Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

8 »ÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1992. február 1.

Akinek a népi örökség a hivatása

„A szépet akarom megmutatni"

Bíró Annamária fazekas munkái a Babitsban

Február 17-ig tart az a kiállítás, amelyen Bíró Annamária fazekas míves munkáit tekintheti meg a közönség, a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Ház kiállítótermében.

A művész Makón született. Szegeden, a Tömörkény István iparművészeti gimnáziumban kerámia szakon végzett. Mint elmondta, divattervező szeretett volna lenni, de egy kedves tanára a kerámiát ajánlotta neki. A középiskola elvégzése után, 1969-ben költözött Szek- szárdra. Nem volt könnyű elhagyni Makót, a gyermekkor színhelyét, és a régi barátokat.

Bíró Annamária először a de- csi háziipari szövetkezetnél helyezkedett el, szőni tanult, kedvelte ezt a munkát is. Felvételre jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, a vizsga sikerült, de mint létszámfeletti, nem kezdhette meg a tanulmányait. Ám még ebben az évben, 1970-ben Alkotó és alkotás

Fehér alapon kék írőkás tál

amikor is első ízben adták ki az Ifjú Népművész címet- elnyerte azt, legfiatalabb pályázóként.

Ezután 17 év következett a szekszárdi építőanyagipari szövetkezet kerámia üzemében. Eleinte tányérokat díszített, darabját 20 fillérért. Lassan haladt előre a ranglétrán, csoportvzető lett, oktató, minőségi ellenőr, majd művészeti vezető. Közben saját erőből kis műhelyt alakított ki, és munkaForma és ritmus

idő után itt dolgozott. Megragadták a Sárköz gazdag hagyományai, és arra késztették, hogy felhagyjon a kerámiaművészet középiskoláblan tanult ágával. Sokat segített ebben dr. küesz Mária néprajzkutató.

Mintegy tíz éve annak, hogy munkái között megjelentek az erdélyi, közelebbről barcaújfa- lusi fehér alapon kék írőkás edények. Az inspirációt Doma- novszky György néprajzkutatótól kapta, s szakkönyvek, valamint Erdély múzeumainak cserépanyagát tanulmányozva fejlesztette tovább.

Közben 1975-ben elnyerte a Népi Iparművész címet. Többször nyert díjat a nyíregyházi Aranyalma pályázaton, és rendszeresen szerepelt a Gelencsér Sebestyén emlékkiállításon, Siklóson. Bemutatta munkáit Badacsonytomajban, Tapolcán és Budaörsön is. Kiállított Dijonban és Grazban.

Bíró Annamária azon kevés fazekas közé tatozik, aki nemcsak kitűnő formaérzékkel, hanem nagyszerű színérzékkel is rendelkezik. Termékeit maga árusítja, és így része lehet abban az örömben, hogy személyes kapcsolatba kerül azokkal az emberekkel, akik otthonuk, környezetük díszítésére az ő munkáit választják.

A művész tele van tervekkel. Egy fazekasházat szeretne építeni, szép, kényelmes műhely- lyel, elszabadulna végre az apró, forró műhelyből, ahol most dolgozik.

Venter Marianna - Ótós Réka

írás közben

(A doni katasztrófa). A múlt nem megrendít- hetetlen tömb, velünk változik, alakul. Időnként elhalványodnak egykori hősei, mások váratlanul felemelkednek a múltból, fényt kapnak, emléktáblát, vagy éppen utcát neveznek el róluk. Megtörténik, hogy egész korszakot kell újra értékelni, mint nem oly régen a Mohács utáni évtizedeket, vagy napjainkban a kiegyezést követő időszakot. Itt van a doni katasztrófa is, amiről sokáig a túlélők sem mertek beszélni, a politika árulónak nevezte őket, mintha nem Bárdossy, hanem az a nyomorult baka üzent volna hadat, aki végül is ott maradt és hősi halott lett belőle. Itthon Karády Katalin szívhez szólóan énekelte „valahol Oroszországban", de az érzelgős dalocska mögött kegyetlen valóság állt, ötven fokos hideggel, félelemmel, romantikátlanul.

