Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

(tolnai 8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. január 4. Pécsi Ildikó Otthon az ország minden színházában Pécsi Ildikó napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott mű­vésznője. Budapesti és vidéki színházi előadások és fellépé­sek, rádió- és televízióadások alkalmával színészként, rende­zőként, szövegíróként és tele­víziós műsorvezetőként, jóté- konykodási megmozdulások szervezőjeként egyaránt elis­mert és igen népszerű. — Azon kevés művészek közé tartozik, aki az egész or­szágban otthon érezheti magát. — Igen, erős szálak fűznek az ország különböző pontjai­hoz. Magam is vidéki lány va­gyok, Tiszapolgáron születtem. Nyíregyházán érettségiztem. Az első szerződésem a Pécsi Nemzeti Színházhoz kötött. Egész színészi pályafutásom összekapcsolódik vidéki elő­adóestjeimmel, vidéki szerző­déseimmel, színházi fellépése­immel. Hiszen Pécsett és Kecskeméten is 3-3 évig voltam tag, és szinte nincs is olyan színház az országban, ahol ne játszottam volna, vagy vendég ként rendezvényeken ne lép­tem volna fel. A Gyurkovics-lányok ős­bemutatójának nyári helyszíne Gyula (Novemberben pedig Nyíregyházán volt tájelőadás). A Tokaji aszúban ugyancsak nyáron egy alkalmi társulattal Miskolcon „bolondoztunk”. — Az utóbbi időben mintha többet lenne a rendezői szék­ben, mint színpadon ... — Több magyarázat is van erre. Egyrészt abban a korban vagyok, amikor utolérnek a mamaszerepek (A Gyurko- M/ics-lányokban Gyurkovicsné, a Csao Bambinoban a nagy­anya, az Örökké tégjed !-ben Mamika, az anyós). Az ilyen év­járatú színésznőkhöz nem vol­tak igazán kegyesek a színműí­rók. De nem panaszkodom. Az anyaszerepre való átállást a színpadon eléggé magától érte­tődőnek vettem. Nyilvánvalóan megkönnyítette a dolgot, hogy nekem is van gyermekem. Olyan simán ment, hogy észre sem vettem, nagyon jól megva­gyok ezekkel a színészi felada­tokkal, de emellett erőteljesen vonz a rendezés, és a fiatal, te­hetséges kollégákkal való fog­lalkozás is. Néhány példát emlí­tenék: a Dominó Színpadon egy fiatal író, Turczi István Kö­nyörgöm, szeress! című da­rabját rendeztem, és a verseket írtam, amely a tragikus sorsú amerikai színésznőről, Marylin Monroe-ról szól. Ugyancsak itt került színre a Kerekedő me­séje című művem, amelyet rendeztem, és Novák Jánossal együtt mesélünk is benne. A gyerekek, ha kedvük támad, maguk is beköltözhetnek a Ke­rekerdő lakói közé. A BM Duna Palotában az Örökké téged című zenés vígjátékot Nemes László fordítása alapján alkal­maztam színpadra, a verseket írtam és rendeztem. És még sorolhatnám tovább. Mind megannyi szép feladat. — Mindig jókedvű... — Pályám szeretete, a kö­zönséggel való szeretetteljes, szoros kapcsolat és a stabil családi háttér, egyszóval egy mindent meghatározó belső harmónia lehet az oka. M.É. Pécsi Ildikó es Balazsovits Lajos Moldova György Az elet oly rövid című színpadi játékában. TV-napló Sisi Wittelsbach Erzsébet Amália Eugénia bajor hercegnőt 1854-ben vette feleségül Ferenc József osztrák császár, később magyar és cseh király. Erzsébet az unokatestvére volt, nagynénjének, Ludovika hercegnőnek a lá­nya, aki Wittelsbach Zsófia Friderika Dorottya hercegnőnek, Ferenc József anyjának volt a húga, nyolc gyerek anyja, aki mindvégig bol­dogtalan házasságban élt a zabolátlan kedvű Miksa herceggel. Erzsébet Possenhofenban nőtt fel, innen indultak 1853-ban Ischlbe, a császár születésnapjára. Zsófia, a császár anyja, húgának idősebb lányát, Ilonát szánta fiának, de amikor az ijfú Ferenc József megpil­lantotta Erzsébetet, menthetetlenül beleszere­tett, fütyült anyja terveire s egy év múlva fel­eségül vette a hercegnőt. A mézeshetek el­múltával eltűnt a boldogság, a szépséges Er­zsébet utálta Bécset, a Burgot, amelyben nem volt fürdőszoba, de még árnyékszék vagy egy közönséges budi sem, s mindenekfölött utálta anyósát, Zsófia főhercegnőt, aki egyben nagynénje is volt. Erzsébet, az ünnepelt Sisi (nevét lehet két s-sel is írni) nálunk legendák forrása lett, megtanult magyarul, hallgatta a cigányzenét, magyar ruhát öltött, leborult Deák Ferenc ravatalánál, szívesen időzött Gödöllőn, ahova lovait és kutyáit is magával vitte, élete utolsó szakában azonban inkább utazott, hogy minél távolabb legyen Bécstől és a férjétől, míg 1898-ban Genfben egy anar­chista reszelővei le nem szúrta. Sisi szép volt, szeszélyes, számolatlanul szórta a pénzt, úgy lovagolt, hogy elmehetett volna egy cirkuszba műlovarnőnek, ami ellen bohém apja nem is tiltakozott volna, mert Münchenben szabályos cirkuszt építtetett, közben verseket írt, hogy elűzze boldogtalanságát. A versek gyengék, mert szegény Sisi életében végtére semmi nem sikerült, a végén már legföljebb annak örült, hogy alkalmas barátnőt tudott szerezni férjének, egy színésznőt, bizonyos Schratt Ka­talint, akivel az öregedő császár szolid, polgári életközösségben élt. De a magyarok szerete- tét semmi nem törte meg, igaz, hogy eleink is szívből utálták a rossz jellemű anyóst, Zsófiát, férjének pedig Aradot nem bocsátották meg soha. Róla szól a háromrészes osztrák filmso­rozat, amit Ernst Marischka írt és rendezett. Körülbelül minden olyan, amilyennek a törté­nelemből tudjuk, csak egészen más. A kiállí­tás fényűző, mindenre futotta a pénzből, ko­rabeli gőzös viszi Erzsébetet Bécsbe, a dísz- hintó is valódi, s hitelesek a szereplők is, Ra­detzky marsall, az ütődött Ferenc Károly, Fe­renc József apja, a mérhetetlen sok rokon, a Habsburgok ugyanis rendkívül szaporák vol­tak, a családfán nem könnyű eligazodni. Csak éppen az egész így nem igaz, akkor sem, ha Romy Schneider kísértetiesen hasonlít a szépsége teljében viruló Erzsébethez. Az osztrák filmsorozat kedélyes operettet csinált a váres tragédiákba fordult történetből, ami szerelmi házassággal kezdődött, s rémségek­kel végződött. Itt minden nagyon szép, miden nagyon jó, az operetthumorról egy tökfejű csendőrtiszt gondoskodik, akinek híven se­gédkeznek az udvar előkelői, mint a Burgban és Ischlben, mert ezekben az úgynevezett magas körökben mindenre volt példa, csak épp az a kedélyesség hiányzott, amit a film szeretne sugallni. Csányi László írás közben (Magyar módra?) Ha valami nem sikerül, balul üt ki, rosszúl végződik, gyorsan kész a magyarázat, hja, ez nálunk már csak így megy. Magyar módra, teszik hozzá, cinkos mosollyal, megadva ezzel a felmentést is. Mindenre érvényes, a történelemre épp úgy alkalmazható, mint a vízvezeték-szerelőre, aki még ki se lépett a lakásból s már újra csö­pög a csap. Zavartan nézek magam elé: va­lóban ilyenek lennénk? Tudom, Pató Pál is kortársunk, de múltúnkban mégis csak láng­elmék sorakoznak és önzetlen honfiak, akik élni tudtak a hazáért, s ha úgy hozta a sors, állták a halál tekintetét is. Petőfi, alig fél évvel Segesvár előtt ezt írta Kossuthnak: „Szaporí­tani fogom azok számát, kik ha éltökkel nem hozhattak is hasznot a hazának, legalább ha­lálukkal becsületére váltak.” A többit tudjuk, Petőfit Segesvár várta és a tömegsír, a másikat száműzetés, török ágyú­golyó, volt, amikor a végzet vadkan képében jelent meg, mert mindig bizonyítani kellett a hűséget, hogy itt élned, halnod kell. Akkor is, amikor az üldözött szertenézett s nem leié honját a hazában. Vagy éppen ilyenkor? Közben versek zengnek, akkor is, midőn „kard nyúlt barlangjába”, hogy legyen majd, aki elmondja, élt itt egy nép, s hitt abban, hogy dolga van e földön. Legjobbjaiban élt, volt, aki két harci lárma között, tudván, hogy ideje sem marad jobbítani a botló verssoro­kat, őse szigetvári dicsőségét mondta el, amaz Rodostóban, visszhangtalanúl a re­ménység vizébe vetette édes nénjének szánt leveleit, bízva abban, hogy egyszer majd csak megkapja a címzett, a másik Széphalomba hívta a múzsákat vagy Nagyszalontán szólí­totta a világirodalmat. Micsoda zengő kórus! A főhajtás pedig késett, a franciák száz év­vel Vörösmarty halála után fedezték fel, hogy a szürrealizmus előfutára volt, Aranyról máig sem tudják, hogy csak Geothével mérhető költő. Itthon azonban ezzel mit sem törődtek, pedig Balassi épp úgy a világirodalomban élt, mint a mutáló hangú testőrírók, azután Ber­zsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady. Min­dent tudtak, miközben Európa legföljebb arra figyelt fel, hogy Rákóczi vonzó jelenség, aki megdobogtatja a női szíveket, miként majd Kossuth is. Csak ennyit jelentettünk Európá­nak? Vagy inkább arra kellene válaszolnunk, mennyit jelentünk magunknak? A jelek szerint nem sokat. Szívesen legyin­tünk arra, aki tehetségével, szorgalmával ki­válik, újra ébred a dzsentri-ideál, mert sírva vigad a magyar, aztán meg ihaj, csuhaj, sose halunk meg. Mert jó, jó, ha valaki tanul, de azt már Arany Jánostól tudjuk, hogy a tudósok mind szegények, ma egyébként is a gründo- lások korát éljük. Ha ügyes valaki, pénz se kell hozzá, elég egy jó ötlet, balek meg mindig akad, az pedig csak szemlélet kérdése, hogy valaki csavaros eszü-e vagy sötét szélhámos. Itt a piros, hol a piros, szemesnek áll a világ, az élethez ennyi bőven elég. Vott idő, amikor magyar nevektől volt han­gos a tudományos világ, s akik öregen haza­térnek, áhítattal és hibátlan magyarsággal beszélnek iskolájukról, hajdani tanáraikról. Wieger Jenőnek, Teller Edének, Neumann Jánosnak - s mennyinek még! - nemrég kel­lett megtanulnunk a nevét, mert itthon a No- bel-díj is veszít fényéből, ha honfitársunk kapja. Pedig valójában ők dolgoztak „magyar módra”, de legföljebb a legenda fordul, s időnként szívesen emlegetjük, hogy tehetsé­ges vagy éppen zseniális nép a magyar. Nem tudom, van-e tehetséges nép, inkább tehet­séges emberek vannak, az állam pedig meg­adhatja nekik a lehetőséget, hogy kifejlesszék képességüket, de akadályt is vethet elébük. Babits versében „Martinuzziak kora jött újra...” 1927 tavaszán írta, amikor csitult a háborús Ínség és a bosszú, kiürültek a ke­resztény kurzus jelszavai, s ideje volt védeni a vetést, de Babits újabb vészt érzett eszter­gomi magányában. „Összeszorított fogak, ke­serű alkuvás, erdélyi ravaszság" - talán ez még segít, mert „vigyázni kell. Vérrel és ál­dással jön a Láng.” Az áldás elmaradt, önzés, félművelt zsar­nokság vitte romlásba az országot, s a tö­meggyilkosokban annyi tisztesség sem volt, hogy szembenézzenek rémtetteikkel. A nép tűrt, ez volt az összeszorított fogak, a keserű alkuvás ideje, amikor mindenre csak a túlélés reményével lehetett válaszolni. Dolgozni pe­dig mindig másoknak kellett, megszállóknak, idegen érdekeknek. Olyan munka is volt, tes- sék-lássék, magyar módra. Itt tartunk most? Nem tudom, hol tartunk. Egyre több a sze- ■ gény ember, vannak, akik attól tartanak, hogy újra a Martinuzziak kora jön el. Nagyon sokan már hitük maradékát is felélték, ígéretek, ke­gyes szavak nem vigasztalják őket. A karácsonyi gyertyák lángja ellobbant, az ingyenkonyhákon elmosták az edényeket, az angyal tehetetlenül ül a küszöbön és tenye­rébe temeti arcát. A távolból költők szava száll, Kölcsey szinte imádkozva mondja: De szánjad ó sors, szenvedő hazámat! S néhány sorra alább, keményen, immár feladva a re­ményt: És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép. Vörösmarty lá­tomásában a sírt, hol nemzet süllyed el, né­pek veszik körül, csak Illyés bizakodik, bár tudja, megtörténhet, hogy új tatárhad, új ku- fárhad özönli el a tiszta tájat, de a haza akkor is ott van a magasban, a tiszta szóban, az el­pusztíthatatlan gondolatban, ezért hagyja el a Szózat félsorát is s azt mondja: Itt élned kell! Mégis csak neki kell hinnünk. Martinuzziak kora? Akkor is. S akkor is, ha új tatárhad, új kufárhad támad, itt élned kell. Csányi László Nyelvhasználat és jellem A mondanivaló nyelvi meg­formálásában kifejezésre jut a beszélőnek a hallgatóhoz való viszonya, kapcsolatuk jellege. Együttérzés, egyetértés, szere­tet, rokonszenv, tisztelet, kétel­kedés, tartózkodás, viszolygás, rokonszenv, utálat - csak íze­lítő abból a gazdagságból, amelyből a beszélő egy-egy szóval, kifejezéssel és értelmi nyomatékkai együtt választhat. Ugyanazt a szót vagy mondatot különböző érzelmi töltéssel le­het kifejteni: alázatosan, ked­vesen, bizonytalanul, megle­pődve, magabiztosan, gorom­bán, kényszeredetten, tréfásan, ironikusan stb. A nyelvi megformálásban, a mondanivaló mögött - vagy in­kább abban - mindig jelen va­gyunk mi magunk is. A sok ciki, állati, oltári és egyéb „divatos” jelző például arról árulkdik, hogy az illető nemcsak nyelvi­leg, hanem gondolataiban is szegény, nem tudja (vagy nem akarja) magát árnyaltan kife­jezni, így az igénytelenség (esetleg sznobizmus) jellemzi. Annak a gimnazistának a meg- és elítélését pedig jobb, ha az olvasóra bízom, aki érettségi után így érdeklődött az elnök­nél: „Ugye, nem voltam olyan rossz, haver?!” A közhely semmitmondó, üres, gépies, elkoptatott kifeje­zés (például: kár tovább ra­gozni, szerény véleményem szerint: azt mondta az öreg Kis ... stb); nemcsak a nyelvet szürkíti el, hanem használóját is jellemzi: egyenruhába búj­tatja a gondolkodást, gépiesen, kritika nélkül vesz át mindent, jólesik neki, ha együtt haladhat az árral... Úgy tűnik, hogy az igényes és helyes magyar be­széd háttérbe szorításával, a megkopott nyelvérzékkel együtt és egy időben maga a beszélő is ingerültebb, türelmetlenebb, gorombább lesz. Mindezt igény­telenséggel, az anyanyelvi kul­túra hiányával korunk rohanó tempójával lehet ugyan magya­rázni, de menteni már nem. Sokan töltelékszóként hasz­nálják a valamikor arcpirító szavakat és káromkodásokat. Sőt, felütötte fejét az obszcén humor - pódiumot, mikrofont és nyomdafestéket kapott. Az em- * berek döntő többségében az ilyen szavak nem „jópofásak”, hanem felháborodást váltanak ki. Mit akar ez az egy ember? Szívesen nevezték az ötödik evangélistának, ő pedig össze­gyűjtött verseinek címében ezt kérdezte: Mit akar ez az egy ember? Az életmű ismeretében nem is volt olyan nehéz erre vá- lazolni, mert a szépséget ke­reste mindig, az igazságot, azt, amiért élni érdemes. Pátriárkái kort élt meg, halálának híre mégis szíven ütött, hisz nemrég jelent meg élete regényfolya­mának új kötete, s reméltük, hogy megadatik a befejezés is. Hosszú utat tett meg Vas Ist­ván a halhatatlanságig. Gye­rekkorában többször megfor­dult Bátaszéken, ahol nagyapja rabbi volt, az utazásról, a falusi életről, a zsidó szokásokról sej­telmes emlékeket őrzött, de a fiatal költőt már ott látjuk Kas­sák körében, a magyarországi avantgárd soraiban. Kassák nevelt lánya, Nagy Etel volt első felesége, aki táncosnő volt s Illyés azt írja róla, hogy a leg­szebb asszonyok egyike. Kas­sákot bizonyos fenntartással nézte, hajlama is más irányba vonta, s valójában Babits mel­lett találta meg hangját, a Nyu­gat harmadik nemzedékében, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Jékely Zoltán, Csorba Győző társaként. Életrajzi regénye bő­ségesen szól erről a korról és szereplőiről, s a meghitt barát­ról, Radnóti Miklósról, akivel együtt fordították Apollinaire-t. Egyetemes szellem volt, ott­honos minden műfajban. Költő­ként tartjuk számon, de kitűnő tanulmányokat is írt, önéletrajzi regénye valószínűleg a legjobb korrajz a háború előtti évekről, műfordítóként pedig, mint Sha­kespeare átültetője, méltó társa a klasszikus triásznak, Petőfi­nek, Vörösmartynak, Aranynak. És mindezeken túl ő volt az ötödik evangélista. Az önéletrajzi Mért vijjog a saskeselyű című kötetében részletesen szól a katolizálás- ról, mert végül katolikusként ta­lálta meg lelke nyugalmát s arra is vállalkozott, hogy átköltse az evangéliumokat, innen a név, az ötödik evangelista­Realista volt, költőként is, polgár, a szó tiszta és nemes értelmében, s ha fokozni akar­juk, pesti polgár, aki az Újlipót- városban érezte igazán otthon magát, ide gyűjtötte maga köré az egész világot és világirodai­mat. Költészete is áttetsző, vi­lágos, emberi. Kis ars poetica című versében így fogalmazta meg feladatát: Olyan verset szeretnék írni, hogy Ne legyen sem megoldás, sem titok, Olyat, hogy minden szavam, mondatom Tárgy s tény legyen, ne kép és fogalom. Nyarait hosszú évek óta szentendrei kertjükben töltötte, ahol - mint egyik versében írta - nem tett egy kapavágást sem, mert minden felesége, a festő­művész Szántó Piroska Ízlését és szorgalmát dicsérte. Jól érezte itt magát, sok vers szól a kertről, az esti borozásokról, és a szerelemről is, amiről oly őszintén, leplezetlenül ír élet­rajzi regényében. Már első ver­seskönyve, az 1932-ben megje­lent Őszi rombolás jelentős költő indulását mutatta, az életmű azóta szünet nélkül gazdagodott s mindvégig tud­tuk, hogy a legjobbak között a helye. A hagyaték egységes egész, melyben fontos hely illeti életének regényét, amit a líra regényének szánt, de egyre te­rebélyesedett s olyan korrajz lett belőle, amit a történészek is haszonnal forgathatnak. Leg­utóbbi két kötetét néhány hó­napja hosszan méltattam egyik folyóiratunkban, - talán még ol­vashatta. A könyvnek ezt a cí­met adta: Azután. S elérkezett ez is, eljött a perc, ami után a műnek kell szólnia mestere he­lyett. Néhány éve ezt írta egy szeptemberi estén a szentend­rei kertben: „Minden csak jele­nés. Magad is. Csak várj a so­rodra.” Berzsenyit idézi, je­lezve, hogy soha nem lett hűt­len költészetünk hagyományai­hoz. S most már nekünk kell vá- laszolnunk arra, hogy végtére v mit akar ez az egy ember? Csányi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents