Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám

HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. április 11. „Aggódom és elégedetlen vagyok" A volt miniszter elhalasztaná a reformot Dr. Csehák Judit az egészségügyről A Liberális és a Szekfú Klub kö­zös vendége volt Tamásiban dr. Csehák Judit, egykor egészség- ügyi miniszter, most az MSZP országgyűlési képviselője. A fó­rum előtt kérdeztük. — Mi a véleménye a társa­dalombiztosítási törvényről, illetve mint egykori körzeti orvosnak a szabad orvosvá­lasztásról? — Az egészségbiztosítás szükségességével, alapelvei­vel, megteremtésének idősze­rűségével mélyen egyetértek, hiszen az egészségügy ilyen­formán történő megreformá­lását annak idején magam is kezdeményeztem és egyike voltam azoknak, akik az ilyen típusú átalakítást megkezd­ték. Kétségtelen, hogy nem le­het egyik napról a másikra egy ilyen nagymértékű átala­kulást megszervezni, végre­hajtani, ezért elfogadom azt is, hogy nem egyszerre jön létre a régi egészségügyi rendszerből az új, hanem fokozatosan. Ugyanakkor számos jól lát­ható ok miatt részben aggó­dom, részben pedig elégedet­len vagyok. Az aggodalmam két dologból táplálkozik. Egy­részt már évekkel ezelőtt kül­földi szakértők arra figyel­meztettek bennünket, hogy az átalakítás pénzbe kerül. Már­most ha ez igaz és olyan bizto­sítást akarunk, amelyik az igazi célt, a hálapénz kiváltá­sát el tudja érni akkor az na­gyon sokba kerül. Másrészt arra is figyelmeztettek ben­nünket, hogy olyan kezdő lé­péseket kell tenni, amelyek egyértelműen meggyőzik a szakmát és az állampolgárt, hogy itt valami jó dolog törté­nik. Ezzel szemben most azt látom, hogy az egészségügyi refomra, mármint az alapellá­tásban történő változások megkezdésére nincs elegendő" pénz. Ezért bármennyire is sürgető a változás az egész­ségügyben, mégis elhamar­kodottnak, megalapozatlan­nak kell tekintenem a most el­kezdett változásokat, hiszen nem lehet megalapozottnak mondani egy olyan intézke­dést, ahol a többlet teljesí- mény egész félévi finanszíro­zására 1,1 milliárd forint áll összesen rendelkezésre, ráa­dásul úgy, hogy a többi egész­ségügyi dolgozó második fél­éves bérfejlesztésének terhére megy mindez. Ez azt fogja je­lenteni, hogy elégedetlenek lesznek azok a háziorvosok, akik ezt a keretet meg fogják kapni a többletteljesítésük alapján, de elégedetlenek lesznek a változásokkal azok a kórházi orvosok is, akiknek a bérfejlesztése emiatt elmarad. Másrészt bár kétségtelen, hogy 1992. második felétől keződik a szabad orvosválasz­tás, mégis úgy látom, hogy mind az orvosok, mind a köz­vélemény a mai napig alulin­formált. A napvilágra került rendeletekből számos dolog megtudható, de jó pár dolog továbbra is homályban ma­rad. Például az, hogy miért is nem kell az állampolgárnak leadnia a biztosítási kártyáját, ha nem beteg. Különösen ért­hetetlen ez, ha a körzeti orvos ez alapján kapja a fizetését. Tudnia kéne az állampolgár­nak, ha nem adja le a kártyáját a választott körzeti orvosának, akkor azzal az orvosnak rosz- szat, a biztosítónak viszont jót tesz, hiszen annak a hiányzó kártya után nem kell fizetnie. Nyilván az sem lenne jó, ha mindenki egyszerre rohanná meg a választott házi orvosát a kártyákkal, de azért jó lett volna valami menetét meg­szabni a dolgoknak. — Mi lesz azokkal az or­vosokkal, - szakorvosokkal, magánorvosokkal, üzemorvo­sokai - akik nem körzeti or­vosok, de háziorvossá akar­nak válni? — Ez a kérdés is teljes mér­tékben tisztázatlan. Nem tudni, hogy ha választható háziorvossá akarnak válni ezek a kollégák, akkor kikkel állnak majd munkaviszony­ban, kikkel kell szerződésben lenniük - az önkormányzattal vagy a biztosítóval? Hogyan alakul ki ez a jogviszony és hány beteg kell hozzá, hogy ők is biztosítói orvosok legye­nek. — Mi a helyzet a fogorvo­sokkal? — Úgy tudom, hogy a fog­orvosi ellátásban a körzeti or­vosok ugyanúgy szabadon vá­laszthatók, de ez jelenleg telje­sen homályban marad, mivel a rendelet kizárólag a körzeti orvosról és a gyermekorvosról szól. — Lehet tudni, hogy meny­nyit ér a biztosítási kártya, tehát mennyit fizetek én a körzeti orvosomnak? — Ma még tisztázatlan ez a kérdés. Három újságcikkben három különböző tarifát lát­tam megjelenni erről. Ráadá­sul valójában azt sem lehet tudni, hogy ez miként oszlik meg az orvosi team tagjai kö­zött, ki, miként részesedik be­lőle, milyen szabályok között lehet felhasználni, mennyi eb­ből az orvosé, mennyi a házi betegápolóé, mennyi a védő­nőé, és a takarítónőé és kinek van döntési jogosítványa ab­ban, hogy a belső elosztás mi­ként alakul. Ezek fontos kér­dések és fel is teszik rendsze­resen az orvos kollégák kü­lönböző fórumokon, éppen ezért azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat a most már rendekezésre álló összeg is­meretében el kellett volna osz­tani és nagyon pontosan meg­határozni, hiszen az informá­ció hiánya bizonytalanságot és bizalmatlanságot okoz. Az a bizalmatlanság pedig, ami a szakmát most belengi, nem használ a reformnak, mert be­következhet, hogy az emberek averzióval fogadják ezt az egészségügyi rendeletet még akkor is, ha velük nem törté­nik semmi kellemetlen, csak a többlet adminisztráció akadá­lyozza őket az orovos igény- bevételében. Nagy baj lenne, ha decemberben azt monda­nák a polgárok, hogy nagyon nagy dobra verték ezt a bizto­sítási egészségügyet, de nem történt semmi változás, csak most háziorvosnak hívjuk a körzeti orvosokat. — Ha most Ön lenne az egészségügyi miniszteri szék­ben, mint ahogy volt is, mit tenne? — Ez nagyon történelmiet­len kérdés, de azért azt gondo­lom, hogy nagyon kellene a tárca vezetőinek törni a fejü­ket, hogyan lehetne azt a hi­ányt pótolni, ami az informá­cióadás területén eddig kiala­kult. Azt hiszem, hogy éppen azért, mert bértárgyalások folynak az egészségügyi szak- szervezet, a kamara és a mi­nisztérium között, miközben egy árva fillér nem áll a tárca rendelkezésére többlet bérfej­lesztésre, a parlamentnek kel­lene döntenie, hogy a társada­lombiztosítás vagy az állami költségvetés finanszírozza az egészségügyiek bérezését. Én elhalasztanám az 1992. július 1-i reformintézkedést jövő év elejéig és addig nagyon ke­mény küzdelmet folytatnék a Pénzügyminisztériummal és a kormánnyal azért, hogy az egészségügyi reformhoz és az egészségügyi bérintézkedés­hez megfelelő forrás álljon rendelkezésre. A reformhoz nemcsak kormányzati dönté­sekre, hatalmi pozicíókra van szükség, hanem meggyőzésre, konszenzusra is. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka • • Ökumenikus egyházi naptár Április 12. Virágvasámap. A húsvét előtti vasárnapot Virágva­sárnapnak (liturgikus nevén: pálmavasárnapnak) nevezik, amelyen Jézus Jeruzsálembe vonulását ünnepük. Jézus tanítványai kíséretében ünnepélyesen vonult be Jeruzsálembe, hogy részt vegyen a zsidók pesszah ünnepén. Az evangéliumi elbeszélések szerint a szamárháton bevonuló Jézust Messiás-királyként ünnepelték. Felső ruhájukat tarí- tették elébe, pálmaágakat lengettek és hozsannát kiáltozva ujjongtak neki. Ennek emlékére a katolikusok körmenetet tartanak, amelyen a hí­vek pálmaágakat (nálunk barkát) fognak a kezükben. E