Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

10

PÚJSÁG

1991. október 5.

Az újságokban sok az idegen szó

Dr. Benczédy József egyetemi tanár mondott ünnepi beszédet Tolnán a Széchenyi- emléktáblánál, a nagy magyar születésének kétszá- zadik évfordulója alakalmából. A nyelvészprofesszort régi osztálytársainak, gyerekkori barátainak gyűrűjéből kértük rövid interjúra.

— A Széchenyi Társaság vette oltalmába a mi lapunkat, az Édes Anyanyelvűnket, így aztán jómamgam is, illetve az egész szerkesztőbizottság a társaság tagjává vált, annál is inkább, mivel Széchenyi eszmevilágát ápolni, képviselni, hirdetni lapunkban is örömteli kötelesség.

— Egy nyelvész és profesz- szor számára mit jelent, milyen üzenetet hordoz Széchenyi életműve?

— Bennünket, nyelvészeket érthetően Széchenyinek a nyelvvel kapcsolatos dolgai foglalkoztatnak. Közismert, hogy az Akadémiát ő alapította, kevésbé az, hogy ez az intézmény kifejezetten a magyar nyelv szolgálatára jött létre. Művei abból a szempontból is nagyon érdekesek, hogy szerzőjük milyen úton, hogyan jutott el az anyanyelvhez.

— Gyermekkorában még nem tudott magyarul.

— A dajkájától már akkor tanult valamit magyarul, de mint az akkori főnemesek általában, németül, franciául beszélt és főleg ezt a két nyelvet használta, amíg tiszt volt. Mint tudjuk, részt vett a lipcsei csatában. Azután azonban nagyon tudatosan készült arra, hogy a magyar nyelvet minél tökéletesebben elsajátítsa, tudatosan vállalta magyarságát, hazafiságát, egész életét erre szánva. Különösen érdekes, hogy például csatlakozott a nyelvművelésnek akkor a korszerű szárnyát képviselő neológusokhoz, alkotott is egy-két új szót. Nevéhez fűződik az ön megszólítás elterjesztése. Ezt nem ő találta ki, hanem átvette egy barátjától, aki a hozzá írott levelében használta. Még a kegyelmeddel szemben is ezt részesítette előnyben, nagyon tudátosan terjesztette, ma már tudjuk, hogy milyen sikerrel. Szerepet játszott tehát a nyelvújításban, de abban még aktívabb volt, hogy a magyar nyelv fontosságát támogatta később is, nemcsak 1825-ben, amikor az AkaDr. Benczédy József

démiát megalapította egy évi jövendelmének egy évi kamatait felajánlva a nemzetnek. Mint tudjuk, az intézmény a működést 30-ban kezdte meg. Ennyiben Széchenyi a nyelvészeket is egyre jobban érdekli. Talán valamelyest kitűnt a megemlékezésből is, hogy mit jelent az ember, a tanár számára Széchenyi, akinek az életműve valami csodálatos dolog. Egy tanár számára mi lenne fontosabb, mint a kiművelt emberfők sokasága? A mostanában szerzett sok keserű tapasztalat ellenére sem szabad feladni a reményt, hogy a nemzet egyszer eljut ennek megvalósításához. A hazaszeretet, a magyar nyelv szeretete, a haladás gondolata, megint- csak rokonként hagzik minden pedagógus számára, hisz aki a jövő nemzedékét neveli, az a haladást szolgálja.

— Húsz évvel ezelőtt az újságíró iskolában, ahol Ön a stilisztika tantárgyat tanította, s Nyelvművelő tanácsok alcímmel könyvet is írt nekünk, szó esett sokmindenről, így például a nyelvtan, a helyesírás reformjáról.

— Szívesebben beszélnék a nyelvi nevelés reformjáról, amiről húsz évvel ezelőtt éppen olyan aktuális volt beszélni, mint most. E tárgykörben sok okos ötlet, program született, s egy részük megvalósulóban is van. A helyesírási szabályzat új kiadása elkészült 1985-ben, s most kapaszkodjon meg, ebben az volt a reform, hogy nincs reform, nincs semmi lényeges változás. Mindenki reformot várt, s azt, hogy fölforgatjuk a helyesírást. Nem ez történt, a közönség körében volt ilyesfajta várakozás. Végül is két változást vezettünk be, az egyik a szélesebb közönséget is érinti, hogy a hidak nevéből töröltük a kötőjelet, a másik pedig, hogy a „dz” kettőzött alakjának az elválasztása most már követi az összes hosszú mássalhangzó elválasztásának logikáját. Ennyi. A többi rendezés, korszerűbb megfogalmazás.

— Egyre több az újság. Sok közülük korszerű technikával készül. Mi a véleménye a mai sajtónyelvről?

— Nehéz helyzetbe hoz, ez

óriási terület, erről legszívesebben egy egész este beszélnék. Mit mondjak ilyen nagyon rövid idő alatt? Ami a mai sajtó nyelvét illeti, borzasztó sok benne a pongyolaság. Az ember azt hitte volna, hogy a rendszerváltozást követően, amikor az újságírók szabadon írhatják a véleményüket, eltűnnek a bürokratikus, a hivatali zsargonra jellemző kifejezések. Nem ez történt. Nincs összefüggésben a rendszerváltással, legfeljebb nagyon picit, annyiban, ameny- nyiben most fontosabb a nyugati orientáció, hogy rettenese- sen sok - kicsit még több, mint régen - az idegen szó. A nyelvészek legnagyobb

gondja, a sok feleslegesen használt idegen szó. A harmadik: meglehetősen sok a hétköznapi beszédre, az úgynevezett társalgási nyelvre jellemző fordulat, az irodalmi nyelv rovására. Attól tartok, hogy az újságírók egy része nem ismeri jól a nyelvet, és ezért hibásan használ szókapcsolatokat. Olyanokra gondolok, mint a hibát elkövet helyett a hibát vét. A helyesírás sajnos semmit nem javult, ugyanúgy pontatlan, hibás a központozás, hiányoznak a vesszők, kérdőjel helyett pontot tesznek. A felkiáltójel eltűnt a sajtóból! És mégegy, amit a végére hagytam, az elektronikus szedéssel függ össze, hogy rengeteg az elválasztási hiba. A gép mechanikusan dolgozik, nem lehet arra megtanítani, hogy az összetett szavakat helyesen válassza el. Most már az országos napilapokban is megjelent, hogy va-sút. Erre a gép kezelőjének kellene figyelnie.

— Köszönöm szépen a beszélgetést.

Ihárosi Ibolya Fotó: Ótós Réka

„Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János)

Vajon mit akarhattak?

Egye gyakrabban esik meg, hogy az ember hall vagy olvas valamit, külön-külön még érti is a szavakat, de egyszerűen képtelen kitalálni, vajon mit akartak mondani. Ilyenkor vagy nem törődik az egésszel, vagy nyomozásba kezd, hátha megtudja, mi az igazság. Ilyen kutatásra hívjuk most a Tisztelt Olvasót néhány - a közelmúltban született - mondat és kifejezés vizsgálatával.

Nem kis fejtörést okozott például a hallgatónak a Kossuth Rádió szeptember 17-i reggeli adásában ez a szószövevény:

.....betegség vonatkozásában

i

s egy nagyon jó ellenállású hibrideknek tekinthetők'. Teljes a zűrzavar: ha egy, akkor minek utána a többes szám, ha jó ellenállású, akkor miért nem ellenálló, s miért valaminek a vonatkozásában, miért nem egyszerűbben és érthetőbben a betegségnek ellenálló, végül pedig minek a feltételes mód, miért a bizonyosság helyetti bizonytalanság? Megannyi kérdés - válasz nélkül. Ugyanitt hangzott el a szintén megválaszolhatatlan, fölfoghatatlan kérdésszerű kijelentés; amelyben „a hiányzó települések ivó- vízellátása" került szóba. Ha egy település nincs, akkor hogyan láthatják el vízzel? Ha van

település, de nem kap vizet, akkor miként lehet ez vízellátás?

A Heti Magyarország három nappal később két feladványt is közzé tett. Az egyik ártatlanul így hangzik: „Azt javasoltuk, hogy az egyes borvidékek egy nagy rendezvénysorozat keretében jelentkezzenek. Adottságainál fogva Tokaj lehetne ennek a nesztora". Azt még ki lehet találni, hogy az egyes fölösleges a borvidék előtt, de vajon milyen adottságok szükségesek ahhoz, hogy Tokaj nesztorrá legyen? Nesztor Homérosz halhatatlan eposzában a legidősebb, legbölcsebb király. Igaz ugyan, a bölcsességhez kellenek képességek, de a nesztor ezt nem jelenti, hanem csak a társaság legöregebb tagját. Ez viszont nem képességek kérdése. Mit akarhattak mondani? Elárulom: azt, hogy Tokaj lehetne a borvidékek közös ügyében az intézkedő, végrehajtó, azaz a többiek gesztora. Mi lett volna, ha egyszerűen azt írták volna: ezt Tokaj vezethetné?!

A másik itt lelt kifejezés szerint Kossuth Lajos „a demokratikus magyar Risorgimento" géniusza volt. Ilynekor dől hátra elégedetten a magyar olvasó foteljében. Ez igen! Mit is jelent

a Risorgimento? Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint olasz történeti fogalom, „az Olaszország egységesítéséért, az osztrák elnyomás lerázásáért küzdő, haladó bur- zsoá nacionalista mozgalom kora”. Tessék ez elé odatenni a két jelzőt. Aztán ne tessék csodálkozni, ha semmi értelme nem lesz. Sikerült viszont elkerülni a reformkor és a forradalom kifejezéseket.

Két héttel előbb ugyancsak ez az újság jutatta csemegéhez a szép kifejezések ínyenceit, amikor az írta: „Ő sem a levegőbe beszél, hanem a zsebére”. Ejha! Az elsőt értem, a másodikat nem. Nem csoda, mert lehet valakinek a szívére beszélni, lelkére beszélni, de zsebére? Eszembe jut az orosz közmondás: „Közel van a könyököd, mégsem haraphatod meg!” így áll a helyzet a zseb- rebeszélésse\ is. Ez utóbbi, magam alkotta szó felidézi bennem a Magyar Nemzet augusztus 15-i számának egyik címét: „Folytatódott a túszalkudozás". Mi ez? A túszoknak az alkudozása? Dehogy. Pedig ez jut először eszünkbe. Ne alkudozzunk, jobb, ha nem kell találgatnunk, mit akarhattak.

Dr. Töttős Gábor

írás közben

(Stiriában) Sándor István, akiről irodalomtörténeteinkben alig esik szó, Nyitra melletti birtokos volt, de a földművelésnél jobban érdekelte a tudomány. Babits szóhasználatával élve magántudósnak mondhatjuk. Ő írta az első magyar útikönyvet, ami Győrött jelent meg 1793-ban, ilyen címmel: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. Élvezetes könyv, mert Sándor István uram mindent följegyzett, járt légyen Velencében, Párizsban vagy Londonban. Ismeri a városok múltját, nevezetességeit, van véleménye a kormányzásról, az örömlányokról, a lombardiai sajtról.

Stájerországról is, ahol ebben a szép őszben utazgatunk, volt szava. Leírja földjét, hegyeit, folyóit, megtudjuk, hogy „jó baromtenyésztő föld”, ám „a német stájereknek goromba német nyelvek vagyon”, amit én is tanúsíthatok. Eleink inkább Stiriának hívták, többször megfordultak a hegyek között, IV. Béla egy osztozkodás alkalmával meg is kapta, de rövidesen a Habsburg birodalom része lett s az is maradt a legújabb időkig. Ennek következtében magyar bakák gyakran masíroztak a havasok alatt, de manapság már csak magunkfajta jámbor utasok járnak erre, természetesen fegyvertelenül, tehát nem teszünk kárt senkiben, az erdők vadjaiban sem, bár azok ezt nem is sejtik, ihol ez a fajdkakas is milyen idegesen menekül előlünk.

Egy magyar is utunkba akad. A falusi kocsmában a jóképű pincérfiú, meghallva amint egymás között beszélünk, szemérmesen mondja, hogy érti a szót, lévén maga is magyar. Kiderül, hogy politikai menekült, ilyen címen kapott menedéket és tartózkodási engedélyt. No igen, mert erdélyi, szülei megálltak Magyarországon, ő tovább jött, s most egy stájer faluban pincérkedik. Megtanult németül, utána stájerül, s köszöni, megvan. Honvágy? Erre nem szabad gondolni, mert akkor elfogja a keserűség, egyébként lassan hozzászokik az itteni élethez, mit tehetne egyebet? Magyarnak tudja magát, mi pedig arra gondolunk, hogy eggyel ismét kevesebben vagyunk. Aztán majd feleségül vesz egy stájer lányt, a gyerekei már csak azért jönnek Magyarországra, hogy megkeressék nagyszüleik sírját, s legföljebb térképről tudják, hogy hol van Érdély.

Stájer menyecske pedig van jócskán, lehet választani közülük, szorgalmasak, csinosak. Kisfaludy Sándor ugyan, amikor erre vonult Itáliába, úgy látta, hogy „az ausztriai nőnemnek nyaka vékony, hosszú; a stíriainak vastag és golyvás”. Én is gondosan megnézem a nőket, de semmi nem igazolja a sümegi poéta megfigyelését. Igaz, közben egészen más menyecskére gondolok, arra, akiről népdal szól,

szeretetre méltóan kedves és illően pajkos. A „stájeri menyecske” - ez a vers címe - idegen földre érkezik, Magyarhonba, szép kese lován, melynek útközben „négy lábáról a patkó lehullott” illetve azért egy maradt.rajta, de az is „lötyög”. Sebaj, ihol a kovácslegény, a magyar fé- fivirtus büszke példája, s a stájeri menyecske legott megszólítja: Kovácslegény, édes rózsám, szorongasd meg rajta. Több se kell a legénynek, mert ért a szóból s készségesen felel:

Meg is szorongatom,

Meg is kopogtatom,

Barna-piros két orcádat Meg is csókolgatom.

A stájeri menyecske azonban nem éri be enyivel, erősen biztatja a legényt, hogy ne kímélje erejét, ha már ilyen hosszú utat tett meg, közben azért férje is eszébe jut, aki ugyan ezzel nem fog dicsekedni:

Sokáig szorongasd,

Sokáig kopogtasd,

Odahaza az uramat Jól megvárakoztasd.

A kovácslegény derekas munkát végzett, mert a stájeri menyecske sápadtan, széde- legve érkezik haza s a vers is kérdezi: mi baja szegénynek? Ugyan, mi baja lenne, ő pedig önérzetesen mondja:

Nem vagyok én beteg,

Csak a ló rázott meg,

Barna-piros kovácslegény,

Szerelme ártott meg.

A többit bízzuk rájuk. A férj persze kérdőre vonja feleségét, mert az rendjén van, hogy a ló patáján újdonsült patkó, de mit lófrál annyit az asszony, a végén még valami rímfaragó versbe is szedi, ha ugyan a stájeri férjnek ilyesmi megfordul a fejében. Morog magában, aztán megfeji a kecskét, mert rendnek kell lenni, azt pedig már Sándor István uram is feljegyezte, hogy a stájeri nép kiváltképp szorgalmas. Aztán az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. A stájeri menyecske néha felriad álmából, lerúgja magáról a vastag dunnát, kimegy a ház elé, nézi a hideg csillagokat, s találgatja, hogy merre is van Magyarhon. A férje, akit megvárakoztatott az izmos kovácslegény, szuszogva alszik s duzzadó tőgyű kecskékről álmodik, a stájeri menyecske pedig egy őszi napon elzarándokol a pöllaubergi kegytemplomba, buzgón imádkozik az angyalok királynőjéhez, aki kegyesen elmosolyodik, jelezve, hogy bűneit már régen leírták, menjen haza békével. A kalandból végük csak egy vers marad, én is erre gondolok, amikor megállunk a kegytemplom előtti kis téren, s letekintünk a mélybe. Integetünk is, mert az útka- nyarban lányok jönnek, csapatban. Sok szerencsét, stájeri menyecskék! Csányi László

Színes húrok

Magyar zenepedagógiai módszer - Finnországból

Az idei Kodály szeminárium egyik különleges programja az a kurzus volt, amelyet a vonóstanítás két nemzetközi hírű szakembere, a két évtizede Finnországban tevékenykedő Szilvay Géza és Szilvay Csaba vezetetett. Színes húr című tanfolyamukon a hegedű- és vonóstanítás speciális módszerével ismertettek meg több mint félszáz hazai hangszertanárt. Szilvay Gézát a többi között arról kérdeztük, a nemzetközi hírű, magyar zenepadagógiai módszer miért és hogyan született meg éppen Finnországban?

— A finn kapcsolat családunkban már tradíció; először egy zeneakadémiai ösztöndíjnak köszönhetően édesapánk kötött bensőséges barátságot az országgal s kultúrájával. 1975-ben Csabával mi is elnyertük a Zeneakadémia ösztöndíját. Az egy év elteltével felkértek, maradjunk még egy szemeszterre. Közben véglegesen beleszerettünk a tanításba. Mai fejjel visszagondolva, ez valószínűleg a nagyon gyors eredményeknek volt köszönhető. Igen rövid idő alatt olyan kitűnő színvonalú zenekar született, és annyi tehetséges gyermeket indítottunk, hogy boldogság volt a munka. Mindennek ellenére 1984-ig minden évnek úgy indultunk: ez lesz az utolsó, jövőre úgyis megyünk haza.

— Kapcsolatban maradtak a magyar zenei élettel?

— A 80-as évek eleje óta járunk haza rendszereién koncertekre, szakmai találkozókra. 1981-ben, a Bartók centenárium alkalmából léptünk fel a Zeneakadémián, 1982-ben pedig a teljes, hatvan tagú zenekarral adtunk ugyanitt és a Magyar Rádióban hangversenyt.

— Hogyan jellemezhető a mostani kurzusok középpontjában álló hangszertanítási koncepció?

— Amikor Finnországban tanítani kezdtünk, nagyon sok kisgyermeket kaptunk. Megfelelő módszertani felkészítéssel indultunk ugyan itthonról, de azért sok meglepetésben is volt részünk. Nem ismertük például a szakterület új nemzetközi áramlatait. Azt sem tudtuk, hogy sok helyen már négyéves korban indítják a hangszertanítást. Gondban voltunk, hogyan egyeztessük ezt össze a kodá- lyi alapelvekkel, amelyek a többi között kimondják; a gyermek kezébe ne adjunk hangszert, mielőtt meg nem tanítottuk írni és olvasni. Úgy gondoltuk, ha már ezzel a korosztállyal kell kezdenünk, a zenei írás-olvasás korhatárát kell valahogyan lejjebb szállítanunk. Részletesen kidolgoztuk, hogyan valósítható ez meg. Azt hiszem, a végeredményben még a kodályi koncepció ortodox hívei sem találhatnak kivetnivalót. A legjobb 5-6 évesen, de nem késő 8 évesen sem elkezdeni a hangszertanítást. Szeretném a magyar kollégákkal megismertetni azokat a speciális fogásokat, mesterségbeli titkokat, amelyek a kisgyerekekkel való foglalkozást megkönnyítik, hatékonnyá teszik.

— Az állványokon színes fedelűek a speciális kották borítói. A kurzus címében viszont a húrok színesek.

— Módszerünk lényegében kihasználja a kisgyermek vonzódását a színekhez. A Magyarországon és Európa más országaiban használatos, az ötvenes, hatvanas években íródott hangszeriskolák legalább nyolcéves gyerekeknek nagyon jók, de túl szárazak a kicsiknek. Hivogatóbbá, sokkal játékosabbá próbáltuk tenni a hangszeroktatást a többi között azzal, hogy a húrokat négy alapszínnel helyettesítettük, így a gyerek a színre szín elve alapján kezdi meg az olvasást.

Nem induláskor tűztük Kodály nevét a zászlónkra, hanem menet közben, amikor felfedeztük, hogy eredményeinknek egyre több közük van az otthoni alapokhoz. Végül is a szolfézst transzponáltuk át hegedűre és csellóra. Amit akkor, s ott a kényszer szült. Módszerünk legfőbb erénye a többihez képest: párhuzamosan fejlesztjük a hangszertechnikát, tréningez- tetjük a gyermek hallását, gazdagítjuk tudását és emócióit. A Színes húrok módszere lényegében hű Kodály ideájához, mely szerint jó zenész, akinek a keze, a feje, a szíve és a füle egyformán kiművelt. A tanításban is e négy elem állandó egyensúlyát igyekszünk megteremteni. Már a-harmadik generációt tanítjuk saját metodikánk szerint. Legelső tanítványaink között ma már szép számmal akadnak kitűnő szólisták, zenekari muszikusok és tanárok.

Károlyi Júlia