Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-10 / 187. szám
8 PÚJSÁG 1991. augusztus 10. A megyeháza Tolna vármegyének a török hódoltság megszűnését követően sem volt állandó székhelye. Megyegyűléseit leggyakrabban a katonaság által lakhatóvá tett Simontornyán tartotta. Ám ezen kívül számos település - Paks, Tolna, Szekszárd, Pincehely, Földvár, Tamási, Bölcske, Ireg, Medina, Nagy- és Kisszékely, Váralja, Tevel, Kajdacs, Apar, Bátaszék - szerepelt színhelyként a jegyzőkönyvekben. Az 1723-as 73 te. előírta a vármegyének „olyan állandó épület emelését, ahol gyűléseit és ítélkező székeit tarthatja, iratait őrizheti, gonosztevőket és rabokat őriztetheti és rajtuk az ítéletet végrehajthatja. 1727-ben épült fel a székház Simontornyán. Hamarosan kiderült azonban, hogy a Sió mocsarai és a magas talajvíz miatt az épület sem irattárolásra, sem a rabok őrzésére nem alkalmas. Az iratok nyirkosak lettek, a rabok gyakran a börtöncellában térdig vízben álltak. 1774-ben vették napirendre egy új, központibb fekvésű megyeszékház építését. Az 1779. január 20-i szekszárdi közgyűlés - a hagyomány szerint 1 fős - szótöbbséggel a vármegye székhelyéül Szekszárdot választotta. A Kölesdet támogatók helytartótanácsi akciója azért sem járt sikerrel, mert Kölesd földesura, Jeszenszky Sándor alispán minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ne Kö- lesden legyen a megyeszékhely. Jól ismerte a korábbi szokást, amely a nagylétszámú ingyen vendég miatt jelentős vagyoni hátránynál járt a „vándorló” megyegyűlések idején is. 1780. január 17-én a simon- tornyai közgyűlés megerősítette az egy évvel korábbi döntést. Ezt követően a szekszárdi várat - némi átalakítással - 1781-ben vette birtokába a vármegye. A szekszárdi állapot nem sokáig volt zavartalan, mert az 1794-es tűzvészben a megyeháza is leégett. Ezt követően megindult a küzdelem az új vármegyei székház megépítéséért. Első lépésként a régit úgy ahogy rendbehozták, használhatóvá tették. Az 1807-es tervet Schmidt Vencel kőmíves mester készítette. A költségvetés 17515 és 63 krajcár előirányzatról szólt. A Helytartótanács engedélyével részben a nemesi felkelő sereg, részben a „honny” (házi pénztár terhére 1808-ban óhajtották folytatni a székház tényleges rendbetételét. Mindjárt az első évben komoly gondok jelentkeztek: nem volt fa, hiányzott a mész. A vármegye segélykérésére herceg Batthyányi Fülöp - szálkai uradalmából 50.000 tégla égetéséhez szükséges fát, a pécsi püspök Nádasáról 10.000 db, az Esterházy herceg 100.000 db téglát ajánlott fel. Továbbra sem volt azonban a munkálatokhoz elegendő pénze a vármegyének. A helytartótanács 1811-ben engedélyezte az építés folytatásához a- Napóleoni háborúkban kiürült- felkelősereg pénztár helyett a házipénztár felhasználását, de az adózók „kímélésével és a pénzről történő pontos elszámolással.” Ez utóbbi kitétel valószínűsíthető oka a kedvezőtlen országos tapasztalatokba^ kereshető. 1814-ben az építés további szélesítését tartották a megyeiek szükségesnek, mert a levéltár kinőtte szűk helyét. 1817-ben a helytartótanács nem volt hajlandó addig engedélyezni az újabb 10.000 forintos beruházást, amíg a korábbi építési költségekről pontos számadást, és a még leendő építkezések teljes befejezéséről költségelőirányzatot a vármegye nem produkál. Éveken keresztül húzódott az építkezés ügye, mígnem 1821-ben a vármegye utasítást kapott arra, hogy ’’tartsa jól karban az eléggé tágas megyeházát és ha a levéltár nagyobb helyet kíván, elég hely van a házban”. A megyei közgyűlés hosszú éveken keresztül eredménytelenül tanácskozott a felmerült problémák megoldásáról. Egyéni áldozatvállalásra nem került sor. Ehhez valószínűleg Széchenyi István példája kellett. 1826. szeptember 18-i nagy közgyűlésen - megunva a korábbi, évenként terjesztgetett kérelmezését az épület toldo- zásának - a nagyszámban megjelent karok és mdek fordulatot jelentő döntésre jutottak. Elhatározták, hogy a „honny” pénztár 1822/23 évi pénzmaradványán (=11505 forinton) kívül újabb terheket a jobbágyokra nem rónak. Az adózó nép „csupán” a szükséges kézimunkákat „szokott beszámítás fejében ingyen fogja teljesíteni”. A tervezett építési költséghez a vármegyei levéltárban őrzött 181-3. évi jegyzéket használták alapul. E szerint a vármegyei nemesi birtokok nagysága 19260 ideális sessio (eszményi telek). A birtokosoknak birtokuk arányában kellett felajánlani támogatást az építési költségekhez. Megválasztották az építtetőbizottság tagjának Perczel Sándort, Paur Antalt, Augusz Antalt. Vezető: Csapó Dániel lett. A terveket Pollák Mihály pesti építőmesterrel készíttették el, a kivitelezést Stamm Jakab szekszárdi kőművesmesterre bízták. A pompás székház oszlopos, a nemzeti múzeum bejáróját mintázó, formája azonnal elnyerte a rendek tetszését. A költségek azonban a házi pénztár és rendi felajánlás mennyiségének kétszeresére rúgtak, és évről évre egyre nőttek. Az építkezés időtartama alatt számos újabb akció vált szükségessé a megye talpraesett vezetői részéről, hogy a nagy terv ne essen kútba, hogy a vármegyeháza végre elkészülhessen. Nem bonyolítva és untatva az olvasót a számokkal, a pénzügyi manőverekkel, csak a végső összeget közöljük, amely elérte a 160.000 forintot. Ennek felét a vármegye adózó jobbágyai adták, és éveken keresztül a házi pénztárból került fel- használásra, valamint ők teljesítették az ingyenes kézi munkát. A költségvetések másik felét a nemesek felajánlásaiból fedezték. Tolnavármegye közönségének, összlakosságának székházát tehát a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében a Vármegye Közönsége teremtette fillérjeiből és forintjaiból. A Pollák Mihály tervei alapján átformált épület falai között közel 160 éve hozzák döntéseiket a Tolna megyét irányító testületek. Dr. Dobos Gyula Dédapáink víg kedélye Ahogy az augusztusi Duna- ár meghozta a benzinárt, rögvest eszembe jutott, hányán és hányszor ígérték meg az utóbbi időben: minden jobbra fordul, csak még ezt kell kivárni. Valahogy úgy lehet ez, mint Florian A paraszt és a folyó című versében, amely Krecsmarik Pál királyi ügyész fordításában(l) a Tolnavármegye 1895. augusztus 18-i számában látott napvilágot. „Egy paraszt a folyam partján üldögéle, S bosszankodva néze a folyam vizére/ - Barátom, mit csinálsz te itt? - kérdé egy úr. /Át szeretnék menni, dolgom lenne ott túl; /De miután hidat nem látok itt se- hon,/ Tehát várakozom, hogy a víz lefolyjon”. Nála jobban várhatta 1886. augusztus 3-án valaki, hogy a víz megtalálja az útját. A Tolnamegyei Közlöny így mesélte el öt nap múlva a történteket: „Égő szivart nyelt el a szegzárd i vasútállomásnál egy vidéki polgárember. Az eset így folyt le: Emberünk a vonaton érkezett meg s amint a vasúti kocsi hágcsójáról a földre akart lelépni, lába megcsúszott és hirtelen lezökkent a földre, a szájában levő szivart pedig elnyelte. Eleinte csak szája tisztításával foglalkozott, később azonban a gyomrát égette, miért is többek tanácsára a kúthoz ment és egy hatalmas korty vízzel véget vetett kellemetlen állapotának”. Néhány évvel - később dohányügyben más nyelnivaló is akadt a Tolnavármegye Nem elég, hogy az adókat az egész vonalon emelik, most még a trafikot is megdrágítják. Pedig az már eddig is méregdrága és méregrossz. Az ürügy, hogy a kincstár a közönség ízlését keresi és annak megfelelő újabb gyártmányokat készít, ami annyit jelent, hogy az újabb gyártmányok nemcsak drágábbak lesznek, hanem rosszabbak is ... Valóban magyar birkatürelem kell ahhoz, hogy elszenvedjük azt a monopóliumi gazdálkodást, amelyet a kincstár megkockáztat. Németországban, hol dohánymonopólium nincs, olcsóbb és szebbnél szebb szivarokat állít elő a verseny, nálunk a kisember, a szegényebb osztály még csak tűrhető szivart sem kap drága pénzéért, hanem csak füstölgő, szenesedő, orrcsavaró bűzös dohánycsutkákat... És ebben a dohányos országban nem akad senki, aki ezen változtatni akarna... Dehogynem! Akadt ilyen, mégpedig a Szekszárd Vidéke tanúsága szerint éppen huszonöt évvel előbb, úgy, ahogy az 1884. augusztus 21-i számban áll. „Egy meggazdagodott ember másodosztályú vasúti kocsiban foglalt hdlyet. A kupéban már egy fiatal úrinő ült. Az ember megtömve a pipáját e kérdéssel fordult útitársnőjéhez: - Szívlelheti-e a dohányfüstöt? - Ó, nem, majd megfulladok tőle! - Akkor hát szálljon ki, mert én most pipálni fogok. Lehet, hogy reá is igaz volt az Üstökös című élclap újabb megyed századdal előbbi elmés- sége az 1860. augusztus 18-i számból? Lehet, de ki-ki döntse el maga: „Valaki kérdé a barátjától: - Miért van az, hogy kinek tehetsége volna a haza javára ezreket áldozni, az nem tesz semmit, kiben pédig akarat van, az rendesen szegény? - Hja! - válaszolt társa - az Úristen is úgy cselekszik mint a szegény ember, ami kis pénzecskéje van, marhába fekteti.’’ Néha azonban egyengetik a gondviselés útjait is, ahogy erre szintén itt találtunk példát - mégpedig állítólag angol importból. „X.X. érseket exequálta (végrehajtást foganatosított ellene) egy hivatalnok adóért, később, idők múltával a titoknok említi az érseknek, hogy egy hivatalnok minduntalan fáradozik nála azon kéréssel, hogy a fiát vennék fel a papneveldébe. (Persze, ugyanaz a hivatalnok volt). Erre a titoknok az érsekhez fordulva: - Bízvást elutasíthatom, úgy-e excellentiád? - Óh, nem, sőt rendelem, vegye be a papneveldébe, hogy magva szakadjon". Az azonban, hogy így lesz, egyáltalán nem biztos. Ki ne tudná, hogy hozzánk jön a pápa, ráadásul a közeli Pécsre, ahol most nem nagyon emlegetik egy régebbi pécsi püspök, bizonyos Janus Pannonius ily tárgyú versét, amelyet Pál pápáról írt 1465-ben s Berczeli Anzelm Károly fordításában így hangzik magyarul: „Róma, ne vizsgálgasd, hogy a szentatya férfi-e, vagy sem. Lánya, ki rája ütött, hirdeti férfinemét”. Aki nem hiszi, járjon utána! Azt persze tudom, hogy - természetesen - inkább II. János Pál után járnak majd, mert hát a pápát látni kell! Az Üstökös 130 éve, *1861. augusztus 24-én azt idézte föl, miként járt egy béres, aki hasonló látványosságra vágyott 1839-ben, mikor Ferdinánd király Komáromba ment. Hiába fenyegették meg, ha dologidőben hagyja ott szérűt, tizenkét botütést kap. Nagy nehezen bement Komáromba s ott az első sorokba ve- rekedte magát. (Akárcsak mostanság Bősnél...) Jön a király! Jön a király! - kiáltoznak, de ő nem tudta, vajon melyik lehet a sok cifra úr közül. Egyszer nyílnak a sorok. „No hiszen volt dolga most a béres könyökének meg a szomszédok oldalának. De melyik a király? Mutatják neki. - Melyik? Mutatják neki egyszerre öten. A béres látva, hogy a király maga legegyszerűbben van öltözve valamennyi úr közt, elszomorodva sóhajt fel: - Hát ezért kapok én most tizenkettőt?” Dr. Töttős Gábor _________ ___________,______________n P ipázó atyafi (Garay Ákos rajza) 1909. augusztus 22-i, címében ma is aktuális cikke szerint. „Kell a pénz". Semmi sem mutatja jobban, mennyire éhes az államkincstár, mint az a hír, hogy a pénzügyminiszter drágítja a dohánygyártmányokat.
