Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-06 / 157. szám
10°LtíEPÚJSÁG 1991. július 6. A főlevéltarnok Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága E sorok írója 1968-ban kezdett el levéltárban dolgozni, és így lehetősége volt a vidéken élő és dolgozó, ma már nagy levéltáros generációként emlegetett egykori vármegyei fő- levéltárnokokat személyesen is ismerni. Ránk, kezdő levéltárosokra nagy hatással volt valamennyiük különös egyénisége, jellegzetes karaktere, de legfőképpen imponáló szakmai tudásuk, emberi magatartásuk. Sajnos, azonban már ekkor sem sikerült személyesen megismerni valamennyiőjüket. Ők, a „nagy öregek”, ekkoriban különös tisztelettel emlegették az 1967-ben, néhány hónapos szenvedés után elhunyt dr. Hadnagy Albertet, Tolna megye volt főlevéltárnokát, a megyei levéltár igazgatóját. Azt hiszem, hogy ők, a kor- és sorstársak - akik közül nagyon sokan több évtizede hasonló feladatokat láttak el a vármegyékben - tudták igazán értékelni Hadnagy Albert szakmai munkáját és jobban becsülhették emberi magatartását. Talán valameny- nyiük véleményét összegzi Kanyar József: „A Tolna megye főlevéltárnokaként Szekszárdra érkező Hadnagy Albert egyike volt a hazai levéltárosi kar egyik szerény, ám annál értékesebb tagjainak.” Mindez számomra már akkor is azt jelentette, hogy ismeretlenül is, távolról is, megkülönböztetett rokonszen- vet érezzék Tolna megye és Dél-Dunántúl történetének nagyrabecsült kutatója, levéltárának II. világháború utáni megmentője, több neves történészünk elismert tanítója iránt. Ezért is vettem különös érdeklődéssel kezembe a Tolna Megyei Levéltár most megjelent, reprezentatív kötésű kiadványát, amelynek a főcíme végtelenül egyszerű, ugyanakkor tiszteletet parancsoló: A főlevél- tárnok. A kiadó-szerkesztő - a Tolna Megyei Levéltár jelenlegi igazgatója - az alcímben közli, dr.Hadnagy Albert életéről és munkásságáról kíván megemlékezni. Bizonyára nem véletlen, hogy teszi mindezt Hadnagy Albert születésének 90. évfordulóján. Dr. Dobos Gyula szerkesztő feladata egyrészt könnyű, másrészt néhány buktatót kell kikerülnie. Könnyű dolga van akkor, amikor a főlevéltárnok munkásságából ad válogatást, 13 eddig egyáltalán nem vagy csak részben publikált, Hadnagy Albert által írott tanulmány, ismeretterjesztő célzattal készített cikk, illetve előadás közzétételével. Itt a szerkesztő dolga pusztán a válogatás, a közölt tanulmányokhoz hozzátenni nem szükséges, elvenni vétek lenne. Ezek még ma is Tolna megye helytörténetének alapvető feldolgozásai, amelyekből kitűnik szerzőjük felkészültsége, rendkívül alapos forrás- ismerete. A közölt válogatás is tanúsítja, hogy Hadnagy Albert fő érdeklődési területe a XVIII-XIX. századi társadalom- történet - valamint a különböző korból származó levéltári források közzététele. Főlevéltárnok Hadnagy Albert publikációs tevékenységéről a tanítvány jogán az előszóban dr. András- falvy Bertalan így ír: „Keveset írt le, adott ki nyomtatásban arról, amit tudott... Sokat tudott, azt is tudta, mit kellene még tudnia, mit kellene még átnéznie, megkutatnia, hogy a végső szót, mondatot, tanulmányt kimondja és leírja. „Ez a nehéz publikálási készség a levéltári kutatásoknak élő, a forrásokat teljességükben feltárni igyekvő, önmagukkal sohasem elégedett, ízig-vérig levéltárosokra jellemző, amiről egyébként így vallott Hadnagy Albert Szita Lászlóhoz intézett egyik levelében: „Minden fontos, mindig mindent jegyezzél. Ha magadnak nem is, de másoknak szolgálhatsz. Ez a levéltáros hivatás lényege. Bár rendszerint titokban maradó dicsőség” - teszi hozzá csendes rezignáltsággal. Részkutatásait a későbbiekben egységes, átfogó tanulmányban kívánta összesíteni, ezt azonban megakadályozta a tudományos pályán viszonylag fiatalon, mindössze 66 esztendősen bekövetkezett halála. Nehezebb feladatot jelenthetett a kötet szerkesztőjének Hadnagy Albert életének bemutatása. Nem a fordulatos életet türköző, hazánk XX. századi történetének minden szakaszát, rezdülését személyesen átélő, az eseményeket helyenként közvetlenül befolyásolni igyekvő személy életútját rögzítő adatok összegyűjtése jelenthette a legnagyobb gondot- amelyet egyébként a kötetben Gutái Miklós végzett el lé- nyegretörően és jellemzően - hanem a levéltáros és az ember bemutatása. Dobos Gyula szerencsés megoldást választott: rövid visszaemlékezésre kérte fel azokat, akik barátai, közvetlen kollégái vagy tanítványai voltak. Ezek a rövid, lényegében csak egy-egy tulajdonságát (magyarsága, nemzet szeretete, hűsége, szorgalma és felkészültsége) hangsúlyozó írások rendkívül őszinték, emberiek és mértéktartóak. Szerény, igazi embert rajzolnak, akinek életében a legfontosabb a levéltárnoki hivatás magasszintű művelése volt. A visz- szaemlékezések legértékesebb részei azok, amelyekben Hadnagy Albert a levéltáros feladatairól („Nagyvonalúan nem lehet dolgozni... A levéltárosnak nincs joga tévedni” stb.), levéltárosi hitvallásáról (Kanyar József írása), vagy a magyarságára, nemzetére joggal büszke, elkötelezett kutatóról írnak. Barátai, kollégái, tanítványai véleménye azonban végeredményben megdöbbentően ösz- szecseng: „Nagy tudású, nagy szorgalmú, semmiféle munkát nem szégyenlő levéltáros volt”- hangsúlyozták valamennyien. Köszönet illeti a Tolna Megyei levéltár jelenlegi vezetését, hogy születésének 90. évfordulóján ráirányította a figyelmet szakmánk e szerény, de kiemelkedő alakjára. Dr.Böör László Acsádi Rozália: Fűszálakat sodor a szél Megteremted-e a csodát? Szétázott homlokodra fűszálakat sodor a szél, fekete földbe merevül mosolyod úgyis. Megteremted-e a csodát amíg le nem hanyatlik hátad árnyéka, benned az ének, a napbakapaszkodó! Vízcseppek sírnak érted, fölötted lobog a sárga nyár. Réti-Csonka László: Forró, kráterforró szélhideg este vársz rám tele éhes testedben ezer és ezer lángkard ingerrel és hirtelen azt érzed e forró kráterforró várás milyen álomrégi méz őrület méz szerelem akár cseppnyi esetlen-szép mackóé ki erdőn mézet falna vakító éhe csöndüres éjszakáján ijedezve félelmesen és anyátlan Dúsa Lajos: A hold fia Mintha a Hold fia lennék jobbról telek, balra fogyok. Ha fényem nem is láthatod teljes vagyok, - senki foglya. Nagy cenzor a felleges ég, s te is adsz a látszatokra. Pedig érted való vagyok hol elrejtve, hol ragyogva. „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” Ocsú (I.) Az értelmező szótár szerint az ocsú „a kicsépelt gabonának rostálásakor különváló, szemetes alja, törmeléke”. Az az ocsú, amelyet egyszerre kedvderítőként és szomorító- ként is be szeretnénk mutatni, szintén rostálás után maradt ránk, csakhogy a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola felvételezőinek magyardolgozatából. Minőségében megegyezik a művelet, a különbség csak annyi, hogy itt József Attila Holt vidék című verséből és Nagy Lajos Január című novellájából kellett volna minél kevesebb ocsút, s minél több tiszta búzát rostálni. Ha valaki saját írására ismer, gondolom, nem dicsekszik vele: mi, javító tanárok, kényszerűen sem áruljuk el, kié a mű, mert előttünk a papíron csupán az azonosító szám állt. Ámde lássuk a medvét! József Attiláról kiderült, hogy „tudathasadásos betegsége miatt, sajnos igen rövid ideig élt”. Abban a korban, amikor „nyíltan senki sem állhatott ki a proletárok kisem- mizéséért”. Taláncsak „a feketézők, akik a 30-as években igencsak elterjedtek voltak”. Azt azért leszűrhetjük, hogy „József Attila, a XX. század egyik legnagyobb költői közé tartozik, igaz, „szegénységbe született bele". Ez lehet az oka annak, ha „re- ményvesztettség érzése rejlik a jövőbe vetett hitében”. Ebben nem is csalódik, akárcsak az a felvételiző, aki egy mondatában így reformálta meg a helyesírást: „Az első versz- szakban elénk tárul a pusztaság képe, a lenntés a fenni ellentéte, valamint a csönd ropogása, mely ilyesztő hatást kelt”. Valóban. Más is tárulkozott az elemzésben: „Az utolsó versszakban elénk tárul az a személy, kié az a táj, melyet az előző versszakokban hűen ábrázolt.” Ne szaladjunk azonban előre, mert már „az első versszakban kezdődik az értékhiányosság”, „a füstöl a víz szókapcsolat rendkívül szokatlan, egy elfojtott dologra utal, az emberi kapcsolatok elfojtódá- sára.” Megesik a csoda: „a kilátás- talanságot látjuk a következő sorokban” „a hangulat lehangoló", az idő is elfáradt már s pihenni vágyik”. Közben foglalkozzunk a verstannal is. „A versszakok utolsó sora, szava rendellenes, nem rímel a többihez, ritmuszavart kelt. Kár, hogy nem segíthettünk a szegény költőnek, mivel így „még fokozottabban unalmasabbá válik a költemény." Közben a „tél körme megpróbálja birtokba venni a házat, de erőfeszítése sikertelen marad”, vagy másképpen szólva: „itt áll a tanya omló vakolattal, amelyen a tél foga játszik”. Meg kellene dicsérni már azt a szegény poétát! íme: „szép képei Munkácsy ecsetje alá kívánkoznak”, csoda-e, ha továbbfestik? „Lóg, kókad, fárad minden ellankad. Mint minden elhalni kész és múlásnak indult környezet, ha erőre kap és csíra képes (!), feltámadhat és újra éled.” Pillantsunk be a tanyába, ahol „a falubeliek odabújtak a fűtütt kemencékbe”, s akinek ott nem jutott hely, az sem fázhat, meri „csak a pipa parazsa villan fel egy-egy pillanatra, mikor valamenyik beleszív.” Valóságos idill ez, ideje megbontanunk. A költő segít, mert „Az utolsó versszakban azok ellen emel hangot, akik fagyba taszították az országot”. „ Végülis József Attila nem aggódik, hiszen ami fagy, az az uraságé.” A végére is marad meglepetés, ha jól osztottuk be erőnket: „A költő az utolsó versszakban lezárja a verset”. Hál' isten! Mi csak abbahagyjuk. Dr.Töttős Gábor Mocskosul elkente a számat az, amikor Jani bá' behívatott az öltözőbe, és félrehúzott a sarokba:- Öreg - bökött oldalba egy ujjal, és köhintett hozzá zavartan -, arra gondoltam, hogy az országos válogató versenyen te leszel a nyúl. Bélát kellene beránci- gálni egy jó kis irammal az első helyre. Azt hiszem, kijárna neki, hogy ő utazzon az Európa-bajnokságra. És te háromezerig gyors vagy, mint a hétszentség. Elhallgatott és várt. A magamfajta ilyenkor vagy belevág a másik képébe, vagy nyel egyet, és sápadtan kiüvegesednek a szemei.- Na, nem szólsz semmit? - nógatott türelmetlenül Jani bá', és egyik lábáról a másikra billent.- Az a helyzet - nyögtem ki -, hogy váratlanul jött ez a dolog. Én még ... Atyásan hátba vágott.- Ügyén, öreg. Belőled mindent kihoztam már, amit lehetett. Ötezer méteren és más távokon is megpróbáltad. Nincs benned több. Nekem elhiheted. Idegesen végigmért. - Na, vállalod?- Egy hónapja jött rendbe a sérülésem, szerettem volna még ... Mélyen megrándult egy izom az arcán.- Holnapra adj választ, mert ha nemet mondasz, akkor mást kell keresnem. - Itt aztán otthagyott. Az öltöző megszokott nyirkos, szürke világa most egyszerre nyomasztó, taszító cellává változott.- Leírtak - értettem meg villámlásszerűen a mondat valós értelmét, és apám jutott eszembe, amint viasz fehér arccal betámolygott az ajtón és megállt előttünk: - Gyerekek, ötvenhat évesen kitettek ... Leszázalékoltak. Nincs tovább. A rohadt életbe, még csak huszonhét éves vagyok ... Másnap Jani bá' perceken át idegesen kerülgetett. Tudtam, hogy mi furdallja, de nem szóltam semmit. Hadd egye a penész. Aztán nem bírta már tovább, rákérdezett. Én csak ennyit válaszoltam:- Oké, Csináljuk. Ettől kezdve aztán én már csak nyúl edzéseket végeztem, Béla pedig folytatta kemény menetelését a győzelemért. Hogy mi az a nyúl edzés? Hát az, hogy háromezer méterig vágtatsz, mint aki az életéért köpi ki a tüdejét, hogy itt aztán kiengedj és kiállj, hogy mö- güled a favorit kényelmesen beügessen a célba. Valójában nem is az keserített el ilyen iszonyúan, hogy nyúl lettem: jobban inkább az, hogy ennek a tetvesnek kell alárendelnem tehetségemet. Ez a Béla egy rakás pálpusztai sajt, mindig megvertem ötezren is, meg tízezren is. Aztán jött az autóbalesetem ... De érzem, hogy hamarosan újra teljes értékű leszek, és Lackner László A nyúl akkor... Erre most elém áll a Jani bá', és közli, hogy virsli lettem. Mit tehetek? Dolgozni fogok, mint egy állat. Ha már kiégtem, legalább legyek jó nyúl. A legkiválóbb az országban ... vagy Európában ... Az öreg - mármint a Jani bá' - kiadta, hogy ezer méterig húztam meg jól a tempót, aztán háromezerig mindent bele inszakadásig, a negyedik ezres előtt pedig álljak ki. Akkor már akár le is ülhetek. - így mondta. - Szóval, hogy nekem nem is kell többé végigtalpalnom azt a kétezer métert, az marad a Bélának. így lesz ez az országoson is - magyarázta az öreg noteszát böngészve -, bár ha úgy alakul, ott esetleg négyezerig is vezetned kell, majd meglátjuk. A háromezer nem szipolyozott ki igazán, amikor befejeztem az edzést, én még maradtam egy kicsit, le akartam dolgozni magam teljesen, már ahogy megszoktam. Csak úgy, magamért. Az első nyúlás nap után mentem haza, a fejem lógott a főzelék fölött, hogy majd beleért az orrom a szaftba.- Mi bajod? - állt mellettem az anyám nyugtalanul.- Semmi - dörmögtem, és beleszürcsöltem a pem- pőbe. - Fáradt vagyok. A barátnőm is egyből kiszúrta, hogy emésztem magam. Hogy ezeknek micsoda megtéveszthetetlen jelzőrendszer dolgozik az érzékeikben! Neki persze magyarázhattam, hogy semmi sem történt, csak a bioritmusom hullámvölgybe ereszkedett. Nem vette be. Hát, mit tehettem? Gyóntam. Jól tudja, hogy nekem életem a futás. Mindig őszintén drukkolt azért, hogy elérjek valamit. A betegségem alatt végig úgy jött utánam, úgy ápolt, ahogy senki más nem lett volna képes. Amikor megmondtam neki, hogy nyúl lettem, jobban szentségeit, mint én. Na, ő aztán tudja, hogy mi energia és fanatizmus van bennem; a legdöglesztőbb verseny vagy edzés után is fel szoktam repíteni a mennyországba; én soha nem jelentettem fáradtat. Az edzések ragyogóan alakultak, Jani bá' szárnyalt, mint egy vezérsas: szaladt mellettünk, pattogós parancsokat adott, elő-előkapta a jegyzeteit; szóval tudományosan le volt minden fektetve, kérem. Kétezer néter után rendre mellém szegődött, próbált velem lépést tartani; széles gatyája úgy csattogott a lába között, mint egy megtépázott kalózlobogó. És hát üvöltött:- Most, öreg! Engedd ki a gőzt, és állj ki! Ideges lettem. Úgy kezel, mint egy óvodást. Azért is még négyszáz métert ráhúztam. Jani bá' nem szólt, csak szikrákat dobált a szeme. A Népstadionban álltunk rajthoz. Bélát az öreg csak atyáskodva hátba vágta, nekem pedig már századszor magyarázni kezdte, hogy kétezer után csak rá figyelek, és amikor int, akkor szálljak ki, mintha ott sem lettem volna. Bólogattam. Nekivágtunk. Én gyorsan az élre húztam, és megiramodtam, a többi hét fickó csattogó talppal kapaszkodott utánam. Egy apró, nyüszöge alak a sarkamat kezdte taposni, próbáltam lerázni, de az istennek sem tudtam megszabadulni tőle. Hátra szóltam:-Te is nyúl vagy?- Ühüm - lihegte.- Akkor maradj veszteg, én háromezernél kiszállok. Ettől aztán lecsillapodott. A hetedik kör után Jani bá' hadonászó karral integetni kezdett, mint egy eszeveszett forgalomirányító, hogy figyeljek, mindjárt le kell állnom. Hátra sandítottam. A kis koma ott ügetett a fenekemben, a többiek - a boly - legalább tíz méterrel lemaradtak. A következő körnél Jani bá’ bekiáltott:- A kanyar után szállj ki, hallod? Nem hallottam, futottam tovább. Négyezer méter után újra felbődült a hangja, de én - mint egy megsüketít futár - kapkodtam a lábam előre. Jani bá' csápjaival kevergette a feje fölött fülledt levegőt, és érdesen visított hozzá:- Állj má le! Elég! Úgy tettem, mintha nem hallanám. Egy kicsit megint beleerősítettem, és közben elképzeltem az öreg róka sápadtam rángatózó ábrázatát.- Ne szarakodj! - hallottam mögülem Béla reszelős hangját. - Én vagyok a jobb, tűnj el az utamból!- Élőzz meg! - sziszegtem hátra, és remegő düh mart a gyomrom tájékába, amitől újabb erők támadtak az izmaimban. Száguldottam, mint egy eszelős. Az utolsó kör előtt Jani bá’ mellém sasszézott, és kétségbeesett igyekezettel próbált behatóéi a telkembe:- Most már elég tegyen!... Hallod?!... Ne ronts el mindent! Három métert vertem rá Bélára. Amikor berobbantunk a célba, és utolért végre, szemközt köpött. Jani bá'-val csak az öltözőben akadtam össze; elkapta a fejét... Béla utazott az Európa-bajnokságra - engem eltiltottak. Örökre. Adamecz Kálmán: Valami más S., a neves író egy idő óta sebzett oroszlánként járkált föl- alá választékos ízléssel berendezett villájában. Undorral nézegette a polcon sorakozó műveit. Valami mást, egészen mást akart. Tekintete megakadt legújabb drámáján. Kezébe fogta a vaskos könyvet, óvatosan, mintha sikamlós hüllőhöz nyúlna, és fitymálva belelapozott. Kisvártatva felcsillant a szeme, és határozott mozdulattal kitépte a második felvonást. Úgy találta, most valahogy feszesebb, meggyőzőbb lett az egész. Hosszas törengés után hasonló módon szabadult meg az első felvonástól is, s csupán a harmadikból hagyott meg egyetlen oldalt. Tudta, jó úton jár, s most kezdődik az igazi alkotó munka. Miközben az árva papírlapot olvasgatta, úgy vélte, hatásosabb, ha elhagyja belőle a jelzőket. De még így is túlságosan mesterkéltnek, terjedelmesnek találta a szöveget, ezért vastag fekete filctollal áthúzta a névelőket, és törölte az írásjeleket. Ezután lefarigcsálta a ragokat és a képzőket, s kezdte visszanyerni megbomlott lelki egyensúlyát, telis-teli lett energiával, halántékán lázasan lüktettek a kidagadt erek. A következő lépésben lóug- rásszerűen törölte a megmaradt szavakat, s érezte, már közel jár céljához. Néhány óra elteltével mindössze egyetlen kérdőjel nézett vele szembe, de képtelen volt elviselni a szemtelenül elterpeszkedő kampócskát. Új lapot fűzött a gépbe, és elégedetten hátradőlt a székén.
