Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-01 / 230. szám
1991. október 1. PÚJSÁG 5 Kísérletek az iskolapadban? „Gyermekszabású” tanmenet Évtizedek óta minden kezdő pedagógusba azt sulykolják: csak azt szabad tanítani, ami az oktatási-nevelési tervekben is le van írva, mert a tanterv a törvény. A szigorú szakfelügyelői rendszert felváltotta a szak- tanácsadás, majd a szaktanácsadók kezéből lassan kicsúszott maga az iskola. Egyik-másikban ugyan még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a tanár pontosan jegyezze a naplóban hol tart az osztály, de a pedagógusok többsége mára már felismerte: a gyerekek munkabírásához, képességeihez kell igazítani a tanmenetet. Egyre többen megteszik az első lépéseket a „gyerekszabású” iskola felé. Vágó Irénnel, az Országos Közoktatási Intézet kutatójával erről a folyamatról és a gyermekeinket sok éven át kísérleti nyúlnak tekintő újítások sorsáról, jövőjéről beszélgettünk. — Meghalt a király, éljen a király, mondták a tanárok, amikor a szakfelügyelői rendszert „leváltották”. Mi lett a szaktanácsadókkal? — A szaktanácsadói rendszer szép csendesen kimúlt és nem lépett a helyébe semmi más. Elkészült a Nemzeti Alaptanterv néhány változata, ami lazán ugyan, de megpróbálta körvonalazni azokat a követelményeket, amelyeket ma Magyarországon elvileg minden iskolától elvár a művelődési kormányzat, s ami talán arra is alkalmas, hogy alapja legyen egy-egy iskola saját tantervének. Ennek a Nemzeti Alaptantervnek kellene orientálnia a pedagógusokat, hogy mit tanítsanak, ez volna az közös mérce, amit minden iskola, minden diákjának, el kellene sajátítania. Hogy ez így is legyen, azt egy olyan vizsgarendszernek kellene garantálnia, amely követelményeinek mind az állami, mind a magán, mind pedig az egyházi iskolák növendékeinek egyaránt meg kellene felelniük. — Hogyan érvényesülhet így az a bizonyos „testreszabott- ság”, amit egyedüf a gyerek képességei határoznának meg? — Senkit nem érdekelne, hogy milyen módon, milyen módszerekkel, milyen tempóban jut el növendékeivel a végcélhoz a tanár, csupán egyetlen mérce volna: 16 éves korában mit tud a gyerek? — Az elképzelések szerint mikortól vezetnék be ezt a vizsgarendszert? — Ma még csak kutatási stádiumban van a munkánk. Számításaink szerint akár egy évtizedre is szükség lehet, mire eljutunk a „klinikai” kipróbálásig. Ennek a rendszernek egyik előnye lehetne az is, hogy a szülők kézzelfogható bizonyságot kaphatnának a csemetéik iskolájában folyó nevelőmunka eredményességéről. — Az iskoláknak eddig mindig megmondták mit és mikor kell megtanítaniuk. Tapasztalataik szerint az önállóság első időszakaszában hogyan vizsgáztak az igazgatók? — Kiderült, hogy tényleg szükség van valamilyen szakmai segítségre. Sok igazgatónak például biztosan gondot okozna ma még a helyi tanterv elkészítése, hiszen számos alkalommal fordulnak hozzánk szakmai segítségért, tanácsért ennél sokkal egyszerűbb esetekben is. — Mi volna a megoldás? — Egészen biztosan szükség volna valamiféle pedagógiai tanácsadó hálózatra, aminek a szerepére nagyon jól megfelelnének a még itt-ott megmaradt megyei pedagógiai intézetek maradványai. És ami még ennél is fontosabb: jó volna végre pontot tenni a sokféle pedagógiai kísérlet, próbálkozás végére, hogy a pedagógusok fejében is végre rendet lehessen teremteni és a gyerekek se érezzék magukat kísérleti nyúlnak az iskolapadokban. Péhl Gabriella Rushdie új könyvén dolgozik Salman Rushdie, akit a „Sátáni versek” című könyvéért a néhai Khomeini iráni ajatollah halálra ítélt és aki azóta rendőri védelem alatt él ismeretlen helyen Angliában, közölte, hogy új könyvén dolgozik. A Guardian című angol lapban megjelent interjúban az indiai származású író elmondta, hogy új regénye Indiában, Angliában és Spanyolországban játszódik. Az interjú egyébként a legszigorúbb biztonsági rendelkezések betartásával készült, az újságírót detektívek vitték arra a meg nem nevezett helyre, ahol Rushdieval találkozott. A beszélgetés során Rushdie hangoztatta, a leghőbb vágya, hogy begyógyítsa azt a sebet, amelyet a „Sátáni versek”-kel okozott. Tavaly azért tért iszlám hitre, hogy ezzel jelezze jóindulatát azok iránt, akik megbán- tottnak érzik magukat a könyv miatt. Husszein Muszavi, a Hizbollah libanoni Irán-barát szervezet egyik vezetője kijelentette, hogy a Rushdienak odaítélt díj hatással lehet a Libanonban fogva tartott angol túsz, Jack Mann sorsára. Az emberrablók - Muszavi szerint - tekintetbe fogják venni a díjat, amikor arról döntenek, hogy szabadon engedjék-e Mannt. TV-napló Nem fújta el a szél... Széchenyi Az évfordulók mindig a közhelyeknek kedveznek, ez alól a Szé- chenyi-évforduló sem lehetett kivétel. Megemlékezések, ünnepi beszédek követték egymást, a tévé is igyekezett méltó lenni a kétszázadik évfordulóhoz. Kossuth ügyes retorikai fordulattal a legnagyobb magyarnak nevezte lángeszű ellenfelét, ez rajta is maradt, s most már mindörökre ő a legnagyobb, éppen ezért emlékét ápolnunk kell, de nemcsak a jelzőhöz, hanem egyéniségéhez is méltóan. Láttunk egy gondosan készített családtörténeti filmet, ez azonban nem tetszett. Az Arany János versében szereplő szegény jobbágy családfája is az szülőkig megy vissza, az lenne meglepő, ha nem így lenne. A név kötelez, mondja a film alcíme, de a tisztesség, az emberség legalább ennyire. Az kétségtelen, hogy akinek szerencsétlenségére elei között egy Caraffa, Haynau - közelebbi példát is mondhatnánk - van, nincs oka a kérkedésre, jóllehet igazán nem tehet róla. Igaz, dicső ősét sem választja senki, az egyetlen, amit tehet, hogy igyekszik méltó lenni hozzájuk. A Széchenyi-család ősei között nincs, aki különösebbben kiemelkedett, katonáskodtak, vagyont gyűjtötteki, mint annyian, kikerült közülük egy főpap is, de más főrangú családoknál is így volt. Az apa, Széchenyi Ferenc méltó figyelmünkre, mérhetetlen vagyonával a köz javát szolgálta, támogatta az irodalmat, a családi dicsőség azonban István fiában emelkedik magasra. Székely Orsolya filmje misztikus távlatokat akart adni a család- történetnek, a mai szereplők időnként sejtelmes fényben lépnek elénk, miközben azon fáradoznak, hogy megrajzolják a családfát, ami felesleges igyekezet, mert minden lexikonban, szakkönyvben megtalálható. Szabó György és Hajdufy Miklós 1971-ben készült filmje, a Széchenyi meggyilkoltatása a régi gyanút járja körül: Széchenyi nem lett öngyilkos, hanem eltették láb alól. A legendákban mindig lappang valami reménység is, mert Zrínyit talán mégsem a vadkan ölte meg, Rudolf trónörököst pedig kegyetlen apja lövette agyon. A filmben Széchenyi éppen csak jelen van, az ő sorsán keresztül jelenik meg a hatalom a maga gátlástalanságában. A hatalom birtokosát általában az jellemzi, hogy fél, igyekszik félreállítani mindenkit, akiben veszélyt szimatol. A Döblingbe menekült Széchenyi ráadásul nem is potenciális, hanem valódi ellenfél, aki átlát a hatalom ármányain, megtalálja a rejtekutakat, hogy külföldre csempéssze leleplező iratait. A lélekrajz hibátlan, a hatalom ilyen, az egykori titkosrendőrség így dolgozott. Széchenyihez művei visznek igazán közel - két ilyen műsort is láthattunk. Naplója ma is izgalmas olvasmány, megszívlelendők lehetnének Béla fiához írt intelmei, s nyugtalan életének fontos dokumentuma levelezése, feleségével, barátaival, vagy akár a Görgen-házaspárral, Döblingben. Az ellentétek jellemzik: tevékeny, kifogyhataian a tervekből, ugyanakkor állandóan kétségek gyötrik, már egész fiatalon az öngyilkosság lehetőségét fontolgatja. Romantikus hős, Byron rá is hat, mint ebben a korban mindenkire, Goethére éppúgy, mint Puskinra vagy Aranyra. A tenni- vágyás nem hagyja nyugton, a lóverseny épp úgy foglalkoztatja, mint a hengermalmok vagy a sörgyártás ügye, hajót, hidat épít, szívügye a kaszinó, de ott van az agráregyletben is. Jó gazda, Döblingben is maga intézi hatalmas gazdasága üygeit, tudta nélkül nem történik semmi, az országban sem, mert a döblingi tébolyda politikai központ is, ahol a kor minden jelentős személyisége megfordul. Hihetetlenül gazdag élet s a család gyászjelentése joggal mondja, hogy „hőn szeretett hazája s nemzete javának s dicsőségének” szentelte. Az évforduló fáklyái kihunytak, az ünnepségeknek vége. Jó lenne, ha Széchenyi szelleme itt maradna köztünk, vigasztalva és biztatva. Csányi László „Scarlett-hadművelet” Végre elérkezett a nagy nap: a múlt héten szerdán 40 országban lezajlott az 1988 óta gondosan és a legnagyobb titokban előkészített „Scarlett- hadművelet” - megjelent Magárét Mitchell világhírű regényének, az „Elfújta a szél”-nek folytatása, Alexandra Ripley amerikai írónő tollából. A hamburgi Hoffmann és Campe Kiadó 200.000 példányban dobta piacra a 780 oldalas, „Scarlett” című eposzt, egyidejűleg a párizsi Belfond és a new yorki Warner Books kiadókkal. A könyv megjelenésének előzményeihez tartozik, hogy Alexandra Ripley 1988-ban megkapta a szerzői jogot a Mitchell örökösöktől a folytatás megírására. Az amerikaiak a tőlük megszokott gyakorlatiassággal „GWTW”-kódnévvel indították el a vállalkozást. (Gone with the wind). Margaret Mitchell regénye 1936-ban jelent meg először. Rövidesen 27 millió példányban kelt el 37 országban, s a Biblia után a legsikeresebb könyv lett. 1939-ben megfilmesítették, a főszerepeket Vivien Leigh és Clark Gable alakította. A francia Belfond Kiadó egyelőre 170.000 példányban jelentette meg a „Scarlett”-et, de arra számít, hogy azonnal megkezdi az utánnyomást és az év végére 250.000 példányt ad el belőle. A francia terjesztés - mint az AFP beszámol róla - a legnagyobb titokban történt. A Bel- fondnak szeptember 16-ig kellett leszállítania a példányokat Maurepas-ba, az Hachette óriás könyvforgalmazó központjába, ahonnan szeptember 18-tól kamionok egész ármádiája vitte a könyveket az ország minden részébe. Szeptember 25-ig, a „J-napig” ahogy a franciák a megjelenés napját elnevezték, minden szinten a legszigorúbb titoktartás volt kötelező. Nagy-Britanniában a Macmillan, Olaszországban a Rizzoli, Spanyolországban az Edicio- nes B, Japánban pedig a Sin- csosa Kiadó forgalmazza a regényt. Különösen nagy várakozás előzte meg a regény megjelenését az Egyesült Államokban. New York, Washington és természetesen Atlanta (ahol az „Elfújta a szél” cselekménye játszódik) könyvesboltjaiban ezrek és ezrek rendelték meg előre a „Scarlett”-et. „Mindenki tudni szeretné, hogy mi lett a sorsa Scarlettnek és Rhettnek” - nyilatkozta Atlanta legnagyobb könyvesboltjának vezetője. Már hetekkel előbb ezernél is több kötetet előjegyeztek és kifizettek az érdeklődők. Az írónőt, Alexandra Ripleyt a hét végére várták Atlantába, nagyobb szabású ünneplésre azonban nem került sor ebben a déli városban, amely a Dél újjászületése jelképének tekinti magát és amelynek élén néger polgármester áll. Felmerült a gondolat, hogy helyreállítják Margaret Mitchell házát, a terv azonban élénk vitát váltott ki. Mint Mabel Thomas, a városi képviselőtestület tagja kijelentette: „Ennek a lakóháznak talán van történelmi érdekessége, de az amerikai négereknek ne kelljen hozzájárulniuk felújításához. Nincs szükségünk a múltbéli igazságtalanságok újabb jelképére”. „Az a jó szándék, amely Margaret Mitchellt 1930-baan valószínűleg áthatotta, 1990-ben már fajüldözőnek tűnhet” - jegyezte meg Gary Fine, a Georgia Egyetem szociológusa, hozzátéve, hogy a regényben a fehérek atyáskodóan bánnak a négerekkel. Kijelentette: „Atlantának problémája van történelmével. Négerek és fehérek nem azonos módon ítélik meg elődeiket és a legjobban úgy lehet kilábalni ebből a nehézségből, hogy a jövőbe tekintünk”. Georgia állam egy demokrata párti néger kongresszusi képviselőjének közeli munkatársa, aki kérte, hogy ne nevezzék őt meg, rámutatott, hogy Atlanta vezetői négerek és az „Elfújta a szél” folytatásának megjelenése nem igazán olyasmi, ami lelkesítené őket. „A Dél felszabadítása a szabadság és a demokrácia győzelme volt és minden bizonnyal nem valami borzalmas dolog, amilyennek a regény feltünteti. Éppen az ilyen könyvek, amelyek romantikus képet festenek a rabszolgaságról, az okai annak, hogy az amerikai négereknek problémájuk van az image-ukkal”-jelentette ki. Könyvet a könyvesboltból Király Attila átváltozásai „A katonák kötelessége a halál” (Vecsey Zoltán egyik illusztrációja) Tolna kisváros. Ritkán avat költőt. E ritká pillanatok egyike érkezett el most, ’91 szeptemberében, amikor megjelent Király Attila első kötete, az Átváltozások. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. A költözőmadarak felcihelődtek, az órák ketyegtek, a meteorológiai nyár lazán búcsút intett a csillagászatinak, és a környékbeli könyvesboltok kirakataiban megjelent egy kis, halványkék kiadvány. Verseket tartalmaz. Szépeket és jókat. Gondot-okozókat. Vagy inkább: elgondolkodtató- kat, érzelmeket, indulatokat felszabadítókat, emócióra, empátiára ingerlőket. A költő elénk tárja létének belső történéseit, menetelésének, szakadatlan átalakulásának, átváltozásainak elcsíphető pillanatait. Rólunk szól, miközben magáról szól, ahogy az már ebben a „szakmában” illik. Király Attila 26 éves, Tolnán él, és Faddon dolgozik, tanítóként. Vele együtt végzett a szekszárdi főiskolán (87-ben) Vecsey Zoltán is. Az ő remek illusztrációi díszítik a kötetet. A könyv magánkiadásban látott napvilágot. — Mért nem kerestél kiadót? — Minek? Akkor még sehol se tartanék. Sorbaállni, várakozni, beleszólna ez-az-amaz.. . így meg nagyon rövid időn belül három hónap alatt elkészült. — Rentábilis lesz? — Veszteséges. — Akkor miért csinálod? — Meg szeretném mutatni, hogy mégis lehetséges. És kíváncsi vagyok arra is, hogyan reagál az értelmiség, illetve akad-e egyáltalán valaki, aki reagál, legalább hivatalból, ma az ilyesmire. — Hogy észre veszik-e a valódi értéket? — Igen. Nyugaton már üzlet a költészet, s előbb-utóbb itt is az lesz. Nevet kell szerezni, s futtatják a sztárokat. Kérdés persze, hogy ki hogyan viseli azt, ha túl sokan élnek meg őbelőle...-WyÚjra divatba jöttek a salemi boszorkányok Ugyan melyik európai városnak jutna az eszébe, hogy a Középkorban a falai közt lezajlott boszorkányégetésekre emlékezve egy teljes esztendőn át a legkülönfélébb rendezvényekkel hívja fel a figyelmet történetének erre a sötét foltjára? A Massachusetts állambeli, Bostontól északra fekvő tengerparti városka, Salem ezzel szemben semmiképpen sem akarja elszalasztani az alkalmat, hogy emlékeztessen: háromszáz évvel ezelőtt, 1692-ben tömegpszichózisként jelentkezett a boszorkányüldözés. Több mint kétszáz ember - többségükben nők - ellen emeltek vádat. Közülük 19-et felakasztottak, egyet halálra köveztek, hárman pedig a börtönben haltak meg. Most szeptemberben megkezdődtek a szimpóziumok, előadások és kiállítások, hogy bemutassák sötét múltját ennek a csinos kis városnak, amely a 19. század közepéig fontos tengeri kikötő volt. Azóta főleg a turizmusból él, és a túristák nagy számban látogatnak a „boszorkányvárosba” - ahogy Salem magát nevezi. A városka rendőrei seprűn lovagoló boszorkány képét viselik egyenruhájukon és ugyanez az embléma díszeleg a Salem Evening News címoldalán is. Salem és a boszorkányok kapcsolata minden amerikai számára jól ismert, már csak Arthur Miller világhírű drámájából is. Miller most jelentős szerepet kap a salemi rendezvényeken. A figyelem középpontjában természetesen a túristák állnak. Jövőre több mint egy millió látogatóra számítanak Salem- ben. A fő attrakció a boszorkánymúzeum, ahol dramatizálva elevenítik fel - nagyobbrészt teljes sötétségben - a boszorkányidők világát. A harmincnyolcezer lakosú városka mintegy kétezerötszáz polgára ugyanis tagja a „Boszorkányszövetségnek”, amely különböző rituális szertartások segítségével nemes célokra akarja felhasználni a varázslatot. „Nem áldozunk fel állatokat vagy embereket, nem iszunk vért és nem eszünk meg kis gyermekeket” - mondja Laurie Cabot, aki szereti magát „Salem hivatalos boszorkányának” nevezni, és akinek az üzletében mindaz kapható, ami a boszorkánykodáshoz szükséges lehet.
