Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-20 / 169. szám

1991. július 20. (tolnai) , , • tüpujsag 11 Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” Nyári meglepetések Ámor hajója. Násfa (19. sz.) Vannak olyan meglepetések, amelyek valóban csak egy-egy évszakra jellemzők, de a nyelvi vétségek nem sorolhatók ezek közé: legföljebb csak erősítik, elő nem idézik a hőgutához ha­sonló hatást. Ilyenkor, amikor amúgy is lankad figyelmünk, csupán még jobban fejbekólint a csavaros észjárással szer­kesztett mondat, célját tévesz­tett színes fordulat. •A címül választott kérdés egyes számban és kijelentő formában szerepelt a Magyar Nemzet május huszadiki ötödik oldalon, így: „Nyári meglepetés. Távol-keleti áruk(,) női-férfi pó­lók, blúzók, női-férfi-gyermek joggingok..Amilyen szegé­nyes a fantáziám, én már azt is nehezen képzelem el, hogy egy ruhadarab egyaránt szolgáljon különböző nemű és korú embe­reknek, de ezzelm még vala­hogy megbirkóztam. Ami vi­szont máig megfejthetetlen rej­tély számomra, az a joggingok szó. Mivel az Idegen szavak és kifejezések szótára csupán a joghurtot meg a jógit ismerte e szó helyett, és a többezer szót tartalmazó miniszótár sem tu­dott róla, a legújabb angol-ma­gyar szótárakhoz fordultam. Az egyik azt mondta: „rázó, zö- työgő, zötykölődő (autó)”, a műszaki szótár pedig ezt tu­datta: „araszoló, finombeállító mozgás”. Azt csak körülbelül sejtem, hányán lehetnek ha­zánkban, akik angol szótárral olvasnak hirdetést, de azt el­árulhatom, nekem valóban nyári meglepetést jelentett a jogging szó: ma sem hiszem, hogy gyermekaraszolót, férfi fi­nombeállító mozgást, esetleg női zötyögőt akartak eladni. De hogy mit, az örökre a hirdető titka marad. A fordítással másutt is akad gond. A Kossuth Rádió június 21-én „az AMSAT (Amatőr Mű­holdakat Tömörítő Egyesület” tevékenységéről ejtett néhány szót. Kár, hogy ilyenkor elkép­zelhetjük, miként tömörítik a műholdakat, mert a suta átülte­tés ezt is lehetővé teszi. Vajon valóban zsugorítják, össze­nyomják a hasznos és értékes műszerekkel teli repülő alkal­matosságokat? Dehogy, legföl­jebb számon tartják, esetleg felbocsátóikat fogják össze egy szervezetbe, amely a tömörí­tést aligha nézné jó szemmel. S ha már eljutottunk a sze­mig, jobb, ha vigyázunk. Ugyancsak a Kossuth egyik tu­dósítója adta hírül azt a politi­kusi vélekedést, hogy „a de­mokratikus parlament bagóval szúrja ki az emberek szemét." Nem sok ez a jóból?! A július hetediki mondat vagy úgy állná meg a helyét, hogy a bagót, azaz a vágott, rágásra szánt dohányt elhagyjuk, vagy azt mondanánk: bagóval fizeti ki. Ez legalább nyelvileg helyes lenne. Egy nappal később szin­tén ezen az adón hangzót tel a szóvirág: „Michael Stich a te­nisz Mekkájának trónjára jutott". Ha valamelyik helységre azt mondjuk, valaminek a Mekkája, akkor tudjuk, érdemes oda el­zarándokolnia az érdeklődő­nek. Mekkában azonban nem a trón a fontos, hanem a főme­cset udvarán, négyszögletes épületben található kába, a szentnek tartott meteorit. Trón egyáltalán nincs, csak Wimble­donban, de ott is inkább képze­letben, mint a valóságban. Az előbb a sportot sújtották oda nem illő kifejezéssel, de gyakori a fordítottja is, az, ami­kor a sportból vett kifejezést használják rosszul. Dr. Töttős Gábor H zománc az uvegieiei* cso­portjába tartozik: a szakköny­vek meghatározása szerint részleges vagy teljes felolvadás útján keletkezett, túlnyomórészt üvegszerűen megdermedt, szervetlen, főként oxidokból álló massza. A zománcozás, az az eljárás amelynek során az üvegszerű anyagot ráolvasztjuk a fémre - magyarázza Prékopa Ágnes, rendező az Iparművé­szeti Múzeum új kiállításán, me­lyet a múzeum gazdag gyűjte­ményének ritkán közönség elé kerülő pompás darabjaiból ren­deztek, de amelyen felsorakoz­tatják azokat a legjellegzete­sebb műtárgyakat, - rene­szánsz és szecessziós éksze­reket, 189-19. századi zsebó­rákat, meg az Esterházi-gyűj- temény kincseit, - amelyek rendszeres bemutatást igé­nyelnek. így találkozhat a kö­zönség azokkal az iparművé­szeti tárgyakkal, amelyeket más összefüggésben, stílustör­téneti, művelődéstörténeti vagy technikatörténeti bemutatón már megismert. Száztíz zománctechnikával díszített műtárgyat állítottak ki ezúttal az augusztus végéig nyitvatartó, Az európai zo- máncművesség című tárlaton. Időben a középkortól a sze­cesszióig: térben francia, itáliai, cseh, erdélyi, spanyol, osztrák, német, orosz, svájci és termé­szetesen magyar területekről. Egyházi szertartásedényeket, vallási rendeltetésű, és a világi életben használatos tárgyakat, dísztányérokat, serlegeket, násfákat (nyakban viselt függő ékszereket), gyűrűket, szelen­céket, zsebórákat. Sajátos technikákkal - véséssel, ége­téssel, festéssel, fémhuzallal - zománcozott remekeket. A legrégibb műtárgy Limo- gesból, a 13. századból szár­mazó Keresztre feszített Krisz­tust ábrázoló zománcos lap, amelyet minden bizonnyal a ta­tárjárás idején elpusztított litur­gikus tárgyak pótlására hoztak Magyarországra. I. Ferenc francia király udvari zománco­zómesterének, a zománc­portré meghonosítójának, Leo­nard Limosinnak a szignóját vi­seli egy, az 1500-as évekből való Utolsó vacsora jelenet. Az egyetlen sodronyzománcos öt­vöstárgy Klosch Tamás műve, egy vadászjelenetes serleg a 17. századból. Prágában ké­szült az Esterházy-gyűjtemény legkülönlegesebb darabja, egy násfás serleg, amely nevét a serleg testét borító függőéksze­rekről kapta. E gyűjteményből való a híres Mátyás-gyűrűjének nevezett itáliai reneszánsz ék­szer, amelyet korábban azzal a gyűrűvel azonosítottak, amelyet az írott források szerint Beatrix királyné ajándékozott Mátyás­nak. Gyémánttal, drágakövekkel ékes zománctárgyak mellett fel­tűnnek az egyszerű tárgyak. Dísztányér május allegóriával (1560) Vettem egy cipőt a felesé­gemnek. Szép, barna strapa- cipő, kis masnival az orrán. Kétezer forintérj adták, de megérte. Azt mondta az eladó, hogy ebben akár egy évig is el­járhat. Ha meggondolom, nem is drága. A havi fizetésemből három pár is kitelne. És ami a legfontosabb: egy évig nem nyúz az asszony, hogy „nincs mit a lábamra venni...” Mert a nyugalom, kérem, a nyugalom a legfontosabb manapság. A többi majd csak összejön vala­hogy ... Szóval nagyon megörültünk. Nejem a cipőnek, én meg a nyugalomnak. Rögtön bele is bújt az én életem párja, és el­ment benne a közértbe. Igaz, kissé csöpögött az eső, de kü­lönben jó idő volt. Kelet felől időnként a nap is kikandikált a felhők mögül. Büszkén nyújtóz* tarn el a fotelban, s áldottam a!z eszemet, hogy ilyen olcsón vet­tem egy kis nyugalmat. Aztán egyszer csak megér­kezett a feleségem sírva, átko- zódva. Egyik kezében a ciő, a másikban a talpa. — Ezért ne dúld föl a nyu­galmadat, anyukám! - mond­tam neki. - Holnap visszavi­szem az üzletbe, és kicseré­lem. Még jó is, hogy így történt, legalább két nap lesz új cipőd egymás után. Mit gondolsz, há­nyán engedhetik ezt meg ma­guknak manapság? Visszamentem az üzletbe, mondom, mi történt. Az eladó a fejét csóválta, és belém akarta beszélni, hogy nem a rendelte­tésének megfelelően használ­tuk a cipőt. Különben se tudja kicserélni, mert ez a típus elfo­gyott. Erre én fölháborodtam, és kértem a vásárlók könyvét. Bevittek az üzletvezető irodá­jába. — Nézze kedves uram ... - kezdte az ősz hajú, kissé resz­kető kezű boltvezető. Néha az arca is összerándult, s ilyenkor kacsintott is egyet. - Én tudom, hogy önnek igaza van. De ha visszaveszem a cipőt, jegyző­könyvet kell felvennem róla. Azt el kell küldenem a gyártónak, a KERMI-nek, a főhatóságnak, a központn^, meg még hat helyre. Az árut le kell írnom, át kell, könyvelnem, levonni az ÁRÁ-t, rátenni a ... tudja mit? Adok magának egy százast, és csináltassa meg egy maszek suszterral! Elfogadtam az ajánlatát. El­mentem a suszterhoz. Zárva volt az ajtó. Ott lógott rajta a tábla, hogy „Iparengedély szü­neteltetése miatt zárva”. Sebaj - gondoltam -, elmegyek egy másikhoz. Az is zárva volt. Ott ■meg az volt kiírva az ajtóra, hogy „Könyvelési nyomtatvá­nyokért mentem, azonnal jö­vök.” Hogy rámelegedhetett szegényre a télikabát az eltelt hónapok alatt! Már-már ott tartottam, hogy feladom, amikor a szomszéd azt ajánlotta, hogy adjak föl egy apróhirdetést. Föl is vették: két­száz forint volt, plusz ÁFA, de megérte. Megérte, mert nem vesztettem el a nyugalmamat, és miközben a saját hirdetésem megjelenését vártam, ráakad­tam egy suszterra. Az állt az új­ságban, hogy: „Cipészmester főállású könyvelőt keres nagy szakmai gyakorlattal. Adósza­kértői vizsgával rendelkezők előnyben”. Ez az én emberem - gondol­tam. Hónom alá vettem a cipőt, és elmentem hozzá. Az ősz mester a műhelyében fogadott, s háromszor megcsókolt, ami­kor megtudta, hogy a hirdeté­sére jelentkezem. Aztán kelet­nek fordulva Allahhoz imádko­zott. — Áttért szegény a muzul­mán hitre - magyarázta a fel­esége -, mert hiába imádkozott a keresztény istenhez, képtelen volt megérteni az adórendele­tet. — Magának is ezt ajánlom - fordult hozzám a mester. - Aí^ lah máris fényt gyújtott az el­mémben. Ha hiszi, ha nem, az ezer végrehajtási .utasításból már több mint kétszázat megér­tettem. — És mit nem ért, mester uram? — Már csak azt, mennyit számíthatok föl egy cipősarka- lásért, és mit kell beírnom az adóívbe. — Hoztam egy cipőt. Levált a talpa. Meg tudná javítani? — Ne ... m! - üvöltötte ma­gából kikelve. - Amíg nincs rendben a könyvelésem, meg az adóbevallásom, egy kalapácsütésnyit se dolgo­zom! Már én is majdnem elvesztet­tem a nyugalmamat, amikor Al­lah fényt gyújtott az elmémben. Elmentem a munkaerő-gazdál­kodási hivatalba, és jelentkez­tem átképzésre. Föl is vettek a cipész, víz- és gázszerelő, fod­rász, asztalos, villany- és tévé­szerelő, valamint az üveges szakmára. Most már teljesen nyugodt vagyok. Bármi romlik is el a lakásban, lesz mesterem­ber, aki megjavítsa. Most azon töröm a fejemet, hogy el kellene végezni az orvosi egyetemet is néhány szakvizsgával. Sose lehet tudni... Csak a felesé­gem zsörtölődik néha, mert mezítláb kell járnia. Á. L. Szepesi Attila: Mint fatörzsön... Mint fatörzsön felfutó fürtös inda, kérgen táncosán lengő zöld szeszély, a meredt törzset élettel beírja: csupa eleven láng, izzó levél, zeneszó, mely parázzsal áthevíti a téli éjbe dermedt ágakat, örökzöldjét kacsolva szétteríti: comb-öl-kar-ujj-hajfürt-szempár-ajak. És hallik már dob és síp hangja, távol dallam, forró tánc, dzsungeli ütem - a mellbimbódon kristály fénye lángol, verejték izzik kék fürtjeiden. Vagyunk - mintha évszak-örvény se volna - meredt fa és dús inda összeforrva. Például az üveges Az üveges, azaz az üveg­visszaváltó lakóhelyünk legfor­galmasabb pontján dolgozik. Nem tudom, mennyi fizetést vagy jutalékot kap, nem tudom, hány osztályt végzett, de nagy­jából elvégzi a munkáját, még ha nem is közmegelégedésre, hiszen el-eltűnik titokzatos rak­tárában, teli és üres rekeszeket hoz-visz, elintézi apró ügyeit itt-ott a szomszédban, lazít ki­csit, közben nő a sor, az embe­rek morognak. Hiszen az üveg­visszaváltás nem nagy öröm, sőt, merem állítani, az egyik legnagyobb közönségbosz- szantó intézmény amúgy sem túl vidám tájain Európánknak. De üvegesünk azért rendre megjelenik, s legalább nem nö­veli elégedetlenségét azzal, hogy rekeszhiány miatt hol ilyen, hol olyan üvegeket kizár a forgalomból. Van, aki borravalót ad neki, főleg a fiatal újgazda­gok és a félénk nyugdíjasok, én viszont számolatlanul vágom zsebre a pénzt, gondolván, amit megtart, legyen az övé. Ugyanis képtelen vagyok ész­ben tartani a megváltozott üveg­árakat, s ahogy elnézem, arra a rövid időre nem is érdemes. Ami az üveges személyisé­gében számomra izgalmas és példaértékű, az a mogorva­sága, a felháborodottsága. Fél­hülye segítőjével megjelenve undorral szemléli az összegyűlt sort, és nem éppen szalonké­pes kifejezésekkel szidja a sok üveg gazdáinak felmenőit. Az üveges sértett ember. Részben megértem őt. Az ő szemében az emberiség üdítőkkel és sze­szekkel dorbézoló felesleges tömeg, mely az ő kis bódéjának ablakán ezer karral nyújtja, nyújtogatja be mohón a raga­dós üvegeket, pénzt remélve tőle, aki már-már hatóság, sőt hatalom, az üres üvegek elhe­lyezésének felelőse. Egyszerre végez fizikai és szellemi mun­kát, végtére is cipel, emelget, és persze számol is, és igazsá­got oszt. Ilyen a Világ és az Üveges szerint. Fontos ember, nélkülözhetetlennek érzi magát, hiszen sokan várakoz­nak rá. Bármikor lehúzhatja a redőnyt, bármikor kiírhatja, hogy rekeszhiány miatt szüne­tel az átvétel, vagy egyszerűen visszavonulhat. Ezzel gyakran fenyegetőzik is. „Ennyi pénzért miért csináljam?” Nem tudom, mennyi pénzért teszi, nem tu­dom, komolyan gondolja-e. Lehet, hogy álruhás herceg, jobb sorsra érdemes pártmun­kás, mérnök, vezérigazgató, akit erre a posztra állítottak, száműztek? Az üveges viselkedése ért­hető, mégis rejtélyes. Érthető, mert számtalan emberrel talál­kozom, aki gyűlöli munkáját (és tulajdonképpen alkalmatlan is rá), mégis ott szöszmötöl, téb- lábol, szentségei, sértődötten és sértőn, mintha erre ítélték volna. Nem hajlandó belátni, hogy szabad a választása: vagy üvegvisszaváltó, vagy herceg. Együtt a kettő nem megy. Az üveges a rosszul ér­telmezett szocializmus kövüle­te (egész kőbányát lehetne nyitni e kövületekből...). - azé a szocializmusé, amelyben a segédmunkás, a takarítónő, az anyagmozgató dicsőült meg, a szakképzetlenség, a hozzá nem értés, a fizikai státus. Ők voltak a dolgozók, a munkás- osztály, a Nép. Az üveges még valahol itt tart. Immel-ámmal dolgozik, kelletlenül, mert többre hivatott, hiszen ő a Nép. Senkinél sem alábbvaló. Csak­hogy fals egyenlőségérzetét csak bódéján belül élheti ki. Nem döbben rá, hogy amit vé­gez, az (eredetileg) szolgálta­tás. A kereskedelem sajátos formája, szegény országokban, ahol az üvegnek megvan a sa­játos körutazása. Csak az a baj, hogy az üve­ges és társai sokan vannak. A cipő Európai zománc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents