Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08 / 33. szám
1992. február 8. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 5 Földhöz ragadtan Miért fojtogatják a parasztságot? A föld, az állatok nélkül mit ér a vérbeli parasztember élete? Számára ez olyan természetes, tnint ahogy az ember a levegőt veszi. A vérében van a gazdálkodás, ősi ösztönei, a többgenerációs tapasztalatok sora szinte önálló életet élve viszik előre napjait. Korán kel, téli hajnalon vigyázva behúzza maga mögött az istálló ajtaját, nehogy állatait megcsapja a huzat. Darál, etetniva- ■lót készít, trágyát hord, udvart söpör és mikor végez, egy ideig elhallgatja, miképp kérődzik a jószág. Fülének ez a legszebb muzsika. Aztán mikor annak ideje van, előveszi a naftalinból a prémes télikabátot, felteszi az ünneplő kucsmát, a kibokszolt csizmát, belső zsebébe rakja az őt elmaradhatatlanul kísérő, fényesre kopott bőrbugyellárist, és a begombolt, felső ingnyak fölött végigsimítja frissen borotvált állát. Ez az idegesség jele. Hogyan is legyen nyugodt az, aki jószágot készül venni vagy eladni? — Ez az idei tél is épp olyan silány már, mint a malac ára - dohog rágyújtás közben egy igen erősen borostás arcú idősödő férfi. Az emberek kisebb csoportokat alkotva mustrálgat- ják a felhozatalt. Nézik ami van. Akad aki csak az ár miatt jött, mást a vétel kényszere hozott ki a valóban semmilyen télbe, s van aki csupán a „parasztfórumra" jött. Hiszen itt aztán akad idő is, kedv is a dis- kurálásra. Az izményi Dávid Antal a bányában kereste kenyere javát, de mellette soha nem feledte a föld tiszteletét, az állatok szeretetét. Most keseregve ajánlgatja a kormány vezető tisztségviselőinek az állattartást. Legyint. Sok az állat, termel, hajt a parasztember, de nem veszik át a jószágot. A takarmány ára a csillagos égben, a termelőnek nem mindegy min hizlal. Töri a földet, kesereg a gázolaj árán, télire még a kukoricaszárat is megbecsüli, a hízott bikája meg nem kell senJó helyt vagyunk itt, hol vagyunk kinek. —Nem sokat szólunk mi már a magyar mezőgazdasághoz. Ehhez már szólni sem lehet! Bukovinára terelődik a szó. Arra, hogy mindig veszélyben érezhette magát Dávid Antal szerint a székely nép. A betelepüléskor a svábok nézték cigánynak, mára meg a lerombolt mezőgazdaság szívja keményen jó sorsát, mint a tavi pióca a halászemberét. — Semminek nincs ára! Itt van ez a kárpótlás iá. Én megművelem a földet, jqbban mint a mai fiatalok. Hatvanhat éves vagyok, de máma is többet dolgozok, mint a fiatalok java. — Maga még ért hozzá, magában még van földázeretet de mi a helyzet az unokával? —- Itt haszon nincs, pedig meg lehetne élni a földből. Hagyják élni azt aki dolgozik. A bányásznyugdíjam nem sok, a mamának forintja sincs, mert otthon etette mindig a bikákat. Majd megmondom mi lett belőle, nem megélhetés! — Maga még hatvanhat évesen is dolgozik, földre vágyik. Vetni akar, meg aratni, gépet venni és gyarapodni. — Ma is elmegyek az eke után. Nem igényeltem én még vissza a 14 holdat. Most is művelek hármat. Mire számítok? Mire ... Tönkremegyünk. Arra. Traktorunk nincs, de van három lovam. Ha látná! — Mennyi most az ára egy rendes pár lónak? — Semennyi! Nem kell senkinek. Ki mer itt ma tehenet venni? Vagy lovat... Na látja, amikor '46-ban jó két lóval elmentem vásárba, Dombóvárig az úton összeszedtem vagy harminc embert. Mert még egy autóval sem találkoztunk. Az volt a jó világ, nem is volt eny- nyire nagy irigység. — Visszasírná magát tán még Bukovinába? — Oda épp, nem. Nem. Bácskába se. Jó helyt vagyunk itt hol vagyunk, csak hagyjanak mán békét az embernek! Tudunk mi dolgozni. — Mi lesz az adóval? — Milyen adóval? — Maga 700 ezer forintig adómentesen gazdálkodhat. — Nincs értelme annak amit a mai helyzetben csinálnak. A közvetítő többet akaszt le, mint a termelő ... Könnyedén meg lehetne pedig oldani. Úgy, hogy mindenkinek engedjék, hogy csinálja. Dolgozzon, gyarapodjon. — Emlékszik-e a beszolgálta- tási időre? — Hogyne emlékeznék! Ott voltam. Söpörtek. Tőlem nem, de biz örült valaki, ha el tudott dugni valamicskét. — Az is székely volt, ahogy hallottam, aki söpretett! — Az is volt. ■— Annak most mit szólnak? — Hol van az már? Meg nem is él! Aki söpretett, vagy tíz évvel idősebb volt tőlem. Azon kesereg egy sort, hogy a fia is belement ebbe a csapdába, amit szinte természetes módon az ősi ösztön, a szülőktől látott és érzett föld- és állat- szeretet jelent. Most ott van az istállóban a rengeteg bika, amit nem vesznek át. Ha át is veszik, a közvetítő többet akaszt le a boltról, mint az aki tartja, kínlódik vele. Persze közben egyfolytában optimisták, várják a változást, ami csak nem várat magára örökké. Aki sokat termel, arra is figyel közben, nehogy átbillenjen a kétmilliós bevételi sávon, mert azonnal vállalkozóvá téve így önmagát, többet veszít a réven, mint ami bejön a vámon. — Most, ha szétugrik a téeszek egy része, azon is ki nyer? Az biztos nem, aki alapította, húzta az igát. Mit kaptam? Papírt. Pedig akkor vettem a szerszámokat is a lovakra, mielőtt bementünk a közösbe. Mit adnak? Kutyagumit. Követeljem? Kinél?! A városi agronómusnak mi köze mára úgy igazándiból a földhöz? — Hát a pártok? — Azokat hívják csak, akik tapsolnak. Aki megmondja az igazat, az nem kell nekik. Aki ott ül, azért ment, hogy megcsinálja magának a jó pénzt, jó helyet. A mi fajtánk meg dolgozik. Politizálhatnának végre a mi hasznunkra is! Nekem is sok a marhám, meg az országnak is. Maradjunk ennyiben! Szabó Sándor Fotó: Ótós Edzőcipő A két hölgy az áruház előtt beszélgetett. Középkorúak voltak, és szemmel láthatóan régi ismerősök. Mindkettő korához illő hajviselettel és szolid eleganciával. Azaz nem egészen. Az egyikük, akire pontosan illett az a mondás, hogy „hajdan jobb napokat látott", alul egy kicsit viseltes edzőcipőben végződött. A diskurzus egészen addig kedélyesnek volt mondható, amíg a másik a fent említett edzőcipőre nem terelte a beszélgetést. Mint az áttört gáton a víz, úgy zú- zult ki a hölgyből a keserűség. A férjét évekkel ezelőtt leszázalékolták, ő meg több mint 8 hónapja munkanélküli. Két iskolás gyereke van. A rezsi sok, a tartozások kamata még több, a gyerekek úgy nőnek, mint a gomba, és az étvágyuk is kitűnő, hál istennek. De pénz, az nincs. Az edzőcipőt a fiától „örökölte", kímélni kell a csizmát, jeles alkalmakra tartogatja, például szülői értekezletre, meg a „jelenésre a munkaügyi hivatalban". Újat venni? Majd egyszer. Nem mostanában. Mit tehetne? Vár és reménykedik. Talán lesz majd valami állás, talán szükség lesz rá újra valahol. „Legfeljebb hülyének néznek! — mutat nevetve az edzőcipőre. A szeme azonban nem nevet. A tekintete fáradt és szomorú. venter Szorgalom Lizi nénit nap mint nap látom. Bottal jár ugyan, de újvárosi kis háza elől elsőként söpri el a lehullott faleveleket, a havat. A szoba-konyha-verandából álló lakásban mindig patikarend uralkodik, zöldellnek a szobanövények. Lizi néni - az utcában mindenki Maminak hívja - 1987 óta egyedül él. Ami leginkább megragadja az embert, ha figyeli Mami életét, az lankadatlan szorgalma. Teljesen ellátja magát, főz, takarít, kötöget, a kis kertecskéjében szöszmötöl. A rendetlenséget, a pazarlást nem nézheti. Mindent megbecsül, a kiürült cukroszsacs- kót éppúgy, mint a foltnak való anyag- darabokat. Lizi néni 1910-ben született Kakas- don. Négyen voltak testvérek, édesapja nem jött vissza az első világháborúból, így aztán édesanyjuk és az anyai nagymama nevelte fel őket. Gazdálkodtak. A gyerekeket hamar befogták a munkába, iskolát is csak annyit jártak, amennyit kötelező volt: hat osztályt. Mami 17 évesen ment férjhez, egy falubeli legényhez, Müller Józsefhez. Megszületett a három gyerek, Mihály, Éva és József. A nagymama vigyázott rájuk, mert a föld nem várt, megkövetelte a kemény munkát. Aztán kitört a második világháború, és a családfőt kivitték a frontra. Lizi néniékhez idegenek települtek be, a család a ház hátsó részébe húzódott, és dolgoztak tovább a gazdaságban, ami már nem az övék volt. Hamarosan a házat is el kellett hagyni, Szekszárdra költöztek, a négy év hadifogságból hazatérő férj már a városban talált rájuk. Egy tanyában laktak, bérleti díj fejében 800 öl szőlőt kellett megművelniük, mellette az állami gazdaságban dolgoztak. Néhány év múlva sikerült megvenni a mostani házacskát, és lassan a gyerekek is kirepültek a családi fészekből. Mami nagyon büszke, mert mindegyik vitte valamire. Lassan négy éve, hogy combnyaktörést szenvedett, azóta keserves munka a járás, két bot is kell sokszor, hogy elmenjen a templomig. Ha nem csúszik az út, minden vasárnap ott van a misén. Csak egy dologtól fél, attól, hogy egyszer nem tud majd sehogysem közlekedni, és fel kell adnia a függetlenségét. Tiszteletet érzek iránta. Keményen végigdolgozta az életét, volt része félelemben és kiszolgáltatottságban, igazságtalanságban is. Éizi néni mégsem keserű, figyeli ezt az őrült világot higgadtan, éles szemmel, és a sokat próbáltak bölcsességével. Venter Marianna Fotó: Kispál Mária Mi van egy portré mögött? Két zsebóra, egy olló, műanyag hengerbe sorakoztatott tollak, egy Magyar- ország térkép és más hivatalos iratok az asztalon - mondjuk így - katonás rendben. Aki az asztal mögött ül, Benács József, a bölcskei szociális otthon igazgatója. Nevét fiatalabb korából jegyezték inkább a szekszárdi futballrajongók: Benács Öcsi néven rúgta a labdát, a Petőfiben sokak örömére. Nem pusztán az emékeikből élő ember, hiszen a munkahelyi tervei ugyancsak erőt követelnek, egészséggel, békességgel. Aki róla portrét akar rajzolni, háttérbe kell illesztenie a Tolna megyei szociálpolitikát. Ez így elég hidegen, kimérten hangzik, különösen akkor, amikor közelebb kerül az érdeklődő az emberhez. Elsőként tolakodik a kérdés, hogy az a Benács Öcsi, aki a labdajátékával valósította meg önmagát, miért szegődött egy olyan pályára, ahol az egészséget éppen korlátozza valami ismeretlen erő? Míg a felelet fogalmazódik, olyan képet kapunk Benácsékról, amit csak azoknak szánnak, akiket valamilyen ki nem mondott rokonszenv alapján gyorsan befogadnak a családi körükbe. Az idegen olyan bizalomnak tekintheti, mely „kivételes" minősítéssel jár. Az 1956-os esztendő számukra nem az országban zajló, világra szóló események miatt maradt életük végéig emlékezetes, hanem a gyermekük egészségében bekövetkező változás okán. Aki állt eszméletét vesztett gyermeke fölött, mellett, tehetetlenül, vagy ült vele az életéért száguldó mentőautóban, csak az értheti meg Benács Józsefet, mikor gyermekéről, Istvánról beszél. Műtétek sora pecsételte meg a felnövő ifjú testét és vele a szülők életét, munkavállalását. Hallgatva az összefonódó életek történetét, mind világosabbá válik az egészség fontossága, a földi hívságok lényegtelen volta. Amikor fia életben maradt és szeretett volna köszönetét mondani mindazoknak, akik ebben segítőként resztvettek, akkor állította magasra a hálaadás mércéjét, életre szóló szolgálatba lépve. Legalkalmasabb területnek a szociális otthon vezetői állása kínálkozott Bony- hádon. Az itt eltöltött negyedszázados idő nem keményebbé, de mélyebb érzelművé tette az egykor „gólerős" férfit. A líraibb megjelenítésű szavak, gondolatok mindig közel-álltak hozzá, de a kereszthordó utakon fokozottabban jelentkeztek. Kérdezetlenül, végszóra veszi elő medi- tációs sorait, amit jószerével versnek is nevezhetünk. Azokról ír, vall, akik között a hétköznapjait tölti, aiktől a sors „nagy kincset vett el, az értelmet." Bölcskén hetven gondozott van a szociális otthonban... ... és hány ilyen, vagy hasonló otthon van e hazában? Lehetünk pontos válaszadók, hivatkozva tényszámokra. Az 1990-es esztendőben 248 szociális otthon, szociális intézet működött 304 telephelyen. Ha csak Tolna megye határain belül maradunk: Alsótengelic, Be- lecska, Bonyhád, Bölcske, Decs, Sárpilis, Dombóvár, Duna- földvár, Értény-Bar- nahát, Grábóc, Gyönk, Paks, Pálfa, Regöly-Majsapuszta településnevek állnak sorba, jelezve a szociális otthonok hálózatát. Az adott lehetőségeket sokkal meghaladják az elhelyezést kérő igények. Tegyük hozzá: sajnos. Ne szolgáljon örömünkre, hogy éppen Bölcskén látszik - jó megoldásnak - fejlesztési, felújítási mód. A meglevő alapterület ugyanennyivel növelhető az egykori kastélyépület tetőterének beépítésével, így a férőhelyek száma duplázódhat. Ennek megvalósítása a megyei önkormányzat tervei között szerepel. Benács József és felesége - Magdi néni - szívesen látja vendégül az otthon udvarában levő szolgálati lakásban, a ritkán bekopogó, távoli ismerőst, ismeretlent. Az a tény is sokat mond önmagáért, hogy éjjel-nappal elérhető közelségben van, legyen az igazgató. A béklyózott sorsok mindennapi látványa között frissítőnek hat az a beszélgetés is, ami saját sebeket tép újra. Köny- nyül a teher, ha megosztják értő tekintetek kíséretében. Talán ez történt akkor is, amikor a bölcskei polgármester - Kiss József - társaságában Benácsék vendégei lehettünk és bepillanthattunk a másokért, a segítségre szorulókért dolgozó emberi arcéi mögé. Decsi Kiss János
