Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
1991. október 5. PÚJSÁG 5 éves korukban cselédnek küldték, hogy ott tanulják meg a háziasszonyi teendőket. 20-30 kilométernél messzebb nem adták a lányt, így rendszeresen látogathatták őket. A mindennapi munkában egy-egy ünnep, vagy lakodalom jelentett eseményt. Ilyenkor messze vidékről is hazatértek a fiatalok az esti táncmulatságra. Románbunyaiak mesélték, hogy a fehérre meszelt gyümölcsfákkal, virágoskertekkel díszített portákon szívesen látták vendégül őket is, - a két falu népe békességben élt egymással. Az első időkben a falu papjai oktattak, 1898-ban fogadott a község tanítót. Bunya- szekszárdon 1910-ben nyitottak állami iskolát. 30 körüli tanulójával lassan hat osztályossá fejA megkapaszkodás Bunyaszekszárd főutcáján ... Térképeken és századfordulós helynévtárakban még fellelhető ilyen nevű település - Bu- nya-Szegszárd, Bunyaszegszárd, Bunyaszekszárd - de levéltári források és helytörténeti leírások híján alig tudtunk róla valamit. Pesty Frigyes közölt néhány sort 1882-ben, tőle vette az adatokat a Révai lexikon. Őt idézi Mező András is, aki A magyar hivatalos helységnévadás című munkájában (1982) említi érdekes példaként Bunyaszekszárdot, mint erre Solymár íme helytörténész volt szíves a figyelmemet felhívni. A Tolnavármegye és a Közérdek című megyei lapban Bunyaszekszárdról küldött levelet olvashatunk 1913-ból, szövege megtalálható dr. Töttős Gábor történelmi séták Szekszárdon című könyvében is (1986). A felsoroltakból annyit tudhatunk meg, hogy 1866-ban mintegy 50 család kerekedett fel Tolna megyéből és a hajdani Krassó-Szörény vármegyében új települést alapított Bunyaszekszárd néven. Ennyi év után, megkésett látogatóként járva a 125 évvel ezelőtti telepesek nyomában, kiderült, hogy Bunyaszekszárd több mint tíz éve nem létezik. Története már csak nehezen kutatható emlék. Segítőkész embereknek köszönhetően azonban utunk során régi feljegyzések, anyakönyvek kerültek elő, a falujukra visszaemléke- zők pedig választ adtak sok kérdésünkre. A letelepedés Hogy jött létre ez a kis település és miként alakult a sorsa? Az 1860-as években egyik baj érte a másikat Tolna vármegyében. Gazdasági válság, aszály és árvíz nehezítette az itt lakók életét. Különösen a földnélküliek megélhetése vált nehézzé. Ilyen földnélküli szegény családok voltak azok, amelyek Székely György vezetésével indultak el új otthont keresni. A szekszárdi és környékbeli 54 család -47 magyar, 5 német, 1 szerb és 1 zsidó - nem találomra vágott neki az útnak. Egy lipovai zsidó fakereskedő közbenjárásával 908 kat.h. birtokot vásároltak a Maros és a Bega folyók vízválasztó, hegyes-dombos vidékén Szívó (helyenként Sivó) Béla kecskeméti lakostól. 15 ezer forint volt a kialkudott ár. A Szekszárdtól kb. 400 kilométerre fekvő birtoköt ma is nehéz megközelíteni, a 2/3 részt erdő nem ígért könnyű megélhetést. Nagyobb település a 13 kilométerre lévő Facsád, onnan kellett felkapaszkodni az új telepesekkel szomszédos Bunyáig. Bunea-Mare - Nagybunya - régi román falucska, már 1440-ből vannak róla datok. Az új honfoglalók érkezésekor több mint 600 lelket számlált. Ettől kezdve csak Románbu- nyának nevezték, kövesútja és villanya sohasem ért el a mintegy 500 méterrel arrébb épült Bunyaszekszárdig. A kis magyar községet 10 kilométeres körön belül, nehezen járható erdei utakon megközelíthető őt román falu vette körül. Évszázados megmaradása tiszteletet érdemel. Rácz Károly szapárifalvi lelkész 1884-ben idézi az anyakönyv első bejegyzését: „Ezen helvét hitvallású egyházacskának tagjai 1866-ik év tavaszán költöztek ide ezen mostani lakhelyükre.” Bunyaszekszárd a telepesek vezetőjének, székely Györgynek köszönheti a nevét. Javaslatára összekapcsolták az új otthonnal szomszédos község és a szülőföld megyeszékhelyének nevét. Románul Bunea-Mica - Kisbunya, de falujukat csak Magyarbunyaként emlegették. Székely György lett az első választott bíró is, 50 holdon gazdálkodott és bölcsen irányította a kis községet, amíg az örökáron vásárolt földek részleteit fizették. Nehéz esztendők következtek. Ki kellett irtani az erdőt, ekét ereszteni a sose művelt földbe, házat, iskolát és templomot építeni, ivóvíznek kutat ásni. Amíg a sárházak elkészültek, gödörlakásokban sátor alatt laktak. A magyar kormány 1870-ben ismerte el az új települést. Széles főutcáján és a két keresztutcában 60 félholdas belsőtelket mértek ki. A magukkal hozott pénz hamar elfogyott, az első években még jól termő föld adott némi bíztatást. Voltak, akik megbánták, hogy itthagyták a kényelmesebb uradalmi cselédsorsot, néhányan vissza is szivárogtak. így tett, igaz más okból, 1871-ben Őri Istvánná is, - talán a férje volt a bunyaszekszárdi temető első lakója. Faddon telepedett le két gyermekével, leszármazottai ma is ott élnek. Később is voltak visszaérkezők, többnyire Békés megyei bevándorlóknak adták el ingatlanaikat. Nem tudjuk, hogy pontosan hány főt számlált az ötvennégy telepes család, Románbunyai ház lődött. Más kulturális intézmény vagy egyesület nem működött. Az iskolán kívüli népművelésnek Schreiner Dániel tanító úr adott lendületet. A harmincas évek elején addig jutottak, hogy cserepes kultúrház várta az építkezés befejezését. Bár az iskola magyar tagozatú volt, 1936-tól román anyanyelvűek tanítottak az I. osztálytól kezdve. A magyar nyelv ápolását az iskola 15-20 kötetes könyvtára szolgálta és néhány újság, amelyeket a helybeliek szívesen olvasgattak. Templom és temető Útunk közben sokat mesélt falujáról a Lúgoson élő Szabó János, nélküle meg se találtuk volna Bunyaszekszárd helyét. Ma egyetlen ház sincs. Végigsétálva szülőfaluja „főutcáján”, rámutat egy-egy fára és neveket sorol: - Itt laktak a Bors Imre bácsiék, itt Vargyasék, Szabóék, a Horváth István bácsi, Győri József, Vági István, ... és az új templom mellettük Báttai József... Elágazáshoz érünk, kis dombon fenyőfa, itt állt a templom. Miután fedél került az első telepesek feje fölé, nyomban hozzáláttak, hogy iskolát és templomot építsenek. Nagy többségük református volt, az evangélikusokkal együtt anyaegyházat alapítottak. Első papjuk és tanítójuk, Csíki Lajos irányításával emeltek maguknak templomot. Fából készítették tölgyfa rönk alapra, majd tapasztották, meszelték és zsindelyes tetővel fedték. Tőkés Gyula leírásából azt is tudjuk, hogy az építkezéshez csak Erzsébet királynétól kaptak segítséget: két tutaj fenyőfát küldött, a többi költséget a hívek fedezték. Az első világháború körüli évek sok megpróbáltatást hoztak, Gyökössy József lelkipásztor ekkor fordult támogatásért Tolna megyéhez, de valószínű a háborúnak köszönhetően, a megyei lapban megjelent kérés nem talált visszhangra. Arról panaszkodott, hogy kis templomuk összedől, ha nem kapnak segítséget. Hogy mégsem így történt, az a svájci hittestvéreknek volt köszönhető. Higyed István lugosi református lelkész sokat tud a környék múltjáról. Tőle hallottuk, hogy 1920-ban érkezett az adomány, a famunkákhoz nagyon értő bunyaszekszárdiak ebből építették a szét- szedhető-összerakható templomot. Amikor a falu elnéptelenedett, az egyház 30 ezer lejért eladta a templom anyagát az ötvösdi katolikusoknak. Az árából most épül parókia Igazfalván, itt Botos András bunyaszekszárdi születésűek adataival segítette a kutatást. Ötvösdre érve igazi meglepetés: 1980-ban felépítették belőle a maguk első templomát. Lassan a falu másik végére érünk, kis erdő -itt van a temető. Fából készült síremlékek, néhány fejfáról még jól olvasható nevek. Segít dr. Czeglédi József mérnök is, Aradtól kísérőnk. Már korábban hallottuk a történetét egy szerencsétlenül járt családnak, nekik 30 éve állítottak emléket kőből. Apa és két gyermeke igyekezett haza így őszidőn szekérrel, amikor a megáradt Bega elragadta őket. A szegénység és a remény vezette 125 éve az 54 családot, így született Bunyaszekszárd. Lakói szorgalma sem tudta azonban pótolni, amit szűkén mért a természet. Elnéptelenedését a hasonló kistelepüléseket szorító politika is gyorsította. Magukra maradtak ebben a küzdelemben, de aki ott született, még mindig oda álmodik, amikor álmodik. Kaczián János (A szerző felvételei.) Bunyaszekszárd 1869-ben 286 lakost tartottak számon. Elsősorban a megélhetési nehézségek okozták, hogy bár hét-nyolc évtized átlagában egy házasságból 3-4 gyermek született, a falu létszáma mégis állandóan csökkent. 1940-ben 233-an lakták, a hetvenes évek végén már csak 4-5 háznak volt gazdája. A földek gyenge terméshozama, a rossz útviszonyok, a távoli piac és a biztosabb megélhetést jelentő ipar hiánya sújtotta ezt a vidéket. Akik elszegődtek valamelyik közeli gazdaságba, vagy ipart tanultak, már nem tértek vissza, a házasságok révén is sok fiatal hagyta el a falut. A maradók kizárólag földművelésből éltek, de mindig kisebb területen. Előbb a távolabbi dűlőket adták el, majd az állattartáshoz nélkülözhetetlen kaszálókat, réteket. A század- fordulóig 34 kisbirtokos vált meg a földjétől, sokat vásároltak belőle a szomszédos románbunyaiak. 1940-ben 13 nagykorú férfi volt föld nélkül, a többség 5-10 holdon gazdálkodott, hatan rendelkeztek 15 kát. holdnál nagyobb birtokkal. A viszonylag könnyen művelhető agyagos, helyenként homokos földek nem bírták a szárazságot, a rendszeres trágyázás pedig elmaradt. Például búzából meg kellett elégedniük a 4-6 mázsás átlagterméssel. Kukoricát, burgonyát, rozsot is termeltek, de eladásra nem jutott belőle, a kerti vetemények is csak saját szükségletet szolgáltak a piac távolsága miatt. A gyenge legelőkön kevés tejet adó marhákat hamar befogták, az állattartás sem hozott elegendő hasznot. Télidőben söprűt, kosarat, szalmakalapot készítettek, az asszonyok fontak és meg is szőtték a kendert, de kezdetleges csinálmányáik után rendszeres jövedelemre nem számíthattak. 1940-ben nyolc mesterember lakott Bunyaszekszárdon - kovács, kerékgyártó, cipész és kádár - biztos kenyérre azonban ők sem számíthattak. Egy kereskedés árulta a legszükségesebb cikkeket. A család Sok nehézséget kellett legyőzniük az első telepeseknek, de a következő nemzedékeknek sem volt könnyebb. Szerény, mértékletes élet mellett is nagy terhet jelentett az adó, a drágaság és a közmunka. A férfiak napszámba is jártak, erdőmunkát vállaltak és fuvaroztak. Rengeteg hárult az asszonyokra. A mezei munka után rájuk maradt a háztartás minden gondja. Különösen a vízhiány nehezítette az életet. Az udvaron kis vízgyűjtő gödröket formáztak az agyagos földbe, hogy felfogják a csapadékot a jószágnak. Összesen két kutat használtak, - amelyiket 1937-ben csináltatták, 40 méter mélyről adta a vizet. Nehézségeik ellenére sokat áldoztak a gyerekek tanítására, de korán munkához is szoktatták őket. A lányokat már 13-14 A régi...
