Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-28 / 75. szám

8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. március 28 Bakallár Európai, ezen belül: magyar szemmel távol-keleties, lacsit kínai, kicsit japános hatású fes­tészetét a „Felkelő Nap Orszá­gában" franciásnak tekintik. Bakallár József képeiről szólván különös, hogy mindkét állítás igaz. Egyik korai japán útjáról számotadó kiálításán („Japán útiképek" - Dunaújváros, „Uitz Terem") akvarelljei közt teljes fegyverzetében jelentkezett a mondott, egységes egésszé ol­vasztott kettősség: „Shizuokai Bárka". A dallamos kéttagú címadás mint tömör, találó rigmus is maradandó. A partra húzott bárka európaias, kissé kubista, szecessziósán dagadó formája hamisítatlan, kínai-ja­pán virtuozitással jelzett tájba illik. Eképpen már ott - mint később szinte mindig - a két kultúra egyesül szervessé képein képletszerű tömörség­gel­Bakallár József képeinek színvilága fanyar. Munkáin so­hasem jelentkezik a színkép tel­jes szivárványos skálája. Mind­amellett együtt munkái mégis kiegyenlítettek. Sőt, színesek! így az egyes mű színeiben is sa­játosan elkülönülő, karakteres hangszerelésű. Nyelvének kia­lakulásáról aligha szólhatnék anélkül, hogy bevallanám: mi ketten, már a budapesti Török Pál utcában, a művészeti gim­náziumban osztálytársak, sőt, „összejárós" barátok voltunk. Akkoriban még csendéletek, tájképek voltak iskolai feladata­ink. Nagyon szépen tudott ce­ruzával egyenletes tónusokat létrehozni, formákat árnyéko­lással kifejezni. Mégis meg­akadt szemem egy rajzán, amin valami furcsát, számomra ide­gent találtam. Valami nagyob­bacska cserépedény füle volt az, aminek határozottan egy­szerűsített formáján megütköz­tem. 1956 télutója-tavasza volt, együtt barangoltunk a jegyes árvízből éppen hogy csak visz- szavonult Duna, a soroksári Kisduna partján, csodálkoz­tunk a parti fák derekára fa­gyott jégtábla-asztallapokon. Később aztán kavicsot is dobál­tunk. Jóskánál a kavics mesz- szire szállt, holott jellegzetesen laza mozgással dobott. Engem az egyes kavics érdekelt jobban - kevéssé a dobálás, amiben ügyetlen voltam - inkább néze­gettem, amit a kezemben tartot­tam. Nahát, valahogy így vol­tunk ketten a rajzbéli cserép­edény fülével: ösztönével ér­zete, tudta, az egészhez képest nem a világ, jelentőségénél Anyám utolsó imája jobban nem érdekelte. Megol­dotta. Sommázó-készsége a részleteket a nagyívű egész alá rendelte. A művészet oszthatatlan egész. A XX. század művészete mégis az egységessé integrá­lódó emberiség kulturális köl­csönhatásai ellenére nemcsak az összegezés felé haladt. Az izmusok tarka világa, divatjai valamiféle elemző töredéklá­tásról tanúskodnak. Bakallár József számára az alapvető kérdésfeltevés nem az, hogy milyen a kavics valójában, ha­nem milyen távolra hat röpté­ben. Az eszköz birtoklása csak a cél szempontjából érdekli. így tömörítései, képletté sűrítései sohasem nonfiguratívak, min­dig visszautalnak arra a való­ságra, amiből származnak. Ba­kallár valóban képét álítja elő valaminek, s ha ez nem csupán annak hűvös optikai másolata, abban éppen Ót magát olvas­hatjuk. Mi a főiskolán is különös év­folyam voltunk. Sokszínűsé­günk ellenére nemcsak rokon- szenvvel figyeltünk egymásra, de talán a magyar művészet pa­lettáján egyedülálló szín a láza­dásunk. Házi fordításban kéz- ről-kézre adtunk különös írá­sokat, művészeti tanulmányo­kat. így például Vaszilij Kan- dinski, az emigráns orosz avantgárd festő tanulmányát is a „Pont, vonal a síkhoz" címűt. Aki tehát megmaradt közülünk figuratívnak, az ehhez is mérte magát. Az évfolyam egy cso­portjának botrányos növen­dékkiállítása után megszüntet­ték a művészdiploma intézmé­nyét. (így tehát velünk érte vé­gét a Fényes Szelek éveiben be­vezetett, ellentmondásos jogo­kat biztosító „Diploma"!) Amellett, hogy büszkék is vol­tunk erre, elcsapták egyik, a mi generációnkhoz leginkább húzó tanárunkat, Hincz Gyulát. Hogy mennyifélék voltunk, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy velünk járt az absztrakt­nak számító Bak Imre, Deim Pál, Nádler István, a naív mű­vészet irányában haladó Ga­lambos Tamás, hogy csak a fes­tők közül említsek néhányat. És mi voltunk azok is, akik egy­mást vállalva a '80-as évek ele­jén „Évfolyamtársak" kiállítást rendeztünk az ország több kiál­lítótermében. „Szocreál" egy se lett közülünk! De összekötött bennünket, 1940-ben születetteket 1956 őszének eszmél tető sokkja is. A Művészeti Gimnázium egyet­len hősi halottja az önkéntes ápolónőnek beállott Magyar Kati, osztálytársunk volt. Egész generációnk bűnössé nyilvánít­tatott. Magunkban Kati emlé­kével időnként a nyomás na­gyobbnak tűnt, mégis elviselhe­tőbb és megedző. Generációnk sokszínűsége részben efféle ösztönzések eredménye is: mindenki magát vállalva ke­rülje el nyomorító, megalázó alkuk szorítását. Bakallár József válasza e ki­hívásra egyedülálló, egyben természetes: felesége japán tolmács. És nemcsak önmaga, de a magyar művészet számára teremtett hidat e távoli kutúra felé. így hát nyugodtan mond­hatná Bartók Kékszakállújával: „Lásd, ez az én menedékem! Messzenéző szép könyöklőm!". íme, hát lássátok! Koffán Károly (Elhangzott a ma záruló kiállítás megnyitóján.) Dobai Jenő zongoraestje A szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola művésztanára sike­res orgonakoncetjei után ezút­tal a zongora mellett is bizonyí­tottan - avatott tolmácsolója a zeneirodalom legnagyobbjai­nak is. Önálló estjén szívesen foglaltunk helyet az Augusz ház bensőséges hangulatú nagytermében. Többen a hall­gatók közül némi nosztalgiával gondoltunk a korábbi kedves - az igazi házimuzsikálás légkö­rét teremtő - vasárnap délutáni itteni hangversenyeibe. Talán érdemes volna valamilyen for­mában ismét megteremteni a zenei élményszerzésnek ezeket a családias alkalmait. Dobai Jenő jó ízléssel összeál­lított műsorát Bach: D-dur par­titájával indította. A partita a variáció olasz neve a XVII. szá­zadban. Esetenként Bach is használta ezt a címet szvit he­lyett. A darab sokszínű zenei anyaga, a változatos ritmus, a szélesen hömpölygő imitáció, a dúsan kolorált dallamok, a gyors vagy ünnepélyes tánc rendre korrektül, kifejező erő­vel szólt. Szily Lajos műsor­közlő második számként Beet­hoven: A-dur szonátáját jelen­tette be. Ez a mű a szerző öt utolsó szonátája közül való. Az első tétel idillikus hangulatát a . lendületes második és a finálét bevezető harmadik tétel követi. A szonáta színvonalas előadása sokáig emlékezetes marad. Szünet után romantikus da­rabok következtek. Liszt: f-moll hangversenyetüd-je csendült fel. Az előadást alapos felké­szültség, könnyedség, a dalla­mok pasztellszínű megformá­lása, a ritmika táncos lejtése jel­lemezte. Befejezésül Schumann: fisz-moll novellett-jét hallgat­hattuk. A sorozat nyolc darabja mind egy-egy gyöngyszem és önálóan is teljesértékű re­mekmű. A fisz-moll novellett technikailag kidolgozott, han­gulatos előadása a koncert igazi csúcspontját jelentette és mél­tán aratott megérdemelt sikert. Lemle Zoltán Horányi György: Üzenet Testünk végleg szétrebben vágyunk sem álmodik de lelkünk a végtelenben egyszer találkozik írás közben (A kortárs kockázata) Nem könnyű kortárs­nak lenni. A kortárs a körön belül él, nincs távlata, saját árnyékát látja. Mindent a múlt­hoz mér, de a múlt nem ismétlődik, legfel­jebb példának jó. A történész abban re­ménykedik, hogy ki tudja következtetni a jövőt, s meg is tehetné, ha a jövő logikusan következnék a múltból. Szekfü Gyula is ezt hitte, amikor a háború után számot vetett a múlttal, s megpróbálta kijelölni a jövő útját. Következtetése logikus, pontosan látta az erővonalakat, az eredmény azonban szá­nalmas. Maga is láthatta. Alig fejezte be könyvét,-melynek a Forradalom után címet adta, tapasztalnia kellett, hogy logikával nem megy semmire. Pályája A száműzött Rákóczi című köny­vével kezdődik, amit országos felzúdulás követett, több vármegye egyenesen azt kí­vánta, hogy tiltsák ki a tudományos életből, mert meggyalázta a nagy nemzeti hősünket. A vihar évekig tartott, pedig Szekfü bűne csak az volt, hogy tárgyilagosan ábrázolta a fejedelem száműzetésben töltött éveit. Időn­ként nehéz elviselni az igazságot, s mint lenni szokott, azok is hangoskodtak, akik egy sort sem olvastak Szekfütől. A Három nemzedék 1920-ban jelent meg, ez már ki­sebb vihart kavart, s neve voltaképp a Ma­gyar történettel fonódott egybe, amit Hó- man Bálinttal közösen írt, s máig a legna­gyobb történetírói vállalkozás. Szekfü hansúlyozottan katolikus volt, enyhén legitimista, a Horthy-korszak meg­becsült tudósa, a Corvin-koszorú kitünte­tettje, aminél nagyobb elismerés abban az időben nem volt. Korán felismerte, hogy végzetes háborúba sodorták az országot, ezért kezdett 1943-ban Valahol utat tévesz­tettünk című cikksorozatába, amit 1947-ben beillesztett Forradalom után című köny­vébe. De nem Szekfüt akarom méltatni, job­ban érdekel történetírói és morális tragédi­ája, ami azt példázza, hogy nehéz kortárs­nak lenni. Felméri a Horthy-korszak neobarokk - így nevezte - társadalmának minden vétkét s megállapítja: „Soha vezetőréteg nem volt ennyire képtelen politikai irányításra, mint a mienk, a 30-as évek legelejétől, Bethlen bu­kásától kezdve." Folytatom Szekfüt: „Min­dennek megvolt a kezdete és semmi sem maradt egyetlen tény, következés nélkül. Vezetők és tömeg erkölcsiségének megfer­tőzése, emberségének kiirtása ment végbe itt. Szemünk előtt és aki megszólalt, elhall­gattatták azzal, hogy mindez a zsidók kitalá­lása." Nem sokkal alább: „A morális fertőzés nem járt egyedül, vele együtt jött, - ezt is meg kell mondanom, - a vezetőréteg s vele az értelmiség bizonyos fokú szellemi eltom- pulása, elbutulása." A látlelet tragikusan pontos, a végső iszonyatig, amikor az állam szétesett, s most már Szekfünek egyetlen reménye amradt, a forradalom. Életrejzához tartozik, hogy a háború után ő volt első moszkvai követünk, s amennyire tudott, megpróbált tájékozódni a szovjet életben, mert felismerte, hogy a történelem, a nyugati hatalmak áldásával, a szovjet ér­dekszférát jelölte ki számunkra, amit jövőnk alakításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni. Vonakodott a moszkvai küldetéstől, de végül úgy vélte, jó szolgálatot tehet az or­szágnak, s azon munkálkodott, hogy segítse kapcsolataink kiépítését. Élt benne a hit, hogy lehetséges az egyetértés, abban pedig nem kételkedett, hogy mindenki betartja a háborút lezáró egyezményeket. Milyen is volt az ország 1947-ben? A vá­lasztásokon győztes kisgazdapárt ugyan engedményekre kényszerült, de a koalíció tartósnak látszott, az újgazdák elégedetten néztek szét a határban, a forint jó pénz volt, az emberek úgy érezték, végre kitisztult az ég, be lehet rendezkedni. Szekfü a derű e rö­vid szakában írta könyvét. A Forradalom után arról szól, hogy elsimultak a múltbeli ellentétek, jó szomszédunk van, bízhatunk benne. Ma már megmosolyogtató, hogy a Szovjetuniót gazdagnak, népét boldognak látta, még az egypártrendszert is üdvözí­tőbbnek vélte, mint a nyugati parlamenta­rizmust. Azt írja, a rendszer elátta az embe­reket „az élet kényelmével", a párt műkö­dése nem parancsuralmi, Lenin és Sztálin írásaiban pedig megfigyelhető „az emberi méltóságra és szeretetre való növekvő tö­rekvés". Mindezt betudhatjuk naivságának, annak, hogy félrevezette moszkvai környe­zete, látnoknak azonban akkor bizonyult, amikor tartós és „változhatlan viszonyt" emleget, amit könnyen kiolvashatott a hábo­rút lezáró egyezményekből. Ha a történelemben belső logikát, erköl­csöt keresünk, azt kell modnanunk, hogy Szekfünek igaza volt, reménye megalapo­zott, jövőképe indokolt. A Horthy-korszak bűnös önzése, tudatlansága vezetett a ka­tasztrófához, tehát új alapokra kell felépíteni a magyar jövőt. Választási lehetőség nem volt, a szovjet érdekszférába tereltek ben­nünket, ebből kell kiindulnunk. Még dicséri is a Szovjetuniót, mert nem kebelezett be bennünket, sőt tiszteli az itthoni többpárt­rendszert s még a Moszkvából hazatértek sem akarják megbontani a belső békét. Va­lóban így látszott 1947-ben. Szekfü a jóhi­szemű történész a jelekből azt olvasta ki, hogy erkölcsi forradalom zajlott le, s az út, amelyre léptünk, szorosan kapcsolódik Szé­chenyi, Eötvös, Cengery, Lukács, Móric ne­mes eszméihez. A folytatás, tudjuk, nem így történt. Az események felgyorsultak, Szekfü még megérte a fordulat évét, tanúja volt az or­szágos romlásnak. Mint tisztességes polgár, hitt az adott szó erejében, a szerződésekben, bár történészként jól tudta, hogy a szerződé­sek csak addig érnek valamit, amig betartják őket. De nem tudhatta, hogy amit a szovjet törvényességről, termelési rendről, jólétről meséltek neki, nem igaz, nem tudott a gu- lagról, a magyar hadifoglyok sorsáról, s bár megszállóknak tartotta a szovjet katonákat, garázdálkodásaikat is mentegette, mond­ván, háborús viszonyok között megtörtén­het ilyesmi. Maga is átélte becsapottsága tragédiáját, minket pedig arra figyelmeztett, hogy mi­lyen kockázatos kortársnak lenni. A kortárs legtöbbször rossz kilátópontról méri fel a tá­volságot, a társadalmi haladás feltételezett logikája vezeti, pedig a történelem tele van bakugrásokkal, vargabetűk idétlen kanyar­gásával. A magyar liberalizmus a haladás­ban hitt, s el sem tudta képzelni, hogy a mo­narchia hatalmi őrülete, Tisza konoksága két világháborút zúdít ránk. A történelem Szé­chenyi eszméit kínálta, de a véres kitérők olyan áldozatokkal jártak, amelyek megcsú­foltak minden előrejelzést, s elölről kellett kezdeni mindent. Szekfüt a remény vezette félre, ő is utat tévesztett, a fordulat éve után már az újrakezdés reménye nélkül. Keserűen halt meg, kiábrándultán. Meg­bántva, magába roskadva azt mondta egyik látogatójának, „cigány nemzet vagyunk". De ebben tévedett. Nem a nép züllött el, ha­nem erőszakos urai lettek hűtlenek a nép­hez, a tisztességhez, mint annyiszor a törté­nelemben. Csalódása a kortárs kockázata, ami - jó lenne hinni - talán mégsem tör­vényszerű. Csányi László Muzsikáló szerszámok Cserépsípok Körtenuizsika Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor el­határozta, hogy a fenti címmel népi Okarina hangszereket mutat be és megis­merteti azokat a fiatal korosztá­lyokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a se­gítségével mi is bemutatunk közü­lük néhányat. A leginkább állatok - főleg madarak - formáját utánzó ajaksípok gyerekjátéknak ké­szültek. Az agyagból formált hangszer sípszerkezete azonos elvű a közönséges furulyáéval. Kakasnak, bikának vagy ka- kukkolónak nevezték, aszerint, hogy mit ábrázolt vagy milyen hangot adott. Oldalára egy vagy két hang­képzőnyílást fúrtak, amelyek­kel néhány hangot variálhattak. Ha vizet töltöttek bele, és úgy Cserépsípok fújták meg, akkor csicsergi hangot adott. Fazekasok árusi tották ezeket vásárokon, bú csún. A cserépsíp továbbfejlesztel változata az ovális formáji okarina. A XIX. századtc Olaszországban gyártott ti hanglyukú okarinánál egysze rűbb hatlyukú hangszereket magyar nép is készített a II. v: lágháború előtt. Ez a Móra Fe renc Kincskereső kisködmö című könyvében előfordul körtemuzsika. Fotó: Gottvald Káról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents