Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1991-11-23 / 275. szám
6 ítéPÚJSÁG 1991. november 23. : A kórházigazgató számvetése A tanulás és a várakozás éve vol It Hét végi beszélgetés dr. Deák Györggyel — Jó egy éve, hogy dr. Deák Györgyöt megválasztották a Tolna Megyei Kórház és Rendelőintézet igazgatójává. Beszélgetésünk apropóját is tulajdonképpen ez a tény adja. Végezzünk közös számvetést, mi az. amit az elmúlt időszak legnagyobb eredményének tekint azóta, hogy az igazgatói széket elfoglalta? — Nem azzal indultam az igazgatásnak, hogy gyorsan és nagy eredményeket érek el. Egyszer kérdezte már a kollegák közül is valaki, hogy mi az eddigi ténykedésem eredménye és neki is csak azt mondtam, hogy legnagyobb fegyverténynek azt tekintem, hogy sikerült a kórház zavartalan működését fenntartani. — És ez olyan nagy eredménynek számit? Hiszen egy ilyen intézmény végülis működik magától. — Igaz, hogy ez a kórház, hogy úgy mondjam nem én tőlem működik, de sok olyan problémát kellett megoldani, melyek elmondva nem tűnnek nagynak, de meglétük felboríthatja az intézmény rendjét. Ide sorolom, hogy három-négy hónapon keresztül nem volt az kórháznak gazdasági igazgatója, és elfogadott költségvetése. Sőt, a társadalombiztosításnak sem volt elfogadott költségvetése. Ezek mind olyan dolgok voltak, amik nagyon komoly következményekkel járhattak volna. — De szerencsére nem így történt... — Igen, működik minden rendesen, de mivel ez a kórház sem különbözik az ország többi részétől, itt is az állampolgárok nagyon sok változást reméltek a rendszerváltozás után. — No, és az igazgató váltás után is, gondolom én. És mivel úgy látják, hogy az átalakulás nem, vagy lassan megy, ezért ingerültek. — Természetesen vannak különböző problémák, ezeket a gondokat, meg kell oldani, és meg is oldjuk, de ez nem megy egyik napról a másikra, nem szabad felrúgni jól működő mechanizmusunkat csak azért, hogy újítsunk valamit. Ezenkívül tényleg bizonytalanság volt, mert nem halad megfelelő ütemben az egészségügyi törvény megalkotása. A parlamentben még mindig folyik a vita a társadalombiztosítási törvényről, pedig amíg ezek a törvények nincsenek megalkotva, addig mi sem tudunk lépni. — Értehetem ezt úgy, hogy az elmúlt év az Ön számára végülis a várakozás éve volt? — Igen, vártuk mi fog történni; mihez kell alkalmazkodnunk. A tanulás és a várakozás éve volt ez. Bele kellett tanulnom az igazgatásba és megpróbáltunk felkészülni az egészségügyi reform során várható változásokra. Ettől függetlenül gazdasági téren jóné- hány olyan intézkedést hoztunk, ami növelte a hatékonyságunkat. Nagyon komoly gondot jelentett kezdetben, hogy megszűnt a kórházi bölcsőde, óvoda, a dombori üdülő költségvetési támogatása. A gyermekintézményeket át kellett volna adnunk a városnak, de mi inkább vállaltunk a működtetésüket. Végülis a megyei ön- kormányzat vezetése megoldotta a problémát, megkaptuk ezen intézmények fenntartásához a szükséges pénzt, ami nagyon nagy szó volt. — Szakmai gondjaik nem voltak? — Szakmailag gondot jelentett az alkalmazkodás a nehezedő pénzügyi feltételekhez úgy, hogy a betegellátás ne szenvedjen kárt és felkészüljünk a jövő évben induló egészségügyi reform követelményeinek teljesítésére, valamint a kórház rekonstrukció szakmai alapelveinek továbbvitelére. A rekonstruált „A” épületbe most költözünk be. — Mely osztályok kerülnek ide? — Az orthopédián és a bőr- gyógyászaton kívül ide kerül a traumatológia és a sterilizáló részleg, valamint az anesztezio- lógia. A könyvtár marad. Ami viszont változatlanul gondot okoz, hogy mi lesz a tervezett beruházásainkkal. Az ország gazdasági helyzete miatt a kormány arra törekszik, hogy a megkezdett beruházásokat vagy sürgősen be kell fejezni, vagy ha a készültségi állapota megengedi, akkor meg kell szüntetni. Na már most ebben a kórházban, ahol a rekonstrukciót nem egy komplett nagy beruházásként valósítjuk meg, hanem részenként újítjuk fel az egyes épületeket, a fenti koncepció szerint megszűnik a központi finanszírozás. Önerőből viszont mindezt lehetelen lenne Szekszárdon megvalósítani. — A 22-es csapdája ... — Igen, hiszen felújításra vár a „C” épület egy része, a mosoda, valamint tervezzük egy műtőblokk létrehozását. De mert mindez még nem kezdődött el, ezért problémát jelent ennek központi finanszírozású beruházásként való elfogadtatása, bár a Népjóléti Minisztérium támogatását élvezzük. Aztán szeretnénk rendbe tenni a reumatológiai osztályt, amire nem is tudok jelzőt találni, milyen elhanyagolt állapotban van. — Pedig az egészség- ügyi reformnak tulajdonképpen ezen a területen kellene először lejátszódnia. — Igen, korszerű orvosi műszerekre lenne szükség, de ez óriási összeg. Csak itt, a Tolna megyei kórházban 500 millió forint igény futott be, amikor megkérdeztük az osztályokat, mire lenne igényük. — Ha jól tudom, Ön tagja az egészségügyi reformokat előkészítő bizottságnak. Ott mivel foglalkoznak? — A reform bizottságnak nem vagyok tagja, de februárban összehívtak egy bizottsá got, amely segített az új egészségügyi törvény előkészítésében. Ennek, a kórház finanszírozási bizottságnak voltam a vezetője. A kórházak típusait, vezetési alapelveit, a tulajdon- formákat, a tulajdonosi jogköröket, a jövőbeni finanszírozásuknak az alapelveit próbáltuk megfogalmazni. Óhatatlanul belekerült ebbe a járóbeteg szakellátás és az alapellátás is, hiszen a kórházaknak hosszú ideig szolgáltatniuk kell az alapellátás felé is. — Hol tart most ez a reform? Hogyan lehetne például az orvos és beteg számára is megalázó parasol- venciát megszüntetni? — Úgy, hogyha nevesítenék az egyes orvosok tevékenységét. Ha megállapítanák, mibe kerül egy orvosi beavatkozás, ha egy beteggel az orvos mondjuk negyed órát foglalkozik. Vagy mibe kerül az, ha az orvos megy ki a beteghez? Addig nem lesz igazi előrelépés, amíg Magyarországon nem ismerik el a orvosok olyan reális költségeit, mint a továbbképzés, autóhasználat, műszerbeszerzés, könyvek, amit az adójukból leírhatnak. Amíg nem ismerik el, hogy az a pénz, amit a társadalombiztosítótól kap, az nem az ő bére, hanem az praxis-költség, ami magában foglalja az orvosnak és munkatársainak fizetését, a rendelő fönntartási költségét, az összes felhasznált anyag költségét és a műszerek amortizációját. — Szóval nem kevesebbet és nem többet, mint amit megkap például egy maszek villanyszerelő. — Nos, valóban. Amíg ezt így el nem ismerik, paraszolvenciáról felesleges vitatkozni. I — Igen, de ki finanszírozná mindezt? — Rátapintott a lényegre, ez kardinális kérdés. Az alapellátásra jelenleg nyolc milliárd forintot költ az állam. Ebben az, hogy egy körzeti orvos vegyen magának 800 ezer forintért egy EKG készüléket vagy több millió forintért egy ultrahang-készüléket és annak értékét néhány év alatt ki is termelje, az nincs benne. Ezt a társadalom- biztosítás nem tudja finanszírozni, mert nincs annyi pénze. — Erre mondják a sakkozók, hogy matt. — Igen, éppen ezért úgy tűnik, hogy a változások lelassulnak. Január 1-jétől bevezetik az alapellátásban a szabad orvos- választást és az állampolgárokat ellátják biztosítási kártyával, olyannal, mint amilyen régen az SZTK igazolás volt. — Nem visszalépés ez a korábbi, állampolgári jogon járó alapellátáshoz képest? — Nem, sőt! Előrelépés a biztosítási rendszerű egészségügyi ellátás, mert most a betegbiztosító a kormánytól független, az önkormányzat által ellenőrzött szervezet lesz, melynek pénzbevételeiből értelemszerűen a biztosítottakat kell ellátni. Akiknek nincs bizto- sítotásuk, azoknak az egészségügyi ellátását az államnak kell fedezni, amit eddig áthárított a társadalombiztosításra. Az új rendszer sok gondot megold. — Ennek reményében köszönöm a beszélgetést. F. Kováts Éva Öt tanulmány A megyei levéltár új kiadványa A Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára sorozatot kezdett „Talulmányok” címmel: a Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2. darabját alig egy hete vehettük kezünkbe. A külső - akárcsak az előbbinél - ízléses, igényes. Annyira szép, hogy „füzet” mivoltát kellene magyaráznunk. Valójában a kétszáz oldal körüli terjedelembe szorított öt tanulmány öt egybekötött füzetnyi téma. Az alcím utalószavai szerint: városok, zsidóság, pecsétek, egyesületek, tuberkulózis. „Levéltári Füzetek.” Meg kell tehát barátkoznunk egymás mellé helyeztetésükkel, annál is inkább, mert e tanulmányok - más és más érdeklődésű olvasóközönségre számítva -, valójában az egész kötet iránti közbizalmat erősítik, az együttes eladhatóságot biztosítják. Ugyanakkor a szerzőknek és olvasóknak is tudomásul kellett és kell venniük: ennyi és nem nagyobb terjedelembe szoríttatott valamennyi téma. Dr. T. Mértey Klára történész az MTA Regionális Kutatások Központja településkutató témavizsgálatának általa készített alapozó anyagát tette közzé „A mai dunántúli kisvárosok a dualizmus idején, különös tekintettel Tolna megyére ” címmel. Csak a kisvárosokra és a kisvárosi problematikára koncentrál. így Tolna megyéből Bonyhád, Dombóvár, Paks és Tamási, Baranyából Siklós, Mohács és Szigetvár szerepel, és így tovább, valamennyi dunántúli megyénél. Alapvetően a népességszám hosszú távú alakulását tekinti komplex mérőszámnak, 1836, 1870, 1880, 1890, -Í900 és 1910 viszonylatában végez számításokat, majd szöveges leírással rekonstruálja a dualizus kori fejlődési potenciált, infrastrukturális állapotot, a foglalkozásszerkezet jelzésértékű sajátosságait. Miután valamennyi mai duántúli kisvárosnál mindezt kiértékeli, lehetővé válik számára, hogy a kisvárosokat fejlődési típusok szerint rendszerezze: melyiknél mi lehetett az „előrehajtó erő”, vagy éppen mi korlátozta, mi fogta vissza azt. „A Tolna megyei zsidók története 1868-tól 1944-ig" című tanulmányt két szerző írta. dr. Szilágyi Mihály, az ismert helytörténész és dr. Schwitzer József főrabbi, az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatója, akik mint sikeres szerzőpáros mutatkoztak a MIOK kiadásában megjelent Tolna megyei zsidók története 1867-ig jeles kötetnél is. E gazdag téma további folytatására végpl is 44 oldal jutott számunkra, ami őszintén szólva kevés. Szilágyi magas színvonalú elemzést ad a Tolna megyei zsidóság népesedési viszonyairól, a szórványokról és a kisvárosi népességkoncentrációról (Dombóvár, Dunaföldvár, Hőgyész, Paks, Simontornya, Szek- szárd, Tamási, Tolna). Bonyhád példáján elegánsan bemutatja a migrációs kapcsolatokat, a zsidó családok származási helyét, majd egyes rabbik, orvosok, kántorok, stb. előző lakhelyének megjelölésével érzékelteti ennek jelentőségét. Ezt követően nem időrendben vizsgálódik, hanem egy-egy foglalkozási ágban tematikusán tekinti át apák, nagyapák és fiák két és fél - három nemzedékénél a zsidóság jelenlétét, egyéni sikerességét, a zsidó polgárcsaládok jelenlétét a polgárságon, vállalkozói rétegen belül. Egy-egy fejezet mutatja be a megyénkbeli zsidókat az ipari vállalkozások terén, a mező- gazdaságban, a hagyományosan sikeres üzletágukban: a kereskedelemben, a pénzvilágban, végül a szellemi pályák meghódításában. Legalább ennyire izgalmas és újszerű az asszimilációról szóló fejezet, mely e bonyolult kérdéskört adatgazdagon illusztrálja, bemutatva a kikeresztel- kedés asszimilációs szerepét, a névváltoztatásokat, majd a hitközségek magyarosodási törekvéseit a német/magyar kultúra váltása során. A keresztény és zsidó együttélés vizsgálatára valószínűleg több más lehetőség is kínálkozott volna, a szerző azonban a jótékonykodás tükrében mutatja be a szociális feszültségek feloldásában és emberbaráti megnyilvánulásokban a „kötelességtudó tőke”, máskor meg a jótékonykodó (zsidó) polgárember megnyilvánulásait. (Persze tudnunk kell, hogy akik titkon tesznek jót, vagy a rászoruló de „szemérmes szegények” emlékezetét nem érzi földi történetírás, helyi sajtó.) A záró két fejezet (hitközségi élet, deportálás) dr. Schweitzer József munkája. Mindenek előtt megismertet az ortodox és neológ irányzat 1871-ben történt különválásával. Ezt tömör összefoglaló követi a helyi zsinagógákról, rabbikról, jesivákról. A deportálás és a munkaszolgálat rövid története az eddigi részkutatásokat fogja össze. Csak örülhetünk a tartalmas függeléknek (a zsidó népesség községenként, 1870-1941; a megye legnagyobb zsidó közösségei), és a szép képmellékleteknek. Kár, hogy ezek egy része nem Tolna megyei vonatkozású. - Nem kétséges, hogy határainkon túl ennek a tanulmánynak lesz a legnagyobb sikere, s méltán. Dr. Bezerédy Győző helytörténész Baranya megyei pe- cséttani kutatásai régóta ismertek előttünk. Mivel a részletkutatások hiányoztak, számba vette Tolna vármegye települései eddig feltárt régi pecsétállományát, az 1700-as évek elejétől, községenként. 22 táblán és két képmellékleten bemutatja a legfontosabbakat. Ezek után viszonylag kis terjedelem marad számára, hogy a pecsétlenyomatok jelképeit ismertesse, értelmezze, motívumtörténetüket felvázolja. A pecsétképek után a pecsétfeliratokat adja meg, majd rövid stíluselemzéssel zárja tanulmányát. Meggyőződése, hogy „a további kutatások során újabbak és újabbak, s ezeknél régebbiek is elő fognak kerülni, amivel az eddig vázolt kép még tovább fog színesedni, gazdagodni.” - Mindenesetre hosz- szú ideig ez lesz a pecséttani alapmű Tolnában, ezért az Önkormányzatoknak mindenképpen tanulmányozásra ajánljuk. Kaczián János tanulmányának címe: „Adatok a koalíciós évek egyesületeinek történetéhez. ’’ Mottóként Széchenyi Istvánt idézi, aki szerint „Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben legszelídebb erő és hatalom.” - Megyénkben az egyesületi élet a reformkorban kezdődött. Bár Kaczián az 1944-1949 közötti időszakra koncentrál, annak a több mint 1000 egyesületnek, melyből néhány év után az egyötöde maradt, keletkezéstörténetét, működését visszatekintőlegesen is vizsgálja. A témakört hét csoportba fogja össze: szakmai és érdekvédelmi egyesületek, tagsági és kulturális egyletek, sportegyesületek, önsegélyző és másokon segítő egyesületek. Szép képanyagot válogatott hozzá és a jegyzetapparátusból látható, hogy nem csak levéltári forrásokra, hanem néhány plébánia irattárára, História Domus bejegyzéseire is épített. Kellő alázattal közeledett választott témájához, így szép összegző-áttekintő mű született. Mivel meghatározó nála a legteljesebb körű számbavétel igénye, a legjelentősebb egyesületekről - melyek akár külön tanulmányt is igényelnének - csak átfogóan tud írni. A koalíciós évek „leszámolás jellegű beavatkozását” árnyaltan elemzi. Nem csak a polgári hagyományú egyesületek, de a munkásság és parasztság egyesületei is drasztikus módon megszüntetésre kerültek. (Ha a terjedelem engedte volna, valameny- nyi egyesületet jegyzékbe foglaló melléklet nem ártott volna. Amint ez Baranyában már korábban publikálásra került.) Dr. Vecsey Albert helytörténész, a Tolna Megyei Tüdőbeteggondozó Intézet ny. igazgatója. Tanulmányának címe, mely a kötetben az ötödik, „A gümőkór története Tolna megyében. ” Az orvostörténeti munka a betegség és járványgörbéjének ismertetése után a XIX. századtól napjainkig tekinti át e betegség Tolna megyei jelentkezését, gyógyításának történetét. Érdekességként emelem ki, hogy a Koch-féle oltóanyag, a tuberculin első említése 1891-ben történik, amikor dr. Obláth Adolf bonyhádi gyakorló orvosnak a belügyminiszter engedélyezi a Berlinből érkezett szer kiszolgálását. (Emlékét őrzi az Ob- láth-köz népi utcanév Bony- hádon.) - A szekszárdi kórház 1902-ben kapott először röntgenkészüléket, hét évvel azután, hogy a röntgensugarat először alkalmazták a tüdő vizsgálatára. - Ez a tanulmány elsősorban orvosok, egészségügyiek érdeklődésére tarthat számot. A nívós kiadványt dr. Dobos Gyula szerkesztette. Figyelme kitejredt a személynévmutatóra és a német nyelvű rezümére is (ami eddig Tolnában nem volt szokás.) Megkockáztatjuk azt a gondolatot, hogy a Szilá- gyí-Schweitzer szerzőpáros és dr. Vecsey Albert munkájánál az angol nyelvű rezümé sem ártott volna. Megyénk levéltárának új kiadványát megvételre, olvasásra, ajándékozásra ajánljuk. Ára mindössze 120 forint. Kapható a megyei levéltárban. Solymár Imre
