Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám
1991. szeptember 21. tolnál , tÜPUJSAG 11 BOR-HITEL-ÖNISMERET Az első szót kivéve két Széchenyi-művet is rejt a cím - ki ne tudná ezt a születés kétszázados évfordulóján? Az ember csak akkor lepődik meg, ha a bor szempontjából tekint bele a legnagyobb magyar gondolataiba. Száznegyven- százhatvan évesen is szo- morítóan, vagy bíztatóan maiak azok. Amikor a Hitelben azt írja a borkereskedés és a szőlömívelés elal- jasodásáról, hogy „azt nézte földink, mily szőlőfaj terem legtöbbet, s nem melyik terem legjobbat, s csak azt ápolgatta”, kinek ne jutna eszébe az eladatlan borok panasza - más szőlőtermő területekről. Az sem tény, hanem csak ismeret kérdése, hogy meg tudja-e nevezni valaki azt a borvidéket, annak is vezető borát, amelyre ráillik: „a külföldit megcsaltuk s bőrét nyúztuk, azt gondolván, majd ő nem veszi észre”. Nem íróasztal melletti bölcsesség, hogy „a francia azok ízlése szerint készíti borait, kik jól megfizetik. Az angolnak erőset, a déli amerikainak sűrű vereset, minekünk pezsgőt készít, - mi ehelyett a vevőket oktatjuk... de borunk azonban ár nélkül a pincében!” Talán már ez is az önismerethez tartozik, de még- inkább az, ami mindennek alapja, a bor igazi kultúrájának megismerése. Hamvas Béla fennkölt lelkesedése a szekszárdi borról éppúgy része ennek, mint Gyurcsó István verse. Az utóbbi szerzője szlovákiai magyar, akit oktalan hatalmi szóval kitelepítettek, majd visszakerülve szülőföldjére mégis minden ízét magával vitte megyeszékhelyünknek. Annak, ahol úgy meg tudták leckéztetni a dicsekvöt, mint Bodnár idézi írásában, s annak, ahol Krúdy Gyula taposólánya ismeretlenül is ismerős. Mindehhez Garay Ákos rajza csupán helyi ihletésű illusztráció lehet. Ennél azonban többet mondanak, ösztönzést a jövőre, Széchenyi Önismeretének következtetései: „Schillerről azt mesélik, mikép ő csak egy versecskét sem tudott teremteni, mielőtt bizonyos mennyiségű borral magát fel nem fris- síté... Ez mennyire igaz, nem tudom. Én nem hihe- tem! De ha valóban a bor inspirálta Schillert, mikor Posát festette, mikor az ideálékat álmodta s még számtalan istenit énekelt: akkor azt szeretném az egész emberiség hallatára lehető legharsányabban egekbe rivalgni: Oh keressétek fel azon szőlőt, hol a bor termett, műveljétek azt legszentebb kegyelettel, - és igyatok azon borból, mennyit csak elbírtok, mert annak varázsereje titeket okvetlen mennyekbe emel!” S kívánhat-e ennél többet az összeállító? Dr. Töttős Gábor Öröm a pusztán (Garay Ákos rajza) József Attila: Himnusz a borhoz Bor, te dús örömelixír bor, te táltos rőt pogány, csók az Élet ajakán, kedvesemnek várva vitt hír. Vérem forrjon véled össze, bor, te férfielixír teje, mindeneknek elseje, torkom érced hadd fűrésszé. Bor, te ünnep ékes gyolcsa, május hímes köntöse, víg tüzek víg kürtöse, őserők tűz-istenkorcsa. Bor, ma téged megrabollak, mellem érted dong s tüzel, bor, téged vasárnapollak. Bor, ó égjünk, égjünk együtt el! Hamvas Béla: A szekszárdi borról A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált. És ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát (reményvesztett). Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűz- pecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni. A lugasból“ az én szememben azt jelenti, hogy főképp szeptemberben késő délután, ha az embernek szívbéli barátja érkezik, akkor lugasban üldögél vele és ezt issza igen kicsiny poharakból, de sűrűn. Levélíráshoz is ezt a bort ajánlom. Szerelmeslevélhez persze, a viszony természete szerint mást és mást; szenvedélyes szerelemre csak szekszárdit. Igen, a szekszárdit. Amíg nem jártam arra, nem is volt igazi és helyes képem róla. De amióta láttam a várost a fák közé rejtőzve, fölötte a dombbal, messze kifutó szőlőkkel, szippantottam levegőjéből, azóta tudom, hogy itt csak ilyen bor teremhet. A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonlítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulat- raméltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel. A szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba. A merő tiszta Venus-bor. A fiatal szekszárdit sohase keverd, de az öreget sohase igyad tisztán, ha nem akarsz vesztedre törni. Nagyobb társaságban, húsz- ________!_________________ ha rminc ember, mindig igyon újbort. A legalacsonyabb kategória (diák) kizárólag homokit; a legmagasabb (művész) csopakit, vagy arácsit. Kisebb társaság gyöngyösit. Két-három ember badacsonyit. Szerelmesek mindig szekszárdit. Barátok csak igen vén bort, apró poharakból, hogy sokszor koccinthassanak. Meg szeretném honosítani a borversenyt. Az egyik verseny az lenne, természetesen, hogy ki menyit tudna inni. Ennél azonban sokkalta fontosabb a rejtvényverseny. Ezt nagyobb társaságokban is gyakorolni lehetne. Százféle bor állna üvegekben s a bíráló bizottság tudná egyedül, melyik üvegben milyen bor, milyen vidékről, hány éves. Még szigorúbb feltételek között ugyanezt sötétben kell megtartani, ahol a versenyző még a bor színét sem látja. Aki itt nyer, azt haláláig gondnélküli ellátásban kellene részesíteni valamely nevezetes borvidéken. (A részletek A bor filozófiája című esszéből valók.) Gyurcsó István Szekszárdi közjáték Dorgona! Régi kenderasztagok. Gyalog Szekszárdról. Hideg csillagok kacagták lent a gyalog ballagót: fényben vártak a kenderáztatók. Pataksor! A nevét sem tudom már a víznek, mely bömbölt, ha jött a nyár, és szakadt a hegytetőn a felhő: szinte a városra dőlt a lejtő. Egy bérelt heverőn - ágyrajáró - laktam a várost: a csodaváró, az internált, a fura idegen. Barátom? Tán kettő, ha volt nekem. Lehűbb barátom volt az ifjúság: életünk fáján a legszebbik ág, mely gyorsan zöldül, s gyorsan hervad el. Múltam kérdem, s ő kacagva felel: Mért nem maradtál eme földön itt, hol szerelem tárta ablakait? Bár az ablak a házzal oda van: az ég megmaradt csillagaival. A parásztai hegy is termi még a lángszín kadart, nemes bikavért! A hegy itt maradt, ő nem menekül: fölötte az ég beborul, derül. A megyeház? S fönt a Kálvária? Ott nézett rátok az Isten fia, ahogy térdek között térdepelve készülődtetek a szerelemre. No, elég a hírből, szóból, elég! Átütni az emlékezés ködét! visszalátni az elmúlt éveket csak szeretném, de nem megy, nem lehet. Szekszárdi Mint búvár szállók a múltba: jaj, de mély e négy évtized kútja! Kutatok lent, hátha egy-egy gyöngyöt talál a kéz; de csak követ, göröngyöt tartok markomban - maradt még ennyi a múltból, ez is több, mint a semmi. Nézem a rögöt, követ: bennünk él, bennünk csak, ki mindenről szól, beszél. Ő az, aki sohasem öregszik, el nem múlik, nem haloványo- dik és mindig felejthetetlen - a taposó lány, aki a szőlőillatú öszidőben, ifjan, ropogva, kipi- •ultan, kedveskedve járja az öregemberek szemének való egszebb táncot a kádban. A darázs mámorosán hever íz árokban: a megszedett szil- /afán a régen látott cinke szóaltatja meg kis sípját; a rőzse- ángnak már olyan kesernyés a üstje, mint az öregasszony nó- ázása: csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából elébredett vadász bejárja az smerős tájékot; a présház ere- ;ze alatt megint kormosabb lett íz évszám, amely az építkezés lejét mutatja; csak ő nem vál- Dzott, az örökifjú lány, aki minien szüretkor előjön a messzi núlt időkből, hogy mezítelen ibszáraival ellejtse az ősi tán- ot vígpiros és sárga szőlőfür- ik fölött; hogy belenevessen a tustba, amely nevetésből a hó íhullásakor csapongó férfiha- ota leend; hogy beletáncolja a zéttaposott bogyók nedvébe a ígi magyar ritmusokat, dalokat s hangulatokat; megtanítsa az j borral táncolni azt is, aki dáig sohasem táncolt: meg- yissa a bús kürtöt azok lelké- en, akik sohasem búsulnak; Krúdy Gyula: A taposó lányhoz kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak ... Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl: látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással vagy kihívó kacér- sággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták. A taposó lány. Ő az, aki tüzet rak télidőben az öregek szívében, hogy a láng oly magasra lobbanjon, mint a venyige lángja; ő ül víg mosollyal a siralomház kedvű betyár mellé; nótát virágoztat a lábatlan vándorló száján a csárda kuckójában; kerekeket pörget végig a világ országútjain, amerre a lakodalmasok járnak; régi dalt vonat a zenésszel az ablak alatt, amikor a téli hold bujdosik a tetők fölött; pajkos adomát mondat a jégszürke vénekkel bámész ifjaknak; tavaszi szoknyák virágfodrait libegteti meg az avas sajt magányú életuntak szeme előtt; új városok tornyai felé kormányozza a mindentől megcsömörlött útonjárókat; bo- kázva kíséri a kiszemelt ág alá az öngyilkosokat, és hidakat épít a reménytelenül szenvedőknek, mikor már segítséget nem látnak. Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tartóját, hogy újra kivirágozzon: ő tapossa el a mindenkori naplementének borongó árnyékait a zord pincék és csacsihangú csárdák környékén; ő ül az utolsó napszálltakor a búcsúzkodó agg mellé, hogy annak szívéből egyszerre fölreppenjenek az emlékek seregélyei; ő bugybo- rékoltatja az új borban a vállalkozó kedvet, az élet mélyeiről újra feltóduló bátorságot, a vaksi tükörben örökre elhalványodott mosolyt azoknak a részére, akik már lemondtak arról, hogy egyenesen járjanak. Ő megy félrecsapott kalappal éjszaka végig a falun, hogy az álomtalanoknak megmutassa az ösvényt, amelyen álmaikkal újra találkozhatnak. Most már munkába állott mindenütt, amerre a hegyek térdepelve hajlanak a napsugár felé, ahol a dombok kövér oldalukat süttetik a déli nappal, amerre a sárga síkságokon a madárijesztők kezébe seprőnyelet szokás tenni; folyik a szüret Magyarországon, mint régi dalosok versengése, amely ismét az egykori jó magyar hangulatokat szeretné életre kelteni az árva magyarokban. A borházak előtt tudós öregek várják a must kóstolgatása után az első pohár tavalyi bort, hogy elszavalhassák a Fóti dalt; a gazda megtartja ősbabonáit a kád körül; a főzőasszonyok a bográcsok körül talán csak a csípős füsttől könnyznek, és a szedő lányok kosarukba most is szerelmes gondolatot rejtenek a fürtök alá, mint azóta mindig, mióta a világ áll. Én pedig őrá gondolok, a taposó lányra, akinek táncától, derék- ringásától, szorgalmától függ, hogy milyen kedve lesz a következő esztendőben a magyarnak. Bodnár István: Borpárbaj az 1860-as években A tisztek és polgárság között való régi, olthatatlan gyülölség legfeljebb kávéházi, borközi vetélkedéssé szelídült. Akkoriban búsulta el a nemes fiatalság a régi nemes kúriákat s hajtott ki négyes fogatokon az ősi birtokmaradványokból. Volt tehát ba- rátkozási alkalom elég. Egy ilyen névnapi mulatságokon szörnyen vitézkedett egy ulá- nuskapitány s kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem akad a társaságban olyan földi halandó, aki őt le bírja inni. Mert hát ő megszokta a legerősebb borokat, a mozelit, burgundit, a rajnai rizlinget. S fitymálkodott, hogy az ott asztalra került bornál még a - tiroli is erősebb. Hagyták a dicsekedőt. A társaságbeliek azonban úgy intézték a sort, hogy a csendes, inkább hallgatag Nagy Muki bácsival, előbb paksi, majd szekszárdi derék közjegyzővel kerül-, jön össze. A néhai való jó Muki bácsi bezzeg nem dicsekedett, hogy így meg úgy. Egyszerűen csak kezelésbe vette - a níme- tet. Csendesen koccintgatott vele, a nála megszokott udvariassággal eltréfált, beszélgetett, s ezzel a kvaterkázással voltaképpen már meg is kezdődött az - ivó párbaj! Éjfélig csak ment valahogy. De akkor már a kapitány úr elkezdett fészkelőd™ a helyén. Később már törülközött, hogy nagy a meleg. S engedni kezdett a 48, vagyis tán a 49-ből. Utóbb már beismerte, hogy hát mégis csak van némi ereje az itteni bornak is. Vizet kért tehát, hogy azzal keverje. S folyt tovább a kvarteká- zás. De mindig kevesebb lett a pohárban a bor, annál több a - víz. Persze a szerencsétlen, már elég jól elázott kapitány nem vette észre, hogy akárcsak a kánai mennyegzőben, úgy itt is borrá változott - a víz. A nagy kancsóban teljesen vízszínű, a nemes sárfehér szőlőből szűrt bort tettek elébe, s ő, a szerencsétlen flótás már éjféltől kezdve, ezzel a sokkalta erősebb borral gyengítette annak a másik, kvartekázásra szánt gyengébbnek az erejét! El is készült alaposan, úgy hogy reggel felé az asztal alá esett s amikor hazavitték, teljes három napig nem lehetett lelket verni beléje. Persze szörnyen restellte a dolgot. Jó ideig kerülte a társaságot, amíg aztán úgy egy félév múlva mégis közibük merészkedett. Inni azonban nem igen mert, csak koccintgatott s udvariasan beszélgetett. Éppen a jobb oldalán ülő szomszédjához fordult. S észre se vette, hogy új vendég érkezett s az éppen az ő baloldalán megürült helyet foglalta el. A beszélgetés egy kicsit tovább tartott. Míg végre is a kapitány úr tudva, mi az illem, udvariasan visszafordult, az előbbinek hitt balszomszédjához. De hirtelen felugrott, mintha csak a kígyó csípte volna meg, vagy a mennykő csapott volna le ott a közelben. Ijedten csapta össze a kezeit s magán kívül, torkaszakadtából csak ennyit kiáltott: — Wieder der Nági Muki! Aztán a szó valódi értelmében összeesett. Menten kirázta a hideg. Úgy kellett hazavezetni ... Csárdajelenet (Garay Ákos rajza)
