Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-09 / 263. szám

1991. november 9.-MAI* , , NÉPÚJSÁG 9 A hazai óvodahálózat kiépí­tése azon kevés vívmányaink közé tartozott, ami évtizedeken keresztül méltán volt irigylésre méltó Európa „szebbik” felén is. Ez most veszélybe került, hi­szen több önkormányzat, gaz­dasági nehézségekre hivat­kozva, úgy döntött, hogy csök­kenti az óvodák számát. A kor­mányzat az első lépésben a költségvetésből első lépésben „kifelejtette” az óvodákat. A Tolna megyei helyzetről Badics Tibornéval, a pedagógiai inté­zet munkatársával beszélget­tünk. A gyerek a jövő záloga- Megyénkben óvoda meg­szűnéséről nem tudunk. A vál­tozás csupán annyi, hogy az üzemi óvodák is önkormányzati intézménnyé váltak, mert a vál­lalatok nem tudták fenntartani őket. Magán óvoda nálunk még nincs, bár a jogszabály lehető­séget ad rá, és egyházak, fele­kezetek is nyithatnak óvodákat. Linda a csoport legélénkebb tagja A Pető intézet szellemében Egy óvoda a sok közül- Egy gyermek mennyibe kerül az önkormányzatnak?- Településenként változó, függ a létszámtól és a körülmé­nyektől is. A központi költség- vetés idén 19 ezer forintot biz­tosít egy gyerekre, ez a tényle­ges- költségek egyharmada. A szülők csak étkezési hozzájáru­lást fizetnek, a többit a helyi ön- kormányzat pótolja.- Régebben az óvodák az iskolára való felkészítés szere­pét töltötték be, előírt tanmenet­tel. Ez mennyiben változott?- Az új nevelési programot 1989-től lehetett alkalmazni. Ez már nem határozott meg köve­telményeket, elsősorban a gyermek személyiségfejlődését célozta meg. A korábban előírt kötelező foglalkozások száma megszűnt, az óvónők szabad kezet kaptak. Az idegen nyel­vek iránti igény is megnőtt, a hasznos az lenne, ha az óvo­dákban elkezdett játékos tanu­lás nem veszne kárba, hanem erre építene az iskola. Nincs reménytelen gyerek A megyében 165 óvoda van, közülük sokban folyik már ide- gennyelv-oktatás, vannak nem­zetiségi és keresztény szellem­ben működő óvodák is. De mozgássérült, fogyatékos gyermekek nevelésére csupán egyetlen intézmény vállalko­zott, a paksi 4-es számú óvoda. Ottjártamkor, mint minden délelőtt, éppen foglalkozás volt. Hét fogyatékos kisgyerekre egy gyógytornász, egy konduktor és egy óvónő jut, a létszám tehát ideális. Linda, a csoport legé­lénkebb tagja, két évvel ezelőtt koordinációs zavarral került az óvodába, de ennél is jobban kétségbeejtette a szüleit azzal, hogy hároméves kora ellenére még semmit nem beszélt. Ami­kor végre megszólalt, az egész óvoda örömmámorban úszott. Ma már csak a foglalkozások alatt van ebben a csoportban, a nap többi részét egészséges társaival tölti. Schreiner Györgyi gyógytornász, friss diplomás. Budapesten az egészségügyi főiskolán végzett. Paksra a szü­lői ház hívta vissza. Pár hó­napja állt munkába, de a cso­port tagjairól már mindent tud. Tamáska még csak két éves, a születésekor fellépő oxigén hi­ány miatt a fél oldala béna ma­radt. A rendszeres foglalkozá­sok hatásásra már a bal kezét is próbálja igénybe venni. Édesanyja délelőttönként elkí­séri, és egyre bizakodóéban fi­gyeli kisfia mozgását.- Négy egészséges gyer­mekünk után született Tamás. Öt hónapos elmúlt amikor ész­revettük, hogy valami nincs rendben nála. Egyik kórházból a másikba futottunk vele, mire megállapították, hogy az agyál­lománya hiányos-és nem ope­rálható. Gyógytornával kísérle­tezünk, aminek segítségével az agy ép része pótolja majd a hi­ányzó központokat is - meséli az édesanya. Megértéssel és bizalommal Czibók Virág konduktor a „csoport lelke”, a világhírű Pető intézetben szerezte a diplomá­ját.- A konduktor magyarul rá­vezető pedagógust jelent. A meglévő állapotból indulunk ki, és azt fejlesztjük tovább. Nine? reménytelen gyerek, de a fog­lalkozásokat nem lehet abba­hagyni. Akkor várható ered­mény, ha a szülők otthon is ha­sonló módon foglalkoznak a gyermekükkel. Nagyon sok tü­relem kell ezekhez a gyerekek­hez, de a legfontosabb, hogy ne sajnálattal, hanem megér­téssel és bizalommal forduljunk feléjük. A cél az, hogy segítsé­günkkel még a legsúlyosabb fogyatékosok is önállóvá válja­nak.- A Pető intézetben végzett, a szaktudása miatt az ország bármelyik részén örömmel fo­gadták volna. Miért éppen Paksra jött?- Szekszárdon érettségiz­tem az egészségügyi szakkö­zépiskolában. Tehát Tolna me­gye a szűkebb hazám, Paksra pedig a férjem miatt kerültem. Szeretem a munkámat és eb­ben az óvodában szükség van a szaktudásomra. Minden dél­előtt járás-, készség-, beszéd­fejlesztő gyakorlatokat tartunk, heti egy alkalommal úszni visz- szük a gyerekeket. Marika nagyon szép kislány, öt és fél éves. Édesanyja Bonyhárdról hozza ide az óvo­dába. Születése után négy hó­nappal figyelt fel a család arra, hogy a lábát nehezen moz­gatja.- Nagyon el voltunk kese­redve, amikor kiderült, hogy a kislányunk a születésekor meg­sérült. Azóta mindent megpró­bálunk, hogy Marika állapota javuljon. Mióta ide járunk, a mozgása sokat javult. Okos, ér­telmes gyerek, Bonyhádon a normál óvodába jár, heti egy al­kalommal utazunk csak ide Paksra - mondja az édesanya. Ferike már három éve tagja a csoportnak. Az ő állapota volt eddig a legsúlyosabb azok kö­zött, akik ebbe az óvodába jár­tak. Pusztahencséről hozzák a szülei nap mint nap. Három éves koráig fekvő pozícióban tudott csak létezni. A foglalko­zásoknak köszönhetően mára már, ha nehezen is, de kezét, lábát, testét használni tudja. Innen: megfelelő intézetbe Miközben a gyerekek Czibók Virág konduktor irányításával éppen a krumpli, a hagyma és a sárgarépa színével, szagával és ízével ismerkednek, Haholt Miklósné vezető óvónővel a kezdetekről beszélgetünk.- Tudomásom szerint az egész Dunántúlon egy, a szé­kesfehérvári óvoda hasonlít­ható csak a miénkhez. Négy évvel ezelőtt láttam a tv-ben a Pető intézet munkájáról egy filmet, ugyanebben az időben egy ismerős házaspártól hallot­tam, azért kell elköltözniük Paksról, mert nem tudják meg­oldani fogyatékos gyermekük elhelyezését. Ez a két esemény érlelte meg bennem, hogy lét­rehozzuk a mozgássérült gyermekek óvodáját. Dr. Brázai László városi főorvos segítsé­gével próbáltuk kideríteni, hány gyermeket érintene ez a speciá­lis óvoda. Amikor összeállt a lista, egyenként felkerestük az érintett családokat. Azt hittem, a szülők kitörő örömmel fogad­nak majd bennünket. Hát csa­lódnom kellett, de ma már megértem őket. Féltették a gyermekeiket, hiszen tudták mennyi gond, munka van velük. Aggódtak: vajon egy „idegen­nek” lesz-e elég türelme? A kezdő csoportban egy gyerek sem volt szobatiszta, még bilire sem ültették őket. Cumisüveg, pelenka és egész nap fekvés, ez volt a kicsik otthoni prog­ramja. Érthető, hiszen a szülők egészséges csecsemőre voltak felkészülve. A csoport elindítá­sához a Pető intézettől kaptunk módszertani segítséget, már az első év után kézzel fogható eredményeket értünk el.- A speciális csoporttal egy A 697 A 152-es jelentkezik Engem 1955. március 30-án tartóztattak le, szervezkedés kezdeményezéséért. Ez úgy volt, írtunk egy levelet a Szabad Európa Rádióhoz, s az illető, aki ezt a levelet megtalálta egyik vádlott társam zsebében, kapott ötezer forintot. Rá két évre, tehát '55-ben átadta ezt a levelet a sógorának, aki elhárí­tótiszt volt Székesfehérváron. Nekem azt mondta az akkori tanácselnök, hogy ne ugráljunk, mert olyan bizonyíték van a ke­zében, amellyel bármelyik pilla­natban lecsukathat. Akkor egy ideig csend volt, majd vádlott társamat egy éjjel elvitték, az­tán még másik három személyt egyszerre egy éjjel, aztán elvit­tek engem, utána meg a Szap- per Marcit, aztán meg egy So­mogyi nevezetűt. Július 29-én volt az ítélet Szekszárdon, a megyei bíróságon. Nyolc év börtön, tíz év közügyektől való eltiltás, Nagyszokoly községből öt év kitiltás és mellékbünteté­sül 500 forint vagyonelkobzás. Az ítélet után a csolnoki rab­bányába kerültem, ahol arány­lag jó helyem volt. Igaz, azt mondta nekem egy végtelenül arrogáns, szadista szivar, egy Asztalos nevezetű vizsgálótiszt, hogy olyan helyre tesz, amit nem fogok túlélni. Ezeröt-ezer- hatszázan voltunk abban a bá­nyában, és akadt több ismerő­söm is . . . Na most akkor 1956. Akkor már tartottak egy bizonyos fölülvizsgálatot, tet­szik tudni? Két-három évet, meg jópárat elengedtek. Negy­vennyolcunkat tartották egy ba­rakkban, és mindegyikben volt hangosbeszélő. Ott nem úgy mondták, hogy Terbe, jelent­kezzen, hanem 697 A 152 je­lentkezzen. Ez volt az én ne­vem. A többiek mind mondták: Hú, Sanyi, szabadulsz!-renge­teg csendőr meg régi katona­tiszt volt, gróf Csáky Miklós, gróf Nádasdy, szóval ilyen elő­kelő társaságban éltem - aztán mikor mentem a raktárba a ci­vilruháért, két urat láttam ott. Mindjárt gondoltam, hogy nem szabadulok ... És akkor szemüveg, be a Pobedába és irány Pest. A Gyűjtő Fogház földszintjén volt akkor az ávónak egy elkü­lönített rész, ott voltam én újra vizsgáló bíróság alatt. Nem tu­dom, tetszik-e emlékezni, va­lamikor Iregben meggyilkoltak egy erdészt, ez '51, '52-ben le­hetett, az autó bejött ide Nagy- szokolyba. Nagyon érdekes eset, mert miután engem elítél­tek, nem tudom, honnan jött az ávónak az az ötlete, hogy ne­künk kapcsolatunk volt velük, vagy valami közünk van hozzá. Ez a vizsgálati fogság három hónapig tartott, s ott egy zárká­ban voltam herceg Eszterházy Pállal, aki azért ült - ezt tőle tu­dom - , mert azt akarták, hogy ausztriai birtokait ajánlja fel. Persze nem tette meg. Augusz­tusban aztán, egy-két napra húszadika után lehetett, ponto­san nem emlékszem, egy negyvenegytagú tanszportba kerültem - ebben 37 pap volt - és elvittek Vácra. Vácon négyen-öten is vol­tunk az mz-ben - így hívták a magánzárkát - és egyszer jöt­tek, hogy ki akar dolgozni. Je­lentkeztem. Fizettek 5 forintot, ami napi cigarettára, egy kanál cukorra, tehát spájzolásra elég volt. Október 10.-e körül áttet­tek engem a nagy osztályra, a kettes osztályra. Hát ott kivel kerülök egy zárkába! A Vörös Jánossal, aki az első honvé­delmi miniszter volt '45 után, meg a múltban is vezérkari tá­bornok volt, aztán egy nagyon híres, Atkáry Arisztid nevezetű­vel, aki nyugatnémet hadi­anyaggyáros fia, hivatásos kém, de egy nagyon talpra esett gyerek volt . . . Hogy törtünk ki Vácról? Nos, a helyzet a következő. Akkor már megvolt, hogy megyek a gombüzembe dolgozni, meg ezek is. Aztán érdeklődtünk, hogy mi van. Majd mennek, majd mennek - hajtogatták. Hát két nap múlva este hat óra körül nyílik az ajtó, bejön két civil úr és úgy köszönnek, jó estét, uraim. Meglököm az Arisztidet: - Hallottad? Nem - mondja. Na, kérem szépen, kérdezik, hogy ki dohányzik. Nekem volt cigarettám, hiszen Csolnokon lehetett spájzolni, együtt szívtuk ott a herceg Eszterházyval, Vá­con meg a többiekkel. No, szó­val kérdezték, ki mit szív, köz­ben elmondták, kérem, nyugod­janak, meg, hamarosan fognak dolgozni stb. Legyenek, nyu­godtam, türelemmel, kapnak cigarettát - ígérték, s utána fél óra múlva ki is osztották a ciga­rettát. Mondom nekik: Gyere­kek, itt gubanc van. Hogy visz- szatérjek: mi tudtuk azt , Ékes úr, már Csolnokon, hogy abban az évben annak a rendszernek vége. Miből következtettünk erre? Olyan összeköttetésünk volt. Például Déry Tibornak rengeteg írását behozták, tud­tunk a Petőfi Kör megalakululá- sáról, munkájáról, bekerültek olyan cikkek, amikből bent az okos politikusok tudták, tisztá­ban voltak vele, hogy '56 a for­dulat éve. Na most mondom ezeknek: Ide figyeljetek, meg­jött a mi időnk. A János bácsi előzőleg úgy beszélt: Nem, nem, kérlek, itt soha az életben nem lesz változás. Másnap reggel addig aludtunk ameddig akartunk, nem jött az őr rug­dosni az ajtót, hogy : Na, föl­kelni, fölkelni! Nézek így ki a börtön udvarra, látom, nézi az őr az ablakokat és nemzeti színű kokárda van a sapkáján. Ez '56 október 27-én volt. Néz­zétek, mondom, mi van! Min­denki az ablakhoz jött. Nem volt az őrnél fegyver. Nézegetett föl az ablakokra, de nem szólt semmit. Persze elkezdtük mind­járt a morzét, ment végig a ve­Mondom ezeknek, megjött a mi időnk... zetéken, aztán egyik a másiká­nak átkiáltott, meg az őrnek is leszóltak: Mi van? Hova lett a vörös csillag? Lett erre bor­zasztó nagy fölháborodás a cel­lákban. Az őrök is megijedtek, valami két vagy három házi munkást nem csuktak be, kint felejtettek. Azok aztán ütlegeket szereztek, leverték a zárakat és megmondták, hol tudunk ki­menni és akkor mi kitörtünk. Közben meghallották a város­ban a fölkelők, aztán azok is vonultak oda. Másnap Pomá- zon aludtunk hárman, én, az Atkáry Arisztid és a dr. Kispéteri Péter, aki a svájci nagykövet­ségnek volt a gazdasági szakértője. Utána felmentünk Budára, a következő éjszakát ott töltöttük és úgy jöttem haza, október 30-án értem Szo- kolyba. Hazaérkezésem másnapján kiabálja a hangosbemondó, én és a volt vádlott társam jelent­kezzünk a tanácsházán, aztán beválasztottak a nemzeti bi­zottságba. Egyszer bementünk Tamásiba. A Tóth Jóska, aki nemzetőr parancsnok volt, kite­lefonált ide, hogy menjünk, mert valami pesti diákok meg­jöttek és el akarják vinni a kommunistákat meg az ávóso- kat. Bementünk, beszéltünk ezekkel a fiatalokkal, hogy ez a tamásiak meg a Tamási kör­nyékiek dolga, hagyják itt őket, majd felelősségre lesznek vonva. Akkor mi letartóztattuk őket és bekísértük a bírósági fogdába. Az összes ávóst .megmentettük. Ebben az ügy­ben lett aztán a vád alá helye­zés - Varjas, Torma, Juhász Tibi, Balogh Pista, Fejes Laci - 1957-ben, valamikor júliusban. Én Várpalotán dolgoztam, va­laki följelentett, lefogtak és még visszavolt öt évem. Elvittek Vácra. Utána hét rendőr jött ér­tem egy teherkocsival, Szek- szárdra vittek, ahol már ott vol­tak az előbb említettek és vád alá helyeztek újra. Én '62. július 4-én szabadul­tam, azután hazajöttem, rá egy hónapra megjelent a falufele­lős, hogy megjött a végzés, ki vagyok tiltva. Szabálytalan volt ez, mert másod fokon a kitiltást elejtették. Fellebbeztem, de azt mondták, nincsenek meg az ira­tok, elégették azokat. Mit csinál- jo’n, hova menjen a szegényember? Ekkor épült Százhalombatta, voltak ott tő­lünk, hívtak, de mikor ott meg­mondtam, eddig hol dolgoztam, azt mondták, még segédmun­kásnak sem alkalmazhatnak. Nagy nehezen - ismeretséggel - sikerült végül munkát talál­nom. Telepvezető lettem. Aztán mikor a kitiltás letelt, hazaköl­töztem és elhelyezkedtem. Összegeztem magamban, Ékes úr, azokat az éveket és azt mondom, rettenetesen csa­lódtam. Mert én annak idején ezekkkel az úrikkal, Mécs Imre, Fónay Jenő, Darvas Iván, Vásárhelyi Miklós, Göncz Ár­pád, együtt ültem. Olyan sze­mély voltam a börtönben, aki mindenkivel tudott érintkezni és rajtam keresztül tartották a kapcsolatot. Amikor szabadul­tam, a Kopátsy Sanyinak fekete levelet hoztam ki például. Für­dés voltam és több kenyerem volt, mint itt a boltban. Nos, ezek az urak manapság nem sokat csinálnak. Ékes, úr, ha én Györgyi néni Marikával és Tamással épületben hét normál csoport is működik. Hogyan viszonyulnak az egészséges gyerekek a ne­hezebben mozgó társaikhoz?- Szeretettel és toleranciá­val, néha még bennünket is meglep az a gyöngéd gondos­kodás, ahogy fogyatékos társa­ikra vigyáznak. Meggyőződé­sem, a normál csoport tagjai­nak személyiségét a jelenlétük csak gazdagítja.- Hány éves korukig járhat­nak ide ezek a gyerekek?- Nyolc éves korukig. A cé­lunk az, ha nem is lehet őket ez alatt az idő alatt teljesen meg­gyógyítani, de számukra megfe­lelő intézetbe kerülhessenek. Megpróbáljuk azokat a csator­nákat megkeresni, amelyeket a szülőknek, egyedül, nehéz lenne. Kérem, írja le azt is, hogy munkánkhoz nagyon sok segítséget kaptunk a Paksi Atomerőmű dolgozóitól és a he­lyi önkormányzattól is. A képvi­selő-testület lehetővé tette azt is, hogy ugyanúgy, mint a helyi gyerekek, kedvezménnyel jö­hetnek vidékről és mindenhon­nan akit érdekel a mi munkánk. Minden gyereket tárt karokkal várunk. Mauthner Ilona Fotó: Kispál Mária megélek hétezer forint nyugdíj­ból, a másik meg ötezer-öt­százból meg hatezerből, akkor éljen meg a Buci Gyuri meg a többiek is, akiknek harminc meg negyvenezer forint nyugdí­juk van. Mért van szükség erre? Azok az emberek megszedték magukat. Volt olyan rabtársam, aki megismerte az ávón a bir- gerlit meg a bőrkabátot, amit elvettek tőle. Könnyen meg­gazdagodtak ők a magyar pa­rasztság és munkásság bőrén, könnyen tudtak villákat szerezni és ha egy fillér nyugdíjat nem kapnának, akkor is megélne mindegyik. Most, nagyon feltörnek ben­nem ezek az emlékek. Amikor '56 október 27-én kitörtünk ... Csak látta volna, hogy mi tör­tént ... Egyik a másiknak a nyakában sírt... hogy végre itt van a szabadság ... és énekel­tük... a Himnuszt... Ez a szabadság ... azonban rend­kívül törékeny volt... És saj­nos, ha valaki csalódott, az én vagyok. A kormánynak az kel­lett volna hogy legyen az első intézkedése, hogy a meghurcol­tak ügyét helyre tegye és a föl­dtörvény. Nem az, hogy ők megint százezreket keresse­nek, meg. százötven dollár na­pidíjért utazgassanak. Ezt az országot nemcsak a kommunis­ták tudták tönkre tenni, hanem ezek is tönkre teszik, ha így vi­selkednek ... Én nem tudok megalkuvó lenni a kommunista elvtársakkal. Nem azt mondtam, hogy ag­gassunk vagy úgy tegyünk, mint ahogy ők csinálták, de ha minket felelősségre vontak semmiért - mert én a számat ki mertem nyitni, hogy valaki a község vagyonát ellopja, stb, stb; de az a baj, kevesen vol­tunk akkor akik az országot erkölcsileg, anyagilag, szellemi­leg, mindenhogyan tönkre tet­ték, embereket megnyomorítot­tak, akkor azokat is felelős­ségre kell vonni . . . Elmondta: Terbe Sándor Nagyszokolyban Lejegyezte: Ékes László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents