Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-09 / 211. szám

(.TOLNAI, 4 NÉPÚJSÁG Szekszárdi Szemle 1991. szeptember 9. Hogy van? Krasznai Lajosné, az érdekegyeztető tanács soros elnöke „Egymás kezét kellene megfogni, nem egymás nyakát” Anyakönyvi hírek Sorozatunkban a családi élet legfontosabb esemé­nyeiről adunk számot - az anyakönyv segítségével. Bejegyzések Szekszárdon 1991. au­gusztus hónapban a követ­kező anyakönyvi esemé­nyek kerültek bejegyzésre. Szekszárdi szülők gyerme­keként 38-an születtek, 40 jegybenjáró, azaz húsz pár kötött házasságot és 22 szekszárdi lakos hunyt el. Isten hozott Benneteket! A 38 születésből 22 volt a leány és 16 a fiú. A legnép­szerűbb utónév augusztus hónapban leányoknál a Krisztina, fiúknál a Tamás volt. Sok boldogságot! A 20 házasuló párból 16 először és 4 pár másodszor mondta ki a boldogító igent. Nyugodjanak békében! A 22 szekszárdi elhunyt­ból 10 volt a nő és 12 a férfi. 90 év feletti egy, 80 év feletti három, 70 év feletti négy, 60 év feletti négy, 50 év feletti kettő, negyven év feletti négy, 30 év feletti kettő, húsz év feletti pedig egy el­hunyt volt. A feleimben megfogalmazott kérdést - Hogy van? elneve­zést viselő sorozatunk állandó kérdését - ez alkalommal Krasznai Lajosnénak tettük fel, aki a Munkavállalói Érdekkép­viseletek Tolna Megyei Egyez­tető Tanácsának soros elnöke. — Nyilván a társadalmi kö­zérzetemet kérdezi, hiszen ma­napság a magánemberre aligha lenne valaki is kíváncsi. Mint szakszervezeti tisztségviselő nem vagyok jól, és ennek sok­féle oka van, bár ugyanarra a társadalmi jelenségre vezet­hető vissza mindegyik. Ez az ok pedig nem más, mint a munka- vállalók lassan teljessé váló ki­szolgáltatottsága. A szakszer­vezetekre vonatkozó törvények nem azt az eredményt hozták, mint amit szántak nekik — az­zal akár egyet is lehetne érteni, nevezetesen, hogy a munkavál­lalók menjenek át más szak- szervezetekbe. Ha mások töb­bet képesek tenni, jobban kép­viselik a munkavállalók érde­keit, ám tegyék, de nem ez tör­tént. Akik nem újították meg tagságukat, azok nem léptek át, legalábbis nem tömegesen má­sik szakszervezetbe sem, ha­nem védelem nélkül,maradtak. A Munkavállalói Érdekképvi­seletek Tolna Megyei Egyez­tető Tanácsának vagyok a so­ros elnöke, megbízatásom ha­marosan lejár, mert félévente váltjuk egymást. A tanács mun­kájában részt vesznek a Mun­kástanácsok, a Szolidaritás, az Autonóm Szakszervezetek, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma és az MSZOSZ, összesen 29 szerve­zet képviselői. Amikor megala­kultunk, mintegy hetvenezer szervezett munkavállalót képvi­seltünk. Most nem tudom mennyit. Öt tagból áll az ügyvi­vői testület, közülük kerül ki a soros elnök. Szerettük volna létrehozni a tópartit érdeke­gyeztető rendszert, amelynek az egyik oldalát a munkaadók, a másikat a munkavállalók ér­dekképviseleti szervezetei al­kotják, a harmadik oldal pedig az önkormányzatoké. A mun­kavállalók ezzel a törekvéssel az első perctől egyetértettek, hiszen a tisztázott viszonyok nekik is segítenének. A megyei önkormányzat sem zárkózott el ugyan, de az úgynevezett ala­kuló ülésen nem vettek részt. Később ugyan kinevezték kép­viselőjüket, de igazán még nem képes működni a megyei ér- dekgyeztetés mechanizmusa. Ez persze nem csoda, hiszen országosan is ez a helyzet. An­nak ellenére, hogy a megye nem, vagy még nem válság- övezet, de a családok nálunk is tragédiaként élik meg a mun­kanélküliséget, sokak számára ez egyenértékű a teljes kiszol­gáltatottsággal, és az anyagi megsemmisüléssel. A szociál­politikai intézkedésekről nyiván az önkormányzatokkal kellene szót értenünk. Minden döcögés ellenére azt azért remélem, hogy az érdekegyeztetés me­chanizmusai előbb-utóbb kiala­kulnak. Nem vagyok jól a munka tör­vénykönyve eddig ismert terve­zeteitől sem. Azt hittem, hogy a békés rendszerváltás, és az úgynevezett csatlakozás Euró­pához azt is jelenti majd, hogy európai lesz a munkavállalók jogainak szabályozása. A ter­vezetekből nem egészen ez látszik. Sokkal inkább az, hogy a munkavállalónak továbbb nő a fenyegetettsége, mert például hiányos a felmondás jogi sza­bályozása. A tervezetek szerint a munkáltató csak akkor lenne köteles indokolni a felmondást, ha jogvita van, aminek a mun­kahelyi fórumai viszont hiá­nyoznak. A döntőbizottságról nincs szó, a jogi .vitákat a bíró­ság hatáskörébe utalja, az pe­dig meg sokáig nem lesz felké­szülve ezeknek a lebonyolítá­sára. Számomra tisztázatlan­nak tűnik a létrehozandó üzemi bizottságok összetétele, műkö­dése. A tervezet igyekszik csorbítani a szakszervezetek munkahelyi szerepét, jogkörét, és átadni azt egy még ezután létrehozandó szervezetnek. Egy dologra viszont jó volt, az első perctől kezdve és ma is alkalamas a munkavállalók megyei egyeztető tanácsa, és­pedig arra, hogy együttműköd­jünk. Nálunk a megyében nem volt és nincs sárdobálás, de van információcsere. Azt hi­szem, Hofi Gézának egy mon­data nemcsak a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek, de a pártok, sőt, az egyes emberek magatartásának alapszabálya is lehetne: Egymás kezét kel­lene megfogni, nem egymás nyakát. Mivel ez a társadalom életének sok területén nem évényesül, mitől lehetne jó a társadalmi közérzetem? Lejegyezte: Ihárosi Ibolya Megszűnik a diszkó Á biliárdosoké a világ A zenét sem szereti min­denki, főként akkor nem, ha az túlságosan hangos. Ezért is lehetett sok lakos­sági panasz forrása a volt oktatási igazgatóság nagy­termében működő diszkó. Ez a probléma is megoldó­dik hamarosan: az önkor­mányzat úgy döntött, hogy a nagytermet bérbe adja az Új Vonal nevű kft-nek. A fő­iskola nem emelt kifogást, a megkötött szerződéseket felmondja. A bérleti szerződés meg­határozatlan időre szól ugyan, de szerepel benne biztosítékként, hogy fel­mondható, jelenleg ötéves bérletről van szó. Többek között az is a testület kikö­tései között szerepelt, hogy az eredeti állapot helyreállí­tására köteles a bérlő. A vállalkozó a nagyterem és az előcsarnok használa­táért havi százezer forintot fizet az önkormányzatnak, sőt, az első hathavi díjat előre. Kisebb átalakításokat követően a sokat látott nagyterem osztályon felüli biliárdklubként kezdi új éle­tét. Tehát aki szórakozni vágyik, az ezután se kerülje el a volt oktatási igazgató­ság nagytermét, legfeljebb arra ügyeljen: legyen vas­tag a pénztárcája. Rejtett értékeink A vármegyeházi pincék Mivel az egykori iratok sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudják, feltételezhetjük, hogy a ma is eredeti céljukat teljesítő pincéket talán még az Árpád­korban vájták a Dunántúl első dombocskájába. Nem önma­gáért való okoskodás azt hin­nünk, hogy az 1061-ben alapí­tott apátságnak szüksége volt a terjedelmes szőlőkből befolyó jövedelem tárolásához kellő biztonságú pincére, hiszen az itteni borok 44 helység termé­sének egytizedét jelentették. Ekkora mennyiség biztonságos elhelyezésére pedig másutt nem nyílt mód. Kereken száznegyven éve Fényes Elek Magyarország ge- ographiai szótára című könyvé­ben külön is megemlékezik ar­ról, hogy „a vármegyeház alatt egy nagy tekervényes urasági pincze” található. Ezt 1858-tól a Szegzárdi Borkereskedő Társu­lat bérli majd. A helyi borkeres­kedelem, amely a legutóbbi időkig mindig tárolási gondok­kal küszködött, a két világhá­ború között vehette ismét bir­tokba a homokkőbe remekelt teret. A Szekszárdi Borvidéki Bortermelők Állami Ellenőrzés Alatt Álló Pinceszövetkezete nem csupán használta e helyet, hanem a legkorszerűbb borá­szati eszközöket is meghonosí­totta itt. Jelenleg ugyanez mondható el az Aliscavinről is, amely borai nem kis részét ér­leli a pince hűs levegőjében. Ugyancsak ez a vállalat üzemelteti városunk egyetlen borászati szakboltját, amelynek népszerűségéről saját forgalma tanúskodik, minden szónál job­ban. A közelben, a vármegye- háza belső teréből vezetnek le a lépcsők abba a másik pin­cébe, ahol már szomjunkat is olthatjuk a megejtően hangula­tos környezetben. A vármegye­házi borozó nemcsak a finom nedűvel kedveskedik, hanem állandó szőlészeti-borászati ki­állítással is várja az idelátoga­tókat. A közelben 1845-ben megtalált szekszárdi szarkofág oldallapjának másolata és az áldozati üvegkehely (vasa diat- reta) motívumai még a római előidőket idézik, de az utóbbi két évszázadot már eredeti tár­gyakon is nyomon követhetjük. A szőlőművelők számára oly fontos kacor (a metszőolló elődje), a filoxérás időkre emlé­keztető szénkénegező, az 1828-as kettős bálványprés, amelyen a gazdát éltető vers is a hajdani időket sugallja, méltó környezetet ad az itt tevékeny­kedő Alisca Borrend rendezvé­nyeihez. Ma már aligha gondol valaki arra, hogy egykor egészen más célt szolgált a vármegyeház alatt ez a rész: itt volt a tömlöc, számtalan szegénylegény szenvedéseinek színhelye, ké­sőbb pedig a megyeházát fűtő szén tárolására szolgáló pince. Talán a belső tervezők tréfája idézi egyedül mindezt: a fal mel­letti lámpák sorát néhányan a bitófa formájára emlékeztető­nek látják - gondolom, addig, amíg ezt a szíves vendéglátás nem feledteti. Különleges alkalmakkor, mint amilyen például az idei szüreti rendezvények napjai lesznek, a borrend itt avatja föl új tagjait, akik közül nem egy a külföldi­ekből kerül ki. Az Egyesült Ál­lamok egykori nagykövetétől, Mark Palmertől kezdve a finn művelődési államtitkárig szá­mosán viszik el a helyi borok jó hírét szerte a világba. S e pon­ton kapcsolódik ismét egybe a két pince története: az egyik színvonala nélkül hiábavaló lenne a másik munkája, hiszen a jó bor nélkül mit érne a legdí­szesebb ünnepség, a messze- földön is jól csengő név. Dr. Töttős Gábor E heti kérdésünk: Hogy szól az említett üvegkehely buz­dító felirata magyarul? Augusztus havi kérdéseink: 1. Milyen állat feje látható a Ga­ray téri iskola főkapuján? 2. Kinek a nevét őrzi a Ho- szú-völgy közelében az egyik völgy? Csornai Pálét, Konta Sándorét vagy Tatai Benőét? 3. Ki volt a Garay gimnázium első igazgatója? 4. Ki az a híres zeneszerző, aki 1865 szeptember 8-án maga is részt vett a remetei bú­csúban? Címünk: Tolnai Népújság, 7100 Szekszárd, Liszt tér 3. A megfejtők között egy darab öt­száz forintos vásárlási utalványt sorsolunk ki. A borítékra, kérjük, írják rá: Szekszárdi Szemle. Az önkormányzat így döntött? Nincs vita, fizetni kell Panaszosunk dühös, mert természetesen megint felfede­zett egy fizetőparkolót a város- központban. Áz Arany János utca bal oldala mindig is az volt, tehát parkoló, szemben a má­sikkal, ahol most - többek kö­zött - az APEH-székház is áll. Ennek azért van jelentősége, mert oda sokan járnak olyanok, akik csak néhány, de legfeljebb tíz perces ügyüket intézik. Ettől függetlenül magától értetődően mégis ki kell fizetniük az egy órára szóló parkolási díjat. A parkírozó szigorú őrnője a Polgármesteri Hivatalra hivat­kozott, ott is mindenekelőtt Ipacs József forgalomtechnikai főelőadóra, meg arra, hogy au­gusztus elseje óta kell fizetni az utca mindkét oldalán várako­zóknak. Ipacs úr készséges, s a tele­fonválasz helyett kimerítő sze­mélyes magyarázattal szolgál. A képviselőtestület döntött úgy - mondja, hogy végre rendet kell csinálni a parkolók terüle­tén a városban. S ez kétségkí­vül és vitathatalanul ésszerű döntés volt. Mindenesetre most már csak egy kérdés marad megválaszo­latlanul: a rendcsinálás vajon azt jelenti-e, hogy most már egyetlen közintézményt, mun­kahelyet sem lehet úgy megkö­zelíteni a belvárosban, hogy tíz perces ügyeink intézésekor ne fizettessék meg velünk ráadás­ként még az egy órás parkolási díjat is. Azt persze mindenki tudja, hogy Európában - amelyben a földrajzi atlasz tanúsága szerint Magyarország, így szűkebb pátriánk, Szekszárd is benne foglaltatik - a történelmi belvá­rosokban már régen tilos, vagy nagyon szigorú feltételek között lehet csak parkolni; de ott azt is meg tudják mondani, hogy ak­kor hol lehet, míg a megye- székhelyen kevés, sőt, egyre kevesebb az ilyen hely. Arról már egy szót sem, hogy ezekben az országokban van is miből kifizetni az autózásért járó "büntetést"! Borverseny a pinceben Emberek, pillanatok Belvárosi jelentés A hölgy, aki Szekszárd szívében a papírbolt kirakatának kínálatát tanulmányozza, elegánsabb már nem is lehetne. Ha azt mondaná, hogy éppen most lépett ki egy divatlapból, elhinném, mert még az alakját körüllengő illatozón is olyan, amiért ama reklámbeli fiatalember - bokrétával a kezében - háromszor is körbe biciklizné az Egyenlítőt. Önelégültsége szemmel látható. Ropogtat, köp és rág. Szotyolát. Lábacskái körül hízik, vastagodik a szotyolahéj- szőnyeg. Reccs, reccs és pffü ... És tükörkép a kirakatüve­gen! A hölgy a „minden együtt van” gyönyörűségével szem­léli magát. Amivel ki tud tűnni: a tényleg kifogástalan külsőt. Látható, hogy a belbecs nem érdekli. Ropogtat, köp és rág. Mit szólna, ha közölném vele gyors diagnózisomat, hogy vé­szes kultúrahiányban szenved? Vagy akkor, ha interjút ké­szítvén vele, nappaliszobájának vendégfoteljét körbe teríte­ném szotyolahéjjal? Valószínű, két lábbal rúgna ki a nagysa- sasszony, és én árva szót se szólhatnék, mert neki lenne igaza. Nekem most lehetne igazam, ha rászólnék, mert eh­hez jogom van. Kurázsim nincs az utcai népneveléshez, ahogyan még nagyon sokunknak. De hagyománya se an­nak, hogy becsüljük védjük a környezetet és annak legalább relatív tisztaságát. így a hölgy „vizitkártyája” itt fog virítani holnap reggelig, akkor esedékes az újabb járdatakarítás. Az említett hagyomány megteremtésére viszont még várhatunk, mert némely vonatkozásban számunkra Európa a messzinél is messzibb van ... Szavalunk, szavalunk a megérkezés fon­tosságáról, pedig képletesen szólva, aki tartva az utazás vi- szontaságaitól, föl sem ül a vonatra, megérkezni se fog ... Kútban Őszi verőfény, idillikus csend a régi megyeháza romkertjé­ben és egy férfi a szekszárdiak Trevi kútjának peremén. Félig hasal, félig ül, balkarja a kútban, aminek alján fillérek, forin­tok. Gizgaz és bedobált szemét mellől megkísértve azt, aki­nek pillanatnyi megoldást jelentenek a karhossznál mélyeb­ben csillogó fillérek is. Jöttömre zavartan feláll. Ösztövér, mint a síkvidék kútágasai, öltönye valamikor jobb napokat lá­tott, krisztuspapucsba bújtatott lába retkesebb nem is le­hetne már. Ez az a pillanat - villan át az agyamon -, amikor mellette elhaladva letépheti vállamról a táskát! Nem támad. Halk kezitcsókolomja zavarról tanúskodik. Zavarban vagyok én is, és kedvemre van, hogy barátommal rövid idő múlva ki­üljünk a romkert padjainak egyikére - négyszemközt beszél­getni. A férfi sehol. Vagy mégis? El van mozdítva a kút szájá­ról az egyik zárógerenda és növekszik a perem melletti sze­méthalom. Ekkor ront elő fenekedve a gondnok Konrád névre hallgató kutyája, lódul egyenest nekem és fordul a kút­hoz, amiből még mindig van kitakarítanivaló a talán maroknyi aprópénzen kívül. Jön a gondnok is. Nem hívja a rendőrsé­get. A régi megyeháza kelletlen látogatói éjszaka járnak és nem a kút bánja látogatásaikat, hanem az itteni irodák. Aztán meg . . . Nem csak az az ember van a kútban. Valahányan abban vagyunk potenciális munkanélküliek, otthontalanok és más címen elesettek. Gondnok el. Kis idővel később mi is. A kút vendége sehol. Úgy lopta ki magát a romkertből, ahogy a nagyon szégyen­kező távozik onnan, ahol arcpirító dologra kényszerült, mert ide-oda verődve tollpiheként ebben a barátságtalan világban enni kell. Legalább kenyeret. Talán elég lesz kilóra, másfélkilónyira a zsákmány.-//-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents