Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-24 / 198. szám
1991. augusztus 24. PÚJSÁG 11 Kárpáti ikonok A hazai köztudat az ikonművészetet bizánci, orosz, bolgár, görög forrásokból ismeri. Most először találkozhat kiállításon az úgynevezett kárpáti ikonfestészettel, azaz az Északkelet-Kárpátok mentén fekvő Dél-Lengyelország, Kelet-Szlo- vákia, Nyugat-Ukrajna, Észak- kelet-Magyarország fa- és kőtemplomainak ikonosztázaival. Tíz külföldi múzeumból - öt lengyel, négy szlovák, egy ungvári gyűjteményből, valamint a nyíregyházi Görögkatolikus Egyházművészeti Gyűjteményből, a Néprajzi Múzeumból, a miskolci Herman Ottó Múzem- ból a Magyar Nemzeti Galériából és több vidéki görögkatolikus templomból válogatott parádés anyagot Puskás Bernadett az Ikon a Kárpátvidéken című Nemzeti Galéria-beli kiállítás rendezője. A szeptember 25-ig nyitva tartó tárlat 170 ikont mutat be. Felépítettek két ikonosztázt, egy előkészítő és főoltárt. S valódi templomi környezetet vontak a képek köré az ötvös és textil liturgikus tárgyak, egyházi könyvek, nyomtatványok, és a halkan felsejlő gregorián zenével teremtettek hangulatot. A kiállítás nyitánya egy 15. századi fatemplom makettje, s befejezésül egy barokk pléh templom modelljét készítették el, jelezvén a tárlat időbeli határait, amely a 15. századtól a 18. századig terjed. Ez az ikonfestő iskola olyan stílusjegyekkel rendelkezik, ami megkülönbözteti, de rokonítja is a többi ikonfestő iskola művészetével.. Tradíciói bizánci gyökérnek. Ám az évszázadok során több, a Kárpátvidéken élő vagy ide telepedett, ide menekült nép, népcsoport egyházi művészetét is magába olvasztotta. Ezért a sokszínűség, a sokféle kultúra jegyeinek jelenléte. És ezért nem köthető ez az ikonfestészet kizárólag egy nemzethez. Nem ukrán, nem ruszin, nem rutén, nem magyar, nem román, hanem mindez együtt, és még más és más keleti és nyugati művészi hatás érezhető benne. Harmonikusan, meglepő könnyedséggel ötvözte ez az ikonfestészet a nyugati, különösen a barokk művészeti stíluseszközeit, miközben lényegi tulajdonságait, eredetiségét sem adta fel. De felismerhetők például a 17. századi alkotásokon a reneszánsz képszerkesztés formakincsei is, a háttérben megjelenő táj, az aprólékosan kidolgozott alakokkal, épületekkel. A fatáblákra festett bibliai jelenetek, a Krisztus életének Tanító Krisztus (18. század első fele, Runina) eseményeit megörökítő táblák, repelnek összefoglaló kiállítá- a tanítványokat, apostolokat son. S a szétszórtan, Ungvá- ábrázoló festmények ilyen ősz- ron, Bártfán, Svidniken, Ho- szefüggésben, mint a kárpáti monnán, Kassán, Sanokban, iskola produktumai először sze- Lancutban, Przemysl-ben, Krisztus mennybemenetele (18. század első fele, Ungvár) ,A méltóbb életért, az örömért, ha csak egy maroknyiért" Emléktábla Csanádi Imre szülőházán Dúsa Lajos: Nagy, lelassított pillanat Csak az álom száll föl velem, nő a Van lepkegyűjteménye. Most tűzetek szükségletem újra leszegző tűhegyére. Nagy, lelassított pillanat ahogy a borda tompán roppan, s a lélek megint megszakad a hernyó-kínú fájdalomban. A szabadság még villanás, míg itt vergődök megsebezve, s nagyon fáj a valami más, ami belőlem is lehetne. Csanádi Imre zámolyi szülőházára emléktáblát helyeztek. Az ugyancsak zámolyi születésű Csoóri Sándor idézte meg a jeles alkalomból a nehéz életű embert, aki a magány lehúzott redőnyei mögül hallgatta a világ ostoba és gonosz lármáját. Hajthatatlanság és szigor, tisztesség és föllazíthatatlan erkölcs, protestáns szellemiség jellemezte azt a paraszti közösséget, amelyből az ifjú elindult, s lett zárkózott, görcsös, sziklákkal álló költővé. A gyermekkor tündérszálai a Fejér megyei Zsámolyhoz kötötték. A régi udvarnak már csak a hátsó fertálya emlékeztet az egykori otthonra, amelyben most Imre leánytestvére, Mária lakik férjével. Az utcára néző modernebb házrészben Török Rózsa, a költő unokahúga él két fiával. Rózsa óvónő Székesfehérváron, és szent kötelességének érzi a rokoni szellemi örökség ápolását. Óvodásai Csa- nádi-verseken nevelkednek. Kórusban zengik: „Héja, héja, höss, höss, höss/fejünk fölött ne körözz !/Lakomát itt nem csaphatsz/csibét, libát nem kaphatsz ...” Diplomamegújító dolgozatának témája is Csanádi Imre gyermekköltészete volt. — Anyám mesélte, hogy az olvasás meg a rajzolás volt mindene. Az örömöm az égig ért, amikor a padláson megtaláltam a szülőházról készült remek gyermekkori rajzát. Mesélik, hogy gyönyörű díszleteket tervezett, készített a helyi színjátszóknak. Beteges, érzékeny, zárkózott gyerek volt. Ritkán vett részt a bandázások- ban. A szobájában az ablak előtt állt egy pad, azon térdelve figyelte a többieket. Nagyon szerette a huszáros játékokat, édesanyja faragott neki fakardot. Anyai nagybátyja, Bagotás Sándor, 48-as huszár volt az eszményképe, a könyves parasztlegény. Gyöngybetűs füzetét Czuczor, Arany, Petőfi verseivel, úgy őrizte, mint ritka kincset - meséli Rózsa, akinek testvére, Borbála a zámolyi iskola pedagógusaként tartja kötelességének, hogy a falu költőfiait: Csanádit és Csoórit a gyerekek eszében, szívében megtartsa. Sok család őrzi versesköteteit. Az öregek emlékezetében elevenen él az izgága kamasz, aki olykor a szellőt is pörgő táncra kérte volna, máskor meg búvalbélelten hallgatta a présháznál a csöndet. Emlékeznek arra az iszonyatos nyári jégverésre, amely után veszélybe került Imre taníttatása, mert a tandíjra valót nem tudta előteremteni a család. Azt is tudják, hogy gyenge volt a paraszti munkára, s mivel a legjobb tanulók közé tartozott, útja Fehérvárra vezetett, az Ybl Miklós főreálba. Emlegetik József urat, akinél egy telet töltött a Horog utcában. A tékozló férfi elhagyta Zámolyt, szakmáját, apósát, jobban tetszett neki a vásározó városi élet. A férfiak büszkén emlegetik, hogy Imre három évig volt katona Fehérváron, lovastüzér, majd karpa- szományos őrvezető lett. A folytatás szomorú, négy évet töltött orosz hadifogságban, Ukrajnában, és csak 1948-ban tért haza. A pletykásabb öregasz- szonyok házasságairóris mesélnek, meg diákköri szerelméről, Babsziról. Miután halálhírét vették, a gonoszkodó indulatok megszelídültek, úgy' készülődtek az emléktábla-avatásra, mint egy ünnepre. A legöregebbje nem kísérte el Pesten utolsó útjára, ők a szülőháznál köszöntek el tőle, a hazatalált fiútól. Egyik versében így fogalmazott: „Szakadóban szép hazámtól -(vagyok vétkes fiad, Zá- moly ... Hazátlanul csatangolok, szeretteimmel bolondulok, (sok buta dologban fúlok,) kárhozatra elindulok”. Horváth János, Zámoly polgármestere örömmel újságolja, hogy lesz végre egészséges ivóvize a falunak, hogy bővítik az iskolát és a telefonhálózatot, hogy pedagógus szolgálati lakás is épül. Miközben hallgatom, tekintetem rátalál Zámoly Híreire, az önkormányzat lapjára. Hallottam hírét, hogy az előző számban üzent földijeinek Csoóri Sándor. „Tudom, hogy a megjelenő újság nem idézhet elő csodát, de a belülről széthullott közösség, a belülről széthullott falu életében érdeklődést kelthet.. Hallgatom a polgármester lelkesült szavait, mérnöki pontosságú terveit, szárnyaló álmait, és arra gondolok, a zámo- lyiak tudják, nem feledik a költő-fiuk üzenetét: „kimászva csapzottan-zúzottan,/ háborúk üszke alól/, ránk roskadó századok alól,/ az elfuserált történelem/ fojtó kazamatáiból/ nemzetek marakodásából,/ megromlott házasságokból,/ újrakezdeni örökösen,/ mindig elölről, megint elölről. Miért? A méltóbb életért,/ Az örömért, ha csak egy maroknyiért”. Zágoni Erzsébet Szalay István: A tölgyfa A patakoknak ősszel mindig megjön a hangjuk. Nyáron taplót lehetne csiholni a száraz mederben. Halnak, békának nyoma sincs, hanem így őszszel minden csepp vizet visz- szahoznak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyenkor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zubo- góiban és a pókhálóeres sárga, barna levelek - a vízben úszva - üzeneteket visznek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álomra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható lebegéssel hullanak a földre, a csobogó patak zavaros vízére, miközben az ősz csontos ujjaival ősi dallamokat dobol az erdőn, olyasféle ritmusban, mint ahogyan az ember álmatlan éjszakákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makktermés és a hét szűk esztendő után terített asztal várja az erdő népét. Az előbb az orrom elé hullott egy, aztán a lejtőn lefelé gurult, de csupán annyi neszt okozott, mintha egy pocokegér szaladt volna át az avaron. — A nagy fánál megpihenünk! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások veszekednek, egymásra kiabálnak tücsköt-bogarat, majd repülnek a tépázott tollak, és a vesztes odébbáll. — Szószátyár népség! - mondja az erdész, és kikapcsolja a hátizsákja szíját, lepakol a földre a hatalmas tölgyfa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták, vagy itt felejtették? Ki tudja! A bükki emberek alatta tartanak pihenőt, a turisták, az idegen járó-kelők megcsodálják lombkoronáját, barázdált vén testét, amelynek az északi oldalát már ellepte a zöld moha. Úgy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu fölötti tölgyesekben farkasok kóboroltak, aztán jött az ember, kivágta a fákat, feltörte és beültette a földet, a vadak riadtan menekültek tovább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi ellenség mmegint elfoglalt egy darabot az otthonukból. — Háromszáz évesnek becsülik, - sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról beszél, hogy ez az öreg fa felszította a környékbeliek képzeletét. Mesék, legendák keringenek a két elágazó ág között rejtőző üregről, amelyből egy féllábú aggastyán képében - a bajbajutottak pártfogója -, egy csodálatos tündér jön elő újhold idején, pontban éjfélkor, amikor megszólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők kemencéjének a tüze... Közelebbről nézegetem, simogatom a vén tölgyet, amelynek ötven, hatvan esztendő meg sem látszik ripa- csos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás sebet takar, de a seb már beheggedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vadméhek tanyája, de itt az ágak között laknak a szarvasbogarak, a hőscincérek is... Kapargatom a mézgás forradásokat, eszembe jutnak gyermekéveim, amikor annyi volt itt az orrszarvú bogár, és a cincér, hogy cérnával lovakként befogva járkáltattuk őket a sima földúton. — Gyi fakó, gyi sárga! Egy üres búbosbankafé- szekre bukkanok, váratlanul mókus ugrik hatalmas robinzo- náddal a szomszédos ágra, nagy szárnycsattogással megkésett örvösgalambpár indul melegeb tájak felé a legfelsőbb gallyról. — Mit keres? — Hőscincértl A hosszú hallgatás eltépi gondolataimat, rossz sejtelmeim a szívemig érnek, nem messze tőlünk nyulat zavar egy falu felől érkezett csaholó, csapzott szőrű kutya. — Szarvasbogarat még láttam az idén, de a hőscincérek... - A völgy túloldaláról koromfekete füstöt, éktelen bűzt csap orrunkba a szél, köhögés fojtogat, nehezükre esik a lélegzet. Tanácstalanul bámulom az erdészt, aki itt született a Bükkben. — Autógumikkal tömik a mészkemencét... Úgy jár a szél az erdőn, mint a végrehajtó, levéleső özönlik a földre, nyüszít az öreg tölgy egyik viharcsavarta ága, de lehet, hogy a tündér képében elbújt féllábú aggastyán haldoklik a torkot fojtogató füstben, vagy éppen az álmából ébredő bagoly sírta el magát... Szomorúan pakolom el az elemózsiát, kicsavarom a bütykös nyakát, és bánatomban tort ülök a hőscincérek emlékére. — A madarak is pusztulnak! Néhányuk fészkét úgyszólván éjjel és nappal a madarászok vigyázzák. Kihalóban vannak a parti fecskék, a búbosbankák, „kék varjút" is alig-alig látni. Továbbéltünk. Perlekednek az erősödő szélei a zizegő cserlevelek, ők rossz adósok, nem fizetnek könnyen, verekedni kell minden fillérért. Őszt él át, és télre készül az erdő, előbukkan egy róka, magasra tartott orral szimatot keres, de ő sem talál... — Nézzük meg a vágást! Fél óra múlva közelítjük a tölgyest, ahol legnagyobb a pusztulás, és motorfűrészek rágják a fiatalon halálraszánt erdőrészt. Tíz négyzetméteren öt rudas fát számolok meg magam körül, vállal roppantok ki közülük néhányat, szétmarta őket az enyészet, törnek, mint a száraz bürök. Kocsánytalan tölgyek! Éltek tizenöt évet... A szél szétkergeti a felhőket, a nyúlfarknyi délután estébe hajlik, az öreg erdő fekete árkaiban rémüldözik a bagoly, halált kiált a világnak, de az is lehet, hogy csupán a közelgő telet jósolja. Mire feljön a hold, újra ott állunk az öreg tölgy alatt, amely csodával határosán túlélte az évszázadokat. Ő maga számomra most olyan, mint egy történelemkönyv, amelynek felvágatlan lapjait talán ha tehetném sem merném elolvasni... Nowy Sacz-ban és Magyarországon felellhető ikonok meglepően egységes összhatást mutatnak. Ritka, ünnepélyes pillanatokat élhet át a látogató a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti termeiben. Mindenképpen érdemes beiktatni a nyárvégi, koraőszi programba. (kádár)