Valószínűleg senki sem születik hősnek, miként áldozatnak sem. A történelem egy kivételes pillanatában hőssé válhat a hitvalló vagy a hazafi, ilyenek a háború alatt is voltak, mint azok, akik fegyverrel kezükben harcoltak a fasizmus ellen. A francia partizánok bátorságáról ma is legendák szólnak, Németországban is voltak ilyenek, nálunk is. A Donhoz hajszolt magyar bakának meg sem fordult a fejében, hogy hős legyen, tudta, semmi köze a háborúhoz, s ha lőtt, legfeljebb azért lőtt, mert a túlsó partról is lőttek. Történelmileg nézve a szörnyű kaland igazolhatatlan, a 2. magyar hadsereg ugyanis a nyugati hatalamak akkori szövetségese ellen harcolt, a fasizmus oldalán, egy világméretű koalíciónak üzenve hadat. Egyetlen mentségünk, hogy a magyar hadbalépésről nem a nép, hanem néhány elvetemült politikus döntött, ezeket később háborús bűnösként elítélték, de sajnos későn, a magyar halottak tízezreit ezzel nem lehetett feltámasztani.

Megfontolt nép, világos elmével nem akarhat háborút. Annak idején ugyan Ferenc József szavára lelkesen énekelték a harci nótákat, de a lelkesedés hamar elhervadt, a többit pedig tudjuk. Már ennek az első háborúnak sem volt költészete, az áldozatnak soha nincs oka ünneplésre. Egy vers azért fennmaradt, a résztvevő írta, tehát hiteles.

Nem is tudom, milyen költő volt Gyóni Géza. Újságíróskodott, Ády hatását érezni versein, melyek szerelemről szólnak és szépasz- szonyokról. Amikor kitört a háború, harminc éves volt, rögtön a frontra küldték, Przemysl ostrománál fogságba esett, innen vitték a szibériai Krasznojarszkba, ahol 1917-ben halt meg, elborult elmével.

Przemyslből küldte haza verseit, később azok is előkerültek, amiket a szibériai fogolytáborban írt, köztük saját sírverse, melyben így szól magáról: „Véres harcok verték fel hírét, /De csak a béke katonája volt". Valóban az volt, az is igaz, hogy véres harcok tették híressé, de azóta egyetlen vers idézi nevét, s fogja idézni, valószínűleg még sokáig. Egy időben szívesen szavalták ifjúsági ünnepélyeken, de később elhallgattatták, mert a doni szerencsétlenség idején ismét időszeűvé vált. Csak egy éjszakára küldjétek el őket, - kiáltott Gyóni - a vitézkedőket, gerenda-töréskor szálkakeresőket, az uzsoragarast fogukhoz verőket, a hitetleneket, az üzérkedőket, hosszú csa- hos nyelvvel hazaszeretőket, hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára, ágyúdörgéskor meakulpázva verjék mellüket, s hívják Krisztust, Istent, kit hitetlen gőgjében egyik sem ismert soha. Ez nem a hős, hanem a kiszolgáltatott, megalázott ember szava, s ugyanezt élték át azok is, akiket a Don mellé hajtottak. Csak éppen azok nem hallották meg, akikhez kiáltott, a pártoskodók, a hitetlenek, s akik hosszú csa- hos nyelvvel éltetik a hazát. De ezen most már nem lehet változtatni. Az áldozatok emlékét kegyelettel őrzik a túlélők, ennél többet nem tehetnek.

Amikor Aranyt felkérték, hogy írjon verset a v-i honvédemlékműre, ezt írta:

Itt nyugosznak a honvédek,

Könnyű nekik, mert nem élnek!

Fia megjegyezte: „Saját szenvedéseire vonatkozik" - de ebben azért kételkedünk. A hang gúnyos, a kor kritikáját érezzük a két sornyi sóhajban, mert a túlélőket soha nem lehet egyforma mércével mérni: ez veszteségét siratja, amaz a sorscsapáson borong, amit esetleg maga idézett elő, mint a magyar háborús bűnösök, Bárdossytól Szálasiig, ártatlanságukat hangoztatva. Ez is visszafordíthatatlan, de soha nem közömbös, hogy mit gondolunk múltunkról. Az eszmények változnak, a történelmet időnként át kell értékelni, de a részletektől függetlenül, alapvető kérdésekben egyet kell értenünk, melyek alkalmi politikai érdekeken túl mutatják a nép jellemét. Haynau gonosz élete végén Magyarországon birtokot vásárolt, megpróbálta az „új földesúr" szerepét, , de ezzel nem változott semmi, megmaradt bresciai hiénának és aradi hóhérnak. A magyar múlt politikai kalandorainak sem ad felmentést, hogy jelesük volt hittanból és minden első pénteken áldoztak.

De mi legyen azokkal, akiket a Donnál hajtottak halálba?

Ma egyre több szó esik róluk, de történelmietlen, ha a múltat mai politikai érvekhez próbáljuk igazítani, nem is célravezető. Az első világháború nem az összeomláskor, hanem már a hadüzenet napján időszerűtlen volt. Tisza is tudta ezt, mégis jóváhagyta s aláírásáért ugyan életével lakolt, de ezzel sem tett jóvá semmit. A második hadbalépéskor minden nyomorult parasztlegény tudta, hogy oktalanul áldozzák fel, s a Don mellett hiába imádkozott, hogy ál- nok urait csak egy éjszakára küldjék ki az ötven fokos hidegbe. Panaszukat csak Jány nevű főparancsnokuk hallotta meg, aki azonnal intézkedett, hogy tizedeljék meg az izgága legénységet, mert rendnek kell lenni. Ez nem hazafiság, hanem mészárlás, bűntett, amit saját halálával sem tehetett jóvá. A szaporodó emlékművek nemcsak a kegyelet, hanem a vád emlékjelei is, időnként jó, ha erre is gondolunk.

Az antibolsevizmus ma hatásos politikai program, nem alaptalanul, mert az elmúld negyven évben jóvátehetetlen bűnök tanúi voltunk. De nekem testvérem az a parasztlegény is, akit az eke mellől küldtek a doni vágóhídra, s az a munkaszolgálatos is, akivel aknát szedettek, árkot ásattak, csak azért, mert zsidó volt. Amikor a bolsevizmus ellen harcoltak, a szövetségesek ellen is harcoltak, ezt felesleges vitatni. Hősök voltak, a bolsevizmus elleni harc hősei? - inkább szerencsétlen áldozatok, akiket felelőtlen államférfiak löktek a tömegsírba.

Mit tegyünk emlékükkel? Hajtsunk fejet jelképes sírjuk előtt, de azt se feledjük, hogy oktalanul vesztek el. Nem először a magyar történelemben, de talán nem lesznek követőik.

Csányi László

Újra szólít Tamás Menyhért

Ki-ki maga minősítse, termékeny vagy sem Tamás Menyhért író-költő, költő-író. Talán nem is az a mérce, hogy a három verseskötet, a hat rádiójáték, a nyolc regény után ismét jelentkezik a Tolna megyéhez több szállal kötődő szerző.

Még bennünk él a Küszöbök egy-egy hangja, a Vigyázó madár, a Mérleges idő - vagy vegyük akkor sorjában - a megszületett gondolatokat. Szövetségben a fákkal, Küszöbök, Messzüló ég, Vigyázó madár, Holtág, Esőrácsok, Mérleges idő, Elócsend, Balbina, Forradások, A Szent Anna tó regéje. Címek csupán, állomások Tamás Menyhért alkotói világából. Lírikus prózamondó. Úgy szólít meg, hogy szavai nem pusztán a sorokban keresnek, találnak rímet, de az olvasóban is azonos hangok pendülnek.

„HELYtelen". Ez a címe - így írva, emelve, hangsúlyozva, több értelművé formálva a fogalmat - új, 1991-ben megjelent kötetének. Az első értelmezés szerint olyan valaki szól hozzánk, akinek nincs helye (HELY) a világban. Másik felfogás arra utalhat, hogy olyan dolgokról lesz, van szó, amit a szerző úgy ítél meg, azok nem hűek az általa észlelt valósághoz. Nem csupán a borítón található e tipográfiai játék, mely kiemel, nagybetűvel szed szótagot, de a kötet két fejezetcíménél is újra bukkan. Az első részben „névMÁ- SOK" gyújtófogalommal áll elénk. Én, Te, Ó, Mi, Ti, Ók, de még inkább rólam, rólad, róla, rólunk, rólatok, róluk, vagy hozzám, hozzád, hozzá, hozzánk, hozzátok, hozzájuk és az is elképzelhető értem, érted, érte, értünk, értetek, értük szól Tamás Menyhért. Tudom, hogy olykor „feladom magam (MAGAM előtt, hogy „a hasonmásom vagy) szőtt szavaidért bármikor (le- ölhetó) szétszórható, hogy Ó „nálam is kiváltságosából uralmi gyermek", azt álljunk meg kicsinyt, mert többes szám következik, vagyis, mi, ti, ók. Ók, a „takart-sorsúak". Aligha akad jobb kifejezés az elmúlt évek, pontosabban a legutóbbi évtizedek súlyos csöndjére, amit emberek tízezrei hordoztak magukban. Takargatták saját gyermekeik előtt is sorsukat, a kitelepítések, a hontalanná válások, meghurcoltatások kárpó- tolhatatlan óráit, ezredéveit.

Tamás Menyhért bemutatkozása idején a népét vállaló, Bukovinát sirató kiáltót, hanghordozót ismerhettük meg. Legújabb kötetében azt is érezhetjük, hogy ma már a világ minden kisebbségben élő, kényszerülő nép fiához szól, Azokhoz, akik a "„tömegesített magány (a hangfogós hatalom) „áldozataivá lettek. Ha mérni kell Tamás Menyhért költői-írói fejlődését, akkor éppen ezzel válik lehetővé, hogy nem maradt meg szülőinél, de az ő nyelvük tömörítő szépségén keresztül, azáltal kiált „minden kisebbségért".

Új kötete a Felsőmagyarorszúg Kiadó gondozásában jelent meg. Formailag a versek közé sorolandó. Semmi meglepetéssel nem szolgál, csupán fokozza az otthonról hozott anyanyelv édes ízét. Azt sem mondhatjuk, érettebb, markánsabb, néhol férfiasabb hang szólít, hiszen ilyennek ismertük meg ót. Hú maradt önmagához. Számunkra is örömító, mint maga is vallja, hogy „hely-keresésemben társra találtam, Feledt/ Gyula rokongondolatú rajzszövetségére". Olyan szoros ez a szövetség, hogy zavarba ejtheti az olvasót, a költőt illusztrálja-e a grafikus, vagy a rajzolt vonalakra talált szavakat a költő. Együttesük kiteljesít egy-egy gondolatsort, kerekké, egésszé formálja azt. Úgy szólít Tamás Menyhért, hogy közben figyelmeztet. Arra mondjuk, hogy eleget sírtunk már és nem engedhetjük meg magunknak, hogy hiszékenyek maradjunk. Okulással kezdjük és végezzük a napot. Olyan parancsolatokat ád elénk, melyekkel bizton célt érünk, azaz lesz helyünk hol megint - ha tetszik másodjára is - megvallhjatjuk magunkat. Hirdeti, hiteti, újra termőre fordulhatunk - legyen bár nyárvég - újra megleljük, (reánk talál?) fényével a Nap!

Decsi Kiss János

Fekete István:

Vasárnap délután

A karácsonyi ünnepek előtt kaptam meg Fekete István író özvegyétől a legújabb megjelent könyvet, mely az író huszonkét novelláját tartalmazza. A kötetet a Szent Gellért egyházi kiadó jelentette meg.

Már az első oldalán olvashatjuk a szokásos méltatást Rónay László tollából, aki bevezetőjében a következőket írja: „Ha Fekete István regényeit, elbeszéléseit olvassuk, olyan érzés támad bennünk itt, a szomorú századvégen, mintha ismeretlen, csodálatos világban járnánk, amelyben még érvényesek a szépség, a jóság törvényei, s amelyben érvényesül az az egypzerű igazság, amelyről Jézus szólt példabeszédeiben."

Ahogy a könyvet olvastam, rájötten, hogy az előszó szerzője igazán átélte Fekete István művészetét. A novellák közül többen is olvashatunk a szülőfaluról és annak egyszerű, de értékes embereiről. Az egyik novella címe kicsit önvallomás, melyben a következőket írja Fekete István: „Az első, aki eszembe jut: Jancsi! Ez a felkiáltójel nem tévedés. Nem csak azt jelenti, hogy - apám szerint - a legrosszabb lókötő volt az egész iskolában, de azt is, hogy

Jancsi elsőosztályú barátom volt és ma is azt mondhatnám mesterem, úgy a valóságos, mint abban a másik világban, amelyet boszorkányok, látóemberek, vízilányok és mindenféle nem világi lények és „megtörtént" események jelenthettek."

De olvashatunk Gölléről a továbbiakban is, például: A vadgalamb, A feltámadás, Por- jankó, A denevér című novellákban is. A könyv olvasása közben döbbentem rá, hogy milyen igaza van Fekete Istvánnak, aki mélységesen vallásos és természetszerető ember volt. Talán nem túlzók, ha azt mondom, Ö volt az első magyar természetvédő. Fekete István a századeleji göllei világból indult és szinte nincs is műve, melyben meg ne említené haláláig szeretett szülőföldjét és mezítlábas pajtásait: Deres Lacit, Berta Jancsit, Esküdt Ernőt és a Puska gyerekeket. Nekünk kell róla gondoskodunk, hogy a Fekete Istváni mű tovább éljen gyermekeinkben, unokáinkban, akiket arra kell nevelnünk, hogy tiszteljék a kétkezi parasztembert, szeressék és becsüljék a természetet és annak értékeit, s tanulják meg az

egymás iránti szeretet alapkövetelményét. Fekete Istvár egyetemes magyar irodalmai képviselt, melyet az előző pártállam nem támogatott. Ugyar munkásságát egy „Munka Érdemrend" arany fokozatává jutalmazták, de úgy érzem, C ennél többet alkotott. Ezt a ki tüntetést 1970-ben kapta, me lyet Losonczi Pál adott át nel^ „Nagyon örülök, de különöser annak, hogy Losonczi Pál adtí át, mert ő is somogyi."

Már sokat írtam Fekete 1st vánról, de mindig találtam ú vonást. ízig-vérig magyar vol és okleveles gazda létére igei egyszerű ember hírében állott Egyénisége példamutató lehet í mai kor embere számára. Azoi a nyáron halt meg, amikor meg ismerhettem volna. Tudom hogy Ő eljutott hozzám - aki életében is szerettem és tisztel tem. Szelleme itt van a dombó vári lakásomban, ahol ezt , megemlékezést írom.

Az író özvegyétől tudom az is, hogy a közeljövőben megje lenik a Ballagó idő című élet rajzi regény második kötet« melyet már vár a magyar olva sóközönség. Most, az író szüle tésének évfordulóján (januá 25.) bízom, hogy nemsokára el jön az az idő, amikor Fékét István személyisége -is előtéri« kerül és nevét a kortárs írókho hasonlóan fogjuk emlegetni.

Bodólmt