Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám
TOLNAU , 6 tÍEPUJSAG 1991. szeptember 21. Az alkoholizmus gyógyítható, de... Pusztában kószáló generáció Hét végi beszélgetés dr. Kardos Györggyel — Főorvos úr! Ön több évtizeden keresztül foglalkozott az alkoholisták gyógyításával. A Magyar Addik- tológiai Társaság - amelynek Ön a tiszteletbeli és örökös elnöke - szekszárdi . konferenciáján, előadásában elég sokszor hangsúlyozta az absztinencia jelentőségét. Nekem azonban az absztinensek egy kicsit „gyanúsak”, mert úgy érzem, hogy félelemből nem isznak, és vannak közöttük, akik később keményen alkoholizálnak. Tehát meg sem próbálják, hogy mértékkel fogyasszák az alkoholt. A gyógyítás célja mindig az absztinencia? — Az absztinencia akkor kötelező, ha valakinek nem szabad innia: vagy azért, mert alkoholista, vagy mert más betegsége van. Egyébként az absztinencia önmagában nem „gyanús”. Egy lehetséges magatartásmód. Kétségtelen, hogy hazánkban kevés ember van, aki absztinens, de például a skandináv országokban a lakosság huszonöt-harminc százaléka soha nem iszik egy korty szeszes italt sem, sőt már az elődeik sem ittak. Ismertem ilyen embereket, akik arra voltak büszkék, hogy ők már „harmadik generációs absztinensek”. Magyarországon ez nem szokás: nálunk az „ivási normák” azt Írják elő, hogy az ember fogyaszt szeszes italt, de tudja, hogy mennyit igyék. Aki többet iszik, az „bűnös, vagy nem igazán normális ember”, tehát elítéli a közvélemény, ugyanakkor azt is, aki semmit sem iszik. — Ezen a tanácskozáson elhangzott, hogy egyes becslések szerint egymillió ember alkoholizál olyan mértékben, hogy előbb vagy utóbb valamilyen károsodást szenved miatta. — Én ezt a számot kicsit magasnak tartom, mert a felnőtt népességet - a lakosság hatvan százalékát - vehetjük alapul, amelynek a többsége fogyaszt szeszes italt: van, aki csak egész keveset, van, aki mértékkel, van, aki anélkül, van, aki azért, mert az alkohol nélkül nem jól érzi magát. Ez a lényeges különbség: az alkoholista nem azért iszik, mert élvezi az alkohol hatását, hanem mert pokolian érzi magát mindaddig, amíg a reggeli első porciót el nem fogyasztja. — Tehát itt a „határ". — Igen, itt kezdődik az alkoholizmus betegség, ahol a beteg - elvonási tünetei miatt - függő helyzetben van, már nem tud alkohol nélkül élni. — Volt egy - számomra meglepő - kijelentése az előadása során: az alkoholista akkor gyógyítható, ha úgy érzi, hogy gyógyíthatatlan... — Igen, ez így van: akinek nincs betegségtudata, az nem gyógyítható meg. — Semmi reménye nincs az alkoholistának arra, hogy gyógyulása után normálisan tudjon bánni az alkohollal? — Nagyon ritkán fordul elő. Én talán tíz-tizenöt beteget ismerek, aki meggyógyult ilyen szinten, de mondom: ez any- nyira ritka, hogy erre jobb nem számítani. Abból kell kiindulni, hogy a valódi alkoholista nem fogyaszthat szeszt sohasem. — Ön arra is tett utalást, hogy a hitnek nagy szerepe lehet a gyógyulásban. — Sokan vannak, akik nem tételes vallásban hisznek, de úgy érzik, hogy a sorsuk egy fölöttük álló gondviselő, segítő, náluk nagyobb hatalom kezében van. Éttől egy ember nem kisebb, és nem több. Aki keresi az Istent, azt hagyni kell keresni, de nem kell azt hinni, hogy az egyházak közvetítik az egyedül üdvözítő vallásos magatartás lényegét. — Mi az, amiben sikerült előre lépni, amióta Ön az alkoholbetegek gyógyításával foglalkozik? — Tulajdonképpen semmiben sem. Nem sikerült lépni a megelőzés területén, amikor még lehetett volna. Az illetékesek nem vették annyira a szívükre, amennyire kellett volna, és amikor volt rá több pénz. Amikor még meg lehetett például a TBC-t, mint népbetegséget szüntetni. Most se pénz, se hatalom nincs hozzá. Ez a népbetegség, úgy mint tegnap volt, holnap is lesz: ezzel semmi sem fog történni. Az is kérdés például, hogy a társadalombiztosítás fogja-e finanszírozni a betegek gyógykezelését. Ad-e nekik táppénzt, és mennyi ideig? Ki fogja megítélni a táppénzt a betegnek? Mennyi időre? — A konferencián az Ön kollégái a legújabb módszereket mutatták be. Ön azonban rendkívül pesszimistán nyilatkozik... Nincs okunk reménykedni, hogy változik valami? — Nem hiszem hogy van rá okunk. Egyébként az a kolléga, aki a terápiás kísérleteiről számolt be, az eredménytelenség és a zsákütcában való helyben járás miatt már nem ezen a területen dolgozik. A másik, aki megjárta Amerikát, keresi a maga útját és sajnos azt kell mondanom, hogy nem fogja megtalálni. — Ez nagyon elkeserítő ... — Nem tudok semmi vigasztalót mondani. Pillanatnyilag Magyarországon az egyik legsúlyosabb jele annak a mélyreható morális válságnak amelyben a táradalom él: az ekkorára nőtt alkoholizmus problémája. — Ha Önön múlna, akkor hogyan kezelné az alkoholizmus kérdését? — Nem tudom megmondani. Ehhez egészségpolitikusnak kellene lenni, ahhoz én nem értek. Valószínűleg ennek számos zeg-zuga van, ezek részben alkoholpolitikai kérdések: az alkoholhoz való hozzájutás, az ár is hozzájárulna a kérdés megoldásához, tehát adminisztratív lehetőségeink is lehetnének ellene. És természetesen számolni kell azzal, hogy a mostani generáció „körbejár a pusztában", addig, amíg el nem hull, és fel nem nő egy egészségesebb generáció. — No de, ha itt arról beszélünk, hogy az alkoholizmus népbetegséggé vált Magyarországon, akkor a mostaniak, utódai - éppen a rossz példa miatt - nem fognak-e ugyanúgy küszködni, ha most nem tesznek értük valamit? — Kérdés, hogy a rossz példa mennyire vonzó. Lehet, hogy ez egyesek számára taszító. — Éppen Ön mondta az előadásában, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknek a szülei alkoholizálnak, ötször gyakoribb a mértéktelen szeszfogyasztás... — .. .Lehetősége! Tehát ha fogyasztanak alkoholt, ötször nagyobb a valószínűsége, hogy alkoholfüggőségbe fognak esni. Nagyobb a veszélyeztetettségük. Az ivási szokásokat kellene megváltoztatni. Ha kialakítanánk olyan normákat, amelyek visszatartják a betegségre hajlamosokat - és persze másokat is - a szeszes italok derűre-bo- rúra való fogyasztásától, akkor mégiscsak kevesebb beteg lenne. A közvélemény a lényeges: egy olyan egészséges, szigorú normával bíró közvélemény, amely a társadalom többségét visszatartja a rendszeres és mértéktelenkedő italfogyasztástól. — Gyanítom, azért ehhez az is kellene, hogy jobb körülmények között éljünk, ne hajszoljuk túl magunkat... — Való igaz, bár azt a korszakot, amikor még az embereknek megérte, hogy hajszolják magukat, már elhagytuk. A nagy adó miatt már nem éri meg sokkal többet dolgozni.'.. — Vannak, akik azt mondják, hogy megszűnt az a frusztráció, ami az elmúlt rendszer számlájára írható. Szabadabb lett a légkör, és talán kevesebben „fojtják borba bánatukat”. — Én nem hiszek ebben. Attól nem lesznek boldogabbak az emberek, ha szabadon járhat a szájuk. Az emberek szeretnének jól és boldogan élni. Ez a legfontosabb a számukra. Ha jól élnek, csendben vannak. Az, hogy megmondhatják a véleményüket mindenről, nem boldogít olyan nagy mértékben. — De korábban még ezt sem tehették! — Való igaz, nekünk, orvosoknak is szíre-szóra hazudni kellett. Például azt, hogy az alkoholizmus gyógyítható betegség és pont. — És most mit mond? — Azt, hogy az alkoholizmus akkor gyógyítható, ha a betegnek van betegség-belátása és meg akar gyógyulni. Különben gyógyíthatatlan. Hangyái János A HIT VILÁGA „Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen.” Pál I. levele a korinthusbeliekhez, 14,10. Zarándokok a cikói Ótemplomnál Birtalan Ferenc: Vasárnapi mise Jó lenne mindent úgy tenni mint a többiek. Leborulni, éne- kelni-tapsolni, ragyogni, hinni! Semmit sem ért. Ül a pad- ban, kezét összekulcsolva (nem imára, szokása csak), s valahol mellékesen, másodlagosan érzékeli az embereket. Teljesen maga felé fordul. Érthetetlen, hogy pont itt, most, mikor ennnyien vannak körülötte, most érzi azt, amit keresett, s hiába keresett eddig. Kezdi kivülről látni önmagát: elesettségét, semmi-létét, az el- telt-elrohant évtizedeket. Szorongás fogja el. Ki az ő életének alakítója, hol a magabiztosság, a nyugalom, a derű... Szellemi-fizikai létét érzi bizonytalannak, hiszen mindent megtett, ami rajta múlott, próbált élni szeretetben, tisztességben, s szinte pillanatok alatt omlott össze minden, amiben addig hinni tudott. Kiüresült... Amikor a többiek fölállnak, ő is föláll... ha leülnek, ő is... Térde még nem hajlik, mikor mindenki térdel, egyedül ül a padban, fejét lehajtja: Légy türelmes, megértő, akárki vagy, látod megindultam Feléd, hinni akarok a találkozásban, de ki, ha nem Te, aki ért? Hogy hajthatnám meg a térdem, hogy nyithatnám énekre a szám? De lásd, itt vagyok, s örömmel tölt el, hogy itt lehetek, mert Te nyitottad meg előttem az ajtót, házadba Te eresztesz, mikor már sehol sincs menedékem. Ne várj éntőlem imádságokat még, hiszen dadogok csak, mint az újrabeszélő, aki most tanulja vissza a szót... Érzi, mindkét kezét megfogják, bekapcsolódik egy hatalmas áramkörbe... szabadíts meg a gonosztól...” Talán először, mióta bejött, körbenéz. Tömve a templom. Fiatal, ragyogó arcok... S mi lett az ő hitével, az ő fiatalságával? Itt áll, bekapcsolódva egy eddig ismeretlen erővonalba (a hitébe), közel az öt- venhez, s küszködik az imádság szavaival ...... Tiéd az ors zág, a hatalom és a dicsőség ... " S lám eljön, eljött a perc, amikor rá kellett döbbe- nie, milyen jelentéktelen, milyen pici az Egészhez, az Egyhez képest... Történik-történjen vele bármi, egy nagy, bölcs akarat szerint kell legyen, mert csak így lehet élet, igazság ezen a földön. „... ÁMEN". Szeptember 8-án vasárnap délután már három óra előtt gyülekeztek virágcsokrokkal a kezükben a zarándokok és hívők a rózsafüzért és más egyházi énekeket énekelve az Ótemplomnál. A négy órakor kezdődött szentmisére közel kétszáz ember jött össze. Főleg környékbeliek, de láttunk német jelzésű személygépkocsikat is. A szentmisét Jónás János bonyhádi plébános celebrálta. Beszédében nagy vonalakban ismertette az Otemplom történetét, zarándokhellyé válását. Felidézte a régebbi összejöveteleket. Megtudhattuk, hogy valamikor szinte az egész országból érkeztek ide a zarándokok, hálaadók évente két ízben is. Először augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepén, aztán szeptember 8-án Kisbol- dogasszony ünnepén. Egykoron a távolról jött emberek körmenetszerűen vonultak, ki-ki gyalgoszerrel, szekérrel, lovaskocsival. Hozták magukkal a feszületet. A messziről ide vándoroltaknak a cikói lakosság adott szállást. Az akkori ünnepségen több százan vettek részt. A templomrom körül rengeteg bazáros és különböző árus „vert tanyát”. Az utóbbi esztendőkben már csak egy alkalommal, Kisboldogasszony napján, vagyis Szűz Mária születése napján tartanak szentmisét. A plébános úr métatta a Szűz Anya szerepét és életét, majd idézett a Bibliából és Evangéliumból. Többen áldoztak is. A plébános végezetül kitért arra, hogy mindent megpróbál megtenni, hogy segítő kézre találjon az Ótemplom megmentése érdekében. Hazafelé jövet több érdekességet hallhattunk: Annak idején nem kerti virágokból készítették, kötötték a csokrot, hanem különböző mezei virágokból. Ezeket a misét adó pap megszentelte. A csokrot a hívők, hálaadók magukkal vitték. Volt ahol az volt a szokás, hogy a csokrot feltették a padlásra, ezáltal kérték a Szűz Anyát, hogy védje meg házukat a mennykőtől. Cikón, amikor leellett a tehén, az ivóvizébe bekevertek a csokor virágai közül néhányat, így kérték a Szűz Anyát, hogy óvja meg a jószágokat a betegségtől, nyavalyától és a következő alkalommal is egészséges állt jöjjön világra. Pécsett nyomták azt a könyvet, amelynek a címe: „Hei Math Buch”. A könyvet főleg 46-ban kiutasított cikói német ajkúak szerkesztették, és a történet a svábság letelepítéséig nyúlik vissza, de szól a cikói és Ótemplomról is. Borítóján is a két cikói templom látható. Hunyadi István Karol Wojtyla: Az anya Nem ismertem magam olyannak, ahogy megénekelnek. Éltem az emberek között, megosztva gondjaikat, egyszerű tetteimmel, asszonyos gondoskodással, amiről mindig fennhangon szólnak. És amikor kitört a dal, és körül zengett, mint a harangszó, fölismertelek Téged a szavakban, bár rejtve kellett maradniuk, mint a gondolatok mélyén a fénynek - És amikor az ének megszakad, jobban meghallom majd a gondolataimat. Veled telnek-múlnak a napjaim, az emberek között, és lüktet a vérem szabályos ritmusa. Nem adok neked más dalt. De ami elsőként újra csendül, bennem, lelkem legmélyén együtt zeng az egész létezés ahogy megint elsuttogja ajkam, elsuttogja örökké, ilyen tisztán, ilyen egyszerűen. Balássy Péter fordítása Keresztelő Medinán A mosolygó Nap ontja sugarát. Szikrázóan kék az ég ezen a szeptember eleji vasárnapon. Idősek, fiatalok igyekeznek a templomba. Istentisztelet van a reformátusoknál, Medinán. Tizenkét kisgyermeknek ez a vasárnap többet jelent, mint az átlagos ünnepek. Őket ma - keresztelik. Szülők, keresztszülők és a gyermekek meghatódva állnak az Úrasztala előtt, s hallgatják Újlaki Tibor lelkész köszöntését. A karzaton, a padsorokban szomszédok, ismerősök, nagymamák, nagypapák. A családok örülnek az eseménynek, - mert a körülmények s a lelkészváltás hozta úgy, hogy most egyszerre tizenkét ifjú leány és fiú kapja a keresztvizet és az áldást. A legfiatalabb, Godó Gedeon, kettő éves, s a legidősebb, Éveli László, tíz éves. A tiszteletes úr már előzőleg végigjárta és felkészítette a szülőket és keresztszülőket. A templom díszítésében pedig azok a kislányok segítettek, akik a tavasszal konfirmáltak. Konrád László A kétéves Godó Gedeon, keresztapjával A keresztelés pillanata
