Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-23 / 275. szám

1991. november 23. PÚJSÁG 9 Lézer az alapellátásban Az akupunktúrát, a tűszúrá- sos gyógyítást már mindany- nyian ismerjük, mi több, a szakma is kezdi respektálni el­ért eredményeit. Még ennél is nagyszerűbb produkcióra ké­pes a lézer, a gyógyítás szolgá­latába állítva. Igazán talán csak az tudja értékelni a gyógysze­rektől mentes orvoslást, aki már majd minden stációján túl van az orvosi segíteni akarásnak, s végül eljut a fénnyel történő műszeres gyógyításhoz. Vagy az, aki magától az akupunktúrá­tól is csak azért viszolygott, mert komoly félelemérzetet okozott számára a tűszúrások sokasága. A lézer nem csoda­eszköz, de alkalmazása igen sok problémán képes segíteni. A sebészet, a szemészet, a bőrgyógyászat számos terüle­tén alkalmazható, s a lézeres orvosi műszerek használata Európa fejlett országaiban igen elterjedt. Hazánkban most van kialakulóban alkalmazása. A lézeres gyógyítás és az akupunktúra egyik alkalmazója a bonyhádi dr. Kovács Katalin akupunktőr, általános orvostan- tan szakorvosi aki már több mint négy éve foglalkozik ezzel az izgalmas és komoly felké­szültséget igénylő gyógymód­dal.- Az akupunkturás kezelési módszert már több mint négy éve művelem, s amikor az idén májusban a szakvizsgára ké­szültem, a szakvizsga előtti kö­telező gyakorlatot dr. Rédey Ti­bor főorvos úrnál végeztem Pé­csett. Tőle szereztem informá­ciót a „Gyorsabb gyógyítást a legkorszerűbb eszközökkel alapítványról”, melynek, ő a tit­kára. Ennek az alpaítványnak a segítségével nyílt lehetőség egy lézer készülék beszerzé­sére.- Nincsenek pontos infor­mációim az üggyel kapcsolat­ban, de bizonyára nem ment az első időben minden simán, ezt a fajta gyógymódot el kellett először ismertetni.- Mindennek van némi alapja, mert az első években bizony még csak baráti körként működtünk, míg ma tudomá­nyos társaság vagyunk, s az összejövetelek évekig szerte-szét az országban zajlot­tak, úgyhogy hol Debrecenbe utaztunk, hol Ráckevére, hol Budapestre, hol Pécsre.- Ön az alapellátásban is al­kalmazza ezt a lézeres mód­szert. Mennyire elterjedt és is­mert e módszer hazánkban?- Az alapellátásban való al­kalmazása e módszernek kife­jezetten gyerekcipőben jár. Jobbára csak a klinikákon van lézer, s ez az alapítvány, mely­nek dr. Kozma László profesz- szor úr a kuratóriumi elnöke, igen komoly segítője az elterje­désnek. A gyógymód mellékha­tás nélküli, gyors gyógyuláshoz vezető.- Alkalmazásának néhány közismert formájáról ha hall­hatnánk valamit.- Komoly segítség a gyó­gyulni vágyó izületi betegség­ben szenvedőnek, gyógyítja az övsömört, a nyálkahártya meg­betegedéseit, még a pattaná­sos bőrön is lehet segíteni vele.- A műszer alkalmazása kö­tött valamilyen szakmai feltétel­hez?- Klinikai tárgyból szakvizs­gát tenni, illetve el kell végezni a lézeres tanfo­lyamot.- Az a gyanúm, a műszer megvásárlása sem ment simán.- Mivel alapítványról van szó, a teljes összeg a műszer vásárlására fordítható, s ez az ösz- szeg adományokból te­vődött ki. Az első gesz­tust dr. Bálint Júlia főor­vos asszony tette, aki engedélyezte, hogy a műszervásárlási kere­temet teljes egészében ennek megvásárlására fordíthatom, a másodi­kat dr. Molnár Ferenc kollégám, aki a saját ke­retéből tízezer forintot adott át. Segített a Zo- máncárugyár, a Glória kft, a Bonsa kft, a Ruhá­zati KTSZ, a bonyhádi áfész és az atomerőmű vállalat.- Bocsánat a kérdé­sért, de nem érzett szakmai féltékenységet a kollégái részéről?- A szakmai félté­kenység közvetlenül nem is érhető tetten, s talán nem is lényeges ezzel foglal­kozni. Ami fontos, ez a műszer már az alapellátásban alkalma­zásra kerül. A nagy energiájú fénysugár fájdalommentes, utóhatás nélküli gyógymódot je­lent. Fájdalomcsillapító, gyulla­dásgátló hatása van, javítja az ellenálló képességet. A körze­tem összes betege részesülhet ebből, s szívesen veszem a kol­légák által küldött páciensek je­lentkezését, s örömmel foga­dom a szakmai érdeklődőket is.- Kié a műszer, s Önnek mit kell a használatáért nyújtania?- A műszer tulajdonjoga az alapítványé, én csupán a hasz­nálója vagyok, s évente az eredményekről tudományos dolgozat formájában kell be­számolnom.- A tűszúrástól mentes gyógymód a félősökön és a gyermekeken egyaránt segít­het.- Ez így igaz, alkalmazása kellemes, fájdalommentes és ami lényeges: hatásos. Sz. S. írás közben (A jelen térképe) Korán indulunk s aggodal­masan kémlelem az eget, mert az időjósok ónos esőt ígértek, komor fellegeket. Az ég azonban derűs, belesimul a mediterrán szek­szárdi tájba, s azt sugallja, hogy érdemes élni, még ez a kései őszi nap is, fátyolos fényeivel, kárpótlást ígér az ellopott évekért, az elillant boldogságért. Pedig az alkalom inkább az em­lékezést kínálja, a kegyelet szomorúságát. Ilyenkor, halottak napja táján, mindig a mélabú a társunk, a reménység csak távoli fény a bi­zonytalan messzeségben. Megállunk szerette­ink sírjánál, a gyertya imbolygó lángjában pró­báljuk felidézni alakjukat, s arra gondolunk, Is­tenem, ha még egyszer, csak percekre is, együtt lehetnénk. Ünnepi vacsorával várnánk, őket s aggódva lesnénk az órát, hogy mikor ér­keznek, mert ha késnek, kihűl a töltött karaj, amit apuka annyira szeretett s az almás pite is csak frissen jó, meghintve fahéjjal, ahogyan anyuka készítette. De ha megtörténne a csoda s ezen a napon becsöngetnének hozzánk, za­vartan állnánk előttük, mert azért nem egészen így képzeltük. Megrettenénk, hogy esetleg ma­radni akarnak s egyszerre feleslegesnek érez­nénk őket, miközben ők tétován mentegetőz­nének s visszamutatnának a távoli temetőre, melynek kapuja fölött magabiztosan hirdeti a felirat: feltámadunk. Igen, igen, elkészült a töltött karaj, s az al­más pite, meghintve fahéjjal, ahogyan anyuka szerette, de szállást adni nem tudunk, tetszik látni, mi is szűkösen vagyunk, kicsi a lakás, rá­adásul a Pisti nősül, s ide akarja hozni a feleségét. Az emlékkel könnyű kiegyezni, ehhez csa­ládi vacsorára sincs szükség, az élet pedig megy tovább, nélkülük s egyelőre velünk. A múlt mindig mások múltja, legfeljebb árnyuk vetül öröknek vélt jelenünkre. Mi is árnyak nyomába indulunk ezen a téleleji reggelen, de­rengő fényben, emlékeket szólítva, egykori magunkra emlékezve. A múlt árnyai életünk országútján bandukolnak, s ha véletlenül talál­kozunk velük, vonásaikban saját magunkra is­merünk. Botomra dőlve állok a régi díszletek között s zavartan emlékezem egy kisfiúra, akt valószí­nűleg én lehettem, én álltam a Szentgyörgy- hegy vagy a Csobánc ormán s áhitatosan néz­tem az alattam elterülő világot, amely titkát kí­nálta. Ma már tudom, nem volt titka, csak fegy­veresei voltak. Amikor visszatérünk életünk korábbi helyszíneire, azt akarjuk ellenőrizni, hogy minden a helyén van-e. Mi már régen nem va­gyunk azonosak önmagunkkal, csak a tájak és tárgyak őriznek meg valamit belőlünk, jelezve, hogy egy ember járt itt, de ennyivel be is kell érnünk. íme, ez hát a város, ifjúságom színpada, lo­bogó Faustként jártam utcáit. Néhány házat még ma is felismerek a múltból: valahol itt szü­lettem, amott laktunk, az emeleten, a kis tavon ismét lebeg egy hattyú, magányosan és méla- búsan. Sokáig tó sem volt, az oktalan fejlesz­tés elapasztotta vizét, de valahonnan vissza­vezették, s most olyan a tó, a hazatért hattyúi­val, mintha nem történt volna semmi. Sok min­den történt, a múlt rétegei egymásra rakódnak, az emlék pedig tétován bolyong a tépett zász­lók között. A főtéren valaha Ferenc József állt, valamit motyogott is az egybeterelt népnek. Ez 1852-ben volt, amikor először utazta be a leti­port országot. Emlékét családi hagyomány is őrzi, mert dédanyám gyakran mesélte, hogy Lovas határában, a füredi út szélén állt s bor- zongva nézte a hintójábán elrobogó gyilkos császárt. Minden nemzedék átélte a maga tragédiáját. 1944 nyarán innen indultak a vérző vonatok a koncentrációs táborokba, a nyolcszáz mártír nevét emléktábla őrzi, de ki jegyzi fel a névte­len áldozatokat, akiket két háború és két béke nyelt el? Azóta megtanultuk, csak vesztesége­inket írhatjuk a siratófalra, ahova majd a mi ne­vünk is kerül. Valami befejeződött, mielőtt el­kezdődött volna. Szóval ez a város, lakóit láva és por temette be, ami maradt belőle, tétova emlék, lebegő li- dércfény. Múltját idézve a jelen térképén próbá­lunk eligazodni, s bár halottaink emlékét keres­sük, nekik gyújtunk gyertyát, folyton magunkról szólunk, mert önzésünk csak velünk együtt tudja elképzelni őket. Nélkülünk kiürül létük, mi hitelesítjük életüket, néha fölényesen kedé­lyeskedve, máskor nagyképűen vagy éppen pimaszul megbocsátva gyengéiket. Ilyenek vol­tak? Semmiképp. Mi vagyunk ilyenek, ők pedig védekezni sem tudnak. Velük együtt süllyedt el a táj és a város, ahol valami dolguk volt, s nagylelkűen minket is tár­sukul fogadtak. De már alig ismerünk rájuk, alakjukat fakuló fényképek őrzik csak, a város is változott, el is tévedünk. Igen, valahol itt állt a ház, amelyben születtem - állapítjuk meg tár­gyilagosan, de tudjuk, hogy ennek végképp nincs jelentősége. Az egyetlen bizonyosság, hogy akkor minden más volt, de milyen is volt valójában? Olyannak látjuk, ahogyan emléke­inkben él, közben a tények rendre meghazud­tolnak bennünket, s maguk is színüket váltják, a korparancs szerint. Diákköri szerelmemre 1944-ben azt mond­ták, zsidó cafka, akit ki kell irtani, épp úgy mint a szeretetre méltó Számi bácsit, de ő túlélte a deportálást, hogy nem sokkal később mint ki- zsákmányolót és osztályellenséget űzzék ki otthonából. A megkésett halottaknapi gyertya lobogjon emlékük előtt is, de jól tudjuk, ez csak annyit jelent, hogy a jelen térképére írjuk az ő nevüket is. Másra időnk se jut, a délután hűvösre vált, feltámadt a szél is, korán sötétedik. Nem ké­szültünk ünnepi vacsorával, nincs töltött karaj és almás pite, tudjuk, hogy este nem csönget be hozzánk senki. S most már mosolygunk is a játékos gondolaton. f Csányi László Nem habostorta az élet Amikor az a riportunk szüle­tett, ami 1978 májusában Dal- mandi kédezz-felelek feleimmel és Mit mutat a tükör főcímmel megjelent, ártalmas ellenség­nek minősített szociológusaink egy csoportjának keze alól már sorjáztak azok az SOS-jellegű tanulmányok, melyek egy- től-egyig páncélszekrényekbe kerültek. S tán éppen akkoriban kezdett ezek közül néhányat publikálni a hallgatásra nem ajánlott SZER, amennyire le­hetséges oszlatni igyekezvén azt a ködöt, ami a SZETA, a fia­tal szociológusok által életre hí­vott Szegényeket Támogató Alap működését övezte. Pedig a szegénység már nem a kü­szöbünkön volt, hanem azon belül, de a tudomány vészjel­zései sehogyan sem fértek össze a legvidámabb barakk vi­lágraszóló legendájával. Pirul­junk csak nyugodtan: sokmil- lióan voltunk készek arra, hogy viduljunk, megátalkodottan higgyünk abban, hogy „ihaj-tyuhaj, most jó!” és ennél minden csak és kizárólag jobb lehet. Most javában fizetünk na- ívságainkért, országvesztő hite­leken vett jólétünkért, a meg­torpedózott gazdasági reform­ért és megannyi másért, amiért előreláthatóan unokáink gyer­mekeinek is lesz - sajnos - fi­zetnivalójuk. Elmaradt randevú Egykori riportalanyaim - hu­szonöt felsőtagozatos gyerek ­közül tizenkettő nem válaszolt a levelemre. Mindössze két fiatal nő - mindkettő édesanya - írt sorsának, életszemléletének fordulójáról. Ők ketten nem rös- tellték egykori naivitásukat, azt, hogy nem tudtak szabatos vá­laszokat adni a hozzájuk írás­ban és szóban intézett kérdé­sekre. Arra nevezetesen, hogy mi a szegénység és létbizonyta­lanság? A tizenegy éves D. K. például azt nevezte szegény­nek, akinek valami - akármi - baja van. K. A. úgy vélte, hogy annak bizonytalan a léte, aki­nek senkivel, semmi kapcsolata nincs. T. Z. úgy vélte, hogy an­nak a léte bizonytalan, aki a gondolatait nem tudja kifejezni. O. A. viszont úgy látta, hogy az emberek többsége szerint már az is szegény, aki nem rendel­kezik házzal, kocsival és nem külföldön nyaral, pedig ezek az emberek (kocsitlanok, házatla- nok és itthon nyaralók) messze vannak a szegénységtől. Kiss Pál, a dalmandi önkor­mányzat jegyzője mindent megpróbált annak érdekében, hogy az akkori gyerekek közül legalább féltucattal sikerüljön összehozni egy randevút. Kide­rült, hogy lehetetlen. Egykori beszélgetőtársaim közül csak három lakik Dalmandon, de ők sem itt dolgoznak egy kivételé­vel. Megszerzett ugyanakkor ti­zenkét címet. A már említett két válaszlevél ellenére se mon­dom, hogy kár volt. De azt sem, hogy a hallgatás váratlan. Ma­napság érett és maguknak föl- tétlen tiszteletet vindikáló em­berek közül is kevesen vannak azok, akik vállalni képesek teg­napelőtti, tegnapi önmagukat, így, ha a fiatal felnőtt röstelli gyermeki naívságát, még csak bocsánatos bűnnek sem tekin­tendő ... Nem láttak nélkülözést Czibók Zsuzsanna 13 évesen tudta, hogy mi a szegénység és mit jelent a létbizonytalanság. Édesapja gépkocsivezető volt, édesanyja adminisztrátor. Ket­tejük fizetése hatezer-nyolc- száz forint. Zsuzsának ennek ellenére volt annyi megtakarí­tott pénze, amennyit a szülei kerestek egy hónap alatt. Las­san jött össze, sok csokiról mondott le, de összejött. Azt írta, nem emlékezik jól a '78-ban történt beszélgetésre, de azt szívesen írja meg, mi tör­tént vele azóta. Budapestre ke­rült a nyolc általános után és 1983-ban ott érettségizett az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumában. Eb­ben az évben kezdte meg ta­nulmányait a Semmelweis Or­vostudományi Egyetemen és férjével, aki szintén orvos, Ta­tabányára került 1989-ben. Ott élnek, dolgoznak. Másfél éve van GYED-en Máté nevű kisfi­úkkal és bár szülei révén tudja miként alakult egy-két iskola­társának az élete, szívesen ta­lálkozna velük. Kérdés, hogy hol és mikor és a többiekben van-e készség erre? „Hogy 1978-ban miért nem válaszol­hattunk szabatosan a létbizony­talanság, szegénység kérdé­sére? Azt hiszem, a közvetlen családi környezet döntő hatást gyakorol mindenkire, főleg gyermek korban és többségünk a szorgalmas, szépre törekvő, igyekvő szülők mellett nem a nélkülözést látta, tapasztalta. Azóta - hivatásom természeté­nél fogva is - nagyon sokféle gazdasági, társadalmi helyzetét tekintve nehéz életű emberrel találkoztam. Sajnos, nem csak az időskorúak között, bár két­ségkívül ők alkotják a többsé­get. Tatabánya nem mondható gazdag cívis városnak és itt mostanában talán az átlagosnál is többen vannak a megélhetési gondokkal küszködök. Riasz­tóan sok az ápolatlan, sovány kisgyerek, de a felnőttek gon- dozottsága se mindig kielégítő. Romlik a lakosság szociális helyzete. - írja Czibók dok­tornő, aki azt is megfogalmazta, hogy szerinte „Nem válhat egy egész ország rossz körülmé­nyek között élő, nyomorgó em­berek otthonává.” Ezért reméli, hogy rövid időn belül hathatós változások történnek. Enélkül, amit az orvosok tenni tudnak, nagyon kevés. Végül: „... ha nem hinnék ebben a kevésben is, nem tudnám végezni a mun­kámat.” Piruló kamaszok között Másfél, két hete? Rendhagyó osztályfőnöki órán beszélget­tem a mai hetedikesekkel, akik közé csak újságírót látni beült nagy lelkesen öt nyolcadikos fiú is. Ők lettek aztán a leghallga­tagabbak. Mi derült ki? Hogy se a szegénység, se a létbizonyta­lanság nem ismeretlen a mai ti­zenhárom évesek számára, noha a szüleik erőfeszítései ré­vén semmi sem kényszeríti még őket arra, hogy ne életkori sajátosságaiknak megfelelően éljék pályára készítő tanulóéve­iket. De .. . családjuknak azok­ról a gondjairól, melyekben ott kísért a szegénység, a nincs, nem beszélnek, mintha az ő szégyenük lenne. Mint azt a pédagógusok mondják, a szü­lők újabban már nem ennyire szemérmesek, mert a szülői ér­tekezleteken igencsak feltárják anyagi gondjaikat. Árulkodó, bizonyító számok A fejüket pályaválasztáson törő fiúk és lányok tehát a létbi­zonytalansággal vannak elfog­lalva. Tudják, hogy szüleiket - nem keveset - munkanélküli­ség fenyegeti. Mesélik idősebb testvéreik nehéz helyzetét és velük kapcsolatban is ugyanazt a fenyegetettséget, amit szü­leik, szomszédaik, rokonaik példájából ismernek. Amazok, korábbi beszélgetőtársaim még azt élték meg szorgalmas szü­leik, atyafiságuk körében, hogy habostorta az élet. Ezek a mos­tani 13-14 évesek e tekintetben koravének, rá lettek szorítva annak fölismerésére, hogy az élet küzdelem, aminek nem csak győztesei vannak. Hogy több lehet a vesztes, mint a győztes és nem mindig az ve­szít, aki megszolgálta, hogy rá­járjon a rúd. Hogy valami fejre- állt, az abból is kiderül, hogy va­lamikor a dalmandi általános iskola a takarékossági verse­nyek első, második helyezettje volt visszatérően. Betétössze­gük évente jóval meghaladta mindig a százezer forintot. Ta­valy következett be a zuha­násszerű - úgy is mondhatnám kijózanító - visszaesés. Év vé­gére ugyanis 40 ezer jött csak össze takarékbélyegekből. Hogy egyedül a postán kama­tozik a szülők nevén több, mint hat millió? Nem sokat jelent ak­kor sem, ha azt számítjuk, hogy az 1978 évi 2 030 lakossal szemben ma Dalmand ötszáz lakóházában 1 632-ten élnek. Tizenhárom évvel ezelőtt még különben 20 ezer darab sajtó­termékre fizettek elő az embe­rek, ma annak ellenére, hogy a környék települései közül így is elsők, csak 18 ezerre. Van ugyan kábel tévé közel 200 la­kásban, de szállnak alá az igé­nyek és tartani lehet attól, hogy nem belső indíttatásból, sokkal inkább kényszerből. Az jó, hogy az idén három új lakóház épült. Az is, hogy a '78. évivel ellen­tétben ma csak 13 rendszeres szociális segélyre szorulót tar­tanak nyilván és 17-ről 9-re csökkent a veszélyeztetett csa­ládok száma, pedig él 12 úgy­nevezett nagy család is a falu­ban. Aggasztó viszont, hogy 238-ról 145-re apadt az iskola tanulólétszáma. Mind keveseb­ben lesznek a jövő felnőttéi kö­zött azok, akik ha fészekme­legre vágyódnak, ide járnak haza. László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents