők között voltam, akik levizsgáztak, még 1979-ben. Egyéves a POP TV A disc-producer Interjú Kindl Gáborral Örök életre szóló engedélyt kaptam. — Mióta vagy szabadúszó? — '83 óta. — Az előző rendszerben, ez amolyan fura dolognak számított. — Hát, persze. A megyében ketten voltunk főállású disc-jockeyk. Erre egyébként a mai napig nem találtam megfelelő magyar szót. A disz- kósnak sajnos van egyfajta degradáló értelmezése. Túl sokan megfordultak már ebben a szakmában ... — Szép lassan eltelt tízegynéhány év, és közben rájöttél, az emberek akkor járnak jól, ha az arcodat is látják, ezért létrehoztad a POP TV-t. — Na, azért ez nem ilyen hirtelen történt. Amióta létezik a szekszárdi városi televízió, mindig itt voltam körülötte. Már akkor is, amikor csak a képújság működött, abban is voltak pop-anyagaim, ezt követően pedig ifjúsági magazinokat, műsorokat szerkesztettem. A POP TV vonal véletlenül alakult ki. Két évvel ezelőtt csináltunk egy karácsonykörnyéki adást, majd tavaly áprilisban is volt egy zenés próbákozásunk. Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt jelentkezett az első POP TV (hétfőn egy kicsit ünnepelünk is a műsorban), eleinte havonta, mondhatjuk, kísérleti jelleggel. Ebben az évben viszont már minden hétfőn 20 órától indul a műsor, jelen pillanatban 17 kábel- rendszeren (reményeim szerint a közeljövőben majd duplájára nő ez a szám), közel 30 ezer lakásban. Természetesen a heti rendszerességgel együtt, nőtt a hirdetők száma is, ami nem mellékes, hiszen kereskedelmi csatornaként működünk. — Olyan emberekkel vagy napi kapcsolatban, akiket más „halandó" legfeljebb csak a médián keresztül ismerhet. Jelent ez valamit számodra? — Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én igazából nem tudok „elesni" senkitől. Biztosan vannak nálam lényegesen okosabb emberek, ez egyértelmű, de az, hogy valaki a tévében, rádióban szerepel, nekem nem jelent különösebb státuszt. — Már régóta meg akartam kérdezni: hogyan csinálod, hogy rajtad sohasem látszik, ha ideges vagy? Egyáltalán szoktál mérges lenni? — Persze. Viszont, ha adódnak problémák, azt mindig nekem kell megoldani, hiába adom át másnak, mutatom ki, a problémák ettől megmaradnak. — Ez így elmondva tényleg egyszerű, csak hát megvalósítani ... — Ilyen alaptermészetű vagyok. Kiegyensúlyozott. Legalábbis látszólag ... — És ha valaki elrontja a miniszterelnökkel, vagy az Elizabeth Taylorral készült interjút? Akkor inkább a szád szélét rágcsálod? — Nem hiszem. Elrontunk egy. anyagot? Te is jól tudod, itt egy olyan stáb, olyan kollektíva dolgozik, ami teljesen független attól, hogy most történetesen én állok a háttérben producerként. A POP TV-nél, azt hiszem, mindenki jó abban, amit csinál. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobb, de tényleg jó ... Ezt nem csak én állítom. — Ezért sokan szeretni fognak téged. Tényleg, igényeled egyáltalán, hogy szeressenek azok, akik körülvesznek? — Igen ... Szükségem van rá. — Ellenségeid vannak? — Biztosan. — Ha a hátad mögött támadnak és megtudod, mit csinálsz? — Nem szoktam lereagálni az illető szemébe. Ugyanúgy beszélgetünk és úgyis ő fog rátérni a dologra. Tehát szándékosan nem veszem soha a lapot. — Merre akarsz továbblépni? — Egyelőre a POP TV is - mint minden és mindenki - az úgynevezett túlélés időszakában van. — Konkrétan? Ennek a televíziónak is az lenne a lényege, hogy túlélje ezt az időszakot, és legyenek olyan vállalkozók, vállalkozások, melyek finanszírozni tudják ezeket az adásokat, mert egyre költségesebbek lesznek. A jóhoz még több pénz kell. A televízió tulajdonképpen egy csalás. Rengeteget vagyok stúdióban, de a mai napig fantasztikusnak tartom azokat a technikai csodákat, amiket a képernyőn lehet művelni. Vágás után mindenki folymato- san és szépen beszél, a képek is annyira egymás mellett vannak. A stúdióban lévő srácok olyan jól dolgoznak, hogy akár a betűket is ki tudják vágni a mondandóból. — Vannak félelmeid? — Egész életem a szórakoztatás környékén zajlott és talán zajlik ma is. Ehhez pedig nyugalom kell. Ne legyenek olyan cirkuszok, melyek a körülöttünk lévő országokban vannak... — Ha megkérlek, csinálsz belőlem egy jó producert? — Kiből?! — Hát belőlem ... — Talán magam sem vagyok az. KRZ Élni akarás ür Foto: Ritzel Furcsa párok Minden ember „északfok, titok, idegenség", hát még ha szerelmes. Hogy mi zajlik belül, s kettejük között, arról a kívülállónak fogalma sem lehet. Legfeljebb elhiszi amit lát, vagy amit elmondanak, s megpróbálja fantáziájával kiegészíteni a történeteket. Kutya-macska szerelem Mindketten harminc évesek voltak, amikor találkoztak. A lányt korábban elkerülte a szerelem, pedig nem volt csúnya, bár szép sem. Okos nő, akinek rend van a fejében, gyöngyöző, gurgulázó nevetése hívta fel rá a férfi figyelmét. Mint kiderült, egy évfolyamra jártak a főiskolán, de akkor nem vették észre egymást, nem is emlékeztek arra, hogy találkoztak. A közös ismerősök bizonygatták, hogy ekkor, meg akkor mindekettő- jükkel beszéltek ugyanzon a főiskolai rendezvényen. Nagyon gyorsan összeházasodtak. Senki nem gondolta, hogy egy ez nagy szerelem, de úgy látszott összeillenek. Kihúztak négy év albérletet - boldogan - a végén már két gyerekkel. Amint meglett a lakás és be- redezkedtek, kitört a botrány. A családban jéghideg, de pattanásig feszült lett a hangulat. Mindenen összevesztek, a tévéműsoron, a gyereknevelésen, a huzaton, a bezárt ajtón, a melegen és a hidegen egyaránt. A férfi egy alkalommal, hogy a tettlegességet elkerülje, szó nélkül elrohant otthonról, „vissza a mamához". Nagy családi összefogás eredménye volt, hogy egyáltalán hazament. Mindenki nagy megdöbbenésére, a válság heteiben - egymással nem találkozva - de szinte ugyanazokkal a szavakkal beszéltek egymásról. Ilyeneket mondtak: rajongva szerettem, azt hittem ő a tökéletes nő, a tökéletes férfi, csak a másik nem viszonozta a lángolást. Később úgy tűnt, minden rendbejött, csend lett körülöttük, de nem sokáig. Azóta is állandóan vibrál körülöttük a levegő, hol az egyik van megsértődve, hol a másik. Soha egy kedves szó, simogatás, mosolygó tekintet. Ugyanakkor másoknak csak rajonva, szeretettel beszélnek egymásról. Érthetelen, hogy miért nem tudnak egymáshoz kedvesebbek lenni, s az is, ha egyikük fél napig nincs otthon, a másik nem találja a helyét, majd aggódni kezd, s végül olyan ideges lesz mire megérkezik a párja, hogy öröm helyett ezen is összevesznek. Ki mit vesz észre? A férfi az oroszlán jegyében született, az asszony rák. A nő művelt, már lánykorában is sokat olvasott, s a négy gyerek mellett is mindig szakított időt rá. Négy polgárit végzett. A férfit csak a tényirodalom érdekelte, a történelem fényeinek ismeretében verhetetlen volt, de életében nem olvasott el egyetlen regényt. A verseket ráérő emberek bizarr időtöltésének tartotta. Erkölcsi normái olyan merevek, hogy neki Anna Karenina is - akit a tévében látott - csak egy züllött nőszemély volt. Amikor levelező tagozaton járta hajdanán a férfi a hetedik-nyolcadik osztályt, a házi dolgozatokat az asszony írta meg helyette. A férj viszont a megoldóképlet ismerete nélkül - sok lépcsőben - saját esze alapján meg tudta csinálni a másodfokú egyenleteket, pedig ez akkor, és a levelezőn szóba sem került. Maga jött rá. Mindig mindenben az asz- szony döntött, abban is, hány pohár sört szabad meginni és melyik vasárnapon. A gyerekek iskoláztatásáról, a malacok vásárlásáról, arról, hogy müyen fát kell ültetni a kertben. Soha nem esett köztük hangos szó, nem volt vita, mert a férj semmibe nem szólt bele, mindent úgy vett tudomásul, ahogyan történt, s közben a szeretet millió apró figyelmességével halmozta el a feleségét. Tökéletes harmóniában éltek harmin- ' chat évig, a férfi váratlan haláláig. Abban a biztos tudatban halt meg, hogy tökéletes családfő volt, akinek soha egyetlen döntését nem vittatta senki a családban. Mindez persze igaz is volt, de azért, mert soha nem is döntött semmiben - csak nem vette észre. Meglepő fordulat A bérelszámoló elhatározta, hogy osztáyvezetőné lesz, pedig a főnök nem volt sem csinos, sem nagyon fiatal. Régóta egyedül élt berendezett lakásában, nyugati autóját nem használta semmire. Csak a számok érdekelték és a rend, meg a fegyelem, amit megkövetelt az osztályán. Nem járt sehova, nem mosolygott és nem volt rosszkedvű sem. Kielégítette a munkája, a könyvelés katonás rendje. A húsz évvel fiatalabb nő belátta, hogy csak akkor lesz lakása, ha jövendőbelijének van, csak akkor járhat autóval, ha ingyen jut hozzá. Kiszámolta, hogy mindezt tíz évi fizetéséből akkor sem tudná megvenni, ha addig abbahagyná az evést, ivást, fűtést és minden más pénzbe kerülő éltfunkcióját, s ruhátlanul közlekedne az emberek között. . Szabályosan kivetette hálóját a főnökre, akit nem utált, és nem szeretett. Az pedig egyszerűen észre sem vette a praktikákat. Már-már feladta volna lány, de akkor közbeszólt az emberi természet. Az osztályvezető egyik jóakarója - középkorú elvált asz- szony - három bevételi tétel felesleges ellenőrzése közben óva intette főnökét a „kis dögtől". A férfi annyira nem figyelt a „duruzsra", hogy csak este tévénézés közben kezdett el gondolkozni rajta, egyáltalán kitől is kellene óvakodnia. Csak a legközelebbi névnapon jött rá, de nem történt semmi, amíg egyszer össze nem találkoztak az utcán. Akkor beszélgetni kezdtek, megittak egy kávét, legközelebb már megbeszélték a találkozót. Az osztály felbolydult, mi lesz ebből? Annyit azért nem keres az osztályvezető, hogy érdemes lenne a fiatal lánynak egy életre eladnia magát. Majd meglátja, milyen lesz szerelem nélkül élni valakivel!. A férfit is „sajnálták", mondván, hogy hamarabb lesz fölszarvazva, mint ahogy lejár a nászút. A munkahelyen semmi sem változott, egy hónap múlva megtartották az esküvőt. Mindenki leste mi lesz itt, ha „ezek" vissazajönnek a nászúiról. Hát, tényleg volt meglepetés. Az osztályvezető tíz évet fiatalodott, kiderült, hogy meleg barna szeme van, sziporkázó humora és kellemes baritonja, mint ahogyan ezt a leg- közebbi névnapi bulin bebizonyította, ahol tréfás verssel is köszöntötte az ünnepeltet. Kiderült, hogy hegedülni is tud, s jól táncol. A fiatalasszony meg úgy nézett rá, mintha átmenet lenne Alain Delon és Pavarotti között. Hogy mi történt? Semmi különös, csak eredeti szándékaik ellenére váratlanul egymásba szerettek. A regényekben az ilyesminek általában rossz vége szokott lenni. Az életben az történt, hogy a korábbi savanyú osztályvezető megpályázta az igazgatói állást, és el is nyerte. Azóta is boldogan élnek. Furcsa párok? Lehet, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan, s ezért minden pár furcsa? Ihárosi Ibolya
