Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

1991. szeptember 28. 10 ° NÉPÚJSÁG Szivárványszárnyú szerelemben Remsey Flóra gobelinjei között Tavasz zsong az őszben, míg az ember jár-kel Remsey Flóra gobelinművész gyönki ki­állításán. Ismerős az alkotó és egyik-másik alkotása is ebben a környezetben. Akinek megadatott, hogy a kiállítás-megnyitó előtt pár perccel korábban érkezzen, ta­núja lehetett annak is, miként készülnek a muzsikusok - Do- bai Tamásné zongoraművész és Mártonka Tünde gordonka- művész - arra a röpke kon­certre, melyben hangulatot kell teremteniük a tárlathoz. Gyön- kön a képzőművészet és zene közös rendezvényen való meg­szólaltatása, jelenítése immár hagyománnyá vált. Ez alka­lommal a zongorán és gordon­kán olyan dallam szólalt meg - Masnié és Csajkovszkij alko­tása - mely fájdalmasan kanya­rodott Remsey Flóra gobelinjei közé. A kiállítási terem fehér falán szinte vibrálnak a fegyelemmel, kitartással szőtt színes gondo­latok. Legfeltűnőbbek a szivár­ványszárnyú szerelemben vil- lódzó lepkék. Ezekkel találkozni a kész gobelineken és az önálló alkotásként is teljesnek mond­ható színes vázlat-kompozició- kon a leggyakrabban. A közve­tített üzenet igazát akkor élhet­jük át kiteljesedve, mikor megje­lenik közöttük minden máz és póz nélkül, mégis ünnepi lélek­kel maga az alkotó. Mi fogalmazható meg ebből az üzenetből? Annyi csupán, hogy lehajoltat, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyből fölmagasodtunk. Ráirányítja a tekintetet fákra, virágokra, pil­langókra, halakra, azok eleven­séget sugárzó mozgására örökkön tarkuló színekben. A Remsey Flórával való személyes találkozáskor őszin­tének kell lenni, mert maga is az. Vállalja korát, az idő múlá­sát hordozó fehér, dús hajfürtö­ket és gondolatban mindig meghajol, hangosan meg is ne­Feny fája Remsey Flóra vezett tanárai, mesterei előtt. Gyönki kiállításának megnyitó­ján Fábián Gyula köszöntőjé­ben emlékeztetett Remsey Flóra családi körülményeire, idézve az Európa hírű festő, Remsey Jenő - a nagyapa - emlékét. Az indíttatás tehát a családi házban történt. Ha elmélyed gondolatunk Remsey Flóra gobelinjeinek apró csodákat felsorakoztató vi­lágában, azt kell mondanunk, sikerült megtalálnia a fényje­lölte utat. Nem jár, percre sem marad az árnyékok között. Amikor harci kalandra indul, hadseregét is pillangókból, ha­lakból toborozza, ezek díszítik zászlait, melyeken ott lobog tá­rulkozva gyermeki hite. Ezt mu­tatta be önálló kiállításain Bu­dapesten, Dunaújvárosban, Csákváron, Tápiószelén, Ceg­léden. Ezt láthatták csoportos tárlatokon az érdeklődők Gödöl­lőn, Szekszárdon, Szentend­rén, Kölesden, Bonyhádon, Sió­fokon, Kiskőrösön, Szombathe­lyen, Eisenstadtban, München­ben, Rigában, Hamburgban, Meiningenben, Szófiában. Erre a hitre bíztatja nézőit most Gyönkön is, mesekön­tösbe öltözve, álmodon vi­gyázva a természet nappalfé­nyű csodáit, a szépséget. Pró­báljunk őrizőként magunk is Remsey Flóra mellé állni és te­kintsük meg a Gyönkön rende­zett kiállítását. Október 1-ig ezt megtehetjük. Decsi Kiss János Csanády János: Hajtjuk a morzsolót Először magam csináltam hegedűt. Vékony fenyődesz­kából összeeszkábáltam egy tokot, finomra csiszoltam dörzspapírral, majd egy lécet szegeztem rá, ez lett a he­gedű nyaka. Egy szál drót fe­szült rajta, és még hangot is adott. Egészen belázasod- tam. Fabrikáltam én már álla­tokat, először csutkából, gyu­faszálakból, majd fehér fenyő­fából; csináltam csatahajót szegekkel kiverve, azok vol­tak az ágyúk; sőt valódi, mozgó hernyótalpast is, fa-cérnaorsóból, kerekeit bugyiival kifogaztam, gumival lehetett felhúzni, futott a föl­dön. De soha ilyen lázat, mint amikor hegedűt, amely han­gokat is adott. Aztán megtudtam, hogy az utcánkban Krucleréknak van egy valódi, eladó hegedűjük, s erős vágy támadt bennem, hogy megszerezzem. Ősz volt, először elmentem kőmű­veseknek segédkezni vagy három napig - nem mentünk még iskolába; kevertem a maltert, hordtam a téglát, és mindig csak a hegedűre gon­doltam. Akkor már elvégez­tem az első önálló munkámat; téglajárdát csináltam a há­zunk előtt, egyedül, vagy két­hetes munkával, s olyan si­mára, egyenletesre sikerült, mintha valódi mesterek rakták volna. Járda: vízszintesre le­rakott fal, csillogott az eső­ben, s lefolyt róla a víz az árokba. Ha elkopogott valaki az ablakunk alatt, már nem cuppogott lába a sárban, mint régen - mindig elfogott a büszkeség, hogy ezt én csi­náltam -, s elégedetten köny­veltem el szófukar bátyám di­csérő szavait. De pénzem nem volt. A járda, a piros tégla súgta a cu­lágerságot; esténként nyakig maszatosan értem haza, s megkerestem pár nap alatt a Kruclerék hegedűjének fele árát. A másik fele még hiány­zott, s égetett a vágy, hogy azt is megszerezzem. így in­dultunk el egy szép napon Gemmel Lacival - az ő apja is suszter volt, akárcsak a bá­tyám, csak ők a falu másik végén laktak -, így indultunk el Bogárdpusztára kukoricát morzsolni. Reggel mentünk, este jöt­tünk napokig - Bogárd hat ki­lométerre volt tőlünk, s min­den nap esett az eső, s át­nedvesedett ruhánkban egész nap egy homályos paj­tában morzsoltuk a kukoricát, én hajtottam a morzsoló nagy vaskerekét, Laci dobálta bele a lófogú csöveket. A morzsoló egyhangú morgásából hege­dűhangokat éreztem kiszű­rődni, a határ egy nagy hege­dűtök volt, annak mélyén tal­paltunk mi ketten minden nap Bogárdra és vissza. A határ vizes volt, el volt ázva, mint a részegek, a mélyen beborult ég lilaszürke, szűrte, csak szűrte lefelé az őszeleji esőt, s az eső monoton dobajából hegedűhangokat véltem kihal­lani, amint talpaltunk a kö- vesúton, topogtunk a pajtá­ban, melynek gerendáin ga­lambok fészkeltek, s hallgat­ták ők is a monoton esőt. Minden ment, mint a kari­kacsapás. Hogy Laci mire köl­tötte a keresetét, nem tudom, én megvettem a hegedűt, de tokja nem volt; játszani kezd­tem az ismert dalokat, hogy az utcára is kihallatszott, s amikor a mély hangokat re­szeltem, nagyanyám a fülére szorított kézzel mondta: „Is­tenem, úgy nyikorogsz, akár egy morzsológép!” Bárdos Pál: Túl a határon Állítólag a színész számára előadás alatt megszűnik a kül­világ. Jelmezbe öltözik, kifesti magát, és kívül kerül téren és időn. Magánügyeit szögre akasztja, napi gondjait sutba vágja, fájdalmai megszűnnek, egyszerűen megszűnik mint magánszemély létezni. Ezt a mendemondát az ész­szerűség határán belül el is hihetjük. Kicsit azon túl is. Komoly, szavahihető színész­től hallottam, előadás közben szünetelt lüktető fogfájása. Más azt mesélte, az öltözőjé­ben még majd leszakadt a de­reka a lumbágótól, maga se tudja, mi történt, de amíg a színpadon volt, nem érezte. Igaz, előadás után ketten tá­mogatták a kocsijáig, lépni se tudott a fájdalomtól. Az egyik színésznő megkért mindenkit a környezetében, rendezőt, súgót, még a dramaturgot is, figyeljék már meg, mit csinál ő előadás közben, mert minden este kékre-zöldre vert karral megy haza, és képtelen rá­jönni a begyakorlott mozgás melyik pillanatában üti magát rendszeresen bele valamelyik tárgyba. Láttam, amikor egy másik színésznő előadás után papírzsebkendővel itatta láb­száráról a vért, és fogalma se volt, mikor és mibe verhette bele annyira a térdét. Talán a nátha az egyetlen, amely még a színészi mesterséget se tisz­teli ... Sokan azt mondják erre, persze, mert annyira átélik a szerepüket. Kritikákban is ol­vashatjuk, hogy „átélte”, meg hogy „azonosult”. Hát nem tu­dom. Nekem erről mindig Tö- rőcsik Mari indignálódott hangja jut eszembe: „kikérem magamnak, én még sose él­tem át semmit”. Félek, a kö­zönséggel, sőt a hivatalos műbírálókkal szemben neki van igaza. Paradox helyzet a színészé, a műkedvelő talán átadja lelkét a szerepnek, de a profi nem. Emóciók, hangula­tok, stresz, intellektuális éber­ség és begyakorlott formák keverednek tudatában, nem hiszem, hogy egyetlen szóval - vagyis fogalommal - jelle­mezhetnénk ezt a különös, ru­tinnal mesterségesen felidéz­hető, és mégsem tudat által szabályozott lelkiállapotot, amelybe éppúgy belefér az úgynevezett lámpaláz, mint a felfokozott koncentrálóképes­ség. Láttam már olyat, hogy egy színész, amint háttal állt a közönségnek, azonnal viccek­kel szórakoztatta a takarásban állókat. Ugyanez a színész késő éjjel baráti társaságban, bor mellett egyszerűen képte­len volt abbahagyni az esti szerepét, nem csak a mozgá­sokat, de az alakított személy kétségbeesett lelkiállpotát is továbbhurcolta, és ezzel való­sággal depresszióba szugge- rálta egész környezetét. Hát így valahogy. Állapod­junk meg benne, meglehető­sen bonyolult dolog a színész és a külvilág, színpadi alakítás és a mindennapiság kapcso­lata. Van azonban egy határ. Azon túl más törvények ural­kodnak. A Nemzeti Színház­ban néztem a Rosenkrantz és Guilderstein halott című dara­bot. Hétköznapi este, még frontátvonulás sem volt. Ruti­nelőadás. Ment minden a maga útján. A színpadon Sin- kovits és Avar. Összeszokott kettős, összecsiszolódott hu­mor. Nevettünk is rendesen. Aztán valahogy előkerült egy mondat. Jelentéktelen, szok­ványos, dramaturgiailag kö­zömbös, máskor föl se figye­lünk rá. Mindössze annyi, hogy valaki itt van közöttünk, aztán egyszerre csak nincs itt. És Avar István lebénult. Úgy tűnt, egyszerűen mozgáskép­telen. Sinkovits viszont ténfergett. Összevissza lépegetett, fel­tűnt a színpadon mozdulatai­nak civil tisztátlansága. A suta félmozdulatok. És csönd lett. Kínos, kibírhatatlan csönd. Mintha örökké tartana. Hideg szelet éreztem a szí­vem körül a túlfűtött nézőté­ren, s ahogy körülnéztem, mindnek) dermedten ült körü­löttem. Ők ketten ott a színpa­don valahogy valószínűtlenek lettek, Avar szeme csillogott, Sinkovits arcáról pedig azt ol­vastam le: hol vagyok, hogy kerültem ide. És Avar kataton merevsége és Sinkovits Imre félbeszakadt mozdulatai... Aztán másodpercek múltán valamelyik visszatalált a szö­veghez. A nézők kilélegeztek. Az előadás folytatódott. Mi történhetett a két, mes­terségére kényes, szaktudá­sára büszke férfival? Hová lett a rutin? Mitől döccent meg színpadi életük? Aznap halt meg Pécsi Sándor. Oláh Zoltán: Titokban A madárhangokba bújt alkonyaiból körénk száll a lassú fényű virradat s fellármázza a pihenő partokat. S amíg a Föld felénk fordítja arcát a tenger felolvassa az éjszakát, mi hullámonként nyelte el az álmunk. Meg kell halnom mégis ezen az esetén: az Időt nálam felejtette Isten, mit ma titokban vissza kéne adnom. „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” (Arany János) A kalibrált alma és társai Néha az embernek az az ér­zése támad, hogy tudja, mit akartak mondani, de azt is érzi, nem egészen azt mondták, ami szándékukban állt. A fölösleges bonyolításnak esnek áldozatul azok a szerkezetek, fordulatok, kifejezések, amelyek egysze­rűen pontosan célba találná­nak, de így csupán elnéző mo­sollyal találgathatjuk, mi is lehe­tett az igazi cél. A Magyar Mezőgazdaság augusztus 28-i számában talál­kozhattunk a címben említett csodabogárral: (a vásárló) „igé­nyei szerint válogatják, kalibrál­ják és csomagolják az almát”. Ilyenkor ki-ki először elszé- gyelli magát, hogy milyen tudat­lan, még a kalibrál szót sem is­meri. Segít az Idegen szavak és kifejezések szótára, ahol ez áll: „1. kalibert mér. 2. mérő­eszközt hitelesít 3. forgácsolás­sal a kívánt keresztmetszetre esztergályoz vagy mar „fémá­rut”. Az almával nem lőnek, ezért nem lehet űrmérete, az első megoldás tehát kiesett. Az alma nem is mérőeszköz, ezért nem lehet hitelesíteni. Marad a harmadik lehetőség. Igen ám, de hogyan lehetne az alma fé­máru, miként lehetne a megfe­lelő méretre esztergályozni vagy marni? Egyszerű a meg­oldás: nyilván aranyalmát ex­portálnak! Komolyra fordítva a szót, nem lett volna helyesebb az elegáns és helytelen idegen szó helyett a méretét ellenőrzik kifejezést használni? Kíváncsi vagyok, mit szólna a legna­gyobb holland gyümölcskeres­kedő, ha méretre esztergált al­mákat kapna. Ugyanitt azt olvashattuk, hogy „ami épségben megma­radt, az nagyon szép, piacos áru lett, de mert a nyár eleji „jö­vendölésekhez” képest alapo­san megcsappantak a kilátása­ink, talán még kevés is lesz”. Né foglalkozzunk most azzal, hogy a mondat végén keresgélnünk kell, mire is hivatkozik az állítás, ne firtassuk, miért kell az a az utána következő kilátásaink elé. A kiemelt kifejezés azonban még így is furcsa képzavar. Ha valami valós vagy átvitt érte­lemben megcsappan, az meny- nyiségi kevesbedést jelöl. Ez után a szó után a reményeink kívánkozott volna, mert a kilá­tás túlságosan képszerű a csa­poláshoz, megcsappanáshoz. Ehhez inkább az össze-, be- igekötővel vagy anélkül egysze­rűen a szűkül illett volna. A csapással két héttel ké­sőbb is baj volt, mert a Kossuth Rádió szeptember 11 -i adásá­ban így fogott bele mondandó­jába a riporter: „Akkor csapjunk a közepébe!” Ne tegyük mind­járt, inkább gondolkozzunk rajta, mit is tennénk! Ha a szándék szerinti közlést másik fordulattal fejezzük ki, az így szól: Vágjunk bele! Lehet rög­tön a közepébe is, de csapni nem. Csapni a tenyérbe szo­kás, ha áll az alku. A közepébe viszont lehet tenyerelni. Azt, hogy minek a közepébe, rábíz­hatjuk a Tisztelt Olvasó fantázi­ájára. Azt azonban már nem, hogy mit jelent, ha valakik „logikai mókuskeréken ugrándoznak!'. A mókuskerék régi állatkínzó- és játékeszköz, amelyben ép­pen nem ugrándozott, hanem szaladgált a mókus, de mivel a kerék forgott, mindig ugyan­azon a helyen maradt. Ha ug­rándozni tudott volna, a fenti fordulatnak nem lenne semmi értelme, mert az éppen a hiá­bavaló gondolkodást szerette volna bemutatni a Magyaror­szág szeptember 16-i számá­ban. Ugyanitt, de egy másik cikkben azt olvastuk: „Az ördögi kör bezárult”. Nem tehette, mert ha ördögi, akkor már eleve bonthatatlanul zárt. Ha minden jelző nélkül a kör bezárul, akkor valaminek vége, valami vissza­vonhatatlanul megtörtént. Pél­dául az almát kalibráltuk ... Dr. Töttős Gábor Pillangó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents