Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-25 / 250. szám
ILNAI, ME PUJSAG Bonyhád és környéke 1991. október 25. Vukovári szüretelők István-majorban A zajos erjedéshez jó alapanyag kell Irány a magángazdaság Gépek zajától, szüretelő diákok nevetésétől, autók sokaságától hangos a bonyhádi Pannónia téesz István-majori telepe. Szüreti szezon van, szedik a szőlőt, csúszólapon húzzák be a traktorok rekeszekben mérlegeléshez, hogy aztán utánfutóra, csomagtartóba kerülve jusson el a házak pincéjébe, s darálás után megkezdje a zajos erjedést. A hosszú sorok előtt kék Zas- tava áll, vukovári rendszámmal. Ketten szállnak ki belőle, de kérik, a nevük maradjon titok. Félnek. Hamar és könnyen sírnak. Az idősödő hölgy semmit sem tud az ottmaradt férjéről. A szép ház, benne minden odaveszett, pedig milyen szépen éltek a fiatalokkal együtt. — Mi lesz a vége? Ki tudja azt? A ház, a gazdaság, a föld, minden elveszett. Igaz, a föld az meglesz, az nem vész el, de minek és kinek .. ?! A vukovári rádiót hallgatjuk. A levél visszajön, telefonösszeköttetés nincs.. Mi lehet szegény urammal? Minden nap hányszor verik meg ha él? A hegyen az 504-es ipari iskola diákjai szüretelnek, a majorudvaron álló gazdasági épületet éppen vakolják. A raktár előtt sorbanállnak a szőlőért. Amikor megérkezik, azonnal mérik, viszik, pakolják. Nagy a forgalom. Takács Zoltán ágazatvezető a következőkről számol be. — Szeptember 22-én kezdtük a szüretet a 110 hektáros ültetvényünkön, melyből 44 hektár már termőre fordult. Felefele arányban van kék és fehér szőlőnk, a korai szüreten túljutottunk időben. A teljes termést a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinátban dolgoztatjuk fel. Egyszer fejtett bort viszünk Tamásiba tárolásra. A bor további sorsa még megoldatlan. Tároljuk a jól eladható, minőségi bort produkáló alapanyagot és várunk. Bízunk benne, hogy a jó bor eladható. A majorban a régi gazdasági épületet most korszerűsítik, egy szociális blokkal bővül, s van itt ezer hektó bor tárolására alkalmas két gyönyörű pince is. Amíg a privatizáció, a földtörvény, a szövetkezeti törvény nem jelent biztonságot, ne is várjuk a nyugati befektetőt. Ugyanakkor aki nem akképp megy elébe mint a Pannónia téesz István-majorban, az elképzelhető, hogy hiába is várja. A szőlőt konténerbe rakják, pótkocsira öntik, s léveszteség nélkül jut a feldolgozóhelyre. Szép házak, rendes porták Barangolásaink során Bony- hádon és a völgységi településeken nagyon sok szép házzal, nagyszerűen rendben tartott portával találkoztunk. Szándékunk szerint ezekből, a hetente megjelenő oldalunkon mindig egyet bemutatunk. Szívesen vesszük olvasóink javaslatait e kérdéskörben, s akár azt is elképzelhetően tartjuk, hogy az Önök által készített, és szerkesztőségünk címére beküldött fotót is közöljük. Kérjük a borítékra írják rá a jeligét: „Szép házak, rendes porták”. Címünk: Tolnai Népújság, Szekszárd, Liszt Ferenc tér 3. Felvételünk Aparhanton készült A Mozgássérültek Bonyhádi Egyesülete vétlen Pocsai Sándor jött, látott és ... most a bonyhádiak nem győzik kapkodni a fejüket, hiszen igaz is, hogy messziről jött, s bizony azt is mondott amit csak akart. Mindenesetre kisebb háborúskodás árán ösz- szehozott egy önálló mozgás- sérült egyesületet, miközben a támogatók erkölcsi listájára még Göncz Árpád köztársasági elnököt is felvetette. Nem is volt ebből hiba addig, amíg ki nem derült, hogy saját nevére bélyegzőt csináltatott és az egyesület nevében majd negyedmilliót költött el. Szállodában lakott, keresztül-kasul taxizta fél hazánkét. Az egyesület tagjai, vezetősége minderről, mit sem tehet, de bizony a levét ők isszák meg. A szponzorok bizalma megcsappant, az amúgy is keservesen csordogáló forintot ezek után a tisztességesektől is féltik. A Tolna Megyei Mozgás- sérültek Egyesülete a bonyhádi szervezettől elhatárolta magát, és ez a bonyhádiaknak nagyon fáj. Nem tehetnek a kirobbant háborúról, amit ők nem szítottak, a két elnök, Schäffler Ádám és Pocsai Sándor között. Kezüket nyújtják a nagy egyesület felé, azzal: ők továbbra is maradnak önállóak, de jóbarátként kívánják szolgálni a közös ügyet. A mozgás- sérültek érdekvédelme ne szenvedjen csorbát amiatt, hogy egy többszörösen büntetett előéletű volt elnök visszaélt a bizalmukkal. Hogy érzi magát, képviselő ur? A céltalan álmegoldások nem visznek előre Interjú Bote Gergely alpolgármesterrel — Hosszas huzavonát követően választották csak meg alpolgármesternek. Nem zavarta ez? — A huzavona kissé zavart, de ugyanazok az erők mozgatták, mint a polgármester-választást. Én mindenesetre a választóimnak most ezúton is köszönöm a bizalmát. — Konkrétabban, mire gondol ennek kapcsán? — Az SZDSZ-re és az MDF-re gondolok, de a múltat hagyjuk, a visszatekintés amúgy sem szerencsés, s a kérdésre csak mostanra van válasz. — A rossz nyelvek szerint, Ön és a polgármester Úr között éppen olyan viszony alakul majd ki, mint az MDF és a KDNP helyi képviselői között. — Erre csupán akkor kerülhetne sor, ha meggyőződnék róla, hogy a hivatal nem úgy ténykedik, ahogy azt a lakossági érdekek megkívánják. Konkrétum? Nincs. Igen rövid ideje vagyok ebben a választott pozíciómban, s csak ez alapján vagyok alpolgármester úr, mert amúgy maradok aki voltam: Bőte Gergely. Bárkit, bármilyen gondjával szívesen látok bármikor a lakásomon. Nekem életem során igen sok bajom támadt a bátorságomból, nem rejtem véka alá sohasem a véleményemet. — Apropó, hogy érzi magát, képviselő úr? — Nagyon bizonytalanul. Rossz előérzetem van a magyar gazdaság, az emberek jövőjét illetően. Sokan kénytelenek megismerkedni a bizonytalansággal, s ez naponta kopogtat be a családokhoz. Aggaszt a fiatalok helyzete, mert komoly végzettséggel is munka nélkül maradnak. Elkeserít, hogy hosszú, dolgos évtizedek után munkásemberek utcára kerülnek, a nyugdíjasok jórészt csibenyakon tengődnek és az éhes magyarok szakácskönyvéből főzőcskéznek. A fiatalok lakáshoz jutási esélye ma egyenlő a nullával, miközben az elmúlt három évtizedben annyi új lakás épült hazánkban; amire a világon nincs történelmi példa. Az elmúlt negyven év biztonságot adott a népnek munkában, életvitelben. Ezek tények. Ma felemelnénk a nyugdíjkorhatárt, miközben a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni? Európában a mi népünk él a legrövidebb ideig. Nem vigyázunk értékeinkre, rombolunk, herdálunk, elhasználunk. Ez az út nem Európába vezet így! A vezetőknek mérsékelni kellene a világjáró utazásokat, augusztus 20.-ra nem kellene tízezres nettó jutalmakat osztogatni. Nagyon sok céltalannak tűnő álmegoldást lehet látni. A rendszerváltást követően most a jelek arra utalpak, hogy nem jó irányba haláffunk. Csak meg kell hallani amit a közvélemény mond. Ami eddig történt egy szűk réteg érdekeit szolgálja csupán. Egy réteg hirtelen meggazdagodik, miközben a magyar munkások java része elfelejti még azt is, hogy merre van Hévíz. A kormány ne csak a szakszervezeti üdülők privatizálásával, de a minisztériumi üdülőkkel is törődjön. — Mit tudnak Önök képviselők mindez ellen tenni? — A testület a saját régiójában képtelen tenni. Á kormánynak kell lépni, a mi kezünkben nincs eszköz ehhez. Bonyhád ipari centrum, szellemi központ volt a Völgységben. Ma is azzá kell válnia. Sok a bizonytalanság, a régióban egyedül a téesz állja a kialakulatlan viszonyok közötti versenyt. A nyugat is csak eladni kíván nekünk, nem pedig venni. Mi pedig nagy gálánsán megveszünk olyat is, ami nem értékes. Ez az átmenet ideje, az ügyesek világa. — Mi a hobbija? — Közismert a foci iránti, régóta tartó vonzalmam, a decsi sportkör elnöke vagyok. Imádom az unokáimat, művelem a kis szőlpmet, és szeretem a virágokat. Nem csak a téglát égetik Téglagyári múlt Az utolsó kocsik egyike A sokezerszer szokott mozdulattal felmászott Győrfi Jó- zsefné a kislétrára, meszelőjé- vel végighúzott a teherautón pihenő téglarakáson. A fehéredé csík volt a kiadó biztonsága, ami mára erősen megkopott. Talán az utolsó ilyen mozdulatok voltak ezek. Harminckét éve itt kezdett dolgozni a gyárban, s most négy évvel a nyugdíj előtt, elmehet munkanélküli segélyre. — Kinek kellek már én nyugdíj előtt? - kérdezi szomorkásán. A hangulat milyen - az érdekli?! Milyen lenne? Rossz! Ötven ember kerül az utcára megint. Most még megy a nyerstégla égetése, aztán amikor befejeztük, irány az utca! A kemence előtt Scáfer Henrik ül búsan a pádon. Ő a negyvenedik évét kezdte itt. Gyerekként került a hidasi téglagyárba, még alig 14 évesen. — Se pénz, se posztó, sóhajtja lemondóan, miközben eltapossa a szénhalom szélén a csikket. — Itt nőttem fel a gyárban, itt lettem férfiember, most mehetek ... Legyint. MeHptte áll a „kisfőnök” Hoffercsik János. — A halotti keresztet kitűz, jeltelen jövővel Gyerekként kezdtem itt hetjük a gyárkéményre. A meglévő készletet még kiégetjük. Csak azt tudnám miért éppen most?! Semmit sem tudunk. Csak várunk. Talán lesz belőlünk is valami, ha a vállalkozók közül valakinek sikerül összehoznia egy kft—t. Három hónapja pangunk, miközben júniusban leálltunk. A hagyományos üzemeket, mint a mienk, a hidasi, a mázai, sásdi, dombóvári, tamási, paksi, szigetvári ... ezeket bezárják. A három korszerű, a bátaszéki, má- gocsi és mohácsi marad. Keserű pirula a bizonytalan jövő, nyelik, nyeldesik a mun-, kások, de sehogyan sem akar lecsúszni á torkukon. Sokan még fel sem fogták, hogy mi is történik körülöttük. Aki felfogta, és nincs rokkantnyugdíjra ösz- szetört állapotban, nem kerül nyugdíjba, annak bizony marad a segélykenyér. Pénz és bátorság kellene a jövőhöz, miközben a magyar gazdaságban egyre több jel mutat arra, bizony nehéz a piacgazdaság felé vezető útnak még csak a közelébe is kerülni. A hidasi példa nem az egyetlen a térségben, gondoljunk csak a bányászat körül sokasodó gondokra. Ősz a hónigi vizeken
