Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

1992. január 11.

HÉT VÉGI MAGAZIN

»ÚJSÁG 7

Faddi kiszorítósdi

Furcsa, amolyan kesze-kusza ügy híre jutott el hozzánk. Tizenhét négyszögölért, a pozíció megtartásáért (és a konkurencia megszüntetéséért?) megy a pereskedés, a bírósági tárgyalások közti időben pedig a fenyegetésekkel tarkított szócsata, a keresztbe tevés. Olyan ez, mint a jugoszláviai tűzszünet: békét ígérnek, de azért csak háborúznak. Kiszorítósdi ez a javából. Hogy mennyire igaz az előbbi állításunk, azt majd meglátják.

A történet 1963-ban kezdődött. Ekkor kérte meg a faddi tanács végrehajtó bizottsága a Tolna és Vidéke Áfészt, hogy a Sport utca végén, utolsó épületként, a tanács által biztosított ötven négyszögölön építsen egy büfét. Ez megtörtént. A mennykő először 1971-ben csapott le, akkor, amikor a szomszéd telekre Klopcsik István építkezni akart. Ekkor derült ki, hogy annak idején rosszul tűzték ki a büfé helyét és az épület tizenhét négyszögölet elfoglal a szomszéd telekből. Úgy próbálták helyre hozni a hibát - Istenem, mfly bölcs döntés volt! hogy az említett tizenhét négyszögöl fejében Klopcsikék használhatták a büfé mögött lévő, jelentős nagyságú tanácsi területet, szántót.

— így volt ez 1990-ig - mondja Versánszki János, az áfész elnöke -, utána kérték vissza a tizenhét négyszögölet.

Feljelentették a szövetkezetét, zajlik a polgári peres eljárás, de még nincs döntés. Ha úgy dönt a bíróság, akkor lebontjuk. Egyébként azt nyilatkozta Klopcsik István a községházán - mutatja az erről készült írást - hogy a per végéig hozzájárul a büfé zavartalan működéséhez. Újra felmérték a területet, leka- rózták és most azt mondja, ami az ő telkén van, azt lebontja. Már meg is kezdte a WC bontását, aztán bejelentette a tisztiorvosi szolgálatnak, hogy illemhely nélkül üzemeltetjük a büfét. Természetesen szóltam a rendőrségnek a birtokháborítás miatt. Mindig keresztbe tesznek és megfenyegetett, hogy karót tör a derekamon. Tény az, hogy Klopcsik István veje - egyszer érdeklődött a büfé bérbevételével kapcsolatban - most a kert végébe, nem messze a mi egységünktől épített egy kocsmát, s annak a terasza is állami területen van. Mi felvesz- szük a versenyt, de senkinek sincs joga ahhoz, hogy önké- nyeskedjen.

*

Klopcsik Istvánnénak említjük az írást, amire a fejét rázza.

— Nem hiszem - mondja -, hogy van olyan papír amiben a zavartalan üzemeltetést garantáltuk volna.

Végül aztán rátalálunk az iratok között az ominózus följegyzésre, amire aztán jön a válasz:

— Ők sem tartották be a szavukat. Ráadásul évek óta nem fizetnek semmit sem. Volt már 2-3 tárgyalás, de a Versánszki nem fogad el semmit. Nem lett volna itt semmi gond, a vejem ki akarta venni - magyarázza de azt mondták neki, havi negyvenezer a bérleti díj.

— Mi harmincról hallottunk - kottyintunk közbe.

— Nem, nem - tiltakozik -,

negyvenezret kért, amit lehetetlen kigazdálkodni. Én csak tudom, hiszen dolgoztam a büfében.

— Ha egyszer nincs bírósági döntés, akkor miért bontották le a WC-t és miért szóltak a tisztiorvosi szolgálatnak?

— Nem lehetett kiülni ide a kertbe, olyan büdös volt. Azt mondta az uram, lesz, ami lesz, nem bánja, ha fel is akasztják- érte. A Köjálnak nem szóltunk.

— Amikor maga is a büfében dolgozott, akkor nem volt büdös?

— Nem, mert én minden nap leöntöttem hypós vízzel. Most meg nem teszik meg.

— Úgy tudjuk, a kert végébe építettek egy kocsmát, aminek a terasza a község területén van. Hol lesz a bejárat?

— Igen, hátul csináltunk egy büfét meg egy boltot és azt minél előbb meg akarjuk nyitni. Építési engedélyünk rendben, a terasz pedig egy méterrel hátrább kezdődik a telekhatárnál. A polgármesteri hivatal nekünk adja azt a részt. Ha a Versánszki oda adja a vejemnek a büfét, akkor nem építettünk volna másikat. Értsék meg, mindenképpen el kell menni innen az áfésznek. Ötödik hónapja vagyok táppénzen és tudom azt, ha visszamegyek dolgozni a boltba, akkor fenékbe

A függőleleges vonallal jelölt telekhatár

Megoldódott a szagtalanítás-*■--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Egy beszélgetés három hangra

Idő: 1992. január 6.

Helyszín: Szekszárd, Klapka lakótelep A/l. Két és félszobás öröklakás, a harmóniának azzal a képével, ami minden ember szíve vágya. S tán irigység tárgya is, de végeredményében inkább, mintsem az otthonteremtés évtizedeken át tartó küzdelmével.

Szereplők: Főglein István és Főgleinné Heinrich Gabriella. Előbbi 59, utóbbi 55 éves. Január 1-jétől nyugdíjasok, így még csak most kezdték élni a „minden nap vasárnap" csalóka igézetét. Azt, hogy nincs szerepe a vekkernek, nincs kapkodás, rohanás, tengernyi az idő mindenre amire eddig is volt - mert igényüket is megőrizték erre - de most korlátlannak látszik minden eddig módjával birtokolt lehetőség a lazításra.

Fejedelmi dolog ez, ahány nyugdíjas, mind ismeri a föl- szabadultság pezsdítő ízeit. Később jelentkezik az az élet változatlan igenlését jelentő (Cselekvési kényszer, aminek igája alatt a nyugdíjasok egyik-másika csaknem többet vállal tennivalókból, mint amennyit aktív korában. Rendszerint akkor következik be az az ugratásokra okot adó állapot, hogy „a nyugdíjas semmire sem ér rá!"

Főgleinék most még bőségesen ráérnek. Nagyobbik szobájuk dohányzóasztalán pocakos üvegben saját termésű bor aránylik, hájastésztahalom kínálja magát és jön, jön, jön az elmaradhatatlan kávé. Minden együtt van, ami házigazdáim szerint kelléke egy jó beszélgetésnek.

— Megszokták már, hogy időmilliomosok?

— Még nem igazán. Nem kellemetlen, csak furcsa hogy másként kezdődnek, telnek és fejeződnek be a napok és azok

az órák, amiket fél nyolctól fél ötig, hétfőnként pedig fél nyolc- . tói fél hatig végigdolgoztunk az OTP megyei igazgatóságán.

— Néha ránézek az órára - mondja Gabika - és megpróbálom kitalálni, hogy mit csinálhatnak most a kollégák a mozgalmas, forgalmas életű értéktárban, ahol legutóbb dolgoztam.

— Hiányoznak a munkatársak?

Mindketten bólintanak, mert ez nem is lehetne másként, hiszen az életük összeforrt a lakosság bankjaként ismert OTP-vel, aminek a neve a rendszerváltással összefüggő profil- tisztítás után most ez: Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank Rt. Pista, akit érdemei elismerése mellett és saját kérésére engedtek korkedvezménnyel nyugdíjba, negyven és fél évet, Gabi harminchat évet adott az életéből ahhoz, hogy az OTP az legyen, ami napjainkban. S ami talán a leglenyűgözőbb, dolgoztak a takarékpénztári munka majd minden területén, csak a pályakezdésük színtere volt más. István, a Szekszárd, újvárosi paraszt- család egyszem fia, két héttel az érettségi után került a bank máig kiváló szakembereként tisztelt, önmagával és munkatársaival szemben egyaránt nagyon igényes Czéh Lajos igazgató úr keze alá 1951 július 16-án.

— Azért léptem be két héttel később, mert segítenem kellett a szüleimnek az aratásban. Akkor már egy éve OTP volt az OTP, az 1949-ben alakult Takarékpénztár Nemzeti Vállalat jogutódaként. Azt hiszem, ma már csak az idős szekszárdiak tudják, hogy eredetileg az 50-es bolt helyén működtünk és 1954-ben kezdődött a megyei hálózat kiépítése. Fiókok létesültek a járási székhelyeken, s ezeken kívül Gyönkön és Tolnán. Én, a bejáratásom után, amikor az igazgató úr már tudta, kire mit lehet bízni, rengeteget voltam kiküldetésben, ha úgy tetszik instruktorként. Hétfőn reggel hétkor indultam el és szombaton este jöttem haza.

— Ennek köszönhető a megismerkedésünk is - kerül a szó Gabikához. - Az én családom székesfehérvári eredetű és nem kevés háborús hányattatás után lett édesapám az 1947-ben alapított gimnázium igazgatója Tamásiban. Két öcsém van, keresőnk egy volt, az édesapám. Nem éltünk könnyedén, édesanyám is betegeskedett, de azért a család vállalta volna a továbbtanulásomat, ha sikerül bejutnom magyar-könyvtár szakosként az egyetemre. Várakozás közben kaptam azon az alkalmon érettségi után, hogy száz forintért leltározhatok alkalmi munkásként a földművesszövetkezetben. Nem matematikai kiválóságomnak köszönhetem, hogy jól vizsgáztam, hanem a precizitásra való hajlamom miatt. Nem sok bizalma volt pedig irántam a főnöknek, mert hazavitte este az általam készített kimutatást azzal, hogy „Ha az egyezik, reggel megtaposom a kalapomat". Másnap, körbeáll- ták a nekem drukkolok, hogy „jöhet a kalaptaposás". Vártam változatlanul a csodára, hogy fölvesznek egyetemre, de boldogan ragadtam meg azt a lehetőséget, hogy átmenetileg elmehetek napidíjasként dolgozni a tanács adóügyi csoportjához. Innen kerültem 1955-ben az OTP tamási fiókjába. Akkor már nem az átmenet jegyében.

— És megszerette ezt a munkát.

— így van. Színes volt, változatos, és mert emberekkel

kellett foglalkozni, azokat szolgálni, érdekes is.

— István emlékezik, hogy hányán dolgoztak akkoriban idebent a központban és a megyében?

— Hát, messze nem any- nyian, mint most. Idebent tizenhatan voltunk, a fiókoknál

3-4 ember. A fejlődés nagy ívét mutatja, hogy 1957-től - mert a rohamos növekedés akkor kezdődött - csak az igazgatóság létszáma felfutott máig 152 főre. A hálózatiakkal együtt majdnem háromszázan, ha jól tudom pontosan 297-en vagyunk.

— Vagyunk?

Nevetnek. Valószínű, sokáig fognak úgy felelni az OTP-t érintő kérdésekben, mint a változatlanul oda tartozók.

Szükségképpen arról is szó kell, hogy essék, ami szigorúan vett magánügy. Házasságuk 1962-ben köttetett, ám vezérigazgatói engedély kellett ahhoz, hogy összeférhetetlenség miatt Gabikának - feleségként - ne kelljen pályát módosítani. István, a több, mint negyven évből húszat középvezetőként dolgozott, kezdetben csoport- vezetőként, majd osztályvezető helyettesként.

Most pedig, amikor kissé megviselt egészséggel fölállhatott az asztala mellől, tizenhárom évet tudhat a háta mögött. Ennyi ideig vezette a vállalkozási és önkormányzati osztályt.

Ez a nyíltsága, szívből fakadóan derűs életszemlélete, em- berszeretete miatt rokonszenves emberpár olyan szép és gazdag életútra tekinthet visz- sza, amilyen csak keveseknek van. Rászolgáltak bőven a pihenésre és arra, hogy zavartalanul élvezzék, amit öregségükre sok küzdelem árán és céltudatosan összehoztak. Nem,

rúgnak. Egyszer már ki akartak dobni . . . Nézzék, itt ellenségesség van. Senki nem tud semmit, csak dumálnak . . .

Amikor kikísér bennünket, az udvaron találkozunk a férjével, aki mindazt megismétli, amit a feleségétől hallottunk, ám azon csak mosolyog, hogy nem lett volna szabad önbíráskodnia.

Megnézzük a kitűzött telekhatárt, meghallgatjuk a nem éppen dicsérő jelzőket, aztán elköszönünk.

*

Zöld Zoltán jegyző cudar ügynek nevezi a kiszorítósdit, hiszen a békítéstől kezdve minden volt már. Szóba hozzuk aztán a '71-es megállapodást, ami tíz évig szólt, s utána nem volt semmi. Amikor eljött 1980-81, akkor légifelvételek alapján hozzátették Klopcsikék telkéhez a közterületet, ami nyolcvanöt méter hosszú, nyolc méter széles. Ezt közszemlére is bocsátották - halljuk a jegyzőtől - és mivel senki nem tiltakozott ellene, így, tévesen vették nyilvántartásba. Ez az utcakialakítást nem zavarta. Most a szakértői vélemény viszont azt igazolta, ez a terület nem Klop- csikéké.

— Egy telken két kocsma. Nem sok az egy kicsit? - érdeklődünk. - Meg az a terasz . . .

— Alanyi jogon vállalkozik mindenki. Nincs jelentősége. Ami a teraszt illeti, az bőven benn van a községi területen. Ha lezárul a vita, értékesíteni kell, mert kilóg a rendezési tervből. Bírói döntésig hallgatólagosan vannak ott. Nekem az a véleményem, az lenne a megoldás, ha meg tudnának egyezni a bérleti díjban.

#

Ennyi a mi történetünk, kedves Olvasó, de még koránt sincs vége ennek a „játéknak", a faddi kiszorítósdinak. Reméljük azonban, nem tanulság nélküliek az itt leírtak sem.

Ékes László Fotó: Gottvald Károly

bizony nem egyik napról a másikra, de végig abban a szellemben, amit a szigorú, de végtelenül emberséges Czéh Lajos oltott beléjük, s ápoltak az ő távozása után mindazok, akik a szakmán belül szakmai, emberi kiválóságaikkal mellettük voltak.

Főgleinék egyébként házasságkötésüket követően négy évig éltek István szüleinek összkomfortot messze nélkülöző parasztházában, forintot forintra rakva.

Akkoriban úgy nézett ki a fiatalok egy-egy vikendje, hogy kibicikliztek a Taplósba, ahol az ifjú férj horgászgatott, míg Gabika bográcsban megfőzte az ételt, közben kötött, kézimunkázott.

Hatalmas kaland volt számukra az öröklakás megszerzése, mert nekik kellett összetakarékoskodni negyvenezer forintot, rokoni kölcsönből jött ehhez ugyanennyi. Nyolcvanezer volt ugyanis a „beugró". Kettejük fizetése nem érte el a négyezer forintot, abból kellett törleszteni rokoni kölcsön miatt havi ezer forintot, a törlesztőrész az OTP-nél 560 forint volt. Gabika súlyosan beteg édesanyjának is elment havonta jó párszáz forint. Be kellett rendezni lassan a lakást, majd három évig ment havi ötszáz autóra, mígnem meglett a Wartburg. Minderről nem szívesen beszélnek.

Tették, amit tehettek. Ennyi. István sztorikkal próbál kárpótolni és neki van igaza.

Meséli, hogy kezdő OTP-s volt még, amikor éppen Szek- szárdon lévén belépett valamiért a pénztárba, ahol régi ismerősként azzal üdvözölte az újvárosi bácsika, hogy „De jó neked Pityu, hogy itt dolgozol, mert akkor neked sok pénzed lehet!". Magyarázta a megszólított, hogy dehogy az övé amit az öreg neki tulajdonít, mire az hamiskásan kacsintott. „Na jól van fiam, tudom én azt, de a

Demokrácia ?

Hallgatom az idős néni sírását: ,’Minek is él az, aki szegény is és öreg is." - zokogja.

Szövetkezeti lakásban élnek idős és nagyon beteg férjével Szekszárdon. Karácsony előtt pár nappal felkeresték őket a lakóbizottság tagjai és bejelentették, hogy a ház lakói úgy döntöttek, a házba kábel tévét szereltetnek be. Ez lakásonként 5700 forintot jelentene.

Az idős házaspár meglepődött a nem várt kiadás hallatán, majd szerény igényeiket mérlegelve úgy döntöttek, hogy az ünnepek miatt úgy is eléggé kiköltekeztek, a költségeket nem tudják vállalni. Jó lesz nekünk a jövőben is a magyar 1-es és 2- es csatorna, mondta az idős ember a feleségének. Hiszen 7 éve sincs, amikor a központi antennára kellett a ház lakóinak befizetni 70 ezer forintot. Akkor a rájuk eső részt be is fizették. Bár az utóbbi időben, mióta a férjét vesével műtötték, majd szívinfarktust kapott és az érszűkülete is olya súlyos, hogy már nem kívánkoztak még a lakásból sem kimozdulni, csak a tv nyújtotta a szórakozást, a világgal való kapcsolattartást.

A lakók nem vették jó néven, hogy a két idős ember nem vállalta az újabb költségeket, mert így több jutott rájuk. Volt aki szóvá is tette: bezzeg kocsit tudnak tartani! A tíz éves Trabant életük luxusa. Sírdogál még mindig a néni. Nem tudják használni a tévéjüket, csak a kábel tv-n keresztül lehetne fogni az adást, az pedig nekik nincs. Akkor miért fizetettek velük 7 éve a központi antennára?

Felhívom a lakásszövetkezet elnökét és kikérem a véleményét.

47-en így akarták, csak egy család, az idős házaspár volt a kábel-tv ellen. Ez kérem a demokrácia, mondta magabiztosan az elnök.

Mauthner Ilona

molnár se mind a maga malmában őröl, mégis lisztes lesz a nadrágja." Annak ellenére is földereng, hogy nem voltak már fiatal házasok, amikor egy revízió alkalmával se égen, se földön nem találták meg azt az engedélyt, amit összeházasodásukat megelőzően a vezérigazgatótól kaptak. Hűha, most mi lesz ebből? Pénzintézetnél a revízió nem ötórai tea. Lehet, hogy valamelyiküknek ennyi idő után állást kell változtatni? Hamar eldőlt a kérdés, a központban kibányászták az irattárból az engedély másolatát. „Jaj, de kár - így Pista, aki ritkán mulasztott alkalmat, ha tréfálkozni lehetett - már kezdtem beleélni magamat, hogy akár válni is lehetne."

Pillantás az órára. Három órája beszélgetünk már és eddig csak az derült ki, hogy mennyi mindenről lehetne még. Most csak annyit még, hogy ha minden tervük bejön, talán sikerül megkoptatni azt a két Lengyelországból hozott turistabotot, ami az előszobában falra akasztva pihen. Utazni szeretnének és mindenképpen megtartani az elárvult szülői házat az Újvárosban, de nemcsak a kert miatt, pedig az eddig is megóvta őket a piacra- járástól. Új program? Nincs. A régi, az együtt, egymásért bevált.

Nyugdíjasoktól, de még javában OTP-sektől búcsúzom, akik arra bíztatnak, hogy föltétlenül vegyem igénybe az átutalási betétforma helyett bevezetés előtt álló új szolgáltatást, a lakossági folyószámlát. Megígérem és lefelé ballagva a Séd hídjáig kuncogok azon, hogy mégis igaza volt annak az újvárosi öreg parasztnak, ha nem is úgy, ahogyan ő gondolta. Aki huzamosabb ideig OTP-s, az tán utolsó leheletéig az marad. S van ebben valami nagyon, nagyon szép . . .

László Ibolya