Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-20 / 16. szám
4 KÉPÚJSÁG SZEKSZÁRDI SZEMLE 1992. január 20. „Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad Zűrzavaros világunkban, amikor az itthoni változások gazdaságilag, lelkileg egyaránt megviselnek bennünket, amikor szomszédainknál háború dúl, s bármerre nézünk, egy jobb világért imádkozik szlovák, román, magyar egyaránt, amikor naponta ezerszám ontja ránk a tömegkommunikáció a borzalmas híreket elesett katonákról, éhezőkről, hajléktalanokról, amikor ökölbe szorult kézzel, könnyes szemmel, ám tehetetlenül nézzük, hallgatjuk végig, mint lesznek emberek, emberi értékek semmivé, még úgy vágyunk a jóra, mint a szomjzó a vizre. Vannak, akik teljes erővel a munkába menekülnek, vannak, akik mindenféle pótcselekvéssel próbálják gondolataikat elterelni, s vannak olyanok, akik egyszerűen képtelenek elviselni a tehetetlenséget. Bármit, csak valamit tenni! Hála az ilyen tevékeny, önzetlen embereknek, egyre többször hallunk magánemberek, közösségek segítő öszszefogásáról, anyagi és egyéb támogatások felajánlásáról. Ilyenkor hinni kezdünk újra abban, hogy az emberekből nem halt ki a jó, hogy nemcsak a maguk boldogulása az egyetlen cél, hogy tudnak még adni, önzetlenül, másoknak, olyanoknak is, akiket sohasem láttak, akik sohasem fogják megtudni, hogy ki volt az adakozó. Sokféleképpen lehet adni. Vannak, akik úgy adnak, hogy közben áldozathozatalukat állandóan felemlegetik, erényt próbálnak kovácsolni az adakozásból. Vannak, akik önzetlenül a maguk örömére adnak, ők a névtelenek. Erich Fromm „A szeretet művészete" című könyvében a következőket írja: „Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem az, aki sokat ad. Nem azért adunk, hogy kapjunk, adni önmagában tökéletes öröm. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat." Amikor a minap a szekszárdi polgármesteri hivatal főelőadója, Czemmelné Bálint Györgyi az alábbi történetet elmesélte, Erich Fromm szavai jutottak eszembe. „Karácsony előtti utolsó munkanapon történt. Késő délután, odakiínn már rég sötét volt, a hivatalban is itt-ott lehetett már csak az ablakokban fényt látni. Egyszer csak kopogtak az ajtón. Szerényen, sáros ruhában és cipőben egy férfi jött be, s bemutatkozott. A szekszárdi evangélikus egyház lelkésze volt. Mentegetőzött a késői időpont és a külseje miatt. Egyenesen egy temetésről jött. Elmondta, hogy hozott 40 ezer forintot, amit az egyházköz- ség gyűjtött össze és a városban menedékre talált jugoszláv családoknak ajánlott fel. Az összeg felosztását teljes egészében ránk bízza, mint mondta, itt jó kezekben lesz. Sajnálta, hogy nem tudta előbb hozni, hisz' úgy lett volna igazán szép, ha már karácsonyra megkapják a rászorulók. Megköszöntem az adományt és ígéretet tettem, hogy nyilvántartásaink alapján meglátogatunk minden menekültet és legjobb tudásunk, belátásunk, lelkift ismeretünk szerint fogjuk a pénz elosztani. Azért emeltem ki a lelkiismeretet, mert ez a pénzösszeg valószínűleg kisebb adományokból gyűlt össze, minden forintja egy-egy önzetlen lemondás eredménye. így került sor 1992. január 14-én arra, hogy tizenhét családnak, átlagosan ezertól-ötezer forintig terjedő összeget tudtunk kifizetni, figyelembevéve jövedelmüket, az eltartottak számát és sok más körülményt. Kollégáim és magam is alapos és lelki- is meret es környezettanu Imányt végeztünk, hogy a pénz a legmegfelelőbb helyre kerüljön. Az egyházközség minden adakozójának - bár tudjuk, hogy ók nem várták el - hivatalunk köszönőlevelet küldött." Hál' Istennek, a fenti történet manapság már nem egyedülálló. Mégis említésre méltó. Hogy a serpenyő másik oldalába is tegyünk valamit. Abba, ahol a lelkiismeret, az önzetlenség, az adakozás, a segítőkészség a remény hadakozik az esztelen pusztítással. Sas Erzsébet Rejtett értékeink A Diczenty -p Bárhogyan is ítéljen az utókor egy élet munkásságáról, a építész művét szerencsés esetben nem sokoldalas életrajzok, hanem a ma is fennálló, használatban lévő épületek őrzik leghívebben. S ha alkotójuk számára az a szerencse is megadatott, hogy ne egy idegenségé- ben is hatalmas nagyvárosban, hanem méreteiben és lehetőségeiben egyaránt szerény kisvárosban folytassa tevékenységét, akkor nem vitás, valóban maradandó nyomot hagyhat környezetén. Diczenty László mindezt elmondhatta magáról, s fölidézhetjük mi is, ha városunk jelentős épületeiről emlékezünk meg. Nagyatyja, Diczenty József az elszegényedett Garay János, a költő atyjának házát veszi meg, ahol fiával boltot és vendéglőt tart fenn. Atyja, Diczenty Gyula 1870-ben hasztalanul kéri a várost, hogy engedjék meg házának kijjebb építését, mert a képviselő testület „közlekedési szempontból felettébb hátrányosnak" ítéli, s kérvényét elutasítja. Fia, László, aki ekkor mindössze három esztendős, harmincöt év múlva, 1905-ben kezdi megvalósítani a család nagyratörő álmait. Ő iskolái elvégzése után egy neves építőmester építésze és irodavezetője lesz Budapesten, 1903-ban pedig építőmesteri vizsgáját le- tévén visszaköltözik szülővárosába, Szekszárdra. Itt 1904-től több évtizeden át tart fenn építészeti irodát, jó kapcsolatai és becsületes, megbízható munkája révén számos középület átalakításával, tervezésével bízzák meg. Ezek egyike a városháza, amelyre 1907-ben írtak ki pályázatot. A megsüllyedt oszlopsort, tanácskozási termet Diczenty egyszerre kívánta a kor ízlésének és a tér jellegének megfelelően kialakítani, ezért sajátosan mértékartó szecesszióval csak a tető mellvédjét formálta hullámvonallá, az oszlopok díszítése elmaradt, s így azok vas- kosságukban inkább emlékeztetnek az eredeti klasszicista megoldásra. Ez idő tájt azonban - éppen a címben idézett palota miatt - anyagi gondokkal küzdött. A méreteiben, megoldásaiban, de költségeiben is impozáns épület közfalait mintha erődítménynek szánták volna, maradandó anyagát - amelyről akár ma is tanúskodhatnának a használók - anyagszerűségében is szép külsőbe öltöztette Diczenty László. Az építéskor remélt nagy megrendelések azonban elmaradtak, ezért 1911-ben el kellett fogadnia a Tolnamegyei Takarék és Hitelbank ajánlatát, amely 1911. október elsejétől várhatta itt ügyfeleit. A vételár 227 000 korona, elegendő lett volna az akkor közel száz emberrel dolgozó Molnár Részvénytársaság megvásárlásához, vagy Szek- szárd - egykorú vélemény szerint tetemesnek mondott - bankadósságának teljes fedezetére. Diczenty László persze elsősorban a saját vállalata ügyeit hozhatta egyenesbe ebből az összegből, amire azért is nagy szükség volt, mert az építész híres volt arról, hogy soha semmit nem spórolt el a saját zsebére, hanem ha csak lehetséges volt, beépítette a falakba, kifizette munkásainak. Az említett alkotásokon kívül tanúskodhat erről a csendőriskola, a nemzeti bank, a belvárosi katolikus templom 1926-ban újjáépített tornya, valamint a megyében számos épület. Mindez együttesen is érv amellett, hogy városunk megörökítse emlékét - legalább egy utcanévben, s halála 30. évfordulóján sem feledje el. Dr. Töttős Gábor Fotó: Gottvald Károly A hivatal hírei A tervek szerint február 4-én három napra Szekszárdra érkezik az Amerikai Egyesült Államokból egy szakértői csoport a Polgári Kamara létrehozása ügyében, mely Magyarországon Győrött és Szekszárdon létesülne először. A kamara főképpen gazdasági irányultságú koordináló szervezetként működne. * A polgármesteri hivatalban tartott vezetői értekezlet foglalkozott a. január 23-i képviselőtestületi ülés előkészítésével, az előterjesztések témáival, a várhatóan sorra kerülő 14-16 napirenddel. Január 23-án kerül elsőízben (majd ezt követően február 20-án) tárgyalásra az 1992. évi költségvetés. E témában a bizottsági elnökök és az irodavezetők január 16-án előzetes megbeszélést tartottak. * A vagyonkezelő és településfejlesztési bizottság külső szakértők bevonásával tárgyalást folytatott a Volánnal a helyi közlekedés díjainak megállapítása érdekében. * A polgármesteri hivatal adóügyi csoportvezetője jelezte, hogy a gépjármű adóval kacsolaban még mindig nem kaptak a gépjármű tulajdonosokra semmilyen adatot, holott a bevallás határideje február vége, s az első félévi adó pótlékmentes fizetési határideje március 15. A helyi adóknál viszont a határidő-bevallás május 15., az első félévi befizetés június 15. * Az OTP Nemzetközi Légfegyveres Lövészversenyt február elsején és másodikén rendezik meg a városi sportcsarnokban, az előzetes nevezések szerint mintegy 350 fő vesz részt, kilenc nemzet képviseletében. Különvélemény Lehullott egy csillag » A csillag eltűnt, csak a helye látszik Szekszárdon, a megyei ön- kormányzat épülete előtt található az az 1947-ben állított emléktábla, melyen a városban 1919-ben kivégzett mártírok névsora olvasható. A márványba vésett nevekhez egészen a legutóbbi időkig egy kisméretű, fémlemezre rajzolt, vörös színű, ötágú csillag is tartozott. Ám a közelmúltban váratlanul eltűnt a helyéről a közismert jelkép. — Valóban eltűnt? Erről nem is tudtam - válaszolt a csillag sorsát firtató kérdésre dr. Farkas László, a megyei ön- kormányzat főjegyzője. — Bizonyára a Gamesz vette le a helyéről, tehát őket kellene megkérdezni. Antus Antal, a Gamesz igazgatója valóban tudott felvilágosítással szolgálni. — Mi szereltük le a táblát jó fél évvel ezelőtt. Bár hivatalos állásfoglalás nem született, több levelet, telefont kaptunk ezt megelőzően, s úgy láttuk jónak, ha levesszük a csillagot. Jelenleg a hozzá tartozó koszorúval együtt a Gamesz raktárában őrizzük. Szó volt arról is, hogy vagy az MSZMP, vagy a múzeum veszi át ezeket a tárgyakat. Benkő Zoltánt, az MSZMP Megyei Koordinációs Bizottságának az elnökét is megkérdeztük az esetről, aki nem titkolta különvéleményét. — Ez az emlékoszlop olyan emberek emlékét őrzi, akik közül sokan valóban nem voltak kommunisták, hanem jószándékú, egyszerű parasztemberek. Mégis, a korra, az 1919-es tanácsköztársaság időszakára ez a jelkép, a vörös csillag volt a jellemző, az ártatlanul kivégzettek annak szellemében tevékenykedtek. Az emlékoszlop3* megcsonkítása tehát ebből a szempontból kegyeletsértés. S vajon hol van az annyit emlegetett tolerancia, amely a másság, adott esetben egy csillag látványának az elviselését jelentené? —SZÍ?— Fotó: Gottvald Károly Hajdan Kétszáz éve, 1792. január 24-én Benedek János szekszárdi főjegyző kéri a vármegyét, hogy a fiát gyötrő köszvény miatt - mivel azt az egyetem orvosprofesszora sem tudta meggyógyítani - Miklós Ferenc (akkor ku- ruzslónak nevezett) természet- gyógyászhoz fordulhasson. 150 éve, 1842. január 22-én választotta tagjául Garay Jánost a Kis- faludy-Társa- ság. 65 éve, 1927. január 22-én Simont- sits Elemér - megyénk egykori alispánja, a szekszárdi kaszinó volt elnöke - a felsőház örökös tagja lett. 55 éve, 1937. január 23-án a Tolnamegyei Hírlap a szekszárdi pince- szövetkezet fővárosi fiókjánál történt különös eseményekről tudósít. 40 éve, 1952. január 25-én meghalt Garay Ákos festőművész és grafikus, akinek néprajzi tekintetben is értékes rajzai legjavát a Wo- sinsky Mór Múzeum őrzi; jelentősek lóábrázolásai, könyvillusztrációi, köztük a nagybátyja, Garay János műveihez készült rajzai. 30 éve, 1962. január 25-én halt meg Diczenty László építőmester Szekszárdon, ahol 1867-ben született, s számos jelentős épület - köztük a városháza homlokzata - viseli elgondolásainak nyomát, megyénkben pedig több községháza, iskola és középület készült az ő terveivel, illetve vezetése mellett. Krónikás Garay Ákos festőművész, grafikus egyik ismert rajzán falusi bírót ábrázol
