Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30 / 102. szám

1992. április 30.

MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 5

A szekszárdi Herman Ottó lakótelep egyik harmadik emeleti panellakásának ajtaján fafaragáson díszeleg a név: Ambrus Gyula. Viselője nyugdíjas kora ellenére sem nagyon panaszkodhat, hiszen a 65 esztendő súlya nem látszik sem arcán, sem termetén. Nyugodt, kiegyensúlyozott lélek, olyan, aki meglelte az élet harmóniáját, s mint a keleti bölcsek, csak akkor szól, ha kérdezik. Frissen vasalt nyári ingben, családostól fogad bennünket.

Agyagfigurák

A küszöböt átlépőben gyanú érlelődik: itt a házigazda és a faragókés jó viszonyban lehetnek egymással. A kulcstartó, a karnis, a konyhabútor, az asztal, és a polcokon. .. sok apró, kedves figura. Jobbára együtt van funkció és esztétikum. A pohárpolc mellett, a hagyomá- myos konyhabútort itt faragott váltotta föl. A konyha faborítása egy-egy szüreti jelenetet, sétakocsikázást vagy éppen vadászatot örökít meg. Az asztalon oválisán körbefutó fába faragott virágfűzér a széktámlán visszaköszön. Alomvilág ez az emeleti kőEgy áldott jó ember

Faragott álmok

rengetegben. Ambrus Gyula imád faragni. A lakás csil- log-villog, a végtelenül pedáns háziasszony nem tűri még azt sem, hogy a szőnyegrojtok közül akár egy is ke- sze-kuszán álljon. Kedves invitálással rögtön házi tárlatvezetővé lép elő. Bemutatja az ifjabbik Ambrus Gyula nyomdászt, aki szintúgy mint mamája, délutános. Anyuka, a parancsnok, az OTP-ben takarít.

Körbejárunk, szemlélődünk, keressük a fafaragó egy-egy pillantását, várjuk szavát, történeteit. Nem kenyere a sok beszéd.

— Szelíd, kedves ember az uram. Nem sok beszédű. Higgye el, úgy élünk, mint a mesében: boldogan. Azért szerettem volna ha eljönnek hozzánk, mert örömet akartam szerezni neki, meg hát tudja, nem is lát ilyet mindenhol.

Szeme a szóra könnybe lábad. Elérzékenyülve unszol- gatja a papát, hogy szóljon

végre ő is. S akkor Ambrus Gyula ha nem is múlja felül Grimm apót, de bekukkantást enged életébe.

— Vasutas koromban - merthogy vasúti fékező voltam 13 esztendeig - mindig ott lapult a táskámban az agyag.

Látja tágra nyíló szemeimet, int, mire agyagfigurák egész sora kerül elénk az asztalra, íme a magyarázat: ő bizony igencsak kedvelte, s ma is szereti az agyagozást is. Bíztatják is a környékbeli fazekasok, csináljon nagyobb darabokat, próbáljon égetni. Akkor nógatják, amikor agyagért ballag le hozzájuk. A vonaton, szabadidőben szívesen csinálga- tott ezt-azt. A forma csak úgy kibújt kezei közül, szinte magától. Legény korában, meg a katonaidőben is szívesen bíbelődött ilyesmivel. Nevetve mondja, gyártotta egy időben a szenteket agyagból, a kis szobrocskákért a falusi nénikék hol jó falatokat adtak, hol a főnöknek itókát, így a nyugalma is, meg az öröme is megvolt egyszerre. A faragásra is ifjoncként kapott rá.

A forgács világa

Az asztalon oklevelek, elismerések, kitüntetések fekszenek. A Gemenci Fafaragó Tábor, a Babits Művelődési Központ, a tanács, a Népművészeti Intézet... Volt kiállítása is, de manapság nem jut szerinte pénz ilyenre. A fiút is

csak megszólaltajuk, gondolom én, s arra kérem, mondja el, milyen ember az édesapja.

— Nagyon jó ember az édesapám. Csendes, de vidám ember.

Az édesanya rábólint, megerősíti mindezt. S mondja, a fia sem nagyon beszédes. Rácáfol a házigazda, mert eszébe jutnak azok az idők, amikor 1947-ben az újságban felfedezte a hirdetést, hogy szobrásznövendékeket keresnek.

— Három figurát küldtem be, két hét próbaidőn is részt vettem, mert megfeleltem, de későn adtam be a jelentkezési lapot a Derkovits kollégiumba, és lemaradtam. így aztán vasutas lett belőlem. Dinasztia volt a miénk, vasutas dinasztia. Aztán tizenhárom év után csak elmentem a TÁÉV-hez. Onnan mentem nyugdíjba is.

Aztán mikor kedve tartja, az előszobában odakészíti magának a kis puffot amin ülni szokott, leteríti az újságot, és azon faragni kezd. Amikor kése nyomán hullanak az apró forgácsok, számára megszűnik a külvilág. Minták, virágok, figurák készülnek keze nyomán. Először mindent lerajzol.

— Katonaként, mikor tanulni kellett, az üres füzetet mind telerajzoltam. Szóval valahogy így van ez nálam.

A lakást már körbe-kari- kába telefaragta. Azt mondja, jó, kés alá való anyagot nehéz szerezni. Míg a testvére az erdészetnél dolgozott, csak-csak kapott.

Azt vallják, huszonhat éve boldog, nagyon jó életet élnek.

Szabó S.

Fotó: Ótós R.

■T* I

. - í Mjjf 1

Jr-V U:

Szekszárd kuriózuma lehet

Plakátok a világ minden tájáról

Jakab Géza, a szekszárdi 1. Számú Általános Iskola rajz-földrajz szakos tanára az országban - és talán nemcsak az országban - egyedülálló gyűjteményt hozott össze sokévi levelezéssel. Mi lesz a világ minden tájának múzeumaiból, galériáiból kapott plakátok, modellek és katalógusok sorsa? Egyelőre ugyanis a szélesebb közönség nem láthatja az értékes gyűjteményt.

A talponmaradás feltételei

Mi lesz a Paksi Konzervgyárral?

„Tartalék nincs, mindig hitelből gazdálkodtunk."

— Honnan jött az ötlet?

—• Kezdetben a földrajz tanításához gyűjtöttem anyagokat. A nagykövetségekhez és az idegenforgalmi hivatalokhoz írtam leveleket, hogy az országokat jobban be tudjam mutatni. A levelezés azután terebélyesedett ki, bevontam a körbe a múzeumokat is.

— Hány országból vannak különféle anyagai?

— Mintegy hetven-nyolc- vanból - Ausztráliától Kanadáig. A jelentős része Németországból való, de Tahiti szigetéről is van plakátunk.

— Ez ilyen egyszerű? Ön ír egy levelet, és küldik, amit kér?

— Tulajdonképpen igen. Talán mert nem szokványos a kérés, no meg biztosan sokan ezt missziónak is tekintik. Mindenesetre tíz levélből háromra biztosan jön válasz. A levelet pedig úgy fogalmazzuk, hogy ne érezzék kény- szerűségnek a kérés teljesítését.

— Ma már a bélyeg sem olcsó ...

— Bizony, ez így van és az iskola támogatása nélkül nem

is tudnám csinálni a gyűjtést.

— Hány plakát és ismertető jött össze?

— A színvonalasabbakat számolva, több, mint ezer plakát, nagyon gazdag prospektus-gyűjtemény. Ez utóbbiakat főként a földrajz órákon használjuk. Emellett egy nagyon szép képzőművészeti kollekciónk is van már.

— Ezek most fiókokban, szekrényekben vannak, meglehetősen sok helyet foglalnak el így is. Nem gondolt arra, hogy ezt a kuriózumot valahol be kellene mutatni?

— Tettünk már erre kísérletet, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének jóvoltából jutottunk plakáttartó szekrényekhez, és a szervezet segítségével jutott el válogatás az ország néhány iskolájába a gyűjteményből. Az anyag olyan nagy, hogy nyilván kinőtte egy iskola kereteit. Évente úgy tíz-tizenkét kiállítási anyagot kérnek tőlünk.

— A teljes anyag - vagy keresztmetszetének - bemutatásával próbálkoztak-e már?

— Nagyon jó lenne, ha volna egy helyiség, ahol folyamatosan kiállíthatnánk, erre azonban egy iskola nem alkalmas, bár itt gyakran rendezünk belőle tárlatot, de jószerivel csak a mi diákjaink látják.

— Hallottam egy olyan ötletet, hogy a '96-os Expón az anyaggal lehetne valamit kezdeni.

— Ha lenne, aki ezt felkarolná - ehhez nyilván szponzor szükséges -, ez biztosan jó kezdeményezés lehetne, hiszen ez a világ minden tájáról összegyűjtött anyag bizonyára érdeklődésre tarthatna számot, és egy új különlegessége lehetne a városnak, -hangyálIdőt nyerni, túlélni, megkapaszkodni, e három gondolat jó néhány vállalatvezetőnek megfordul a fejében mostanában. A felelősségük nagy, hiszen a becsületesebbje nemcsak a saját „bársonyszékét" félti, mögötte ott sorkozik többszáz ember, akiknek az anyagi biztonsága, élettere, gyermekeik . boldogulása bánja, ha beleesnek a léépítés nagy bugyrába. Pakson a konzervgyárban sem irigylésre méltó a helyzet, bár annál jobb, mint amit beszélnek róla. Ferenczy István igazgatóval a gyár esélyeiről beszélgettünk.

— Pillanatnyilag termelési tevékenységet nem folytatunk, megpróbáljuk a felhalmozódott árukészletünket értékesíteni. Most csak az dolgozik, aki a csomagolásban és az áruszállításban tevékenykedik.

— Mennyire szűkültek be a piaci lehetőségeik a keleti országok elveszítésével?

— Maradt a belföldi és a tőkés piac. Ez utóbbira az elmúlt években csak ritkán jutott el a magyar konzerv. Ezen a szemléleten már évekkel ezelőtt kellett volna változtatni. Most jelentős termékszerkezet váltásra kényszerültünk, a nagyobb csomagolású egységek, így az 5 literes üvegű termékek visszaszorultak. Mivel tőkénk a váltásra nincs, elég körülhatároltak a lehetőségeink. A belföldi piacon 14 konzervgyárral együtt vagyunk jelen. Az ország minden részébe szállítunk, az árainkat próbáljuk úgy alakítani, hogy versenyképesek maradjunk. Ez eddig sikerült, sőt a múlt évben növelni is tudtuk a megrendeléseinket.

— Mekkora a létszáma a

gyárnak, volt-e leépítés?

— Szervezett leépítés nem volt, de 52 dolgozónknak lehetőséget biztosítottunk a korkedvezményes nyugdíjazásra. Most 580 a létszámunk, a többség a szabadságát tölti, illetve egy hónapig, amíg a termelőtevékenység áll, a munkabér 80 százalékát fizetjük majd dolgozóinknak. Leépítéseket a jövőben nem tervezünk, inkább létszám átcsoportosítást fogunk végrehajtani a nem termelő szférából a termelőbe. Az is elgondolkodtató, hogy egy konzervgyári munkás minimum négy másik mezőgazdasági munkásnak ad munkát, a felelősségünk ebben is nagy.

— Mennyi az átlagkeresetük itt a gyárban?

— Az éves átlagbér 156 ezer forint, ebben mindenki benne van.

— Megkötötték-e már az idei szezonra a termelőkkel a szerződéseket?

— Május 31-ig tervezzük, hogy befejezzük a szerződés- kötéseket, ami 10-12 ezer tonna árura lesz elég. A bizonytalanság most kétoldalú, egyrészt a konzervgyár már nem engedheti meg magának, hogy fölösleges szerződést kössön, mert ha nincs rá piac, ottmarad a nyakunkon az áru, másrészt a termelők most „átalakulnak", tsz-ek, állami gazdaságok szűnnek meg, vagy változtatnak felállásukon, a magántermelők száma is valószínű, hogy növekedni fog.

— Hogyan látja a jövőjüket?

— Abból kell kiindulni, hogy miért kerültünk ilyen helyzetbe. A szocialista piac kiesésével a vevőink 70 százalékát veszítettük el, maradt a belföldi és a tőkés értékesítés. Ezt a kettőt kell úgy fejleszteni, hogy életben tudjunk maradni. A túlélés szempontjából meghatározó, hogy az árukészletet mennyiért tudjuk értékesíteni. Németország az egyik legnagyobb kereskedelmi partnerünk, ide lecsót, magozott meggyet, pritamin paprikát szállítunk elsősorban. Az árak több fordulós tárgyalások során alakulnak ki. Jelen helyzetben a kon- zervből túlkínálat van, sokszor kell kompromisszumot kötnünk.

A gyár átszervezését csak konkrét árak, konkrét szerződések birtokában tudjuk meglépni. Sajnos tartalékunk nincs, mindig hitelből gazdálkodtunk, de a jelenlegi hitelkamatok mellett ez most lehetetlen lenne.

— Említette, hogy a belföldi piacon a versenyképességüket nagyban meghatározza, hogy áraik olcsóbbak, mint a többi konzervgyáré. Ebből a vásárló vajmi keveset érez, hiszen a boltokban ez nem érezhető. Tud-e tenni ez ellen a gyártó?

— A szabadáras kereskedelem miatt sajnos nincs beleszólásunk a bolti árakba. így elveszik az a kedvezmény, amit mi kínálunk. Még arra is volt példa, hogy akciós, tehát még olcsóbb termékeink közül vásárolt egy bolt és azt is ugyanolyan áron adta tovább a vevőknek, mint amit normál áron rendelt.

Mint mondtam, konzervből túlkínálat van, aki elad, nem diktálhat. Ezért is nyitottunk egy diszkont boltot Pakson, ahol az árakat mi alakítjuk ki.

Mauthner Ilona

Egy fiók a sok közül...