Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
1992. február 29. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 G Kis— — eneráció I Ifjúsági oldal ** Törd a fejed! A múlt heti felvételünk irodai tűzőkapcsokat ábrázolt. Nyertesünk Szerémi Erika szekszárdi olvasónk. Vajon mit ábrázol Ótós Réka itt látható felvétele? A megfejtéseket mielőbb adjátok postára! írjatok Alexandernek! Levelet kaptunk a messzi Angliából, Oxfordból. írója, Alexander, arra kér minket, közöljük a címét, és kérjük meg a magyar fiatalokat, írjanak neki. Levelében az áll, úgy tudja, errefelé barátságosak és kedvesek az emberek. Ne okozzatok hát csalódást neki, aki kedvet érez egy levelezőbarátsághoz, írjon Alexandernek. Lehetőleg angolul. Köszönjük a nevében IS! Címe: ALEXANDER 86 RIDGEFIELD ROAD OXFORD OX4-3DA ENGLAND Tünci egyszer kihallgatta őket, a lány a csillagokat bámulta, és a kapcsolatuk jövőjéről ábrándozott. Gábor, meg majdnem elolvadt, és esküdö- zött, hogy a nap minden órájában küld neki egy levelet. Tünci szerint nagyon édesek voltak. Megérdeklődtem a lány nevét, meg az anyjáét. Tünci megírta, hogy a lány neve valami Gizella, az anyjáé úgyszintén, és végül megírta az unokatesója teljes nevét: Mayer Gábor. Elállt a lélegzetem, lerohantam a telefonfülkébe és felhívtam Gizut. — Te, mi a lovagod vezetékneve? — Miért? - kérdezte Gizu, és bizonyára elpirult vagy elsápadt. — Különben Mayer Gábornak hívják. — Heuréka! - üvöltöttem - Ugorj fel hozzám, te szerencsétlen, szerelemtől szenvedő személy! Ö meg szegény, nem kérdezett semmit, de tíz perc múlva átjött hozzám. Röviden, de óriási kézmozdulatokkal elmondtam neki mindent. Úgy nézett rám, mintha most jöttem volna a Marsról. írtam Tüncinek, ő közvetített Gábornak. Egy hét múlva Gizu egy levelet kapott. De ez nem oldott meg semmit. Gizu újra búskomorrá vált. — Mi van, nem ír Gábor? - kérdeztem tőle. — Ő ír, de nekem nincs egy barátom se rajtad kívül. Olyan unalmas így az élet. Te a barátom vagy, de nem vagy olyan igazi... Attól, hogy tudod a titkomat, még nem vagy olyan, amilyen barátot szeretnék... Ő szelíden elmondta nekem a lelke bánatát, én pedig olyan hepajt csaptam, hogy zengett a Tininyár(2) Ezt is túléltük! (1990-es kalandok) főutca. Mert ha én mérges kedvemben vagyok, mindenkivel összeveszek, de azután mindenkivel kibékülök. Ha olyan kedvem van, mindenkibe belekötök. így történt ez aznap is. Szóval, megyek a főutcán, feldúltam Befordulok a sarkon, a trafik előtt ott ül Jancsi, a trafi- kosnő fia. Kicsit gügye, de mi nagyon jól megvagyunk egymással - kivéve amikor nem. Jani mindig ott ül, és vár rám. Általában jól fel szokott bosz- szantani, furcsa jeleket , firkál most is a porba. — Mit csinálsz? - kérdezem. Ő elmélyülten firkálgat továbbra is, ezzel már kész is vagyok. — Rajzolok, nem látod? - feleli szórakozottan, és még arra se hajlandó, hogy felemelje méltóságos fejét, és végigtekintsen rajtam. — Mit rajzolsz, ha szabadna tudnom? — Ez egy ősi távol-keleti jelkép ... — Tudod te egyáltalán, hol van az a Távol-Kelet? — Nem nagyon, de nem is ez a fontos. Akarod tudni, hogy mit jelent? — Aha. - bólogatok, pedig nem vagyok rá túl kiváncsi. — Szóval ez azt jelenti kínaiul, hogy „Pötyi egy barom." Pötyi én vagyok. És utálom, ha hecceinek. Begurulok, Jancsit kergetem körbe-körbe a trafi- kosbódé körül, amíg az anyja ki nem dugja álmos képét, és meg nem kérdezi, hogy: — Gyerekek, mi ez a hangzavar? Jancsi anyja tíz évvel öregebbnek látszik a kelleténél, talán az a baromi ronda vörös rúzs teszi, meg a műszempillái. Borzalmas. Ha ránézek, elmegy a kedvem az élettől. A haja nagyon világosszőke, tuti, hogy festi, ilyen szőke hajjal nem születhet az ember. A ruhája meg a cipője fazonja is olyan, mintha az ötvenes évekből vagy még régebbről csöppent volna ide. Én csak Marilyn Monroe-nak hívom, ezt megmondtam Gi- zunak is, de kiröhögött. Érdekes, újabban túl sokat gondolok Gizura. Amikor nem megy a matek, vagy azt az istentelen fizikát nem bírom a fejembe tömni, mindig az eszembe jut. Nem mintha ő jobban tudná, de amikor együtt tanultunk, sokkal pihentebbek voltak az idegeim. Szeretem Gizut, ennyi az egész. Most egyelőre megelégszem a Mon- ros-gyerekkel, Jancsival. Kuglifejű patkánynak fogom hívni, nagyon ötletes név. Megyek hazafelé, esett az eső, a levegőben széngázszag keveredik a nedves föld illatával, én meg folyton arra a butikoscsemetére gondolok. Aztán eszembe jut Tünci, Jancsi, meg az a Gábor, újabban többet gondolok rá a kelleténél, talán túlságosan beleélem magam Gizu helyzetébe. Nem bírom tovább! Beugróm a legközelebbi fülkébe, és fel- csörgök Gizuékhoz. November van, ronda, öreg és kibírhatatlan - akár a második Marilyn a trafikból. Most. tavasz van, gyönyörű, Gizuval rendbe jöttek a dolgok, Tünci pedig mindkettőnket meghívott a nyári szünidőre. Boldog vagyok, most már a tra- fikosnőt is egy fokkal szebbnek látom. Csak az árnyékolja be az örömöt, hogy decemberben meghalt nagyi. Csendben, szenvedés nélkül, csak a végrendeletet meg a telket hagyta maga után. Mindent ránk és papira hagyott. Rengeteget bőgtem. Anyuék, akikről keveset szóltam eddig, csendes beleegyezéssel fogadták nagyi halálát, anyu nem csapott hisztériát, csak csendben hüppögött, apu pedig utólagos bocsánatot kért anyutól és papitól, amiért egyszer vén sárkánynak nevezte a nagymamát. Papi csak legyintett, bólogatott, közben könny homályosította el a szemét. Én még sose vesztettem el egy közeli hozzátartozómat se, csak Macus nénit, nagymami húgát, aki autóbalesetben halt meg, de csak egyszer járt nálunk, kicsi voltam még, mentolos cukrot hozott meg egy szál szegfűt, aminek egyből lelegeltem a virágzatát. Ha nagyira gondolok, mindig elszomoro- dok. Ott a fényképe a nappaliban, a kis fekete szalaggal. - (Folytatjuk) Egyed Johanna Gyertyát gyújtottam a szívemben érted... Gondolatok magunkról Még magam előtt látlak, ahogy intesz felém, a hosszú sál repül utánad a szélben, a szád szögletében egy szomorkás mosoly, mint egy szavakba foglalhatatlan üzenet, amit sosem volt időnk és bátorságunk megérem. Akkor is hópelyhek táncoltak az égen, kócos volt a lelkem, és valami gyerekesen komoly, tiszta csodavárással bámultam a gyanútlan pelyhek zuhatagát, elfeledkezve róla, hogy velük együtt a sok hófehér világ- megváltó elhatározás is hányszor szánalmas, fekete, nyúlós latyakká olvad szét a szívünkben. Éppúgy, ahogy az egykor vakítóan őszinte, gyémántkeménységű szavak is lassan már csak szürke ho* mokként sercegnek a fogaink között, és mi magunk is letagadjuk, hogy csillagok vagyunk, önmagunkba zárt csodákként égünk semmivé, lassú, aprólékosan adagolt kínok közt szenesedve el, vagy hirtelen fellángoló fájdalommal, mint Te is, kedves... Talán, ha nem vagyunk ilyen önpusztítóan büszkék, ennyire önzők és vakok, ha nem vagyunk ilyen bűnösen gyávák ahhoz, hogy feléd nyújtsuk a kezünket... „Ha a semmi több, mint a minden Mert a minden maga a semmi, Nincs jobb és rosszabb és nincs miért élni Ha hazudik minden dimenzió és a tételek csak dogmák Azért írok, amit akarok, hiszen úgyis a szemét közé dobják." Verssorokká zsugorodtál, mégis néma felkiáltójelként magasodsz fölöttünk. Mások jutnak eszembe: valaki, akivel védtelenül hamvas gyerekként találkoztam. A szeme tiszta fényét már beszennyezte a sok, sekélyes győzelem. Mesterkélt mozdulatok, üres mosolyok, csupasz, üzenet nélüli szavak bilincseiben vergődött benne, ami még meg tudott maradni igaznak és jónak. Egy értéktelen szerepbe menekült az embert próbáló és gazdagító küzdelmek elől, és naponta feláldozta mindazt, ami értékes volt benne, ezért a szerepért. Jó lenne a szeretet fényével megvilágítani a szíve rejtett zugait, ahol a félresöpört, megtagadott értékei kuporognak, így talán ő is vállára venné az égő-fájó vívódások, a nagy és tiszta célok keresztjét, hogy így induljon el önmaga felé. Aztán eszembe jut még valaki: amikor utoljára láttam, egy híd korlátján ült, és már csak szégyenlős, didergő kis morzsák maradtak benne abból a melegszívű gyerekből, akit ismertem. Majdnem az összes manóját száműzte már azért, hogy helyet foglalhasson a nagy, okos és gonosz felnőttek világában. Már régen el akartam mondani neki, hogy nem szabadna olyan görcsösen igyekezni a plakátarcú emberek közé, mert még meghal benne a csillag. És talán most már késő is: talán már ott masírozik a sorban, szürke kis katona kockafejű egyenlélekkel. Azt is rég el akartam mo- dani neki, hogy szerettem volna azzál a feltétlen, puha és biztonságot adó szeretettel szeretni, aminek a melegétől felengednek benne az elgémberedett manók, de ilyen szeretetre csak az anyák képesek. És eszembe jutnak azok, akik karácsony éjszakáján részegen röhögnek bele a templomi csöndbe, és akik miatt életemben először szégyelltem, hogy hozzájuk tartozom. A nagy magyar ifjúság! De aztán rájöttem, hogy hit és cél nélkül tényleg csak tagadni és gúnyolódni lehet, és ha az embert nem tiszteli senki, nem várhatjuk el tőle, hogy ő valakit is tiszteljen. Amíg nagy és okos felnőttek minden tiszta dolgot kiforgatható jelszavakká üresítenek, amíg megalkuvásoktól és képmutatásoktól bűzlő, böfögő boldogságra kárhoztatják magukat és minket, amíg példaképek helyett csak elrettentő példákat nyújtanak nekünk, addig a mi lázadásaink is egyhelyben topogó, eltévesztett és visszhangta- lan segélykiáltások maradnak, hogy aztán mi is ugyanabba az undorító sablonéletbe süllyedjünk. Jó lenne, ha a szeretet erejével egyszer már meglátnánk egymásban az embert az egyszerit, a megismétel- hetetlent, a tiszteletreméltót: az EMBER-ré válás nagy lehetőségét. És most újta rád gondolok, ahogy verssorokká zsugorodva is néma felkáltójel- ként magasodsz felettünk: gyertyát gyújtok a szívemben Érted, talán ez a tiszta és meleg fény elhomályosítja a bűnöket, amiket ellened és magunk ellen naponta elkö- vettünk-elkövetünk. Azzal, hogy elmlulasztunk kimondani egy őszinte szót, elfogadni egy felént nyújtott kezet, viszonozni egy mosolyt vagy letörölni egy köny- cseppet. Tinta Judit Az én slágerlistám 1. Szandi: Szerlemes szívek 2. Szandi: Őri hari 3. Szandi: Álomból valóság 4. Gergely Róbert: Ma éjjel 5. Gergely Róbert: Főszerep 6. Szandi: Hazug az éjjel 7. A. D. Stúdió: Álmaimban Amerika 8. A. D. Stúdió: Szép ünnepet 9. Manhattan: Rossz vagyok 10. Manhattan: Ne sírjál Bálint Helga, Nagytnányok Heti cáfolat Nem igaz, hogy a fülesbagoly huhogásától kiszárad a vadkörtefa. Továbbá az sem áll, hogy csak a rózsaszín elefántok szeretik a szépet. Nem szabad megfeledkeznünk a kőfaragókról és a balett-táncosokról sem. Még kisebb generáció Bár az oldal címében szerepel a „kis" szó, az igazán kis generációnak nem szenteltünk eddig túl nagy teret. Most bepótoljuk ezt a mulasztást, Ótós Réka felvételein a még boldog, gondtalan „kicsik" néhány képviselője látható. Ám vigasztaljon minket az a tudat, hogy előbb-utóbb ők is felnőnek, és ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeniük, mint nekünk, fiataloknak és mem igazán fiataloknak. Azokkal a problémákkal, amit minden generáció csak a sajátjának hisz, és később hajlamos elfelejteni, hogy aztán csodálkozzon, amikor az utána következők küzdenek vele, reméljük nálunk több sikerrel. i
