Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-02 / 257. szám

1991. november 2.

PÚJSÁG 11

Varnus Xaver: „El akarom varázsolni a közönséget”

Brazil varázs a színpadon

Aki az Isteneket

saját képére formálja

Miközben várom randevúnk színhelyén, egy református templomban, megpróbálom elképzelni az „orgona Morowit- zát”, akit Paskai László hívott meg hazánkba koncertkörútra. A tavalyi Mátyás-templomi hangversenyén többen voltak, mint hajdan a koronázások szertartásain. Azt is tudom róla, hogy 1986-ban San Franciscóban megnyerte a nemzetközi improvizációs versenyt. Szóval, próbálom elképzelni a kanadai konzervatórium tanárát, századunk egyik zenei csodáját, és kit látnak szemeim? Egy huszonéves, szélfútta szőke hajú, térdnadrágos, mosolygós ifjút, kezében összegöngyölgetett jobbik nadrágja. Kamaszos örömmel veszi tudomásul, hogy nem tartunk igényt az átöltöz- ködésre, nekünk így jó, ahogy van, a maga által levágott és felszegett rövidnadrágjában. Áradó mesélő kedvét időnként szárnyaló orgonamuzsikával szakítja meg. Beszél Bach papáról, mesél a nőkről és a temetőkről. Az utóbbi kettő iránti vonzalmát is értem. Minden új szerelem temetése a réginek, minden vágy temetője a másik vágyának.

— Ön gyakran istentelen dolgokat művel! Nem fél, hogy máglyára küldik?

— Mire gondol? Az öreg barokk rémre, Bach papára?

— Arra is, meg ...

— Mert nem vagyok hajlandó heverni az istenek lábai előtt? Én azt mondtam a jó öreg Bachnak, köszönöm a káprázatos, a fantasztikus műveket, de azt csinálok velük, amit akarok. Én rendelkezem felettük. Ő háromszáz éve élt egy pedáns, akadémikus világban, amikor boszorkányokat égettek. Ót nem lehet ma ugyanúgy játszani. Engem különben az is érdekel, akinek húsz gyereke volt, szerette a bort, fájt a foga, és elviselhetetlen rigolyái voltak. A zenemű számomra egy távirati űrlap, amelyet kitölthe- tünk a magunk üzenetével, és elküldhetünk bárhova. Én a szerzők alkotótársának érzem magam, egyfajta műfordítás, amit csinálok.

— Lenyűgöző az az arcátlanság és bátorság, ahogy az isteneket a saját képére formálja, és az a mód, ahogy megszólaltatja ezt a szent hangszert, ahogy játszik vele és a közönséggel. Miért ment világgá? Itthon nem volt mód a bátorságra, a varázslatokra?

— Már öt évesen szerelmese lettem az orgonának. Ezt a korai szenvedélyt az akkori rajzaim is tanúsítják. Kistétényi Melinda volt abban az időben a Mátyás-templom orgonistája, vele jártam szüntelen. Tizenévesen már jobban ismertem a hangszert, mint a tenyeremet. A konzervatóriumban Lehotka Gábor is tanított. Elégedetlen voltam a hazai képzéssel, a merev, akadémikus előadásmóddal, a dögunalmas német stílussal. Tizenhat évesen Franciaországba szöktem, ahol a Notre Dame orgonistájánál, Pierre Cochereau-nál tanultam. Itthon eközben eluralkodott a

középszer, és az orgonakoncertek átalakultak turista-prostitúcióvá. Franciaország után jött Kanada, 1984 óta ott élek. Jelenleg a Királyi Konzervatórium tanára vagyok. Az igazi siker akkor látogatott meg, amikor beugrottam valaki helyett. Az erről írt cikkben a New York Times zenekritikusa az „orgona Horowitzának” nevezett. A zseniális zongoristát felcsigázta nevének bitorlása, megismert, meghallgatott, pártfogásába vett. Még abban az évben megnyertem San Franciscóban a nemzetközi improvizációs versenyt. Ezt egyébként akkori feleségemnek köszönhetem, aki tudtom nélkül küldte el a nevezési kazettát. (Eddig három felesége volt, két gyereke van).

— Nagylelkűen jótékonysági célokra ajánlja fel hazai koncertjeinek bevételét. Ennyire gazdag, vagy ennyire nem érdekli a pénz?

— Nem vagyok eléggé gazdag, a pénzzel igazán nem tudok bánni. Az anyagiakkal, a szervezéssel, a hűhóval szerencsére nem én foglalkozom, impresszárióim dolga. Ami a jótékonyságot illeti, egyszerűen arról van szó, hogy nem tudnak megfizetni. Amerikában

2000-3500 dollárt kapok egy koncertért, Magyarországon egy vezető orgonistának 4500 forintot fizetnek.

— Önt francia mestere korunk orgonatörténetének egyedülálló tüneményeként emlegette, a földkerekség legjobb orgonavirtuózának tartotta. Meggyőződésem, hogy kihívást jelent az előadóművészeknek, egy részük ezért magát biztosan a pokolra kívánja. A közönséget pedig fellazítja. Rájönnek az emberek, hogy nemcsak talpig csokornyakkendőben, égre emelt tekintettel vagy lesütött pillákkal lehet orgonakoncertet hallgatni, hanem ujjongva, bor- zongva, sírva és nevetve, ritmusra mozogva.

— Nem tagadom, el akarom varázsolni a közönséget, hogy ne csupán a hangokat hallja, hanem jusson eszébe a szerelem, a halál, a holdfény. Igaza van annak a franciának, aki ezt mondta: orgonán játszani any- nyi, mint az örökkévalóság megérzéséből és megértéséből fakadó erőt kinyilvánítani.

Csajkovszkij, amikor hallgatta Bach monumentális Máté-passióját, ezt kérdezte: „Ez most kinek a szenvedése, Jézusé, vagy a közönségé?” Hallgatva Varnus Xaver romantikus, szenvedélyes „műfordításait”, meglepő fordulatait, zseniális zabolátlanságát, én azt kérdezném: kinek az öröme ez a szuverén, kreatív zenélés? A közönségé biztosan, a művészé szintúgy. Ha Bach hallaná, ő is boldog lenne, és Istennek is tetsző ez a játék. Meggyőződésem, hogy az Isten az özönvíz után azért ígérte meg, hogy többé nem pusztítja el a Föld lakóit, mert olyan teremtményeire gondolt, mint Varnus Xaver. Csoda, ha ellágyult? És csoda, ha őt hallgatva, isteni lénynek érzi magát az ember?

Zágoni Erzsébet

Darvas Ferenc:

Haladék

Elmentek barátaink ködökben rajzolódnak lépések, szokások és arcok fagyottá váltak nem tudjuk szemeik színét azt sem hajuk mennyit fakult.

Elmentek barátaink nyirkos leheletük csontjainkba fúródnak itt a sír tövén súlyos rögök mögött halálba alszanak nyögnek korhadó csontjaik

Elmentek barátaink hová lettek a hű társak, míg így gondolunk felőlük míg mi maradunk egy kicsit haladékot kapva még gyertyákat gyújtunk nekik.

Stagium Balett - három felvonásban

Magyar táncszínház-vezető Sao Pauloban

Szabadon, mint a madár

Tükör. Ezt tartotta elénk az első felvonásban a brazil Stagium Balett a szekszárdi művelődési ház színpadán, s a képzeletbeli üveglapon megpillanthattuk azt a torz világot, melyet nemcsak a foncsorozás tesz óhatatlanul groteszké és rendellenessé. A világ - egyetlen nagy bolondokháza, ahol mindenki a maga kis játékával van elfoglalva. S a nagy kavarodásnak, a félőrült ugrándozás- nak, az ideges rángatózásnak, az örökös körforgással tartó haláltáncnak csak egyszer szakad vége - amikor legördül a függöny.

— Gedáli Marika a nevem, most húsz éve hoztuk létre a Stagium Balettet, melynek a férjemmel együtt vezetője vagyok. A háború után kisgyerekként kerültem ki Brazíliába a szüleimmel együtt. Később egy ideig Németországban éltem, majd 1964-ben végképp Brazília mellett döntöttem. Ekkor már balet- toztam, először Rio de Janeiro- ban, majd jelenlegi lakóhelyemen, Sao Pauloban, s egyre több brazil témát dolgoztam fel a táncaimban. A társulatot nagyon nehéz volt összehozni, mert abban az időben az országban nem létezett magán balettcsoport. Nem is beszélve

arról, hogy a kultúra gyakorlatilag semmiféle támogatást nem kapott és most sem kap semmit. Ma már több balettkar is van Sao Pauloban, de a viszonyítási alap a Stagium: azaz, hogy mi volt előtte és utána.

* ^

Indiánok. Brazília őslakói. A színpadról drámai erővel sugárzik mindennapjaik egyszerűsége és romlatlansága. Azután hirtelen változik a kép, az ágyékkötőbe, színes toliakba öltözött indiánok az erőszakos civilizációval találkozva puszta létükért küzdenek. S akárcsak a valóságban, itt is hiába: egymás után dőlnek ki a sorból, hullanak a földre, míg végezetül az őserdei indián népdalt felváltja a megrendítő gyászzene.

— Amit előadunk, az nemcsak a külföldieknek, hanem a braziloknak is nagyon érdekes. A több mint ötven darabunk ugyan az ország sajátosságait is magába foglalja, de a brazil keveréknemzet, a világ minden népe fellelhető itt. A brazilnak a vérében van a tánc, s ezt átdolgozni színpadra nagyon érdekes munka. Bennem, mint magyarban, megvolt a szükséges tetterő és fegyelem, hogy ezt megvalósítsam, mert a jó tánctudása ellenére a brazil egy kicsit laza. Nálunk nagyon sok az olyan színház, amelyet európaiak terveztek meg európai minta alapján. Ezek a gyönyörű épületek üresen állnak. A pénzhiány miatt nincsenek alkalmazottak, akik berendezik a színháztermet. Ezért kénytelenek vagyunk mindent magunk megoldani.

*

Karnevál. A brazil lélek talán legjellemzőbb kifejezője. Szóval befejezésül karnevál, de nem riói. Tűzijáték, ruhaköltemények, flitterek és szerpentinek nélkül. Valamivel kevesebb harsánysággal, kevesebb szenvedéllyel és nekivadult- sággal, de nem kevésbé kifinomult mozgáskultúrával, ritmusérzékkel, felszabadultság- gal és művészi szépséggel. Tisztasággal.

— Bejártuk már Dél-, Közép- és Észak-Amerikát, felléptünk Franciaországban és Olaszországban. Itt, Magyarországon a budapesti, tatabányai, győri és székesfehérvári bemutatkozás után a szekszárdi volt a búcsúfellépésünk, innen Spanyolországba utazunk tovább. A Stagium Balett táncosai először jártak Magyarországon, bár a magyarokról már sokat hallottak. Persze, én is gyakran meIndiánok

séltem nekik. Örültek annak, hogy itt lehetnek, minden új és minden szép nekik. Szekszárd is elnyerte tetszésüket, ahogy nekem is. Külföldön mindenhol tudják, hogy magyar vagyok. Ez benne is van a programfüzetben. A helyzet nem volt valami jó, amikor távoztunk Magyarországról. De elmentem - és most visszajöttem.

Szeri Árpád Fotó: Kapfinger András

Harmincöt vers, egy órában

Találkozás egy népművelő dalnokkal

Nevezték polbeat-énekes- nek, majd Bobnak, utalva Bob Dylanhez való hasonlatosságára. Mondták, hogy ellenzéki, majd, hogy kormánypárti. Egyszer klubokban lépett fel, máskor KISZ-táborokban. Szavalt, beszélt, énekelt. Azt mondták rá, dalnok. Pedig szerintem Dinnyés József nem más, mint egy igazi népművelő.

Ahogy itt, Szekszárdon álltái a márványteremben egy szál gitárral, erősítő, mikrofon nélkül, szemben a középiskolások hadával, egy pillanatra megsajnáltalak. Na, mi a csudát fog kezdeni ez a politizáló, verseket éneklő, klubok bensőséges légköréhez szokott negyvenes a playbacken, dübörgő hangorkánon, szemet kápráztató show-kon felnőtt tizenévesekkel, akik diszkó-arénákba járnak, nem klubokba, fogalmuk sincs az amerikai beatirodalom- ról, nem tudják ki volt Joan Boez és sohasem érezték szűknek a Kárpát-medencét. Na, Dinnyés, most mutasd meg, hogy mit tudsz, gondoltam. És megmutattad.

Versekkel élő ember vagyok, a nyelv legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges kalandokat ígért nekem - mondtad, majd énekelni kezdtél zengő, mégis bársonyos, teret, időt betöltő hangon:

„Vállaltam olyan csoda dolgot,/ amire senki nem kért./ Énekelek melegebb fényű,/ Éjszaka romlatlan csillagokért.

Illettek Dinnyés zenéjéhez Ratkó József sorai. A gyerekek is érezték ezt, kezdtek ellazulni. Olyannyira, hogy amikor kijelentetted, az irodalmat úgy kell tekinteni, mint a valóságot, már hittek neked, pedig többségük nem Salingeren, Kanton, Adyn vagy József Attilán nőtt fel. Mégis, ezen a megyei könyvtár által szervezett esten fogták, kezükbe vették használati utasítással ellátott, Dalaim könyve című műved, hogy kiválasszák, melyik az a vers, amelyik gondolatiságával legközelebb áll hozzájuk. Énekelek nektek, aztán versekről, azok születéséről fogunk beszélgetni mondtad.

„Nehéz páncél szorítja lelkem,/ mégis futnom kell rendületlen./ Vagyok, kit megvert bíborátok,/ Hogy keressem a szabadságot.” - Füzesi Magda Küzdelem című versének sorait már veled énekelték azok az ifjak, akik közül talán ha egy tudta, hogy „Magyarország az egyetlen olyan európai ország, mely önmagával határos, tekintettel az 1919. előtti 300 ezer négyzetkilométerre, szemben a jelenlegi 93 ezerrel.”

Kiknek írom a dalaim és hol van az én hazám? - ismételted meg a kérdést, mely viszonylagos magányosságodra, „egyedülállóságodra” valamint felvidéki, erdélyi, délvidéki, keleti blokkos, autóstoppos barangolásaidra utalt. A magyar népnek írom a dalaim, jelentetted ki,

ami akkor és ott nem hangzott népnemzetisen. Ott van az én hazám és addig tart, amíg értik a szavam, állítottad. És én elhittem. És elhitték mindazok, akik azon az októberi Dinnyés-esten résztvettek, és meghallgatták legújabb, második lemezed: harmincöt verset, harmincöt dalt, egy órában.

Ezért mondom én, vers ide, dal oda, leginkább népművelő vagy te Dinnyés József.

F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka