Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
. (TOLNAÜ 10 tmepujsag 1991. október 26. Szűcs Mariann: Kétszáz éve született a legnagyobb magyar (6.) Hányszor lehet világgá menni? Janó undorodva kiköpött, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy a felhajtó két óra múlva megjelenik. A villamosok lassú zörömbö- léssel szedelődzködtek a téren. Ilyenkor csak az éjszakai járatok indultak. Fejüket nekidöntve az ablaknak, néhány ember gucorgott az üléseken. Janó a Trombitás kőkerítésének vetette a hátát és leguggolt. Szemét lehunyta, égett mindene. Mintha pokoljáráson lenne, pedig csak néhány decit ivott meg a haverokkal, és azt a vacak martinit a nő kedvéért. Cefetül fájt a gyomra. Az utóbbi időben, sajnos, már nem bírta az italt, hamar kikészült tőle. — De jó lenne, ha nem kéne a hétvégén hazabumlizni! - sóhajtotta, majd a fejébe beleálló lüktetéstől elkábult. Muszáj hazamennie. Az öregeket meg kell lesni. Nem írtak. Már féléve nem volt otthon. — Hé, Janó! - rúgott a talpába a felhajtó. — Két rongy per köp. Hattól mikulásig a hegyen. — Ahol a múltkor voltunk, annál a zöldséges nyanyónál? - kérdezte Janó, és majdnem kiesett a száján, akkorát ásított. — Nem. Ez egy fehér muffos csaj. A palijának pénze van, akár a pelyva. Csak hajtani kell. Janó megadóan biccentett, és visszazöttyent a kerítés tö- vibe. Egy óra múlva, gondolta, indulhat a hétvégi keccs. Két napra elegendő lesz, ha az első nap nem botlik bele egy igényes bigébe, mert az rendesen leszivattyúzza a pénzét is. Vé- gülis szerencséje volt a felhaj- tóval, amikor csak a második nap fizette ki a maltergázsiját, összesen öt rongyot. Hétfőn nagy levegőt vett, és felült az expressre. Ot rongyból vígan megjárja a falut, még egy ezrest ott is fog hagyni az öregeinek. De az anyjának adja, mert a fater megbízhatatlan. A vonaton egyedül ült a kupéban, pedig még Füzesabonynál se jártak, ahol a rosszmájúak szerint a józan ész visszafordul. A ringatódzó ritmustól elkókadt, fejét ide-oda ingatva bóbiskolt. Utoljára vérző fejjel ment haza ugyanezzel a járattal, de akkor péntek volt, hétvége. Valamelyik részeg suttyó összetévesztette a haverjával, aki őt átverte, és jött a balhé. Igaz, ő sem volt akkor kristálytiszta. A kalauz rázta fel, hogy most kell leszállnia. A menetrend szerint egy percig állt a vonat. Rajta kívül senki nem szállt le. Talpa alatt a kavics elhúzott, Janó emlékezetében a kamaszkor, a szénaboglyába bújt szerelem, a szikkadt apja, a suhogó szoknyájú anyja, mind-mind végigkattogott színtelen fejében. Aztán az utolsó vagon farába bámult, mintha valamit fönthagyott volna a kupéban, majd a tiszta, zöld levegőt lassan beszívta, és visszabiccentett az állomásfőnöknek. Léptei a főutcán tompán visszhangzottak a saskós házak falán. A lámpákat még nem gyújtották meg, pedig igencsak sötétedett. Janó erősen hunyorgott, és bőrdzsekijébe kapaszkodva döngette magát hazafelé. A kocsma előtt lelassította a lépteit, majd tétován megállt. Végigszemlélte a kókadtan egymásba csimpaszkodó kerékpárokat. Hat óra körül már az apja is itt szokott tanyázni, villant át Janó agyán a gondolat. Hátha összetalálkozik az öreggel! A fiú bebotorkált a söntésig, megállt és körbenézett. Az apját seholse látta. — Egy felest, Józsi bá’l - kurjantott Janó. A kocsmáros szokott módján hunyorított, töltött, és kitette a ködös színű poharat a fiú elé. — Egészségedre! — Nem ismer meg, Józsi bá’?l - nyúlt bizonytalanul a pohár felé Janó, hiszen a vén lacibetyár máskor már a belépése pillanatában cukkolni szokta. — Janó - mondta homlokát törülgetve. — A Beke Janó vagy, hát hogy a fenébe ne ös- mernélek meg, te kölök! — Hol kódorog az apám? — Vendégem vagy, te kölök! Meg az apád emlékire is - tette hozzá ez utóbbit halkan a kocsmáros. Poharat vett elő, töltött magának, és koccintásra emelte. — Apád igaz emlékezetbe! Nyugodjon meg ottan, ahol most tán senki nem piszkálja, még az öreg úristen se, aki nem átallotta elvonni az életit! Janó először csak vigyorgott, aztán ledermedt, és kezében félúton az áldomáshoz, megállt a pohár. Az ivóban elült a zson- qás. Mindenki a söntés felé fordult. Janó nem tudta, hogy merre álljon, hová bújjon, mert a csönd iszonyú itt. Tehát meghalt az öreg. Mikor? És hogyan? És mégis? Ha nem írta meij az anyja, nem táviratozott, akkor most mi van? Lehet, hogy ugratják? Nem, ezek az öreg szivacsok mindent tudnak. Ők nem készíthetik ki az ő lelkivilágát. Csakazértse! A Beke fia se lehet különb, mint az apja! Pedig jól esett volna egy marha nagyot bőgni, egy oltárit sírni, zokogni! A kocsmában végigszaladt a pusmogás szele. Ez a Beke fia, tudod, aki négy éve elsöpört innen, mert utálta a földtúrást. A fővárosból néha haza eszi a fene. Igen, legalább az apja temetésire. A szavak hordalékával együtt a törzsvendégek körbefogták Janót. — Mesélj, fiú! — Muszáj neked a városban őgyelegned? — Aztán ott jó neköd? — Van ám itt mit csinálni! — Mennyi a havi pénzed? — Van-e ottan tiszta vackod, he?! Janó a sűrűsödő kör közepén állt egyik lábáról a másikra billenve. Időnként valaki hátba- verte, vigyorgott egyet-egyet, aztán megragadta a poharat, amit valamelyik kiváncsi földije az orra elé lökdösött. Az arcoktól, a kezektől Janó teljesen elkábult. Az apjára gondolt, az öreg Bekére. Nem hagyja szégyenben a nevét. Sőt! Ha temetése lesz holnap, hát tudja meg a falu, hogy kit temetnek, mert annak a fia se akárki! — Tudjátok, ott fönt, a városban, marha jó - kezdte Janó akadozva, aztán a csöndben fölerősödött hangjától megbátorodva egyre gördülékenyebben folytatta rögtönzött meséjét. Ott aztán van minden, csak férjél a butikokba, meg a soppokba. Meg legyen időd az unatkozó férjes asszonyokra! Mi? Nem hiszed? Csak pénz kérdése, és jön a nő, a pia, a rulett, a napóleonkonyak, meg minden, amit akarsz! A pénzedért azt kapsz, amit csak nem szégyellsz. Kéglit, szuper bútorokkal, ágyakkal, meg mindent. Szenzoros videó- tatyót, meg hifiőrületet, meg vókment, hogy teljes legyen a csúcsforgalmi dili. Janó egyre jobban belelendült. A figyelem és a füst lassan befödte a hallgatóságot. — Tudjátok, milyen a kéglim? Szuper! Van benne mosogatógép, távirányítós garázs, kaputelefon, meg bejárónő, meg amit el se tudtok képzelni. A múltkor kölcsön kértem egy szakadt Tojotát, és oltárit villogtam a csajok előtt. Biz’isten nagyobb volt a sikerem, mint a mostani nyüves Mazdámmal. Szavaival, úgy érezte, hogy most mindent kifizet. A munkásszálló vizes szobáját, a felhajtó sápját, a művezetőt, a nőket az éjszakában. Mindent kifizet, ezért az egész tróger, rohadt életéért. Mindent eldüdög. elmond, amiért megszökött annakidején ebből a leprafészekből! Egyre szélesebb mozdulatokkal magyarázott, mesélt. Lopott dzsekijét a sápadt lámpafényben ügyesen meghimbálta, szinte szikrázott a sok szögecs- től. Egy-két látványos brék-lé- péssel kápráztatta el a kocsma közönségét. Micsoda Michel Jackson vagyok, gondolta, és élvezte a tátogó, bamba arcokat. A kocsmáros kezeit dörzsölte, és időnként a szája szélét is megnyalta. Hát igen! Most legalább volt fogyasztás. — Ácsiiii! - kurjantott Janó. — Csöndet! Egy percig az apám emlékire! Nyugodj békében, öreg! A ráncos arcú, kiszikkadt fejű népség bávatagon állt. — Miért nem vigyáztatok rá? A kör lassan tágulni kezdett a fiú körül, a cimborák szétszivárogtak az asztalokhoz. Janó gyomra kavarogni kezdett, kiverte a veríték. Kaszáló léptekkel támolygott az ajtóhoz. Egy lélek se járt az utcán. A kocsmából szürke gomolygás áradt, mintha mi sem történt volna. Janó nekidőlt a lámpaoszlopnak, és mélyen beszívta a falu szénaillatú levegőjét. A haláltól, anyjától és önmagától megijedve visszakacsázott az állomásra. Szerencséje volt. Egy kismo- toros vicinális jött. Felszállt, és újra elindult világgá. „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János) Nagyon pozitív Kuti Horváth György: Őszi rekviem Szél borzol által az erdőn arany-színben a fák kontya fölzúg a vadon kesergőn levél-könnyeit egyre ontja Búcsú-koncertre kész a táj karmester-ősz mereng a fák közt csiszol a dallamon talán egy-egy alkonyi villanás közt Hangoltak már a hangszerek ág-karjával most int a mester s megkezdődik a nagy zene az ősz utolsó rekviemje ... Acsádi Rozália: Pipacsok tüzében Pipacsok szép tüzében égek. Árokparton oltárképek. Fohászos imával térdelek a teremtés csodája előtt. Alig akad ma már valamirevaló tollforgató, aki ne így fogalmazná meg, ha előnyös válaszról, fontos döntésről ad hírt. Vajon ilyen szegény lenne a magyar nyelv, vagy csupán terjedő, buta divattal van dolguk? A kérdés, persze költői, de ha ez igaz, akkor miért nem élünk lehetőségeink valamelyikével? Talán azért, mert sokan összetévesztik az egyszerű szóhasználattal a primitívet. A Kossuth Rádió május 15-i adásában hangzott el, hogy „Jasszer Arafat nagyon pozitívnak és konstruktívnak minősítette a tárgyalásokat”. A Magyar Nemzet szeptember 30-án már az első oldalon gondoskodott arról, hogy elégszer leírja ezeket a szavakat: „... várhatóan konstruktív választ adnak az amerikai kezdeményezésre”, „nagyon pozitív a moszkvai válasz”, „Szerfölött pozitívnak minősítette”, „szintén pozitívan ítélték meg az indítványt”. Nem sok ez egy kicsit? Lassan odáig süllyedünk, hogy aki kedvező választ ad, helyeslőén vagy örömmel vesz tudomásul valamit, készséggel üdvözöl egy kezdeményezést, esetleg egész póriasán egyetért, az bizony már jócskán elmaradt a kortól. Nem eléggé előrevivő, építő, támogató, ha nem konstruktív. Van-e azonban értelme a nagyon pozitív kifejezésnek? Ha van is, meglehetősen zagyva, mert az Idegen szavak és kifejezések szótára tizenhárom jelentést sorol föl á pozitív szónál. íme: „valóságos, valóban meglevő, tényleg 2. határozott, kétségtelen, egyértelmű 3. /orvosi/ a keresett kóros jelenség meglétét bizonyító /lelet/ 4. helyeslő, egyetértő válasz; bíztató /ígéret/; igenlő, állító /tétel/ 5. haladó, értékes, előremutató 6. /matematikai/ a zérusnál nagyobb 7. /műszaki-tudományos/ a folyamatot erősítő, gyorsító 8. /fizika, villamosság/ az elektron töltésével ellentétes 9. /vegytan/ az elektrolízisnél a negatív sarkon kiváló elem 10. /fényképészet, nyomdászat/ a negatívból nyert, a valóságosnak megfelelő képet mutató vagy alakot adó másolat 11. /vallási/ tételes vallás 12. /régies, zenei/ pedál nélküli, egy manuális, kis méretű orgona”. Aligha csalódom, ha megállapítom, hogy az itt bemutatott huszonöt lehetőség, jelentés közül legkevésbé az tudná megmondani, melyik az igaz, aki odavetette nekünk a nagyon pozitívat. Nem mindegy, hogy valami nagyon valóságos, vagy esetleg nagyon kisméretű orgona. Azt sem vehetem egy kalap alá, ha valami a nullánál több, nagyobb, vagy éppen a keresett kóros betegségre utaló jel, ami esetleg előremutató. Ez a szándékos homályosság éppen ellentmond a kifejezés eredetének. A pozitív - negatív, van eleme - nincs eleme a számítógépes programokból indult el hódító útjára - természetesen minden jelző nélkül. Sokféle értelme lehet, csupán az nem, amit neki tulajdonítanak: nem lehet jó. A jó, az a mindössze két betűs, bár kissé elkoptatott magyar szó az esetek felében helyettesíthetné a pozitív szót. Ha így lenne, nem hallanánk lépten-nyomon azt, hogy valaki valamire pozitívan reagált. Ez nem azt jelenti valójában, hogy helyeselt, csupán azt: tett valamit, nem hallgatott. Ugyanez vonatkozik arra, ha valaki pozitívan ítél meg valamit. Érdemes lenne gátat vetnünk ennek a terjedő nyelvi henye- ségnek, mert maholnap megérhetjük, hogy az anyakönyvvezetőnél a párok nem igent mondanak, hanem csupán pozitívan nyilatkoznak, s így a boldogító igen helyet mindösz- sze bíztató pozitívumot hallunk. Vajon fog-e az boldogítani? Dr. Töttős Gábor Széchenyi Döblingben Az idős Széchenyi Gróf Széchenyi Istvánt 1848. szeptember 4-től lelkibetegként a Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetében ápolták. Érzékcsalódások, téveszmék kínozták. 1850. áprilisában még meglátogatta családját Bécs- ben, de ezután többé nem hagyta el Döblinget. 1851-ig, idegösszeomlásának mélypontjáig önmagát vádoló leveleket írt, felelőssé téve önmagát mindazért, ami a szabadság- harc alatt, majd Világos után következett... Szellemi-lelki újjászületésének első jele, az 1856 végén írt Szerelem, szeretet című elmefuttatása azt jelzi, hogy ismét írói tevékenységbe kezdett. 1857-től növekvő számú látogatóivá) már politikai eszmecserét folytatott, s elkezdte Önismeret címmel azt a munkáját, amely Bach belügyminiszter ellen pamfletként mint a „Nagy magyar szatíra” vált ismertté. 1857-ben jelent meg a Bach által sugalmazott, de Bemard Meyer tollából származó névtelen röpirat, a Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungarns, amely a Bach-kor- szak áldásait igyekezett bemutatni. E könyv állításainak cáfolatául novemberben Széchenyi hozzákezdett az Ein Blick auf den anonymen Rückblick írásához (Pillantás a névtelenül megjelent Visszapillantásra), amelyet sikerült 1859 márciusában ugyancsak név nélkül megjelentetnie Londonban. Ebben ragyogó elmeéllel ízekre szedi a Bach-rendszert, és bebizonyítja annak csődjét. A Blick - amelyben Széchenyi addigi nézetein is túllépve hitet tesz a polgári átalakulás sürgetése mellett - óriási hatást keltett. Még az osztrák kormányhatóságokat is meglepte és elképesztette. A külföld becsmérlően kezdett foglalkozni a Habsburg Birodalomban uralkodó állapotokkal, s bár a Blick névtelenül jelent meg, mindenki nagyon jól tudta, ki a szerzője. Az akkori rendőrminiszter, báró Kempen parancsára a felépült Széchenyi rendőri megfigyelés alá került. De a gróf ezután is sűrűn írta cikkeit a londoni lapoknak, és politikai leleplezéseivel sok kellemetlenséget okozott a Birodalom vezetésének. Külön memorandumot írt lord Palmerston- hoz és III. Napóleonhoz, amelyben kérte, hogy az angol és a francia kormány járjon közbe Ferenc Józsefnél a magyar kérdés megoldása érdekében. Ezeket a leveleket Béla fia csempészte külföldre. 1860. januárjától márciusig a Disharmonie und Blindheit (Nézeteltérés és vakság) című művét írta. Ebben bírálta a rezsim hibáit, a tőle megszokott rap- szódikus modorban kifejtette a magyar álláspontot, és elfogadásának szükségességét. Ezt az írását azonban már nem tudta befejezni. 1860. március 3-án házkutatást tartott nála a rendőrség. Ez azonban Széchenyit nem nagyon izgatta, mert a reá nézve valóban veszedelmes kézirata, a felségsértésnek minősíthető támadásokkal teli Nagy magyar szatíra nem nála, hanem titkáránál, Kis Mártonnál volt. Másnap levelet írt a rendőrminiszternek, és kérte elkobzott iratainak visszaszolgáltatását. Csakhogy rövidesen megtudta, hogy Kis Mártonnál is volt házkutatás, és nála bizony megtalálták a veszedelmes kéziratot. Ettől kezdve Széchenyinek többé nem lehettek kétségei a bécsi kormány szándékai felől. A londoni Times-ből arról is értesült, hogy lakásán „ösz- szeesküvést eláruló irományokat” foglaltak le. Levelére válaszolva a rendőrminiszer többek között a következőket írta:„Az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott azilum régen megszűnt ilyennek (ti. menedékhelynek) lenni.” Széchenyi ezt a nem is burkolt fenyegetést tartalmazó levelet 1860. március 17-én vette kézhez. Közben azt is megtudta, állami tébolydába akarják csukni, vagy valóban elindítják ellene a bűnvádi eljárást. A gondolat, hogy teljesen egészséges elmével bolondokházába fogják zárni, ugyanolyan végzetes erővel ragadta meg a fantáziáját, mint a magyar forradalomért való felelősség eszméje 1848-ban. Képzelete napokon és éjszakákon át láttatta vele jövőjét egy őrültekházábán, vele, az épeszűvel. Lelke ezt a roppant keserves második teherpróbát már nem bírta ki. Erről vallanak utolsó naplóbejegyzései: Március 30.: „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem”. Március 31.: „El vagyok veszve ...” És az utolsó bejegyzés április 1-ről: „Nem tudom megmenteni maiamat!” Április 7-én utolsót lobbant a legnagyobb magyarban az élet lángja. Golyót röpített koponyájába. Dr. Csonkaréti Károly