megszentelt barka hamujával hintik meg magukat a hívek a következő év hamvazó­szerdáján a bűnbánat jeléül. Napi igék: Kát: íz 50, 4-7. Lk 22,14-23, 56. Ref: Ám 6. Zsolt 95. Ev: Jn 12,12-19. Zsolt 88. A katolikus naptárban Szent I. Gyula pápa emlékezete. A magyar ortodox egyházban nagyböjt V. vasárnapja és Szent Vazul páriioni püspök hitvalló emléknapja. Aprilis 13. Nagyhétfő. Napi igék: Kát: íz 42,1-7 Jn 12,1-11 Ref: Ám 7. Jn 19,28-37. Év: íz 50,4-9. Mk 14^3-65. A katolikus naptárban Szent I. Márton pápa (649-653) emlékezete. A legtöbb ortodox egyházban is ezen a napon ünnepelték. A magyar ortodox egyházban Szent Ártemon papvértanú emléke­zete. Április 14. Nagykedd. Napi igék: Kát: íz 49,1-6. Jn 13,21-23. 36-38. Ref: Ám 8. Jn 19,38-42. Ev: Jn 12,27-33. Mk 14,66-72. A katolikus naptárban Szent Tibor vértanú napja. Tibor a keresztényüldözések időszakában bátyja, Valér feleségének, Szent Cecíliának a hatására lett keresztény. Hitüket bátyjával együtt nyíltan megvallották, előbb megkínozták őket, majd 229-ben fejüket vették. Á magyar ortodox egyházban Szent Márton római püspök hitvalló emlékezete. Április 15. Nagyszerda. Napi igék: Kát: íz 50,4-9. Mt 26,14-25. Ref: Ám 9. Jn 20,1-10. Ev: Mik 3,9-12. Mk 15,1-15. A katolikus naptárban Gonzalesz Szent Péter XIII. századi hitvalló emléknapja. A magyar ortodox egyházban nagyböjt V. vasárnapja utáni szerda, valamint Szent Arisztarkhosz, Pudisz és Trofimosz Jézus-tanítványok emléknapja. Április 16. Nagycsütörtök. E napon valamennyi keresztény egy­ház (a más időszámítást követő keleti ortodox egyházak kivételével) az utolsó vacsorára emlékezik, amelyet Jézus apostolainak társaságában költött el, s amelyet követően mint áldozati bárány önként kiszolgál­tatta magát ellenségeinek. Az utolsó vacsorán Jézus kezébe vette a ke­nyeret, majd a bort és mint testét és vérét nyújtotta apostolainak, meghagyva nekik, hogy ók is hasonlóképpen cselekedjenek. A katolikus és ortodox egyház azt tanítja, hogy a szentmisében a pap a kenyeret és a bort Krisztus valóságos testévé és vérévé változtatja, amelyet a hívek az áldozás révén magukhoz vesznek. A szenvedő és a halálba menő Jé­zus iránti részvétét a katolikus liturgia többek között azzal fejezi ki, hogy a pap az oltárokat minden díszüktől megfosztja, az orgona, a ha­rangok és az éles hangú templomi csengettyűk pedig elnémulnak. Napi igék: Kát: 2Móz 12,1-8.11-14. Jn 13,1-15. Ref: Mik 1. Jn 20, 11-18. Ev: Jn 13,1-15. 'Kor 1,23-26. A katolikus naptárban szent Bernadette lourdes-i szúz emléknapja. A magyar ortodox egyházban twgyböjt V. vasárnapja utáni csütörtök, egyben Szent Iréné, Ágapé és Kionia vértanú szüzek ünnepe. Április 17. Nagypéntek. E napon a keresztény egyházak azt a ha­lált ünnepük, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember az emberek bűne­iért a kereszten elszenvedett. Krisztus, aki „mindenben hasonlóvá lett az emberekhez, a bűnt kivéve", a halált is vállalta, hogy az emberiséget az erkölcsi és az örök haláltól (a bűntől és a kárhozattól) megváltsa. Napi igék: Kát: íz 52,13-53. Jn 18,1-19,42. Ref: Mik Jn 20,19-23. Ev: Jn 19,16-30. 2Kor 5,14-18. Amagyar ortodox egyházban nagyböjt V. vasárnapja utáni péntek, egyben Persziszi Szent Simeon és Szolo- vecki Szent Zoszimász napja. Találkozás a nyilasok börtönében Mindszenty és a Hűségmozgalom Januárban ünnepelték Bonyhádon a hazafias svábok Volksbundellenes, antifasiszta mozgalma, a Hűséggel a ha­zához mozgalom megalakulá­sának 50 éves évfordulóját. Az ország katolikussága pedig februárban Apor Vilmos vér­tanúhalált halt győri pöspök, március végén Mindszenty József hercegprímás születé­sének 100 éves évfordulójáról emlékezett meg. Ha valami­kor, akkor most időszerű né­hány, eddig háttérben maradt adatra, összefüggésre felhív­nom a figyelmet, mely Apor, Mindszenty és a Bonyhádról elindult Hűségmozgalom kapcsolatáról szól. Mint ismeretes, Mindszenty (Pehm) József negyedszáza­don át Zalaegerszeg apátplé­bánosa volt. 1944-ben lett veszprémi püspök. Ebbéli működése egy és negyedévig tartott, ezen idő egyharmadát azonban a nemzetiszocialisták börtönében töltötte. A dunán­túli püspökök ugyanis emlékiratban intették az or­szág sorsának intézőit: a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok marta­lékául, mintegy a nemzet ön- gyilkosságaként. Két héttel azután, hogy az emlékiratot a miniszterelnöknek benyújtot­ták, Mmdszentyt - mint az írás szerkesztőjét - letartóztat­ták. Ekkor még szabadul, ám rövid idő múlva ismét elhur­colják. December 23-án kis- papjaival együtt Veszprémből Sopronkőhidára szállítják, hol éppen három volt miniszter- elnök sínylődik, s az odaérke- zést követő reggel végzik ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Az újabb és újabb fogolyszállít­mányok miatt a nyilasok „pót-fegyházat" hoznak létre az „Isteni Megváltó Leányai" soproni anyaházából, decem­ber végétől itt van Mindszenty - sokadmagával - fegyházi őrizet alatt. Ezenközben a Hűségmoz­galom bonyhádi vezetőit is fogságba vetik. 1944. október 19-én dr. Perczel Bélát, 20-án Bauer (Pór) József apátplébá­nost, dr. Lehmann (Tűrje) Ist­ván orvost, továbbá Perczel József zománcgyárost és né­hány tisztviselőjét letartóz­tatta a Gestapo. Á foglyokat a pécsi rendőrségi fogdába szál­lították. November 10-én Ba­uer Józsefet és Perczel Bélát továbbvitték a komáromi Csil­lagbörtönbe, a többiek szaba­dultak. Perczel december 28-ig volt őrizetben, ekkor unokaöccse, Perczel Dénes ez­redes, komáromi várospa­rancsnok révén szabadult. Perczel Déneséknél marad. Társát, az apát urat - sok más fogollyal együtt - gyalog Sop­ronkőhida felé hajtották, mi- koris csodával határos módon megmenekült. Kimerültén egy fa tövébe roskadt. Sorsára hagyták, nem lőtték agyon. Arra haladó teherautó vette fel, s a sümegi ferences rend­házba vitte. Ám csakhamar jött érte a csendőrség, Sop­ronba vitték, abba az ideigle­nes börtönné átalakított rend­házba, ahol Mindszenty József veszprémi püspök és 27 papja-kispapja is raboskodott. A front átvonulásakor szaba­dultak, az apátúr csak 1945. április 21-én térhetett vissza Bonyhádra. Perczel Béla március köze­péig Komáromban tartózko­dott. Ekkor az a hír terjedt el, hogy a nyilasok az oroszok megérkezte előtt leszámolnak ellenségeikkel, likvidálják fog­lyaikat. Ezért többedmagával a Duna balpartján fekvő Ke- szegfalvára szökött, s az ottani gátőrházban elrejtőztek. Már­cius végén átvonult a front, április első napjaiban Perczel visszagyalogolt Észak-Komá- romba. Április 6-án csónakon jut át Dél-Komáromba, ahon­nét gyalog Győrnek veszi az irányt. Apor püspökhöz igyekszik, aki iskolatársa volt Kalocsán. Másnap a Püspök­várban tudja meg, hogy br. Apor Vilmos már nem él. Hí­vei védelmében szorgoskodva- épp egy hete, nagypénteken- ittas orosz katona lelőtte. Április 4-én temették. A csa­ládi feljegyzés szerint Perczel Béla „... testileg-lelkileg ösz- szetört, elcsigázott szervezete Apor püspök tragikus halál­híre következtében nem bírta már tovább a megpróbáltatá­sokat, 1945. április 7-én éj­szaka szívroham végzett vele." Ideiglenesen a püspöki palota kertjében temették el. A Hűségmozgalom elvesztette vezetőjét. Történetünk másik szálát folytatva: a front átvonulása után Mindszenty visszatért püspöki székhelyére. 1945. szeptember 15-én, bérmaútja során értesült arról, hogy XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki. Az ezt követő években kiadott pásztorleve­lei a kor fontos dokumetumai. A magyarországi német nem­zetiség és általában a szemé­lyes szabadság ügyében első­ként 1945. október 17-én for­dult a katolikus hívekhez és a világi hatalmasságokhoz. En­nek néhány részletét idézném: „... államhű németjeink ér­dekében is fel kell emelnünk szavunkat. Mindazt, ami az elmúlt évtizedben a német­séggel kapcsolatban kívülről és belülről hazánk ellen tör­tént, menthetetlennek tartjuk és a legteljesebb mérvben elitéljük... DE a hazai német­ség körében sajnálatosan elő­fordult hibák, sőt nagy hibák helytelen általánosítása és azok ilyen általánosító (kol­lektív) megtorlása ellen is ál­lást kell foglalnunk... Meg­kezdődött a hazai németek igazoltatása, házukból, birto­kukból kitelepítése oly mó­don, amelyre az emberséges és keresztényi jelzőt a legjobb akarattal sem alkalmazhat­nék. Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaiként minősí­tenek és eltávolítanak olyano­kat, akikre a bűnt nem bizo­nyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük bűnül, ami termé­szetjogon megilleti őket, pél­dául az anyanyelv ... Ha va­laki ellen az arra illetékes bí­róság bizonyító eljárás után jogerős ítéletet nem hozott, azt vagyonától megfosztani, ősi hajlékából, ősei és a maga ve­rítékével öntözött földjéből, családjából hatalmi szóval ki­szakítani nem szabad. Ha helytelen volt csendőrökkel kisértetni a zsidót, helytelen rendőröket vezényelni ilyen ténykedésekhez is. Felemeljük szavunkat ártatlan gyerme­kek, aggok, betegek érdeké­ben ... Méltatlan a magyar ál­lamhoz és az emberi jogokat fennen hirdető demokráciá­hoz, hogy nem talál mentséget azok számára, akik bizonyos egyesületekben csak tagok voltak... Az általánosító vak gyűlöletnek, amely az álta­lunk is annyiszor elítélt zsidó­gyűlölettel azonos forrásból fakad, nincs létjoga kereszté­nyek és honfitársak között. Annál kevésbé, hiszen a né­metség - leszámítva az utolsó másfél évtizedet - a leghaj- lóbb, legmegértőbb, leghűbb kisebbsége volt az ország­nak." Témánk szempontjából még fontosabb a Mindszenty által a magyar püspöki kar nevében 1947. október 2-án a felvidéki magyarok és a ma­gyarországi svábok deportá­lása ellen kiadott pásztorle­vele. Tudván tudja, hogy e gyászos műveletet a történe­lem „kitörölhetetlenül fogja lapjain feljegyezni". Különö­sen súlyosnak érzi a végrehaj­tás kilengéseit, igazságtalan­ságait és kegyetlenségeit: „ .. .Nincs is idő semmiféle el­járásra, mert alig egy-két órát engednek készülődésre és a legszükségesebbek összecso­Perczel Béla dolgozószobája, a Völgységi Múzeumban magolására. Inkább és célza­tosan a vagyonosabbak viszik, mint a bűnösöket, akik közül nem egy háborítatlanul ma­radhat ... A gazdagabbaknál nem számít, hogy az illető magyarnak, akár még egyben magyar anyanyelvűnek is val­lotta magát, vagy tagja mert lenni a legveszélyesebb idő­ben a Hűség Mozgalomnak (!) és hűségének külön okmá­nyán is birtokolja bizonyíté­kát." Dr. Perczel Béla holttestét a család exhumáltatta,hazaho­zatta. Pontosan két évvel az­után, hogy Bonyhádról elhur­colta a Gestapo, 1946. október 19-én a bonyhádi Kálvária temetőkertjében végső nyug­helyére tették. A Bonyhádra érkezett Mindszenty József bíboros-hercegprímás szen­telte be a koporsót. Solymár Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents