Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
1992. február 22. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 5 t Bátai Lajos Csak ül, ül közöttünk a kö- lesdi óvodában Bátai Lajosné dajka, aztán csendesen sír. Bizonyára felemás érzések támadnak benne, a bensejében Bánat és öröm játszik bújócskát, azért a könny. — Éppen tízóraihoz készülődtünk . . . február 28-án - emlékezik meg-megborzadó lélekkel - amikor jöttek: ég a házunk. Felfogni se tudtam, mi is történt valójában, hiszen nem raktam tüzet, mert napközben nem szoktunk begyújtani a kazánba. Nem kapcsoltam, hogy a ház hátsó részében lakó apó- soméknál történhetett valami - szipogja kezét tördelve. Hallgatjuk a könnyeit titkolni csóbb építőanyagokat tudják megszerezni - mondja, majd kis idő után sorolja tovább. - A Kölesdi Áfész hűtőszekrényt, hűtőládát adott, az árukat október 31-ig kell rendezni, a testvérei megveszik a konyhabútort, a gyönki vadásztársaságtól ötvenezer forintot kaptak, az önkormányzat pedig tízezer forint azonnali segélyt adott minden családtagnak. Két hét Tűzben éledt emberség nem tudó dajkát és közben átéljük vele együtt a vörös kakas pusztítását. Szinte halljuk a hazasiető asszony lépteinek neszét, magunk előtt látjuk megdöbbent arcát, amint megpillantja a lángba borult tetőt, érezzük a mindent elemésztő tűz fájdalmat okozó melegét, látjuk a szomszédok, a falubeliek vödrös tusáját a tűzzel, átéljük azt a kétségbeesést, ami az arcokra kiül, mert a síkos út miatt késnek a tűzoltók és megértjük mindazt a félelmet, borzalmat, ami az emberekben lejátszódott azon a délelőttön. — Az öregeknek csak az a holmijuk maradt meg, ami rajtuk volt - sír újra Bátai Lajosné. - A konyhánk, a spájzunk semmivé vált, pedig három héttel előtte vágtunk ... A tető teljesen leégett ... A padláson volt az összes gabonánk, az is elégett - törli sűrűn a szemét. Egy fiatalember, Berényi István érkezése szakítja félbe a szomorú emlékezést. Az ön- kormányzattól jött - mondja -, a népjóléti bizottság gyűjtést szervezett és annak az „eredményét" hozta. Borítékot ad át, aztán már menet közben hallja a köszönömöt. — Megsemmisült a hűtő, a mosógép . . ., a centrifuga, a hűtőláda, tele élelemmel, a konyhabútor . . ., felrobbant az egyik gázpalack és . . . egy radiátor is kiégett ... - tér vissza a „tüzes" kerékvágásba. Nézzük a bánatával küszködő asszonyt, s miközben kezében szorongatja az imént kapott borítékot, arra gondolunk, bizonyára nemcsak b meggürcölt javak veszte miatt kesereg, hanem már az öröm is könnyeket fakaszt a szeméből. El-el- szoruló torkán nehezen préselődnek ki a hangok, fezért a vezető óvónő, Vas Lászlóné váltja fel az emlékezésben. — Szinte az egész falu megmozdult, hogy segítsen a bajba jutottakon. A mosógépet és a centrifugát megvették a munkatársai, a férje munkatársai, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság dolgozói pénzt adtak, kamatmentes kölcsönnel támogatták őket, építőanyagot hoztak, mindenben, mindenütt helytálltak. Az ácsok, a kőművesek ingyen dolgoztak, a központifűtés-szerelő, az üveges csak az anyag árát számolta fel, a fuvarosok is ellenszolgáltatás nélkül tették, amit tenniük kellett. Nagyon sokan közreműködtek abban, hogy a legolalatt kész lett minden, az öregek kivételével beköltöztek már. A Hajnal utca 26. számú ház előtt üszkös gerendák, kormos cserepek, lángmarta deszkák figyelmeztetnek arra, hogy itt valami nagy baj történt nemrég. Bátai Lajos tesz-vesz a házban és a ház körül. Érkezésünkre kis időre abbahagyja a munkát, megmutatja a helyreállított kiskonyhát, ahol a tűzfészek keletkezett, miután édesapja be- durrantott a kályhába és lángra kapott a kémény melletti papír, de megnézzük a már használatba vett konyhát, a füst festette pincét, az új tetőt is. A házigazda azt mondja, ő már csak a pusztulást tapasztalta, amikor a munkahelyéről hazaért, de akik látták a vörös kakast, azt vallják: kegyetlen volt. A kölesdiek nem emlékeznek arra, korábban mikor pusztított tűz a faluban, de most azt emlegetik, örömmel tapasztalták az összefogást, a segíteni akarást, a tűzben újra éledt emberséget. Ékes László Fotó: Gottvnld Károly Újra tető alatt a ház Gyümölcseikről ismeritek meg őket! Olyan fiatalokról szólok, akik nem döntögetnek utcai szeméttárolókat, a falakra- sem festenek ilyen-olyan feliratokat, nem lopnak, nem gáncsolnak járókelőket az utcán, nem tépik föl a művelődési házak kárpitozott bútorait, a politikai életből sem vállalnak semmilyen demokratikus szerepet. Mégis, vagy mondjam így, ennek ellenére felhívják magukra a figyelmet. Gyümölcseikről ismeritek meg őket! A közelmúlt két - ugyancsak nem feltűnő - eseményére emlékeztetem az olvasót. Egyik a fiatal költők Népújságban is meghirdetett versenye, másik a bátaszéki II. Géza Gimnázium versmondó versenye. Ezekről lapunk is beszámolt. Nehéz megfogalmazni azt az örömöt, ami átjárja az embert olyan fiatalok között, akik a költészethez kötődnek. Sugárzik lényükből az erő, ami a közvetlen közelükben állókat békességgel, szeretettel tölti meg. Másként gondolkodnak embertársukról, hogy ne mondjam: felebarátjukról. A fogalmak az ő életükben más tartalmat, értelmet, értéket hordoznak. A barátságuk mélyebb, és ha ezt megfelezik valakivel, akkor hosszabb ideig tartóbb. Más ízű minden szavuk és melegebb az érintésük, a kézfogásuk, hogy ne mondjam, az ölelésük. Ök is elevenen élnek, mozognak e megváltozott társadalmi rendszerünkben, viselik minden nyűgét és nyilait, de türelmesebbek és „elviselik" az elviselhetetlennek kiáltott dolgokat is. Nekik nincs sok pénzük, de kincsük van, ami senki másnak a földön. Ha sírnak, tudják, hogy megvígasztaltatnak. Örülni tudnak az örvendezővei! A másik ember sikerének őszinte szívvel tapsolnak. Ilyenekre mondják, hogy a földnek savai, vagyis meg- izesítői a hétköznapoknak. Materializált világunkban könnyen hajiunk rá, hogy számokkal támasszuk alá mondandónkat. Sokan vannak, akik legyintenek az imént felsoroltakra, egy félmosollyal elintézik, pár „flú- gos tini" - mondják, mutatják is, a megszokottól eltérő fiatalok tehetséget véka alá nem rejtő megnyilvánulásait. Ha azt mondom, negyvenkét gimnáziumi tanuló küldte el jelentkezési lapját a bátaszéki versenyre, valóban nem sok. A Népújság ifjú lírikusainak száma sem éri el a húszat. Ha a kettőt összeadjuk, még mindig kicsiny számot látunk eredményként. Mi van a számok möggött? A versmondónak, a versírónak - feltehetően - egy anyja és egy apja, egy barátja, egy barátnője, netán baráti köréből másik kettő és lehetne részletezni, elemezni, tovább görgetni, így növelni a számok nagyságrendjét, azt remélve, hogy nő azok tábora is, akik osztoznak a lélek ajándékaiban. Ez apró jegyzet is azért született, hogy szélesítse ezt a kört, mert ha az újság harminckétezer példányából csupán ötezer olvasná, vagy ötszáz, vagy ötven, de ha csak öt, e rövid gondolatmenetet, már emelkedett a szám. Vannak feltételezések, hogy egy újságot nem csupán egy ember olvas, hanem felhívja a figyelmet egy-egy írásra a munkahelyén, vagy az otthonában másnak is. Ez esetben ugye a harminckétezer megkétszereződhet! Akár így, akár úgy essék, de szülők, pedagógusok és népművelők, mindenki aki felelősséget érez a jövő nemzedék iránt, ne hagyjátok, ne hagyjuk, hogy e só megízet- lenüljön, hogy azután ne legyen jó semmire, hogy kido- bassék és az emberek megtapossák! Teremtsünk minél több alkalmat, lehetőséget, hogy találják meg gyertyatartóikat ezek az apró lángok, hogy fényeskedjenek az emberek előtt! Ne feledjétek: a gyümölcseikről ismeritek meg őket! Decsi Kiss János Halál A különböző életutak mind ugyanoda vezetnek. Gondoltam, szétnézek egy kicsit azon a tájon, ahová nemigen merészkedünk. Kíváncsi voltam arra a világra, ahol súlyos beteggé, majd testté válik az ember. Nem volt egy kellemes kirándulás. „Kalandjaimat" egyéb emlékekkel, gondolatokkal kiegészítve tárom most az olvasó elé. Az utolsó kenet A néni kopasz. Két nap alatt ment el a haja, azt mondja, a gyógyszerektől. Hat hónapja van benn a kórházban. Infúzióval táplálják, és kapott vért is. Tíz üveggel. Mi baja? Vérszegénység. Nagyon gyenge. Most jutott oda, hogy üzent a plébánosért, Farkas Béláért: kenetet kér. Az utolsó kenetet újabban betegek kenetének hívják, hogy ne csengjen olyan vésztjóslóan a neve. (Aki felgyógyul, később ismét magához veheti.) A néni nem ismeri az imádságokat, nem gyónt, * misére sem járt soha, még a Miatyán- kot sem tudja. Farkas Béla mosolyog, kezét a kezébe veszi, szépen beszél hozzá, dédelgeti. Mikor beléptünk a kórterembe, csak a nagy fehérség látszott: a lepedők, a szekrénykék, az ágyak vasrácsai és az alájuk tolt, ütött-kopott ülőkék. A helyiség egyetlen színfoltjának a bádogbili peremén körbefutó kék csík tűnt. A párnán sovány, sárgásbarna arc. A paplan lapos, mintha nem is melengetne senkit. Ha gyónásra kerülne sor, kettesben kell maradnom a beteggel, figyelmeztetett a plébános. De nem volt gyónás, nem kellett kimennem, sőt, még két ápolónő is bekéredzkedett. De hamarosan elunták a látványta- lanságot, a hókoszpókusz nélküliséget, és lábujjhegyen kiosontak. Szeretlek Istenem! Ezt mondogassa, naponta többször, ez legyen az imája, tanácsolta a néninek Farkas Béla. Majd elővette a kis tégelyt, és a szentelt faolajjal megkente a homlokát és a két tenyerét... István bácsi Azt terveztem, hogy ha lesz majd valami Szerb Antal évforduló, csinálok egy beszélgetést a tanítványával, István bácsival, aki a kertszomszédom. De csak anonim! - hajtogatta mindig az öreg. Csípte a csőröm, hogy mért akar névtelen maradni, ilyen abszolút politika- mentes témában; node nem ő a fontos, hanem a főhős: Sz. A.! Szedtük a málnát a kerítés mellett, s közben mesélt. Tudja, az egy olyan ember volt, hogy a Balatonon seggrepacsit játszott a diákjaival, mégis tisztelték ... A többi anekdotát már soha nem hallgathatom meg, mert István bácsi meghalt. Égyszer elvitték, aztán hazaadták. Sokszor kellett alatta lepedőt cserélni, mert valami „zárószerkezete" ment tönkre. Még néhány hónapot vegetált, aztán átlépett az örök anonimitásba. Műtét Körülbelül ilyennek képzeltem dr. Kelemen Endrét, a sebészfőorvost. Telefonon alig elérhető, állandóan jön-megy, intézkedik, rendelkezik, irányít, dohányzik. Agár alkat. Szobájában költői rendetlenség, felső zsebében húszféle toll, ceruza, hamutartójában vagy harminc csikk, három-négyfajta cigaretta maradéka. A munkájának él. Több mint 40 esztendeje van a pályán, évente közel 150 beteget operál. Medikus évei alatt mentősként dolgozott. S már ott megtanulta, hogy mi a teendő, bizonyos, gyors döntést igénylő helyzetekben. Persze a betegek nem tipizálhatók, mindenki különbözőképpen, egyéni módon reagál ugyanarra a bajra, fertőzésre stb. A halál, a sebész számára is nehezen elfogadható dolog. Főleg akkor, ha hirtelen veszít el valakit, valamilyen váratlan szövődmény közbejötté miatt. Más ma a szakma, mint akkor volt, amikor a főorvos kezdte. Az élettani, kórélettani ismeretek gyarapodásával párhuzamosan, illetve annak következményeként óriásit fejlődött a technika: megbízható készülékeket, eljárásokat fejlesztettek ki. A sebészi beavatkozás után gyógyultan távozók átlagéletkora jelentős mértékben nőtt. Gyomor, végbél, érműtét. Most ez a választék, mondja dr. Kelemen Endre, mikor arra kérem, hogy bemehessek az egyik operációjára. A gyomrot választom. A nénit elaltatják. Négyen állnak körülötte, zöld műtősruhában, sapkában, maszkkal. Három orvos és a műtősnő. A kellékek kézközeiben. Ollók, csipeszek, s nem-tudom-én-mi- csodák, tucatszámra, katonás rendben. Csendben duruzsol, de fürgén dolgozik az elektromos szike Kelemen doktor kezében. Áthatol a bőrön, majd újabb, s újabb mozdulatokra a test soronkövetkező rétegein. A többiek gereblye szerű kis eszközökkel tartják, tágítják a nyílást. Engem is beöltöztettek, és egy műtősnőre bíztak. Neki kell jeleznem, ha „nem bírom tovább". Még soha nem ájultam el, Ígérem, hogy most sem fogok. A fertőtlenített zónán kívülről, az orvosok háta mögül szemléljük az eseményeket. Most érték el a hasfalat, magyarázza a patrónusom. Félszavak hangzanak, dolgozik a team, véres tamponok röpködnek, vörösük az eleven hús. Hűha! Valahogy, olyan melegem van, meg zavar ez a maszk is, meg fázom ... Szóval: ki kell mennem! Kicsit megmosakszom, s leülök. Először mindenki így van - vígasztalnak a pihenőszobában -, én például mikor az első amputáláson részt vettem, aznap azt álmodtam, hogy levágták a lábamat... Összeszedtem magam, tegyünk mégegy kísérletet! Jókor érkeztünk, mondja a kísérőm, most szorítják el a gyomrot ellátó vérereket, elvágják, majd a gyomorvarró géppel végig öltik a szervet, elválasztva a beteg darabot, az egészségestől. Sajnos a néni kicsit púpos, ezért nehéz hozzáférni az operálandó részhez. Próbálok kérdezni, beszélgetni, hátha úgy tovább bírom. Odakészítettek nekem egy két- fokú lépcsőt is, hogy madártávlatból figyelhessem a történéseket, de nem vállalom a felkapaszkodást. Dr. Kelemen lendületesen dolgozik, és már repül is a féltenyérnyi fekélyes húscafat, ami az imént még egy ember gyomrának a része volt. Gazdája már 83 nyarat látott. Feri bácsi Feri bácsi mozdulatait nem hagyom kimenni a világból, ha ő ki is ment. Levágták a lábát, mit segített rajta? Két hétre rá meghalt. Feri bácsi mozdulatai feledhetetlenek. Ahogy sózta a levest, ahogy itta a sört... Át kell vennem, tovább kell adnom a kéztartását,, a kortyolását, a nyelvcsettintését. Te jó ég! De akkor mi lesz az én mozdulataimmal? Boncolás A halál közelében tevékenykedők közül utolsóként egy bűnügyi boncolóorvost kerestem fel, dr. Papp Gézát. Féltem: ha egy gyomorműtétet ilyen nehezen viseltem, milyen hatással lesz rám egy ember (vagy volt-ember) alkatrészeire-bon- tásának látványa. Sajnos, vagy szerencsére azonban, jogszabály rendelkezik arról, hogy kik mehetnek be egy boncolásra, és a „kedvezményezettek" üstáján az újságíró szócska nem szerepel. így aztán csak fényképekről láthattam, miről „maradtam le". Kicsit olyan ez, mintha valaki Záhonyból tudósítaná Európát a csernobili eseményekről. Távolról is borzongtató. Minden halott érdekes, minden halott más, mondta dr. Papp Géza, és fotókat mutatott, balesetek, bűncselekmények áldozatairól. Ilyen az oüóval okozott halálos sérülés, ilyen a háromhónapos, kútból kihúzott vizihulla, ilyen a villanyoszlop által anyonnyomott áldozat, testén a hatszögletű csavarnyomokkal, ilyen egy szénné égett csecsemő, ilyen a hajtogatásra jellemző bevérzés a szemen, ilyen egy vonat által fel- trancsírozott, feüsmerhetetlen személy, ilyen egy baltával szétvert fej, ilyen egy átvágott nyak ... É)e, ha felhajtjuk a bőrt, belülről gyönyörű szép a nyak. Rendezett izomkötegek stb. Az egész emberi test csodálatos. Ezen a képen egy agyvelő és egy szív van a kezem mellett. Az annyit emlegett hypophizis (agyalapi mirigy) pedig úgy néz ki, mint egy kis babszem. Ezeket még tavaly is „gyűjtöttük". Ha csak úgy, magukban szemléljük a szerveket, és a szervezet egyéb alkotó elemeit, elismerhetjük, hogy minden remekül megkonstruált. Dr. Papp Géza szereti a szakmáját, talán nem is keres vele rosszul, mégis kevesen irigyelik. Személyes aggályaim Míg ezekkel a dolgokkal - az anyag felvételével és megírásával - foglalkoztam, végig ott motoszkált bennem: van-e jogom bemenni valakinek a műtétére, kenetfelvételére, boncolására. Aztán arra jutottam, hogy van. Mert egyrészt, nem rossz szándékból teszem (hanem azért, hogy a publikumot tájékoztathassam; elmegyek olyan helyekre, ahová majd' mindenki csak akkor jut el, ha viszik), másrészt a szenvedő alanyok kiléte titok marad, tehát sem őket, sem hozzátartozóikat nem sértheti e cikk. A szerves anyag sokféle formában jelenik meg a Földön: amőba, bogáncs, lepke, ember. Mi az utóbbi csoportba tartozunk. Hiába hisszük kiváltságosnak magunkat, egyelőre még részét képezzük az Égésznek, a körforgásban. Itt és most. Wessely Gábor
