Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
8 MÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. április 11. Cseh Gábor Svájcba készül Szekszárdon, a Kadarka utca 24/A számú házban, egy valamikori kúria megmaradt részének kedves homlokzata mögött, a ház leghátsó szobájában alkot Cseh Gábor festőművész. A hetvenedik kiállításának katalógusában így vall magáról, művészetéről: „A művészet válságáról sokat beszélnek manapság. Véleményem szerint csak egyes művészek vannak válságban. A művészeknek ki kell mozdulni az „elefántcsont-toronyból", vissza kell hódítani a tömegbázist, szolgálniuk kell, s nem uralkodni. Nem szabad önmagunknak emlékművet állítani. Bízzuk az értékelést az Cseh Gábor képei között utókorra. Unokáink fognak ítéletet alkotni a művekről és a művészetről. Csakis az igazi értékek fognak megmaradni, minden más feledésbe merül. Szerintem a művész legfontosabb feladata: hittel tehetséggel dolgozni, erősnek maradni, mások kedvéért soha nem letérni útjáról és azt cselekedni, ami benne él." Most is e hitvallás szerint él, ismerősei, barátai mondják: ha beszélni akarsz vele, a műteremben keresd, mert éjjel-nappal fest. Nem véletlen, mert a hazai kiállítások után most először készül külföldre, bemutatni műveit. Svájcban, a Zürich-től 20 kilométerre léveő Wintert- hour öt Skálányi bevásárló központjának állandó kiállító- termében várják 37 nagyymé- retű olajfestményét és 19 grafikáját. Cseh Gábor elmondása szerint ebben a Zürich melletti kisvárosban sok magyar él, ők is kérték fel a kiállításra. Tiszteletére magyar hetet is rendez a bevásárlóközpont tulajdonosa. Az itt található három étteremben magyaros ételeket fogyaszthatnak majd, cigányzene mellett. A május 4-16-ig tartó tárlat képei, melyek Szekszárd pincéit, zeg-zugos utcáit, a Dunát, a holt-Siót, a csodálatos gemenci árteret, a mesés szekszárdi Remete-kápolnát mutatva visznek közelebb bennünket is Európához. Fotó: Gottvald Káróly Sió-torok Télutó Szépre vágyók Szedresben Három sárközi, pontosabban decsi, népművészettel elkötelezett asszony: Farkas Lászlóné tojásfestő, Nagy Zoltánná gyöngyfűző és Pro- hászka Erzsébet hímző, babaöltöztető alkotásaiból rendezett kiállítást Szedres község művelődési háza. Ez a bemutatkozás önmagában is a szépség jegyében fogant. Egy gondolat erejéig most mégsem a három kiállítóról kell szólni, hanem arról a szedresi kezdeményezésről, mely a szépre vágyást igazolja. Ez időben kicsit visszanyúlik a tavalyi esztendőbe, amikor útnak indították Szedresben azt a sorozatot, amelynek hivatása, hogy a megyénkben élő, művészettel foglalkozó embereket bemutassák e település, ugyancsak szépre vágyó lakosságának. A tervek szerint évente három kiállítást rendeznek majd. Pedagógiai jelentőségének is hangsúlyt adva, a negyedik kiállítás minden évben a gyermeknap alkalmából, diákok munkáit teszi közzé. Az önkormányzat tavaly 20 ezer forintot adott a kiállítások dokumentációjára, amikoris diasorozatokat készítenek a bemutatott alkotásokról olyan céllal, hogy azt az óvodában, iskolában, könyvtárban vizuális nevelés módszereként alkalmazzák. Miért hallgatnánk el annak nevét, aki e célért legtevékenyebben részt vesz a helyi pedagógusok közül: Konrád László. Viszont emlékezzünk egy pillanatra arra is, akitől ő Kölesden szerzett tapasztalatot az esztétikai ízlésformálás hétköznapi módszereiből: Baranyai László. Úgy tűnik, sikerült hagyományt teremteni Szedresben is. Ezt a fogalmat hallva: hagyomány, sokan először a népművészetre gondolnak, népdalokra, néptáncra, népviseletre, különböző szokásokra. A népművészet nem egyéb, mint igény a szépre. Ugyan melyik ember lelkében nincs meg az a vágyakozás, hogy Devecseri Gábort idézve: Ha csak egy szőlőlevelet/ sikerül megörökítened,/ ha egyetlen sorod is odaérez/ a feszes fürtszemek fényköréhez,/, vagy ha csak vágyad támad a délutáni/ tóra tekintve, hozzá szót is találni,/ vagy ha a szépre nézve, hozzátenni/ semmit sem áhitsz, csak belémerülni/ mint lelked otthonába:/ már nem éltél hiába." Ami jelen kiállítókat megkülönbözteti a többi embertől, az annyi, hogy a szépre nézve, hozzátenni vágynak, állítanak, akarnak, tudnak. Az út számukra kiszabott, adott. Amikor ezen az úton elkezdenek járni, munkálkodni, akkor az örökélet felé tesznek lépést, mert az ember az munkában él. Tudjuk, hogy a sok munka drága tartalmat is jelent, amelynek fele a tehetségtől függ. Mondják, a tehetség Isten adománya. Egyik embernek van, másiknak nem adatik, de ha egyszer az utat is kijelölte valami láthatatlan erő, akkor azon járni kötelesség! A csöndesek munkáját nem kerülve dolgozik hírt, nevet szerezve Farkas Lászlóné, Nagy Zoltánné és Prohászka Erzsébet is, a szépséget szolgálva, ahhoz hozzáteszik tehetségük javát. A Sárköz női népviseletét hitelesen bemutató babák, fekete-fehér hímzések, fürtökre fűzött színes tojások, tarka világukkal káprázatos gyöngykalárisok hívják az érdeklődőket a szedresi művelődési házba egy bibliai idézettel, mely ugyancsak a kiállított tárgyak között olvasható: „Hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd Ő teljesíti!" Az április 18-ig megtekinthető kiállítás azt a célt is szolgálja, hogy a nézők közül ki-ki megtalálja magának azt az utat, amelyen saját lelkiismerete, tehetsége, akarata, hite szerint léphet szépre vágyva, ahhoz hozzátenni áhitva. Decsi Kiss János írás közben (Tolvajok). Tanúja vagyok, amikor a boltban lefülelnek két tolvajt. Nincs ribillió, nem kiált senki rendőrért, a néhány vásárló, aki az üzletben őgyeleg, méla közönnyel veszi tudomásul, hogy a bolti alkalmazott parancsoló mozdulatára a két nő kiszedi a szoknyája alá dugott kávét. Régi törvényeink kíméletlenek voltak. Szent István királyunk rendelése szerint a tolvaj öt tinóval megválthatta magát, de ha nem vala öt tinója, levágták az orrát, újabb lopás esetén ismét öt tinót kellett volna elővezetnie, de honnan is vett volna a nyomorult öt tinót, orra pedig már nem lévén, a fülét kaszabolták le. Jó Szent László királyunk még szigorúbban rendelkezett: „Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel" - de méltányosságból esetenként megengedte, hogy a tolvajt megvakítsák, az orrát vágják le. Ebben az esetben senki nem gondol arra, hogy vissza kellene álítani a szent királyok törvényét, kár nem érte a boltot, a bűnös kísérletet idejében leleplezték, a bolti alkalmazott is beéri azzal, hogy a tolvajokat kiparancsolja az üzletből. Talán egy jótékony hazugsággal lehetne enyhíteni a kínos jelenetet, a két elég rossz küllemű nő kitalálhatna valamit, mondjuk, hogy tréfából dugdosták szoknyájuk alá a kávét, játék volt, a bolti eladók szemfülessé- gét akarták próbára tenni, esetleg őszintén bevallják, igenis lopni akartak, megtévedtek, bocsássák meg vétküket, többet nem tesznek ilyent. De erről szó sincs, fogad- kozni végképp nem akarnak, még nekik áll feljebb. Az egyik öles léptekkel, megátalko- dottan megy a kijárat felé, a másik azonban amikor a bolti alkalmazott azt mondja neki, meg ne próbáljon még egyszer lopni, felháborodva hangoskodik. „Maga félrebeszél" - ismétli dühödten, közben azért iszkol 3d, amíg helyén van az orra, mert mit tudni, lehet, hogy akadnak, akik visszakívánják a szent királyok törvényeit. Igen, a két tolvaj van felháborodva, nem éreznek bűntudatot, s el tudom képzelni, milyen szitkokkal illetik a bolti alkalmazottat, aki könyörtelenül visszarakatta velük a kávét. Valaha a bűnös megszégyenült, manapság felháborodik. Hajdan az ártatlan csecsemő is bűnnel jött a világra, a kereszte- letlenek Dante alvilágában nem léphetik át a Pokol tornácát, mert bűntelenségük kevés az üdvösséghez. „Irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet" könyörög a zsoltárszerző Dávid király, s volt is miért könyörögnie, mert bűnei számosak valának. Mások szőrcsuhát öltöttek, a pusztában vezekeltek, s császárról is tudunk, aki nem átal- lotta, hogy meztélláb zarándokoljon a pápa elébe, így remélve Isten irgalmát. A bűnbo- csátnak is van szentsége, s a középkori ember mélyen átérezte esendőségét, akkor is, ha közben vígan paráználkodott vagy háromélű tőrrel leste a sötét utcában felebarátját. Jézus magára vette a világ bűneit, de őszinte bűnvallás nélkül nincs megbocsátás. A középkori ember jól tudta ezt, s szívesen idézte a zsoltárt, mely szerint az Úr haragjától mindenek megrezzennek, amit Szenei Molnár Albert üy gyönyörűen fordított magyarra: Az Úr szava úgy megzendült, Hogy a szarvas idétlent szült. A XX. század embere elereszti füle mellett az Úr mennydörgő szavát. Nem érez bűntudatot, nem akar megigazulni, azt akarja, hogy tette legyen a mérce, nem pedig a törvény. Személyiségi jogaira hivatkozik, nem méltányos ítéletet kér, hanem azt mondja, tessék tudomásul venni, hogy ő már csak ilyen. Nemcsak bűnözők gondolkoznak így. íme: Ferenc József azt mondja 1914-ben: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam". Istennek mondja, kép is maradt róla, amint buzgón imádkozik, nagy kopasz fejét tenyerébe ejti, de csak ezt a királyi pök- hendiséget tudja ismételni. Nem érez bűntudatot, eszébe sem jut, hogy hány családot borít majd gyászba, elmeszesedett ereiben lomhán lüket a gonosz gondolatokat sugalló vér. A többiek sem éreznek bűntudatot. Korúnkban Teleki Pál az egyetlen,aki életével figyelmeztetett az országos romlásra és azok, akik bűnrészesség helyett a mártírok sorsát választották, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, de szavuk pusztába kiáltott, mert miként Babits versében olvassuk, „megáradt a gonoszság". A háborús bűnösök cinizmusa bohózatba illett volna, ha nem komorlik mögöttük a lerombolt ország. Imrédy így szólt: „Nincs bűntudatom", Bárdossy a bíróság illetékességét is kétségbe vonta, Szálasi önérzetesen mondta, nem érzi bűnösnek magát, épp úgy, mint a többiek, pedig százezrek haláláért voltak felelősek. Még a szörnyeteg Eich- mann is a jeruzsálemi bíróság előtt felsőbb parancsra hivatkozott, a kötelező hűségre, ettől várva felmentését. Ezekhez képest mi is ez a két rossz kinézetű bolti tolvaj? József Attila versében a szegény ember akkor lop, ha éhes, de ilyenkor általában nem kávét szokott lopni. Az éhes embert más erkölcs vezeti, mint a jóllakottat, s ezen nem is kell csodálkozni. Azt szokták mondani, a szegénység nem szégyen, de ez kétséges, inkább azt mondanám, a szegénység mindig az állam szégyene, bár ez sem igazolhatja a tolvajt, főleg, ha kávét lop, még pedig a legdrágább fajtából. A mélyben azonban más kavarog, amit már Hegel felismert, 1820-ban. Ezt írja Jogfilozófiájában, amit kissé hosszabban idézek Szemere Samu fordításában: „Ha egy nagy tömeg bizonyos megélhetési mód mértéke alá süly- lyed, ha hozzá még veszendőbe megy az az érzék, hogy jog, tisztesség és becsület dolga, hogy az ember saját tevékenységével és munkájával tartsa fenn magát: akkor létrejön a csőcselék, amivel viszont együttjár, hogy aránytalanul nagy gazdagságok nagyobb könnyűséggel kevés kézben koncentrálódnak". Még egyszer ide írom az évszámot: 1820, tehát Hegel egy logikus állapotot ír le, annak minden következményével. A tanulságot pedig mindenki vonja le magának, ízlése és hajlama szerint. Én közben nézem a két nőt, amint sértődötten kinyomulnak a boltból. Amelyik elöl megy, nem szól, de bájtalan arcáról leolvasható, hogy éktelen gondokat forgat tyúkeszében, a másik időnként visszaszól a türelmes bolti alkalmazottaknak: „Maga félrebeszél"! Ha kicsit is jártas lenne a történelemben, most hálát adhatna a sorsnak, hogy Szent László törvényei már régen nincsenek érvényben, következésképp egyiküknek sincs veszélyben az orra. Csányi László Muzsikáló szerszámok Kontra (brácsa) Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak - Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. Jellegzetesek az erdélyi mezőségi vonós bandák, amelyek a cigányzenekarok korábbi formáját őrizték meg. Ezek a zenekarok gyakran csak há- romtagúak: prímás (hegedűn), kontrás (brácsán) és gordonosból vagy bőgősből állnak. A kontrás soha nem játszik dallamot, a hegedű játékát kíséri harmóniákkal. Három húr van fölhúzva a brácsán, melynek hangolása legtöbbször g d1 a. Hangoláshoz legtöbbször G D G húrokat használnak, vagyis egy G húrt hangolnak egy hanggal följebb a-ra, a húrtartó lábakat pedig egyenesre faragják, hogy a három húr egy síkban legyen, s így egyszerre lehe- sen megszólaltatni. A kontrás hármas fogásokkal, egyenletesen hangzó hármashangzatokkal kíséri a dallamot. Leggyakrabban dúr akkordokat használ, alkalmasint ezek szeptim akkordjait. A kontrás hangszerét alkarjával mellének szorítja, állával fölülről megtámasztja, így a hangszer stabilan áll, miközben csuklótól lefelé a kézfej szabadon foghatja az akkordokat. Ezt a szokatlan tartást a vonó kényelmesebb kezelése magyarázza. A brácsások a házilag készített vonót rendszerint marokra fogják, a megszokottnál több szőrt használnak, mert erőteljes játékuktól hamar szakadnak a vonószőrök. A zenekarok repertoárja részben hangszeres dallamok, részben énekes dallamok hangszeres változatai. A vonós banda ilyen összetétele nemcsak a Mezőségen ismert, hanem Erdélyben máshol is megtalálható. (Kalotaszeg, Szilágyság, Marosmente, Csík.) Sőt, a század elején még a Dunántúlon is muzsikáltak ígyFotó: Gottvald Károly A nagyobb vonóshangszer (jobbról) a brácsa, a kisebb a hegedű
