Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-03 / 181. szám
10 t^ÉPÚJSÁG 1991. augusztus 3. Két spanyol kiállítás Prága, Pozsony, Belgrád után és Bécs előtt érkezett hozzánk, a Szépművészeti Múzeumba a spanyol Külügyminisztérium Kultúrális Kapcsolatok Főigazgatósága által szervezett vendégkiállítás. Azzal a céllal, hogy némi ízelítőt nyújtson a jelenkori spanyol képzőművészet derékhadának alkotásaiból. Egy grafikus, egy szobrász és három festő állít ki az Öt spanyol művész című, szeptember 8-ig látható kiállításon. Ez a nagyon is európai művészet mindeddig meglehetős ismeretlen volt nálunk. Pedig igencsak figyelemreméltó teljesítmények sokoldalú megnyilvánulása ez a tárlat. Ahol az avantgárd meghaladásával és a hagyományokhoz való visszatéréssel épp úgy találkozhat a néző, mint azzal az eklekticizmussal, amely a nemzetközi művészetben manapság csak elképzelhető. A legeredetibb egyéniség az arab-andaluz gyökereket tudatosan felvállaló G. Perez Vil- lalta, akinek ornamentális tárgyai - szobrai vízkerekek, víz- kiemelők, szökőkutak, a hajóként szolgáló ház, egy architek- tonikus öntözőcsatorna mindmegannyi látvány-bravúr. A grafikus Joaquin Chapa, akinek legnagyobb erénye a vérbő kolorit, meditativ indíttatású, bonyolult technikákat alkalmazó metszetei kozmikus látványt kínálnak. A geometrikus absztrakciót egyéni színhasználattal emeli az intellektuális művészet szintjére Javier Chapa. Berdonce különleges felületeket produkál - földpát- ból, fából vagy hajból. Vargas a hagyományos festészetet műveli belső emóciótól indíttatva. A Spanyolroszágból érkezett kiállítást kiegészítendő a Szépművészeti Múzeum Mai spanyol művészet címmel saját gyűjteményéből állított össze válogatást: a második világháború utáni évtizedekből származó Picasso, Dali, Miro grafikákat, Muriedas, Eguibar szobrokat, Tapies, Chillida, Feito rajzokat. A Picasso sorozatot még a ’60-as években Daniel-Henry Kahnweiler ajándékoztam múzeumnak. Hogy a legújabbkori spanyol művészet is jelen van a kiállításon, az pedig Xa- vier-André Flores műpártoló műgyűjtő érdeme. Aki, hogy a múzeum világhírű spanyol gyűjteménye megőrizhesse folyamatosságát, Lopez, Martinez, Guerrero, Medina, Ganz is Bi- arge festményeket adományozott. Maga a múzeum vásárlással is gyarapította gyűjteményét, a Műcsarnok Nemzetközi Kisplasztikái Kiállításairól jelentős spanyol mesterek plasztikáit szerezte meg. E két spanyol kiállítás jól jellemzi azt a nyitottságot és sokoldalúságot, amely élővé teheti e nagy múltú múzeumi gyűjtemény hagyományait. (Kádár) Tereza Equibor: Expanzió Jose Maria Guerreno: Kompozíció „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk”(Arany János) Furcsa mértékek Szólásaink, állandósult nyelvi elemeink tekintélyes része kapcsolódik a hajdani mértékekhez. Ha ezek pontos jelentését nem is mindig tudjuk, nyelvérzékünk révén megértjük a legtöbbet, senkinek sem kell magyarázni, mit jelent a „sokat nyom a latban”, „öles termetű” kifejezés. Ezekben a valódi és az átvitt értelem jól megfér egymással, évszázadokon át használtuk, használjuk a legtöbbet közülük. Az újabb nyelvi divatban azonban egyre-másra tűnnek föl azok a formák, amelyek furcsa mértékeikkel zavarják szemünket, fülünket. A Kossuth Rádióban hangzott el április 24-én a fordulat: „tőlünk nyugatabbra inkább csak ajánlják”. Ez azt sugallja, mintha mi nyugaton lennénk (égtáj szerint), vagy a Nyugathoz tartoznánk (azaz a nyugati országokhoz). Erről azonban szó sincs. Igaz, hogy például a Szovjetunióhoz és Romániához képest nyugatra terül el országunk, de ilyen alapon - ha körbejárjuk a földet - legnyugatabbra éppen az említett országok vannak tőlünk. Szintén ilyesfajta okoskodást tükröz a fenti adón május 10-én hallott kifejezés, amikor azt állították valakiről: „Pavarotti legközelebbi környezetéhez tartozik”. A környezet a Magyar értelmező kéziszótár szerint ebben az értelemben azt jelenti, „azok ösz- szessége, akikkel valaki állandóan érintkezik”. Ezt már nem lehet fokozni, de sejthető, hogy nem is ezt akarták mondani, hanem azt, valaki Pavarotti legközelebbi ismeretségi köréhez tartozik. Nem lehet mit kezdeni az öt nappal később hallott mértékkel sem: „a hallgatói kérdések „eléggé megoszlanak”. Fölösleges az eléggé, mert vagy megoszlik valami, vagy egységes. A kérdések, ha többes számban emlegetjük őket, akkor már megoszlottak, ezt tehát nem szükséges mondanunk. Ellenben különbözhet vélemény, elképzelés, érdeklődés. Bizonyára ezek valamelyike oszlott meg. Látszólag erre is igaz a Kossuthon július kilencedikén elhangzott vélekedés ,r ez „annyi mi mindentől függ”. így azonban nem helyes, csak ha elhagyjuk a mi szót, vagy az annyit. Akadnak azonban egészen különleges mértékek is. Szintén az előbbi rádió műsorában állította valaki: „azzal, hogy minden ideológiát kiseprűztünk, óriási harakirit követtünk el” - legalábbis a július 16-i kultúrális szemle nyilatkozója szerint. A harakirinek azonban megvannak a maga klasszikus szabályai, amiből megtudhatjuk, hány centiméter mélyen és milyen hosszan kell a műveletet végezni. Itt nem tudnak kis és nagy változatról, pedig alighanem tudatnák velünk, ha ilyen lenne. Ugyancsak a mérték ismeretlen rejtekeibe kalauzolt bennünket az a politikus, aki azt állította, hogy jelenlegi beosztása „mélységesen kielégíti” politikai ambíciómat. Mélységesen lehet csalódni, sajnálkozni, de kielégülni, kielégíteni nem, ezt csak teljesen vagy félig lehet. Bár ez utóbbi eléggé furcsa fogalom... Azt persze nem lehet rá állítani, amit a jeles írónő mondott a júniusi Könyvvilág szerint: „ez mindenesetre eléggé vízszintes megjelölés”. A vízszintesnek nincs mértéke, hiszen vagy az valami, vagy nem, legyen szó valódi vagy átvitt értelemről. Ez vonatkozik arra a kijelentésre is, amit a TV 2-ben tett a sportriporter: „a magyar úszósport elég gyilkos helyzetben van”. Nem hiszem, hogy lehet valami kicsit gyilkos s ennek megítélésére még azt sem mondhatom: elég nehéz. Dr. Töttős Gábor Balipap Ferenc: Na most, a kerti sün Világosan látható, hogy a sün, amelyik a tavaszi gazégetéskor az ősz óta föléjefony- nyadt, fészkére-ernyedt nö- vényszárkupac alól görrent elő, s akit majd hetekig egy feneketlen, kivénhedt mosófazékkal körbebörtönözve kényszerítettek láthatóvá lenni, és bedobált ételféléik elfogyasztásának gyakori ellenőrzésével ellenő- rizhetőnek lenni a lányok; szóval a sün, aki az alomként beszórt száraz avarból éjjelente mindig kis kazlat kapart magának, aztán alája bújt, mígnem, valószínűleg a gesztenyefa ágainak lefűrésze- lése közben keletkezett udvari tumultusban, mikor valaki (vagy a föl-alá rakosgatott létra!) által fazék -börtöne megbillentvén, Balipap Ferenc: A szabadság másnapjai A kölkinek két álló napig hogy akkor most kimentek Jó - de átköltögetni a szúlikót meg a nyírfaleng-et a nagypapának... A fülledt pufajka alatt bevérzett fedélzeten guruló üres vodkásüvegekÉs nem lehet többé kire mondani azt- senkire többé észrevétlenül elszabadulhatott, úgy, hogy valamivel később, amikor száraz morzsákat, szalonnabőrkét meg napraforgó- magot vitt neki soros gondozója, már nem hogy elkerített, de többé előkeríthető se volt; a sün, mostmár világosan látható, ahogy a kert végében, a hátsó szomszéd felől, a keveset termő, de nagyranövő rétesalma fája mögött ismét gyűlik a kigyomlált szamóca tövéből, hagymaszárból, ribizli- vesszőből és sokféle giz-gaz ágából-leveléből a hulladékkupac, valahol itt kujtorog megint, hiszen esténként a kutyák hosszan kajtatnak-kaffognak a kertvégi kerítés felé, nagy egyetértésben és kilátástalanság- ban, ami a sün dörgésének - a legbiztosabb jele. Balipap Ferenc: Következtében Mert hogy amannak vége van biztosan elkezdődött itt most valami új kor csak még nem lehet tudni hogy milyen miféle hanem ezúttal (is) a fejlemények következtében csupán utólag lesz mindez nyilvánvaló- itt álunk hát megint egy jövőnkbe nyíló ajtó előtt miközben se ajtó se a jövő és - százezereknek - se állás. —~7-----------------------------------Í g y hívta mindenki. Esetleg hozzáakasztották a keresztnevét is: B. A szomszédban laktak. Apja kisbíró, községházi küldönc - mindenes volt. Négyen voltak testvérek. Ő a legnagyobb. Két évvel fiatalabb nálam. A két községet egyesítették, a községháza a szomszédos nagyobb faluba került. A gazdaság központja még előbb. A hodályszerű, nagy klubszoba előszobájából nyílt a községháza. Itt volt a falu egyetlen telefonja: fekete, kurblis doboz. B. Akkor járt negyedikbe, s már Duminak szólították, mert gyerekkorában Így mondta a gumit. Élete végéig hordta, mint az oltáshely kis fényes, forra- dásos pecsétjét. Apja, a mindig köhécselő, a kocsma körül settenkedő kisbíró, valahogy kieszközölte, hogy B-nek ne kelljen tovább tanulnia a szomszéd falu általános iskolájában. Elég neki a négy osztály, tud írni, olvasni; kell a kereset, nagy a család... Nálunk a négygyerekes család nagynak számított. Egy-kettő volt az ésszerűnek tartott gyermekszám. Különösen akkor, a háború alatt-után. Dumi apja sok kis megbízatásából átörökölte a tele- fon-ügyeletességet. Ez kötötte a falut a világhoz. Övé lett a kétszer-három méteres községházából született telefon- szoba. Egy nagy asztallal, lócával, székkel. Meg kályhával. A falon a két félteke térképe lógott. A legyek úgy ösz- sze-vissza utazták, s annyi helységnevet jelölő pöttyöt hagytak rajtuk, hogy e két térképnek már nem volt fehér foltja... Beültették Dumit e kis szoba-kalodába. Ha csengett a telefon, jelentkezett. Üzentek valakinek, ő ment, átadta. Addig más hiába is telefonált volna. Általában a brigádvezetőnek (egy brigád lett a falu), a négyosztályos iskola vadász- és kocatartó tanítójának, a felcsernek, a könyvtárosnak telefonáltak. A falu többi lakóját nem keresték telefonon. Dumit korán keltették, hogy naponta elfoglalja hivatalát. Ült estig e kis szobában, a csend börtönében. Olvasott. Ketten olvasták csak ki a-tól zettig a falu ósdi könyveket kínáló könyvtárát: ő meg a pap. A református pap a másik szomszédunk volt. Az én könyvtáramat is átrágta néhány hét alatt. Azt vallotta: ha egy könyvet érdemesnek tartottak kiadni, akkor azt érdemes elolvasni is. így ő minden könyvet elolvasott. Lenin és Sztálin műveit is. Az ősz, a tél, a kora tavasz könnyebb volt Duminak. Akkor már kora délután gyülekeztek a suttyó legények a klubban (azt is ők takarították, és Dumi fűtötte), nem volt egyedül. Bár nem vették emberszámba, sokat ugrasztották, átverték, komolyabban azért mégse merték bántani: a szemükben amolyan kishivatalnokfélét testesített meg. Ö volt a telefonügyeletes, a kapocs a falu és a tág világ között. Legtöbbször ott kártyáztak az ő kuckójában: ott mindig meleg volt, őszszel-télen fűtött. De a nyár... Akkor mindenki dolgozott. Porfenekű, mélységesen üres katlannak tűntek az utcák, az egész falu. A csend ólomsúlyként nehezedett a dobhártyára. Dumit sokszor az asztalra nyomta az álom. A fel- csörrenő telefon szirénaként hasított álmába, lassan moccanó tudatába. Előfordult, hogy a fekete bakelitdoboz napokig néma maradt. De ott kellett lenni, hátha most fut végig valamilyen nagy, fontos hír a drótokon ... Ült Dumi e nyáron fölfor- tyanó csendkatlanban, magányszorító kényszerzubbonyában. S nem volt, akihez szót indítson. Csak az olvasás, csak a dobhártyán dübörgő csend, csak a végtelen, kongó magány. Vitatkozott - önmagával. Hangosan. Ez az önpárbeszéd - káromkodás volt. Elégedetlenségét, tehetetlenségét, önmaga elleni lázadását tükrözte. Valami megszakadt valahol bent mélyen. Lassan már másokkal se beszélt vagy mások nem tartották őt beszélgető partnernek. Végképpen magába burkolózott. Összehúzódó sün lett. Csak őt tüskék se védték ... Gyűltek kinn, az épület előtti fenyőfák évgyűrűi, évre év rakódott. Dumi olvasott, perlekedett belül ágáló másik énjével. Nagy, nehéz tusák vívódhattak benne. Nem vették észre. Az olvasmányok, a könyvek pallérozták az értelmét, a tehetetlenségben elégő léleksalak mellett tudás is ülepedett benne. A magány álmodozóvá építgette. Vonzotta a távol, a világ, a térképről megismert varázslatos mesz- szeség. Ha este olykor - előfordult velünk, süldő legényekkel - éjfél után értem haza, láttam, hogy Dumiék egyik szobájából fény ömlik ki az utcára. A család az egyik szobában aludt, Dumi a másikban elindult világkörüli utazásra - a térképen. Nem volt olyan ország, város, hegy, folyó a térképen, amelyet ő kapásból meg ne talált volna. Sose tanult földrajzot. Beosontam hozzá egyik éjszaka. Velem elbeszélgetett, tőlem minden iránt érdeklődött, kérdezősködött. Bízott bennem. „Ide nézz - hajolt a térkép fölé szinte felizzó arccal. - Peru, Brazília vagy amott Indonézia, Pá- pua-Új-Guinea” - mutogatta a térképlapon elérhetőnek vélt távoli tájakat. - Hogy kéne ide elmenni? - vakarta izgalomtól már-már szikrázó fejét. Valahogy majd elmegyünk, nyugtatgattam. Majd kitalálunk valamit. - Nem figyelt, csak mondta a magáét: - Hogy kéne ide elmenni - s káromkodott. E gyszer aztán elindult. Nem tudom, mit tűzött ki útja végcéljául. Eltűnt a. faluból, ahonnan talán soha nem jutott távolabb a szomszéd községnél. Tavasz volt, s ő úgy érezte, várja a pampa, az őserdő. Két hét múlva találták meg a falu határában egy fenekén alig arasznyi vizet tartogató árokban. Eddig jutott el, nekivágva a világnak. Györke Zoltán: Dumi
