Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-16 / 115. szám

1992. május 16.

HÉT VÉGI MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 7

A világ tizenéves szemmel

Gondolatok diákéletről, szabadidőről

— Mielőtt beszélgetni kezdünk, néhány szóban mutatkozz be az olvasóknak.

— Szepesi Verának hívnak, a szekszárdi Garay János Gimnáziumban vagyok másodikos, matek-fizika szakon.

— Azért kértelek erre a beszélgetésre, mert tudni szeretném, milyen a hozzád hasonló korú, tanuló fiatalok élete, mi foglalkoztatja okét, hogyan látják a mai világot, ezt a várost, magukat, a társaikat. Most, ahogy visszagondolok a saját gimnáziumi éveimre, rájöttem, mennyire más volt a felfogás, az életkörülmények abban az időben. Akkor, ha az ember leérettségizett, már fél sikert ért el, valahová biztosan el tudott helyezkedni. Akinek pedig sikerült továbbtanulnia, egész életére megoldódott a gondja. Ma ez másképpen van. Mi erről a Te véleményed?

— Nekünk végül is a tanulás a feladatunk. Úgy látom, jóval kevesebbet tanulunk, mint amennyit gondolna az ember, hogy kell. Pedig mindenki szeretné, ha valahová felvennék, mert senki nem akar munkanélküli lenni. Általában elég korán kiderül, hogy mi érdekli az embert, azt tanulja tisztességesen.

Az a véleményem, hogy bizonyos tárgyakból túl sokat követelnek, olyan mélységben kell megtanulni, ami csak azoknak szükséges szerintem, akik ebben az irányban akarnak továbbtanulni, a többiek nem nagyon tudják használni az életben.

Látom a felsőbb osztályosokon, hogy számolgatnak, és elég sokan vannak, akik azt nézik, hogy ide ennyi ponttal már felvesznek, oda meg any- nyival, szóval így választanak. Ezt nem tartom jónak, főleg abból a szempontból, hogy sokan tanárok, tanítók lesznek ilyen megfonotolások alapján.

Ez valahol veszélyes, főleg alsó tagozatban. Ákkor nagyon fontos, hogy a tanító hatással legyen a gyerekekre, hogy felnézzenek a tudásra, és érezzék, hogy valami hasonlót akarnak majd elérni, ha „nagyok" lesznek.

— Ez nagyon tiszteletre méltó álláspont. Te már gondolkodtál rajta, merre idnulsz a gimnázium után?

— Valószínűleg közgazda- sági egyetemre felvételizek majd. Érdekel is, elég sok területet érint, ha végeztem, sokféle állás között lehet válogatni. Meg úgy érezem, szükség is van közgazdászokra.

— Hogyan zaljik az élet iskola után? Hol és hogyan töltitek a szabadidőtöket a barátaiddal?

— Az ember 6-7 órát végigül a gimiben, sokszor reggel héttől, ha vége az iskolának, valami másra vágyik. A szűkebb baráti kör kábé tíz fős, legtöbbször együtt töltjük az időt. Moziba megyünk, koncertre, ilyesmi. Sajnos Szekszárdon elég nehéz tartalmas elfoglaltságot találni, vagy nekünk való helyet. A gimnáziumban rendezvényeket tartani is nehéz, nincs megfelelő hely egy bálra például. Pedig igény lenne rá. Nem mindenki szereti a diszkót. Az én társaságom inkább a Blues kocsmába jár, de ennek sincs állandó helye.

— Úgy tapasztalom, manapság szabadabban élnek a középiskolások, mint a mi időnkben. Másképpen gondolkodnak a ti szüléitek, és ti magatok is. Valahogy bátrabbak vagytok.

— Igen, így van, az osztálytársaim, barátaim nagy része elég sok szabadságot kap a szüleitől. Ez nagyon jó.

A kezdeményezőkészség. Nem tudom. Nyüzsgő típusú vagyok, szívesen szervezke- dek.

Szepesi Vera

Az a tapasztalatom, hogy bár a többség passzív, ha valaki elkezd valamit, akkor megmozdulnak. Sokszor mondják, hogy igénytelenek a mai fiatalok. Szerintem nem igaz, csak kicsit nehezen mozdulnak. Most próbálunk a város többi középiskolájával együtt egy csapatot összehozni, amely szervezi a dolgokat. Ez a diákönkormányzatok szövetsége. Megalakulófélben vagyunk. Vannak lehetőségek, pályázatok, csak el kell kezdeni.

Tavaly például megszerveztük a Garay gimnázium „szecska-táborát", első alkalommal. Sikeres volt. Azt hiszem, az idén még többen jelentkeznek majd. Látták, hogy mi diákok meg tudtuk szervezni egy kis segítséggel, jó volt, most már igényük van rá.

— Optimistának tartod magad?

— Igen. Ha nem így lenne, bele se kezdenék a szervezés, rendezés sokszor hálátlan munkájába. Persze vannak pillanatok, mikor elfog a kétség, de ezek szerencsére elmúlnak.

Venter Marianna Fotó: Ótós Réka

Csecsemőápolás, csecsemőgondozás

Vöröskeresztes vetélkedő Bonyhádon

A Magyar Vöröskereszt bonyhádi városi vezetősége a város és városkörnyék iskoláival karöltve csecsemőápolási- és gondozási vetélkedőt rendezett a Vörösmarty Mihály Művelődési Központban. Ä város három általános iskolája közül kettő, míg a városkörnyék iskolái közül három nevezett be a versenybe, melyen az elméleti feladatok mellett a gyakorlatban is számot kellett adni a diákoknak tudásukról. Az iskolák év közben a versenyre felkészítő jelleggel tanfolyamot is szerveztek, ezzel is segítve a családi életre, az

egészséges életmódra nevelést. Az általános iskolai tanulók vöröskeresztes versenyén a legjobban a bonyhádi III-as iskola diákjai szerepeltek, megelőzve a szintén bonyhádi I-es iskolát és Cikót. Az oklevél mellé a győztesek egy-egy banánt és narancsot kaptak.

Sikeres emberek

Kapcsolat a szülőfölddel

Beszélgetés Heinrich Bechttel avagy Becht Henrikkel

Siker: „Valamely cél elérésére irányuló cselekvésnek, tevékenységnek eredményes véghezvitele, észlelhető foganata."

Magyar értelmező szótár

Sikerről beszélni nálunk, Magyarországon nem divat. Befutottnak, gazdagnak mutatkozni pedig egyenesen bűn. Még mindig tart az évtizedek óta beidegződött „csak nem kitűnni" szellem. A sikeresnek mondott embert irígylik. Pedig igazán túl kellene lépnünk már saját árnyékunkat. Sorozatunkban olyan embereket mutatunk be, akik munkájukban, családi életükben, vállalkozásaikban sikeresnek mondhatják magukat.

*

A Dombóvár-Kernen partnervárosi kapcsolat létrejöttének „szellemi atyja" Heinrich Becht. A ma Kernenben élő építési nagyvállalkozó

1928-ban Becht Henrikként, Gerényesen, egy Dombóvár melletti kis sváb faluban látta meg a napvilágot. Az általános iskolát helyben, a középiskolát Pécsett, a német gimnáziumban végezte. Az osztályt 1944-ben, egy gyors érettségit követően bevonultatták. Rövid katonáskodás után a 17 éves fiú orosz fogságba esik, majd onnan megszökve amerikai hadifogoly- táborba kerül. Innen is megtalálja a kiutat és egy hátizsákkal elindul Németországba, meg sem áll a Würtenberg tartománybeli Fellbachig. Előbb egy parasztcsaládnál béresként dolgozik, majd 1945. novemberében kifutófiú lesz a Korona-Szállóban. 1946-ban kőműves-ács ipari tanoncnak szegődik, 16 hónap alatt oklevelet szerez.

Az ambiciózus, a németet anyanyelvi szinten beszélő ifjú egyetemre készül, de ismét közbeszól a történelem. Családját: apját, anyját, nagyszüleit, Gerényesről kitelepítik az NDK területére. Henrik jó fiúhoz illően áthozatja őket Nyugat-Németországba, csakhogy ezzel véget ér a továbbtanulási szándék, pénzt kell keresni, el kell tartani a családot. így jobb híján mestervizsgát tesz. Dolgozik,

közben tervez. 1952-ben, amikor mód nyílik rá, telket vesz, négyzetméterét 80 pfennin- gért és egy kis házat épít rá, így 1953-ban már saját házban lakhat a Becht család. Ugyanebben az évben megnősül, felesége, Erna Koch helybeli. 1954-ben Henrik Becht néven megalapítja építőipari cégét, házépítéseket vállal, két barátjával végzik a kőműves-ács munkákat. A kis válalkozás lassan, de annál biztosabban fejlődik. Előbb csak a környéken, majd az országhatáron kívül, Líbiában épít a Becht cég erőműveket.

Napjainkban az egykori Ke- let-Németország újjáépítésében vesz részt a 300 munkást alakalmazó Becht úr és újabban Magyarország felé kacsintgat. A Dombóvár-ka- posszekcsői egykori orosz laktanyát építené át ifjúsági lakóteleppé, illetve nyugdíjas apartmanokká.

A Becht házaspárnak három gyereke született. Egyik lányuk az orvosi hivatást választotta, a másik lány és a fiú a családi vállalkozásban vesz részt.

*

— Becht úr, miként jut egy 17 éves fiú arra az elhatározásra, hogy a hadifogolytáborból nem haza, a családjához, hanem idegenbe megy, ráadásul egy legyőzött országba, amelyik éppen akkor vesztette el a világháborút?

— Nem idegenbe jöttem, ismertem Németországot, 1939-ben a gimnáziummal már voltam hosszabb ideig Berlinben. Egyébként is németnek vallottam magam, jól beszéltem a nyelvet, nem voltak beilleszkedési gondjaim. Hogy visszamenjek Magyar- országra, az fel sem merült bennem, mivel tudtam, hogy a háború elvesztésével, az orosz megszállással a magyarországi németségnek vége, én ott már nem kezdhetek semmit.

— Ezt ilyen világosan látta 17 évesen?

— Igen, ezért nem volt számomra kérdés, hogy a táborból hová menjek. De nemcsak én láttam így ezt a kérdést, hanem a német gimnáziumban sokan mások is, többek között az egyik német tanárom, aki most Denverben

él.

— Az osztálytársai is így gondolkodtak vagy csak Önben volt meg ez a tisztánlátás?

— Sokan vélekedtünk hasonlóan. Egyébként akik otthon maradtak, azokat mind elvitték egy kis „málenkij robotra", ahonnan aztán ki visz- szatért, ki nem.

— A hatvanas évek közepéig Németországban sem volt könnyű, hiszen újjá kellett építeni az országot. Ezt az áldozatot nem mindenki vállalta, voltak akik tovább mentek Amerikába. Önben nem merült fel ez a gondolat?

— De igen. 1948-ban, összejöttünk a fellbachi erdőben, - másutt ugyanis nem lehetett, mert akkor még gyülekezési tilalom volt, - vagy negyvenen, magyarországi fiúk-lá- nyok és arról beszélgettünk, hogy maradjunk Németországban vagy menjünk Amerikába. Volt aki elment, én maradtam és nem bántam meg.

— Mikor jött először visz- sza Magyarországra?

— 1964-ben.

— Beilleszkedett, elfogadták, karriert csinált, gazdag ember lett. Miért volt szívügye mégis a Kemen-Dombó- vár partnerkapcsolat létrehozása?

— Azért, mert szeretném, ha a Magyarországon maradt németség nem asszimilálódna teljesen. Persze, az látnivaló, hogy azt a régi, elszigetelt, háború előtti életformát már nem folytathatja a svábság, amit korábban, de azért az anyanyelvét megőrizheti, hagyományait ápolhatja. Ehhez szeretnénk segítséget nyújtani.

— Mikor volt az első kapcsolatfelvétel a két település között?

— Az első megbeszéléseket még zárt ajtók mögött folytattuk 1978-ban Vidóczy tanácselnökkel, de végülis csak 1991-ben sikerült konkretizálni a dolgokat. A partnerdokumentumok 1992. évi ratifikálása életem egyik legszebb napja volt, ezt igazi sikernek tekintem.

F. Kováts Éva

Régi és új noteszlapok

Fegyverrel is védtelen

A fenevad - nem sokkal nagyobb egy felidegesített véreshurkánál, amit megtévesztésül borítottak be rozsdavörös szőrzettel -, a második háznál neszeit föl jöt- tünkre és adta tudomásunkra fültépő ugatással, hogy legjobb, ha megkezdjük visszafelé a menekülést. Látva aztán, hogy az őrizetére bízott, kerítetlen telkű háztól tisztes távolságban csak lépegetünk a bozótba rejtett gyalogösvény felé - elől könyörületes szívű útbaigazítóm, mögötte citerázni kezdő inakkal én -, úgy lőtt ki felénk, mintha eddig nem is lábtörlőn, hanem házőrzőknek rendszeresített rakétaindító szerkentyűn bóbiskolt volna.

— Az anyját - mondja a járást errefelé is jól ismerő asszonypajtásom -, ez a kis dög hamisabb, mint a híre. Kapjon csak föl maga is egy szőlőkarót!

Persze, hogy szót fogadtam, de senki se gondolja, hogy ettől kinőtt a bátorságom. Nyomban érzékelhettük, hogy a husángok látványa kutyáéknál olaj a tűzre. Teljes oktávval magasabb hangon, csaknem visítva tombolt és rohamozott a földszintes szörny. Önkéntes segítőm orcájáról pedig messze rítt, hogy megbánta már az ajánlkozá- sát. Újságíró ide, újságíró oda, jobb lett volna, ha sorsomra hagy. Visz- szamehettem volna a kurtácska utca elejéig, onnan közel zsinóregyenes az út. Ez a rövidebb, de ezt a bozótost, begazosodott csapásaival csak az ismeri, aki itt él. Van okom fohászkodni, hogy jaj, csak vissza ne forduljon „erre menjen, arra menjen" magyarázatokkal, mert a szívem már most is a fejem tetején akar kiugratni. Mi tagadás, nem így terveztem ezt a riportutat, tele voltam munkárakész derűvel, amikor a taxiból kilépve szemmel keresni kezdtem azt a magas fenyőt, amit vonatkozási pontként kaptam meg.

Csörtetünk hátra-hátrasuhon- gatva, a Cerberusz karikatúrája pedig csak jön. Harcmodora, akár a kalandozó magyaroké. Retirál, aztán amikor úgy látja, hogy nem gondolunk vele, újfent a sarkunkban acsarog.

— Félek - csúszik ki a számon, mire azt kell hallanom, ami egyál- ’ talán nem alkalmas arra, hogy megnyugtasson.

— Mit gondol, én mit csinálok? Ez a vakarák éjjel teleugatja a vidéket, nappal alszik. De, hogy eny- nyire hamis legyen!

Na ja ... kinek az arca hasonlít a felkelő napéra, ha éppen édeni álmából verik föl! Ami kettőnket illeti, az is szép ettől a nevét se tudom asszonytól, hogy nem vidul, a legszebb öröm a káröröm jegyében. Határozott léptekkel halad előttem, s majdnem beleütközöm, amikor megtorpan. íme, három cölöp állja utunkat. Itt az útelzárás, mögöttünk a kutya, de már régen nem az ő fölségterületén. Mégse enyhül.

— Át tudja lépni? - terel maga elé a vezetőm, miközben hátrafelé is van mondandója, nyo- matékosítva a karósuhóg- tatással.

Nem megy szűk szoknyában a cölöpugrás. Magnó az egyik kezemben, másikban a karó, billegő táska a vállamon. A cölöpön túli újabb rekettyés jelentheti az egéru- tat. Van már egy kutyaharapásom. Kajánkodó kollégáim pályafutásom elején hónapokig szekíroztak, hogy be vagyok oltva, semmi jogom a veszettségre. Úgy értették, hogy a szakmában ...

— Nekem is magas ez a cölöp - hallom -, de várjon csak. Itt oldalt elmehetünk, csak félre kell húzni a szederindákat. Lábammal lenyomom az alsó drótot, a felsőt megemelem, aztán bújjon gyorsan!

Búvok, az első szóra, ami akárhogy is, nem természetem. Az se jut eszembe, hogy egy rossz mozdulattól úgy belémáll a boszorkánylövés, jól ismert következményeivel. Akkor a kutyának olyan sok ideje lesz, nem egy röpke marásra, hanem a fölzabálásomra, hogy munkából hazatérő gazdáitól még savanyúságot is kérhet a lakomához.

Bal lábam innen, a jobb már amott, amikor az újabb támadás elfeledteti jólelkű túravezetőmmel a drótokra vonatkozó ígéretét. Na hiszen! Kiterülök, mint egy gyalogbéka és halljanak csodát! Midőn a dögöcske látja korszellemünknek megfelelően, hogy két ellensége közül az egyik a lösszbe van döngölve, formás hátraarc után üget vissza a lábtörlőjére. Tápászkodás következik. Bal lábszáramról a gla- zurral együtt hámlott le a harisnya, jobb bokám villámlik, de mit számít! Végre szabadon nyomulhatunk és kisvártatva megküzdünk egy inkább zergegidáknak való meredéllyel, ahol csalán is tenyészik. S íme itt vagyok, csak félórás késéssel, de úgy festhetek, mint vert hadak és vakmerő remények. Riportalanyom enyémnél is nagyobb riadalma feledteti a kalandot. Őszinte köszönettel nyomom visszainduló kortársnőm kezébe a turistabotként sokkal jobban szolgáló repecskes karót. Most már nevet. Rajtam persze, mert elmenőben hallja, célállomásom gazdájának a kérdését:

— Mondja, miért nem a rendes úton jött? Itt, a lugason át. Hiszen mondtam!

Hát ez az ... Édesanyám is állandóan olyasmikkel hajlítgatott a jóra, hogy „járt utat járatlanért el ne hagyj", meg, hogy „két pont között legrövidebb út, az egyenes". A rendes. Mit mondana most? Megforgatna, körbenézne, hogy a kaland után egyben vagyok-e, aztán csak azt, hogy „Fiam, magadnak kerested a bajt."

Anyám sokkal fiatalabb volt mikor meghalt, mint én most vagyok, szavai ma is aranyat érnek. Ez ennek a napnak az üzenete. Nyoma- tékosítva egy tokácskát növesztett bokával, amit jó darabig borogatni kell. Mivel önérzetem is sérült, meghirdetem; a korábban kedvelt kutyanép és közöttem jó időre vége mindennek.A továbbiakban kedvenc állataim a lovak. Csak ők!

Lászó Ibolya