Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-27 / 227. szám

1991. szeptember 27. ^NÉPÚJSÁG 13 G Kis------^ I m r eneracio § Ifjúsági oldal Törd a fejed! Torzonborzongások (Ifjúkorom naplója, 1983-84-ből) 20. Nagyon sokan kitalálták a múlt heti feladványt, a tojássze­letelőt. Műsorös kazettát a du- naföldvári Lukácsi Péter nyert. Most azt kell kitalálni, hogy ez a Készüljetek! Hegyezzétek a pennákat, társalkodjatok a múzsák­kal, mert a Kis Generáció hamarosan meghirdeti a Versversenyt! felvétel mit ábrázol. A megfej­téseket október 3-ig várjuk Cím: Tolnai Népújság 7100, Szekszárd, Liszt F. tér 3. Törd a fejed! Heti cáfolat Nem igaz, hogy minden honfina rajong a mosogatá­sért. 1983. december 13. Bana Misi nagy mulatós em­ber. Erős, tiszta hangja van, ért a birkapörkölt és a vadhúsok elkészítéséhez, s az italt se veti meg. Na, nem az ajnindenna- pos részeg, s ha alkalomadtán nekifeszül is a boroskancsónak, akkor se dől ki egykönnyen. Va­lamikor a Hortobágyon volt csi­kós. Most ő az építő brigád ve­zére. A munkát nemcsak vé­gezteti, végzi is. A mázsás be­tonkövet a hóna alatt viszi, mert az egyik keze paralízises. Úgy akarta a sors, meg az osztály- vezető, hogy az idén december 14-ig legyünk terepen. Én is visszajöttem a csúsztatásról az utolsó napra, a telepbúcsúzta­tóra. Eszegettünk, iszogattunk. Misi megtanított pár debreceni nótára, meg a nótázás szabá­lyaira. Arra, hogy nem elég a szövegeket üvölteni, de üteme, gyorsuló-lassuló szakaszai is vannak a népdaloknak. Meg arra, hogy aki kezdi, azt a többi csak kiséri, ha jobb énekes, ak­kor is. December 14. Leromlott szervezetemet ha­zaviszem anyámnak, generál­javításra. (Ahogy azt a törté­nelmi idők során a fiúk mindig is cseíekedték.) Ő süt, főz és be­takargat. Nem kérdez, remél. Reméli, hogy rendszeresen eszem, hogy hosszú alsót ve­szek, hogy egyszer mosolygós unokát hozok neki a fogaim kö­zött. Most mindenesetre pihe­nek. Képeslapokat írok, az új lemezjátszóm beüzemelésével foglalatoskodok, olvasgatok. Ábrándozok a lányról, aki által megismerhetem magam. December 15. Hat napja - 9-én - X-el töltöt­tem az éjszakát. Akkor nem volt bátorságom lejegyezni: megint betliztem. Leningrádból hoztam neki egy ezüstláncot - csak az volt rajta -, és oly szomorúan, oly végtelenül szomorúan vég­ződött ez az ajándékátadás... Másnap Kazincbarcikára utaz­tam Fehérvárról, a keresztszü- leim házassági évfordulójára. Mindvégig az járt az eszemben, hogy valamelyikünk nem kóser, és az én vagyok. El kéne vinni orvoshoz magam. December 16. Még mindig nem találtam meg magamat. Vannak ne- kem-szimpatikus emberek, ne- kem-tetsző életvitelek: Fárad­hatatlan robotosok, de az én munkabírásom csak kismérték­ben, rövid távon fokozható; bo­hém kocsmabútorok, de az én alkoholfelvevő képességem csekélyke; Casanovák, de az én legénységem nem éppen le­gendás; elvonult művészek, de az én magánybírásom, bár tar­tós, véges. Belőlük kéne vala­hogy összefabrikálni engem. December 17. Ha nem indulsz neki, nem véthetsz irányt. Tudod, hogy mi vár, de furdal, hogy mi várt volna, ha. Megkaphatsz, meg­tarthatsz egy lányt, csak hátha jobb is, szebb is akadna, vagy hátha semmi, senki, s úgy lenne helyes. Kereshetsz szé­pen, építhetsz házat, s irigyel­heted a csavargót, aki téged irigyel. Lehet, hogy ő is te vagy. Csak épp kipróbálja a Sors, ho­gyan viseli el az „ilyen típus” a különféle életviteleket. Ne félj, meghalsz, s vagy vége, vagy újra kezdheted, másként. December 18. Kétféle munkavállaló van: a melós és a bürokrata. A melós a munkaerejét adja el - abból van fölöslege -, a bürokrata az idejét. A melós utálja az ücsör- gést, a bürokrata rühellj, ha ki­zökkentik az édes mélázásból. A melós azt mondja: Gyerünk, fogjuk meg, oldjuk meg! A bü­rokrata azt: Várjunk, majd kia­lakul, majd megoldódik. December 19. Plusz 10 fok Szolnokon. A múlt héten meg mínusz 19, Bé­késcsabán. Elpattantak a vasúti sínek. Magyar ipar. Elégedetlen vagyok. Elsősorban magam­mal. És másokkal. Uszodába járok, hogy kellő erőben fogad­jam a szilvesztert, és X-et. Per­sze, majd őt is megtestedze- tem. Ez társasjáték. Bízom benne, hogy kellemes fáradt­ság, és elernyesztő elégedett­ség lesz a jutalmunk. Terveim, reményeim, azok vannak. Mintha mi sem történt volna ... Pedig: mi sem történt. December 20. Kaptam egy képeslapot - többek között -, mely nem ka­rácsonyi tájat ábrázol, hanem nyári balatonit. Papp Kati küldte, akivel együtt diákoskod- tunk, Fehérváron, akivel na­gyokat smároltunk, rövidujjú ingben, a hűvös őszi éjszaká­kon, akivel azóta is olykor-oly­kor levelezgetek, aki most Sió­fokon geodétáskodik. Szeret­tem? Furcsa lány, e?ért izgal­mas. Talán még ma is szűz, de az is lehet, hogy elindult az el­lenkező irányba. Nála minden lehetséges. Égy időben pultos­lány volt Zamárdiban, egy bü­fében. Mesélte, hogy a viharos éjszakák utáni reggeleken mennyi lágytojás fogyott! December 21. Anyám, ha valamilyen helyi­ségben valamivel végzek (konyhában az evéssel, fürdő­szobában a mosdással), mint jó gazdasszony, lázas-izgalom­mal siet a tetthelyre, maradt-e utánam valami: kaka vagy to­jáska. Szerencsére arról már leszokott, hogy végig ülje a va­csorámat. Szerencsére, mon­dom, s közben úgy fáj, hogy nem tudunk egy jót beszélgetni. Hogy én tanulni szeretnék, ő meg idomulni. Idegesít, hogy nincs dolga, mert azt képzelem, hogy nekem van. De vajon egy más lényt - nevezhetjük a fele­ségemnek - elviselek-e majd magam mellett, ha tőlem vár szórakoztatást? Ha semmi mást nem csinál, csak törődik velem? (Folytatjuk.) LÁP PÁL ★ Várunk további naplókat! Simontornyai diákok „visszaemlékezései” Franciaországi nyár II. Müemléknézöben Monte Saint Michel Július 28-án reggel 8 órakor indultunk Lanester város busza­ival Monte Saint Michelbe. Normandia talán legszebb mű­emlékéhez. A mi buszunkon voltak bolgárok és németek, a másikkal algériaiak és paleszti­nok utaztak. Az út hosszú volt. Keresztül utaztunk a Bretagne félszigeten, ez körülbelül 250 ki­lométert jelentett. Már messzi­ről lehetett látni a csodálatos ezeréves apátságot, amely Szent Mihály nevét viseli. Az útikönyvből megtudtuk, hogy ez a fallal körülvett kis sziget egy 78 méter magas sziklatömb, amely apálykor száraz lábbal körüljárható. Ezt mi is megtettük, sőt, elgyalogol­tunk egy kb 1,5 kilométerre lévő másik szigetre is. Közben sok és szép kagylót gyűjtöttünk. Amit lehetett, megnéztünk. Rengeteg túrista járta a sok­százéves lépcsőket. Különös varázsa van ennek a helynek! A legmagasabb tornyon az ark­angyal aranyozott szárnyas szobra látható. A körfalakon sé­tálva messzlTe elláthattunk. Szinte észre sem vettük az idő múlását, 5 órakor volt a találko­zás és a visszaindulás. A buszon sokáig meséltük egymásnak a frissen szerzett élményeket. A bolgár, német, magyar gyerekek egymás sza­vába vágtak. Észre sem vettük, hogy nem beszéljük egymás nyelvét, de mindent értettünk. Csősz Mónika 8. a Várni Anikó 8.b Kajakozás az óceánon Ha valaki a Telesport egyik adásában kajakversenyt lát, akkor azt gondolja: „Hát ez po: fonegyszerű”! Pedig nem az! Jómagam is kipróbáltam francia utunkon. Elmesélem ezt a tör­ténetet. Izgulva indultunk az első ka­jaktúrára. Kihordtuk a kajako­kat, a vízre tettők őket, beká­szálódtunk, elindultunk. A bolya és a stég között ingáztunk, mi­közben megjött a másik kocsi. Csatlakoztak hozzánk és mi­közben a tanár bácsi fényké- pezgetett, elindultunk. Mi hatan, a nagy csapat. Jött velünk Fre- derik, a kajakosoktató is. Talál­koztunk a német csoporttal és egy helyes oktatólánnyal. Elin­dultunk tovább, Ági, Diána, No­émi, a másik Noémi, Móni, Marcsi, Frédi, a németek és én. A víz tíz méter mély, a néme­tek visszamentek a partra. He­ten maradtunk és a motorcsó­nakos, aki a biztonságunkra vi­gyázott. Elbambultam. Néztem a lányokat, hirtelen elhúzott egy motoros mellettem, integetés­csere, a kajak ingott, mint egy lélekvesztő... Telt-múlt az idő és a kajakom is telt, vízzel, és egyre nehe­zebben lehetett irányítani. Va­lahogy vonzotta a vizet. Lassan haladtam, fájt a vállam, fájt a tenyerem, zsibbadt a lábam. Hirtelen a kajak fejtetőre akart fordulni, ösztönösen elenged­tem az evezőt, és a kajak al­jára, oldalára borultam, melytől az visszaállt eredeti pozíciójára. Nagyon féltem, hiába tudtam úszni, hiába volt rajtam mentő- mellény, FÉLTEM!! Mégegy- szer megúsztam egy borulást, de a harmadikat már nem. No­émi mondta, hogy mikor bele­estem, előtte hatalmasat ordí­tottam és borulás után 2 má­sodperc alatt a felszínen vol­tam. A borulás után a félelem elszállt belőlem, s legnagyobb gondom az egy számmal na­gyobb vászoncipőm volt. Féltet­tem. Levettem, a mellém érő Noémi kajakjába raktam és úszni kezdtem. Aztán Fred kér­dezte, pardon mutogatta, hogy nem szállok-e vissza? Visszaül­tem, visszakaptam a cipőmet és a part felé indultunk, miután leszedtem a nyakamon lévő mellényt, melyről lecsúszott a cipzár és csak a kötés meg a jóakarat tartotta rajtam. Kimen­tünk a partra. Csöpögő pólóval, remegő kézzel indultunk vissza. Később jót nevettem az egé­szen. Kiss Péter Zoltán 8. c A Celtic fesztivál Ezt az ünnepséget minden évben megrendezik augusztus 1-től 10-ig a franciák. Ekkor a kelta rokonságot ünnepük. Leg­inkább az itteni búcsúhoz ha­sonlítható. Mi az első nap gyalog men­tünk be a városba, jókedvünk volt. Végigénekeltük az utcákat, tereket. Sok francia csatlako­zott hozzánk. Sötétedni kez­dett. A fesztivál utcáit végigjár­tuk. A lányok néhány körhintára is felültek. Nekem a játékauto­maták tetszéttek a legjobban, amiket ki is próbáltunk. Eljött az éjfél. Tovább nem maradhat­tunk, haza kellett mennünk. Az utat ismét gyalog tettük meg, de fáradtabban. Vörösmarti Éva 8. a Kirándulás Carnac-ba Az utolsó napon, amit Fran­ciaországban töltöttünk, délelőtt lovagolni voltunk, majd ebéd után elindultunk Carnac-ba. Két Trafic busszal mentünk. Ahogy beértünk Carnac-ba, megnéz­tünk egy kőtemetőt. A tenger­part táján nem kevesebb, mint 24 kilométer hosszúságban hú­zódnak ezek az óriási kövek. Az eredetük máig nem tisztá­zott. 3-4 ezer évvel ezelőtt jár­hatott itt egy ázsiai eredetű nép, amely örökbe hagyta ránk em­lékeit. Miután megnéztük a köveket, belültünk a buszba. Az idegen- vezetőnk megmutatta a várost. Carnac egy nyaralóváros, amelyben milliomosok nyaral­tak és mindenkinek saját jahtja volt. Miután körbe vitt minket a városban, a strandra igyekez­tünk. Végre megérkeztünk az óceán partjára és mindenki fu­tott a vízhez. A víz nem volt túl meleg és ráadásul a rákok is támadást indítottak ellenünk. Egy-két órát fürödtünk, na­poztunk. Később elmentünk az óceánnak egy olyan pontjához, ahol egy sziget volt és erre a szigetre egy víz alatti úton lehe­tett átmenni. A víz térdig ért, kö­rülötte a 10 méter mély nyílt óceán... Amíg nézelődtünk, a másik csoport elkeveredett a sok autó között. Fél órát vártunk rájuk, aztán elindultunk hazafelé. Amikor hazaértünk, nagyot ne­vettünk, mert ők már otthon vol­tak és vacsorát is kaptak. Bajcsi Ágnes 8. b Pataki Emese volt 8.-os A kötemetöben ELMErengés Mottó: Ha nem sejt jobbat az elme, az az elme balsejtelme. Fantasztikus vállalkozásba kezd az ELMErengés: soröza- tot indít. Na, nem kell meg­ijedni, nem lesz hosszú. Két vagy három folytatásban adjuk közre a váraljai Egyed Johanna lírai alkotását. íme: Egy skót kastély békés hétköznapjai (1.) (Csak erős idegzetűeknek!) Van egy kastély, melyben egy 56 éves öregasszony lakik. Sarolta a neve. Es van neki egy 23 éves unokaöccse. Annak a neve Robert. 38 lépcső vezet föl az ajtóhoz. Az ajtótól a fo­lyosó végéig márvány a padló és egy neonzöld hosszú-hosz- szú szőnyeg fut végig. Robert- nek van egy fekete lova. Na­gyon szereti őt. Villám a neve. A kastélyban van egy szel­lem. Aladár a neve. 287 éves. Imádja a töltöttkáposztát és a birsalmakompótot. Összeke­verve. Ezért a Sarolta mindig fejbe kólintja egy Lenin-szobor- ral. Mert az öreglány nagy kommunista. És ezt a Robert nem szereti, mert a nyanya a sok sarlót és kalapácsot a csa­lád ősi lovagi páncéljaiból csi­náltatta. A kalapácsok nyelét meg a család ősi kólásüvegei- ből, amiket a Robert vissza akart vinni a közértbe. De a nyanya kalapácsnyelet csinált belőle. Ezért a Robert bevitte a nénit a zártosztályra. De ki is hozta gyorsan, mert a Villám mindig bemászott az ágyába, és csak a nyanya tudta onnét kizavarni. Meg jöttek a csöve­sek is. A neonzöld szőnyegre azt hitték, hogy diszkó. De mire megmászták a 38 lépcsőfokot, áttértek a baptista hitre, és ott énekeltek meg imádkoztak az ajtó előtt, hogy ők a süketné­mák intézetéből jöttek a vízve­zetéket szerelni. És üres whisky-s üvegekkel bombázták a Robert agártenyészetét. Mert az is volt neki. Amíg agyon nem ütötték mindet. Aztán egyszer a Robert kinyitotta az ajtót. És az egyik csöves legurult 38 lépcső­fokot. És ki kellett hívni a men­tőt. És kijött. A mentőorvos meg nagy üvöltözéssel lekapta a csöves fejéről a parókát, és megette. Aztán kiderült róla, hogy megőrül, ha hajat lát, mert a felesége belenyomta a fejét egy kondér zellerkrémlevesbe, és azóta még szemöldöke sincs. És a Robert nagyon pi- pás volt, amikor hazajött a Sa­rolta és megkérdezte: „Mért döglöttek meg az agarak? És minek az a hulla a lépcső alatt? Rontja a kilátást. És minek van a kombiném a lovadon?” Mert az öreglány ilyen volt. Mindig kérdezett valamit. Aztán kiment a spájzba. Megnézte, mit zabáit meg az AJadár. Aztán kiment a klozetra. És ott ült fél órát. Mert a zártosztályon nagyon piszkos volt a klozet, és inkább vissza­tartotta. Ezt a vécét - nagyon szerette, mert ez márványból volt. A földszintit nem állhatta, mert az csak kerámia volt. A pincei budiba csak a lovat en­gedték be. És ahogy ott trónolt a nyanya, eszébe jutott, hogy olyan magányos az a Robert. És hogy meg kéne házasítani. Erre a Robert azt mondta, hogy vén kriptatöltelék, ha nem vi­selkedsz jól, visszaviszlek a di­liházba. De a banya másnap elment a házasságközvetítő­höz. A nő először bebújt az asz­tal alá. Aztán a vén csotrogány észbe kapott és kiköpte a vám­pírfogsorát. Mondta: „Jaj, bo­csánat, ezzel szoktam elijesz­teni a vendégeimet.” Aztán a nő kibújt az asztal alól. És ajánlott a nyanyának egy hetvenéves fiatalembert, aki régebben spiri­tiszta volt. De az öreglány ezt mondta, hogy az unokaöccsé­nek viszi. Erre a házasságköz­vetítő behívott két nőt. Meg két másikat. Erre a nyanya haza­ment, és mondta a Roberlnek, aki már késsel a kezében várta: „Hát nincs egy normális nő, mind úgy megy, hogy a bal lá­bát teszi a jobb lába után. És jobb, ha itt maradunk”. És a Robert nagyon zabos volt. Mert a szobalány összeszarta magát a szekrényben. Mert volt egy szobalány is. Csak amikor ha­zajött a Sarolta, mindig bebújt a szekrénybe és becsinált. Mondta, hogy ez nála valami reflex. Erre a Robert becsa­varta egy zsákba és legurította a 38 lépcsőfokon. A hippi mellé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents