Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-10 / 212. szám

1991. szeptember 10. (tolnai} ^NÉPÚJSÁG 5 Beszélgetés Éles István parodistával Alacsony, tömzsi, fitos orrú, harminchét éves fiatalembe. A Rádiókabaré múlt évi humor­fesztiváljának társgyőztese. Lényegében az ismeretlenség­ből „robbant be”. Ez év január­jától a Mikroszkóp Színpad szerződtette. — Színész szerettem volna lenni - kezdi beszélgetésünket -, kétszer felvételiztem, sikerte­lenül. — Bánja? — Belenyugszom az élet döntéseibe, legfeljebb megpró­bálom más irányból ugyanazt a célt elérni. Egyébként reláisnak is éreztem az elutasítást, mert nálam sokkal jobbak és felké­szültebbek felvételiztek mellet­tem. 1972-ben a Ki mit tud?-on is indultam, sajnos, ott is siker­telenül. Már az elődöntőben ki­estem. Nem tudtam igazán mu­tatósat produkálni, senki sem figyelt fel rám. Az a helyzet: a paródiánál nagyon síkos talajon mozog az ember. Megérezni azt, hogy meddig jóindulatú, kedvesen bántó egy paródia, ezt nagyon nehéz érzékeltetni. Ehhez nagy tapasztalat kell. Aztán látszerész-ipartanuló let­tem, de nem helyezkedtem el a szakmámban, hanem újságki­hordónak mentem el, hogy sok szabad időm legyen, mert ak­kor már rendszeresen írtam pa­ródiákat, és kultúrházakban is felléptem. 1977-ben szereztem ORI-engedélyt. A katonaság után elvégeztem a tanítókép­zőt. — Erre miért volt szükség? — Hát, nem azért, hogy ta­nító legyek. Valami műveltséget kellett szereznem, mert a gim­náziumi műveltségem igen ke­vés volt. — A rádióval hogyan ke­rült kapcsolatba? — Fokozatosan. Már évek­kel a humorfesztivál előtt je­lentkeztünk barátommal, akivel végül is nyertünk -, több szá­munkat fel is vették, de nem ke­rültek adásba. — Most hol van a munka­könyvé, és foglalkozásként mi van beleírva? — Azt hiszem az, hogy szí­nész. Mert ebben a státusban vagyok szerződtetve ez év ja­nuárjától a Mikroszkóp Színpa­don. Egyedüliként a humorfesz- tivál-nyertesek közül, akik azál­tal jutottak álláshoz, hogy ezen a fesztiválon produkáltak vala­mit. — Jól érzi magát a Mik­roszkóp Színpadon? — Nagyon. Amit eddig csi­nálnom kellett, az gyakorlatilag a humorfesztiválos műsornak egy új változata, egy parlamenti paródia volt. Megvan a követ­kező feladatom is, ez a Privati- zélünk című kabaré. Úgy ér­zem, sínen vagyok, nemcsak azért, mert sokat léphetek föl, hanem azért is, mert most adott a lehetőség, hogy magam ala­kítsam tovább a sorsom. Most úgy tűnik, ha tudok valami ér­A parodista telmeset csinálni, akkor arra ta­lálok fogékonyságot, akár a rá­dióban, akár a tévében. És a közönség is „vevő", mert az emberek szívesen látják-hallják azokat a közviszonyokat maguk előtt kifigurázva, amelyektől naponta akár szenvednek is. — Ön szerint mi kell a jó paródiához? Mitől lesz jó egy paródia? — Két dolog kell hozzá, de az gond, hogy ritkán állnak egyszerre együtt. Először is adottság kell. Ez a technikai ré­sze a dolognak, ami elviszi az esélyek legalább kilencven százalékát -, a mimikái, gesz­tusbeli, hangi adottságok -, mert megbukik azon a paródia, ha az ember nem tud jól utá­nozni. A másik, ami ugyan lát­szólag kevesebb, de gyakorlati­lag mégis a jó paródia lényege: az ismeret az adott személyről és arról, amit az adott személy mondani fog. — Sokat gyakorol? — Nem. Vagy beugrik és ér­zem belülről, vagy nem érde­mes. A különlegesség szük­ségszerűen megfogja az em­bert. Vannak, akiket nagyon könnyű parodizálni,' mert olyan jellegzetességeik vannak. An­nak idején ugye mindenki Abody Bélát, Kellér Dezsőt, Sa­lamon Bélát, Feleki Kamillt utá­nozta ... — Van színész, illetve pa­rodista ideálja? — Tudja, érdekes módon el­vált, kettévált ez a szakma. Ma, ha olyan színészeket akarok felsorolni, akik a humorukkal, il­letve a színészi játékukkal egy­szerre szórakoztatnak, akkor nem sok jut eszembe ... Koltai Róbertét és Kern Andrást feltét­lenül mondhatom. Eöri Éva Tanameraa TV 2-N A magnólia alig ad árnyat. Alkonyattájt a leve­lein átszűrődő napsugár melegsárga, bársonyos fénybe borít mindent. Simogatóan, érzékien vib­rál a langyos levegőben virág, bokor, fa. A tenger mély azúr és hívogató. Hullámainak ritmusa az élet lüktetése, magáé a szerelemé. Itt ezen a tá­jon, ahol mi élünk, oly ritkák a magnóliák. A le­vegő illatáról meg az élet lüktetéséről már nem is beszélve. Úgyhogy nem kell jóstehetség ahhoz, mert biztosra veszem: szeptember 16-tól hét hétfő estén át az ország nőlakosságának és ér­zőbb keblű férfiainak egy része a képernyő előtt ül és nézi ezt a tájat szomjas tekintettel, és át- érzi, átéli ezt a történetet. Rómeó és Júlia históriája megúnhatatlan. Alapjában véve ez is az. Más a helyszín, és más az idő. Ez a film a harmincas-negyvenes évek­ben játszódik, főleg Szingapúrban és London­ban. Ez utóbbi helyszín is olyan látvány, melynek megbocsátjuk, hogy benne nem virítanak lép­ten—nyomon magnóliák. Az öltözékek? Nagy szélű kalapok, nyáron filc helyett könnyű se­lyemből és szalmából, aprócska virágcsokréták- kal. A kesztyűk is alkalomhoz illően hosszúak, van, amikor még a könyököt is takarják. Két előkelő család - nem Veronában - ellen­ségesen figyeli ifjabb korosztályhoz tartozó két tagjának egymáshoz közeledtét. Az angol család nem nézi jó szemmel, hogy a fiú a gyönyörű ma­láj lánykába szeret bele. Egy pillantás, és világok dőlnek, omolnak, esetleg születnek. Ha átélni oly gyakran az élet nem is engedi ezt az élményt, nézni akkor is jó. A legfontosabb a szerelem, az izzó, a fájdal­mas, a gyötrelmes, a sebző, a kétség- és re­ményteli. Emlékként felidézni még az évtizedek távlatából is gyönyörű. Ezért hát szurkolunk a sorozatbeli fiataloknak, dühödt szenvedélyünk az érthetetlen és kegyetlen szívű szülőké, s bár ismerős a történet vége, minden epizódot vá­runk, várjuk a folytatást. Ebben a Tanamera című történetben „Júlia” gyönyörű Szung-Khym Lám (magyar hangja Győri Anna), Rómeója Christophen Bowen (Rá- tóti Zoltán). Az ismerősen is ismeretlen romanti­kus, szép, szerelmes históriából 1989-ban Kewin Dobson és John Pauer alkotott filmosorzatot. Házizene a császárnál Micsiko császárné nagyon igényesen játszotta Mozart kla- rinettriójának rendkívül nehéz zongoraszólamát - mondta Berkes Kálmán klarinétművész, akinek abban a szerencsében lehetett része, hogy az Akaszka Palotában kamarazenélhetett a császári család tagjaival. Ma­gyar zenész még sohasem há­zimuzsikált Akihito japán csá­szár házában a császári család tagjaival, akik mind zenesze­rető emberek. Akihito csellózik, Micsiko császárné zongorázik, hárfázik, Naruhito trónörökös pedig a brácsázáshoz ért, együtt zenéltek a magyar mű­vésszel. — Forgács András nagykö­vet még januárban szólt, hogy készüljek egy „nagyon fontos fellépésre”, amiről többet akkor nem mondott, nehogy csalódás érjen, ha a dolog kútba esik. Nem is sejtettem, miről vanszó, amikor májusban kaptam hírt arról: házi hangversenyt kell adnom a császári családnak - mondja Berkes Kálmán, aki jö­vőre a tokiói Muszasinoi Zene- akadémián fog tanítani a már itt dolgozó Kovács Lóránt és Tusa Erzsébet mellett harmadik ma­gyar zenepedagógusként. Mint meséli, négy műsort ajánlott a császári hangver­senyre, amiből Micsiko csá­szárné állította össze remek ér­zékkel a programot. Rahmanyi- nov és Liszt romantikus darab­jai közé illesztve, azokat fino­man ellensúlyozva választott ki egy Kodály-művet. Az Aka- szaka palota, japánkertre néző, kitűnő akusztikájú zenetermé­ben igazán jól sikerült a kon­cert, „jól reagált a közönség” - teszi hozzá. - Utána megis­merkedhettem a császári csa­láddal, Akihito uralkodó barátja- ival - meséli a művész, aki egy krizantémmal, a császárság jelképével díszített kézelőgom­bot kapott ajándékba az ural­kodótól. Berkes Kálmán vi­szonzásul egy CD lemezzel kedveskedett, a lemezen töb­bek között a művész Puccini Krizantémok című darabját ve­zényli. Ezután a császári zeneszo­bában a császári család, a nagykövet, a kulturális attasé és feleségeik jelenlétében házi­zenéltek, Micsiko császárné zongorán, Naruhito trónörökös brácsán, Berkes Kálmán klari­néton adott elő Mozart-műve- ket. „Utána kötetlenül beszél­gettünk, vacsoráztunk. Feltűnt ivlicsiko császárné érdeklődése Magyarország iránt. Elmondta, hogy sokat hallott a változások­ról, kérdezte, hogy ezek milyen irányúak. TV-napló Doktor Faustus Ha így folytatódik, a német filmesek jóvoltából Thomas Mann a tévé háziszerzője lesz: nemrég A Varázshegy, most a Doktor Faustus filmváltozatát láttuk három estén át. Fontos re­gény, Thomas Mann külön könyvben írta meg keletkezésének történetét, melyben elmondja előkészületeit, forrásait, a meg­írás körülményeit, s azt is tudjuk, hogy 1943 május 23-án, va­sárnap reggel kezdett munkához. A regény Adrian Leverkhün, a zseniális zeneszerző életének története, de lényegesen több is ennél, mert az elbeszélő, Se- renus Zeitblom tanár úr kora német történetét is elmondja s ez a modern apokalipszis egybefonódik Leverkühn életével, az ördöggel kötött szövetségével. Első alkotó periódusában a művész és polgár viszonyát kutatta, leghatásosabban a költő­ien szép Tonio Krögerben, itt művészet és betegség, lángelme és téboly kapcsolata áll középpontban, a nagy mű viszonya a démonihoz, ezért kell Leverkhünnek az ördöggel és a beteg­séggel szövetkeznie. A szövetség kegyetlen, s Nietzshe sorsát idézi: 24 évig áll az ördög szolgálatában, s a szövetség lejár­táig nem szabad szeretnie, nemcsak a szerelemről kell lemon­dania, de az ördög kis unokaöccsét sem tűri még közelében. Az életmű elkészül, s Leverkhün élete összeomlik, ahogy az elbeszéléssel egyidőben összeomlik a másik ördögi szövetség is, az, amit Hitler kötött a megrontóval. Thomas Mann nem filmtörténetet írt, bár időnként tesz en­gedményeket a regényességnek, itt egy gyilkosságnak is tanúi vagyunk, mégis nehéz terjedelemre is jelentős munkáit átfordí­tani a film nyelvére. Frank Seitz filmjével sincs másként, pedig kivételes érzékenységgel nyúl a démoni történethez. A kép azonban nem bír el mindent, nem tudja maradéktalanul kivál­tani a mentális élményt, mindvégig érezzük, hogy a látvány mögött meghúzódik egy másik tartomány is. így készül a re­mekmű? Erősen kérdéses, az ördöggel kötött paktum itt is csak a pusztulás példázata, mert remekművet angyali szövet­ségben is lehet alkotni. A regény természetesen sokkal gazdagabb, mint a film le­het. Egy magyar úrnő is szerepel benne, bizonyos Tolnayné, akinek Fejér megyében vannak birtokai, a filmben azonban őt érthető okokból nem láthattuk, mert csak elhanyagolható mel­lékszereplő. Viszont a számos elhanyagolhatónak vélt mozza­nat teszi valóban nagy alkotássá Thomas Mann regényét. Milyen volt a háború ? Egymást követően két dokumentumfilm is idézi a világhábo­rút. Az NSZK-osztrák-francia vállalkozás a háború kitörését megelőző diplomáciai lépéseket mutatja meg, akik részesei voltak az eseményeknek. Az angolok komolyan hittek abban, hogy jobb belátásra le­het bírni Hitlert, s miniszterelnökük, Chamberlain többször is járt Németországban. Utazásaiból itthon kedélyes szójátékot faragtak. Valaki lekiabál a szakadékba: Nincs - ember - lenn? Azóta tudjuk, volt ember, s milliók vesztek a mélyben, oktala­nul áldozva életüket. Ezeket a híradórészleteket annak idején gyerekfejjel láttuk a moziban, majd valamiképp mindenki részese lett a háborúnak, mert házhoz jött, Pesten épp úgy, mint Narvikban. A rádió légi­riadót jelzett, a magasban Liberatorok szálltak, ismeretlen cél­lal, majd meggondolták magukat s felettünk állapodtak meg, hogy leszórják bombáikat. Teleki Pál öngyilkossága után Bár- dossy, az első számú háborús bűnös az országot belesodorta a háborúba, s most már nem volt megállás, az út nyílegyene­sen vezetett a szakadékba. A hatrészes filmnél itt még nem tartunk, Hitler egyelőre ünnepel, de eljön a mi időnk is, amikor magyar bakák fagynak meg a Donnál, a németek elözönlik az országot, Pestre teszi át székhelyét Eichmann, s megkezdődik az Endlösung. Borzongva nézzük a háború kezdetéről szóló képsorokat, mert tudjuk, hogy folytatása következik. Csányi László Józan Miska és részeges Pista Nem mindennapi oktatási azok, akik betérnek az értényi kricsmibe, böcsületsüllyesz- segédeszközzel találkozhatnak italboltba (kocsmába, krimóba, tőbe, kinek hogyan tetszik). mert a falon - bizonyára inkább érdekességként, sem mint rek­lámként - egy falitérkép nagy­ságú applikációt láthatnak, nagy feketebetűs címmel: ÓVAKODJUNK A SZESZES ITALOKTÓL. A „térkép” 1905-ben készült Temesváron, a Polatsek-féle könyvkereskedésben BM-ren- deletre, és bizonyára jól szol­gálta az oktatást, az alkoholiz­mus elleni küzdelmet. A Csáki Tibor és segítője, Kondor János által üzemeltetett egységben ma nem antireklám, de nem is kell annak lennie, mivel az ér- tényiek tudják a mértéket evés­ből, ivásból, de azért megmoso­lyogják a rajzokat. A kilenc kép szöveggel kiegészítve jól kite jezi, hogy juthatunk el az else pohártól az utolsóig, mi a józar élet áldása és mi az iszákoság következménye. Megismerhet­jük józan Miskát 20 éves korá­ban és 32 évesen, aztán meg láthatjuk részeges Pistát is 20, illetve 32 esztendősen. Megtud­juk, a szesz gyilkosságra inge­rel, elveszi az ember eszét, hü­lyévé és nyavalyatörőssé teszi a korhely gyermekeit. Tanulságos képek, nem mondom, de óvakodnak-e a szeszes italtól? Egy biztos, a „térkép” így is jobb helyen van, mintha egy padláson porosodna, esetleg ázna.-él­Fotó: Gottvald Károlv

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents