Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-06 / 157. szám

10°LtíEPÚJSÁG 1991. július 6. A főlevéltarnok Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága E sorok írója 1968-ban kez­dett el levéltárban dolgozni, és így lehetősége volt a vidéken élő és dolgozó, ma már nagy levéltáros generációként emle­getett egykori vármegyei fő- levéltárnokokat személyesen is ismerni. Ránk, kezdő levéltá­rosokra nagy hatással volt va­lamennyiük különös egyéni­sége, jellegzetes karaktere, de legfőképpen imponáló szakmai tudásuk, emberi magatartásuk. Sajnos, azonban már ekkor sem sikerült személyesen meg­ismerni valamennyiőjüket. Ők, a „nagy öregek”, ekkoriban kü­lönös tisztelettel emlegették az 1967-ben, néhány hónapos szenvedés után elhunyt dr. Hadnagy Albertet, Tolna megye volt főlevéltárnokát, a megyei levéltár igazgatóját. Azt hiszem, hogy ők, a kor- és sorstársak - akik közül nagyon sokan több évtizede hasonló feladatokat láttak el a vármegyékben - tud­ták igazán értékelni Hadnagy Albert szakmai munkáját és jobban becsülhették emberi magatartását. Talán valameny- nyiük véleményét összegzi Ka­nyar József: „A Tolna megye főlevéltárnokaként Szekszárdra érkező Hadnagy Albert egyike volt a hazai levéltárosi kar egyik szerény, ám annál értékesebb tagjainak.” Mindez számomra már akkor is azt jelentette, hogy ismeretlenül is, távolról is, megkülönböztetett rokonszen- vet érezzék Tolna megye és Dél-Dunántúl történetének nagyrabecsült kutatója, levéltá­rának II. világháború utáni megmentője, több neves törté­nészünk elismert tanítója iránt. Ezért is vettem különös ér­deklődéssel kezembe a Tolna Megyei Levéltár most megje­lent, reprezentatív kötésű kiad­ványát, amelynek a főcíme vég­telenül egyszerű, ugyanakkor tiszteletet parancsoló: A főlevél- tárnok. A kiadó-szerkesztő - a Tolna Megyei Levéltár jelenlegi igazgatója - az alcímben közli, dr.Hadnagy Albert életéről és munkásságáról kíván megem­lékezni. Bizonyára nem vélet­len, hogy teszi mindezt Had­nagy Albert születésének 90. évfordulóján. Dr. Dobos Gyula szerkesztő feladata egyrészt könnyű, más­részt néhány buktatót kell kike­rülnie. Könnyű dolga van akkor, amikor a főlevéltárnok munkás­ságából ad válogatást, 13 eddig egyáltalán nem vagy csak részben publikált, Hadnagy Al­bert által írott tanulmány, isme­retterjesztő célzattal készített cikk, illetve előadás közzététe­lével. Itt a szerkesztő dolga pusztán a válogatás, a közölt tanulmányokhoz hozzátenni nem szükséges, elvenni vétek lenne. Ezek még ma is Tolna megye helytörténetének alap­vető feldolgozásai, amelyekből kitűnik szerzőjük felkészült­sége, rendkívül alapos forrás- ismerete. A közölt válogatás is tanúsítja, hogy Hadnagy Albert fő érdeklődési területe a XVIII-XIX. századi társadalom- történet - valamint a különböző korból származó levéltári forrá­sok közzététele. Főlevéltárnok Hadnagy Albert publikációs te­vékenységéről a tanítvány jo­gán az előszóban dr. András- falvy Bertalan így ír: „Keveset írt le, adott ki nyomtatásban ar­ról, amit tudott... Sokat tudott, azt is tudta, mit kellene még tudnia, mit kellene még átnéz­nie, megkutatnia, hogy a végső szót, mondatot, tanulmányt ki­mondja és leírja. „Ez a nehéz publikálási készség a levéltári kutatásoknak élő, a forrásokat teljességükben feltárni igyekvő, önmagukkal sohasem elége­dett, ízig-vérig levéltárosokra jellemző, amiről egyébként így vallott Hadnagy Albert Szita Lászlóhoz intézett egyik levelé­ben: „Minden fontos, mindig mindent jegyezzél. Ha magad­nak nem is, de másoknak szol­gálhatsz. Ez a levéltáros hiva­tás lényege. Bár rendszerint ti­tokban maradó dicsőség” - te­szi hozzá csendes rezignált­sággal. Részkutatásait a későbbiek­ben egységes, átfogó tanul­mányban kívánta összesíteni, ezt azonban megakadályozta a tudományos pályán viszonylag fiatalon, mindössze 66 eszten­dősen bekövetkezett halála. Nehezebb feladatot jelenthe­tett a kötet szerkesztőjének Hadnagy Albert életének bemu­tatása. Nem a fordulatos életet türköző, hazánk XX. századi történetének minden szaka­szát, rezdülését személyesen átélő, az eseményeket helyen­ként közvetlenül befolyásolni igyekvő személy életútját rög­zítő adatok összegyűjtése je­lenthette a legnagyobb gondot- amelyet egyébként a kötet­ben Gutái Miklós végzett el lé- nyegretörően és jellemzően - hanem a levéltáros és az em­ber bemutatása. Dobos Gyula szerencsés megoldást válasz­tott: rövid visszaemlékezésre kérte fel azokat, akik barátai, közvetlen kollégái vagy tanítvá­nyai voltak. Ezek a rövid, lé­nyegében csak egy-egy tulaj­donságát (magyarsága, nemzet szeretete, hűsége, szorgalma és felkészültsége) hangsúlyozó írások rendkívül őszinték, em­beriek és mértéktartóak. Sze­rény, igazi embert rajzolnak, akinek életében a legfontosabb a levéltárnoki hivatás magas­szintű művelése volt. A visz- szaemlékezések legértékesebb részei azok, amelyekben Had­nagy Albert a levéltáros felada­tairól („Nagyvonalúan nem le­het dolgozni... A levéltárosnak nincs joga tévedni” stb.), levél­tárosi hitvallásáról (Kanyar Jó­zsef írása), vagy a magyarsá­gára, nemzetére joggal büszke, elkötelezett kutatóról írnak. Barátai, kollégái, tanítványai véleménye azonban végered­ményben megdöbbentően ösz- szecseng: „Nagy tudású, nagy szorgalmú, semmiféle munkát nem szégyenlő levéltáros volt”- hangsúlyozták valamennyien. Köszönet illeti a Tolna Me­gyei levéltár jelenlegi vezetését, hogy születésének 90. évfordu­lóján ráirányította a figyelmet szakmánk e szerény, de kie­melkedő alakjára. Dr.Böör László Acsádi Rozália: Fűszálakat sodor a szél Megteremted-e a csodát? Szétázott homlokodra fűszálakat sodor a szél, fekete földbe merevül mosolyod úgyis. Megteremted-e a csodát amíg le nem hanyatlik hátad árnyéka, benned az ének, a napbakapaszkodó! Vízcseppek sírnak érted, fölötted lobog a sárga nyár. Réti-Csonka László: Forró, kráterforró szélhideg este vársz rám tele éhes testedben ezer és ezer lángkard ingerrel és hirtelen azt érzed e forró kráterforró várás milyen álomrégi méz őrület méz szerelem akár cseppnyi esetlen-szép mackóé ki erdőn mézet falna vakító éhe csöndüres éjszakáján ijedezve félelmesen és anyátlan Dúsa Lajos: A hold fia Mintha a Hold fia lennék jobbról telek, balra fogyok. Ha fényem nem is láthatod teljes vagyok, - senki foglya. Nagy cenzor a felleges ég, s te is adsz a látszatokra. Pedig érted való vagyok hol elrejtve, hol ragyogva. „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” Ocsú (I.) Az értelmező szótár szerint az ocsú „a kicsépelt gaboná­nak rostálásakor különváló, szemetes alja, törmeléke”. Az az ocsú, amelyet egyszerre kedvderítőként és szomorító- ként is be szeretnénk mutatni, szintén rostálás után maradt ránk, csakhogy a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főis­kola felvételezőinek magyar­dolgozatából. Minőségében megegyezik a művelet, a kü­lönbség csak annyi, hogy itt József Attila Holt vidék című verséből és Nagy Lajos Ja­nuár című novellájából kellett volna minél kevesebb ocsút, s minél több tiszta búzát ros­tálni. Ha valaki saját írására ismer, gondolom, nem di­csekszik vele: mi, javító taná­rok, kényszerűen sem áruljuk el, kié a mű, mert előttünk a papíron csupán az azonosító szám állt. Ámde lássuk a medvét! József Attiláról kiderült, hogy „tudathasadásos beteg­sége miatt, sajnos igen rövid ideig élt”. Abban a korban, amikor „nyíltan senki sem áll­hatott ki a proletárok kisem- mizéséért”. Taláncsak „a fe­ketézők, akik a 30-as évek­ben igencsak elterjedtek vol­tak”. Azt azért leszűrhetjük, hogy „József Attila, a XX. század egyik legnagyobb köl­tői közé tartozik, igaz, „sze­génységbe született bele". Ez lehet az oka annak, ha „re- ményvesztettség érzése rejlik a jövőbe vetett hitében”. Eb­ben nem is csalódik, akárcsak az a felvételiző, aki egy mon­datában így reformálta meg a helyesírást: „Az első versz- szakban elénk tárul a puszta­ság képe, a lenntés a fenni el­lentéte, valamint a csönd ro­pogása, mely ilyesztő hatást kelt”. Valóban. Más is tárulko­zott az elemzésben: „Az utolsó versszakban elénk tá­rul az a személy, kié az a táj, melyet az előző versszakok­ban hűen ábrázolt.” Ne sza­ladjunk azonban előre, mert már „az első versszakban kezdődik az értékhiányos­ság”, „a füstöl a víz szókap­csolat rendkívül szokatlan, egy elfojtott dologra utal, az emberi kapcsolatok elfojtódá- sára.” Megesik a csoda: „a kilátás- talanságot látjuk a következő sorokban” „a hangulat lehan­goló", az idő is elfáradt már s pihenni vágyik”. Közben fog­lalkozzunk a verstannal is. „A versszakok utolsó sora, szava rendellenes, nem rímel a többihez, ritmuszavart kelt. Kár, hogy nem segíthettünk a szegény költőnek, mivel így „még fokozottabban unalma­sabbá válik a költemény." Közben a „tél körme megpró­bálja birtokba venni a házat, de erőfeszítése sikertelen marad”, vagy másképpen szólva: „itt áll a tanya omló vakolattal, amelyen a tél foga játszik”. Meg kellene dicsérni már azt a szegény poétát! íme: „szép képei Munkácsy ecsetje alá kívánkoznak”, csoda-e, ha továbbfestik? „Lóg, kókad, fárad minden el­lankad. Mint minden elhalni kész és múlásnak indult kör­nyezet, ha erőre kap és csíra képes (!), feltámadhat és újra éled.” Pillantsunk be a ta­nyába, ahol „a falubeliek oda­bújtak a fűtütt kemencékbe”, s akinek ott nem jutott hely, az sem fázhat, meri „csak a pipa parazsa villan fel egy-egy pil­lanatra, mikor valamenyik be­leszív.” Valóságos idill ez, ideje megbontanunk. A költő segít, mert „Az utolsó vers­szakban azok ellen emel hangot, akik fagyba taszítot­ták az országot”. „ Végülis Jó­zsef Attila nem aggódik, hi­szen ami fagy, az az ura­ságé.” A végére is marad meglepetés, ha jól osztottuk be erőnket: „A költő az utolsó versszakban lezárja a verset”. Hál' isten! Mi csak abbahagy­juk. Dr.Töttős Gábor Mocskosul elkente a számat az, amikor Jani bá' be­hívatott az öltözőbe, és félrehúzott a sarokba:- Öreg - bökött oldalba egy ujjal, és köhintett hozzá zavartan -, arra gondoltam, hogy az országos válo­gató versenyen te leszel a nyúl. Bélát kellene beránci- gálni egy jó kis irammal az első helyre. Azt hiszem, ki­járna neki, hogy ő utazzon az Európa-bajnokságra. És te háromezerig gyors vagy, mint a hétszentség. Elhallgatott és várt. A magamfajta ilyenkor vagy belevág a másik ké­pébe, vagy nyel egyet, és sápadtan kiüvegesednek a szemei.- Na, nem szólsz semmit? - nógatott türelmetlenül Jani bá', és egyik lábáról a másikra billent.- Az a helyzet - nyögtem ki -, hogy váratlanul jött ez a dolog. Én még ... Atyásan hátba vágott.- Ügyén, öreg. Belőled mindent kihoztam már, amit lehetett. Ötezer méteren és más távokon is megpró­báltad. Nincs benned több. Nekem elhiheted. Idegesen végigmért. - Na, vállalod?- Egy hónapja jött rendbe a sérülésem, szerettem volna még ... Mélyen megrándult egy izom az arcán.- Holnapra adj választ, mert ha nemet mondasz, akkor mást kell keresnem. - Itt aztán otthagyott. Az öltöző megszokott nyirkos, szürke világa most egyszerre nyomasztó, taszító cellává változott.- Leírtak - értettem meg villámlásszerűen a mondat valós értelmét, és apám jutott eszembe, amint viasz fehér arccal betámolygott az ajtón és megállt előttünk: - Gyerekek, ötvenhat évesen kitettek ... Leszázalé­koltak. Nincs tovább. A rohadt életbe, még csak huszonhét éves va­gyok ... Másnap Jani bá' perceken át idegesen kerülgetett. Tudtam, hogy mi furdallja, de nem szóltam semmit. Hadd egye a penész. Aztán nem bírta már tovább, rá­kérdezett. Én csak ennyit válaszoltam:- Oké, Csináljuk. Ettől kezdve aztán én már csak nyúl edzéseket vé­geztem, Béla pedig folytatta kemény menetelését a győzelemért. Hogy mi az a nyúl edzés? Hát az, hogy háromezer méterig vágtatsz, mint aki az életéért köpi ki a tüdejét, hogy itt aztán kiengedj és kiállj, hogy mö- güled a favorit kényelmesen beügessen a célba. Valójában nem is az keserített el ilyen iszonyúan, hogy nyúl lettem: jobban inkább az, hogy ennek a tet­vesnek kell alárendelnem tehetségemet. Ez a Béla egy rakás pálpusztai sajt, mindig megvertem ötezren is, meg tízezren is. Aztán jött az autóbalesetem ... De érzem, hogy hamarosan újra teljes értékű leszek, és Lackner László A nyúl akkor... Erre most elém áll a Jani bá', és közli, hogy virsli lettem. Mit tehetek? Dolgozni fogok, mint egy állat. Ha már kiégtem, legalább legyek jó nyúl. A legkiválóbb az or­szágban ... vagy Európában ... Az öreg - mármint a Jani bá' - kiadta, hogy ezer mé­terig húztam meg jól a tempót, aztán háromezerig mindent bele inszakadásig, a negyedik ezres előtt pe­dig álljak ki. Akkor már akár le is ülhetek. - így mondta. - Szóval, hogy nekem nem is kell többé végigtalpal­nom azt a kétezer métert, az marad a Bélának. így lesz ez az országoson is - magyarázta az öreg note­szát böngészve -, bár ha úgy alakul, ott esetleg né­gyezerig is vezetned kell, majd meglátjuk. A háromezer nem szipolyozott ki igazán, amikor be­fejeztem az edzést, én még maradtam egy kicsit, le akartam dolgozni magam teljesen, már ahogy meg­szoktam. Csak úgy, magamért. Az első nyúlás nap után mentem haza, a fejem ló­gott a főzelék fölött, hogy majd beleért az orrom a szaftba.- Mi bajod? - állt mellettem az anyám nyugtalanul.- Semmi - dörmögtem, és beleszürcsöltem a pem- pőbe. - Fáradt vagyok. A barátnőm is egyből kiszúrta, hogy emésztem ma­gam. Hogy ezeknek micsoda megtéveszthetetlen jel­zőrendszer dolgozik az érzékeikben! Neki persze ma­gyarázhattam, hogy semmi sem történt, csak a biorit­musom hullámvölgybe ereszkedett. Nem vette be. Hát, mit tehettem? Gyóntam. Jól tudja, hogy nekem életem a futás. Mindig őszin­tén drukkolt azért, hogy elérjek valamit. A betegségem alatt végig úgy jött utánam, úgy ápolt, ahogy senki más nem lett volna képes. Amikor megmondtam neki, hogy nyúl lettem, jobban szentségeit, mint én. Na, ő aztán tudja, hogy mi energia és fanatizmus van ben­nem; a legdöglesztőbb verseny vagy edzés után is fel szoktam repíteni a mennyországba; én soha nem je­lentettem fáradtat. Az edzések ragyogóan alakultak, Jani bá' szárnyalt, mint egy vezérsas: szaladt mellettünk, pattogós pa­rancsokat adott, elő-előkapta a jegyzeteit; szóval tu­dományosan le volt minden fektetve, kérem. Kétezer néter után rendre mellém szegődött, próbált velem lépést tartani; széles gatyája úgy csattogott a lába között, mint egy megtépázott kalózlobogó. És hát üvöltött:- Most, öreg! Engedd ki a gőzt, és állj ki! Ideges lettem. Úgy kezel, mint egy óvodást. Azért is még négyszáz métert ráhúztam. Jani bá' nem szólt, csak szikrákat dobált a szeme. A Népstadionban álltunk rajthoz. Bélát az öreg csak atyáskodva hátba vágta, nekem pedig már századszor magyarázni kezdte, hogy kétezer után csak rá figye­lek, és amikor int, akkor szálljak ki, mintha ott sem let­tem volna. Bólogattam. Nekivágtunk. Én gyorsan az élre húztam, és meg­iramodtam, a többi hét fickó csattogó talppal kapasz­kodott utánam. Egy apró, nyüszöge alak a sarkamat kezdte taposni, próbáltam lerázni, de az istennek sem tudtam meg­szabadulni tőle. Hátra szóltam:-Te is nyúl vagy?- Ühüm - lihegte.- Akkor maradj veszteg, én háromezernél kiszállok. Ettől aztán lecsillapodott. A hetedik kör után Jani bá' hadonászó karral inte­getni kezdett, mint egy eszeveszett forgalomirányító, hogy figyeljek, mindjárt le kell állnom. Hátra sandítot­tam. A kis koma ott ügetett a fenekemben, a többiek - a boly - legalább tíz méterrel lemaradtak. A következő körnél Jani bá’ bekiáltott:- A kanyar után szállj ki, hallod? Nem hallottam, futottam tovább. Négyezer méter után újra felbődült a hangja, de én - mint egy megsü­ketít futár - kapkodtam a lábam előre. Jani bá' csápjaival kevergette a feje fölött fülledt le­vegőt, és érdesen visított hozzá:- Állj má le! Elég! Úgy tettem, mintha nem hallanám. Egy kicsit megint beleerősítettem, és közben elképzeltem az öreg róka sápadtam rángatózó ábrázatát.- Ne szarakodj! - hallottam mögülem Béla reszelős hangját. - Én vagyok a jobb, tűnj el az utamból!- Élőzz meg! - sziszegtem hátra, és remegő düh mart a gyomrom tájékába, amitől újabb erők támadtak az izmaimban. Száguldottam, mint egy eszelős. Az utolsó kör előtt Jani bá’ mellém sasszézott, és kétségbeesett igyekezettel próbált behatóéi a tel­kembe:- Most már elég tegyen!... Hallod?!... Ne ronts el mindent! Három métert vertem rá Bélára. Amikor berobban­tunk a célba, és utolért végre, szemközt köpött. Jani bá'-val csak az öltözőben akadtam össze; el­kapta a fejét... Béla utazott az Európa-bajnokságra - engem eltiltottak. Örökre. Adamecz Kálmán: Valami más S., a neves író egy idő óta sebzett oroszlánként járkált föl- alá választékos ízléssel beren­dezett villájában. Undorral né­zegette a polcon sorakozó mű­veit. Valami mást, egészen mást akart. Tekintete megakadt legújabb drámáján. Kezébe fogta a vaskos könyvet, óvato­san, mintha sikamlós hüllőhöz nyúlna, és fitymálva belelapo­zott. Kisvártatva felcsillant a szeme, és határozott mozdulat­tal kitépte a második felvonást. Úgy találta, most valahogy fe­szesebb, meggyőzőbb lett az egész. Hosszas törengés után hasonló módon szabadult meg az első felvonástól is, s csupán a harmadikból hagyott meg egyetlen oldalt. Tudta, jó úton jár, s most kezdődik az igazi al­kotó munka. Miközben az árva papírlapot olvasgatta, úgy vélte, hatásosabb, ha elhagyja belőle a jelzőket. De még így is túlsá­gosan mesterkéltnek, terjedel­mesnek találta a szöveget, ezért vastag fekete filctollal át­húzta a névelőket, és törölte az írásjeleket. Ezután lefarigcsálta a ragokat és a képzőket, s kezdte visszanyerni megbom­lott lelki egyensúlyát, telis-teli lett energiával, halántékán lá­zasan lüktettek a kidagadt erek. A következő lépésben lóug- rásszerűen törölte a megma­radt szavakat, s érezte, már kö­zel jár céljához. Néhány óra elteltével mind­össze egyetlen kérdőjel nézett vele szembe, de képtelen volt elviselni a szemtelenül elter­peszkedő kampócskát. Új lapot fűzött a gépbe, és elégedetten hátradőlt a székén.

Next

/
Thumbnails
Contents