Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-04 / 129. szám
1991. június 4. NÉPÚJSÁG 5 Fekete-fehér körök Az évente ismétlődő ünnepi könyvhéten a betűt, az- irodalmat és a tudás után vágyódó embert is ünnepeljük a szerzők mellett. Az idén is sok, tartalmilag és formailag igényes mű jelent meg. Volt közöttük egy szerényebb kivitelű, de szerzőjének személye miatt számunkra talán mégis érdekes könyvecske. Hiszen Darvas Ferenc már harminc éve él Szekszárdon. Szakmája a távközlés, de igazán meghatározónak azt tartja, hogy tíz éves kora óta ír verseket. ,Az írást kisebb-nagyobb időszakokra a műszaki élet, a tanulás megszakította. Igyekeztem a lehető legjobban megfelelni a kihívásoknak.” - mondta a költő. A most megjelenő második verses kötetének címe: Fekete-fehér körök.-Eza cím számomra a betűk vonzását jelenti. A könyv és a betű közelségét ami a hétköznapokból kiemeli az embert. A másik oldala a mondanivaló. A fekete és a fehér mint a társadalomban is a problémaköröket, az ellentétet és az egymásmelle- tiséget is kifejezi. Ezeket a verseimet is magánkiadásban tudtam megjelentetni, amihez sok segítséget kaptam a KSZE vezetőitől. További két kötetnyi versem is készülőiéiben van, de a nyomdai költségek sok gondot okoznak. Laczkó András, a Somogy című kulturális folyóirat fő- szerkesztője így jellemezte: „Darvas nem a nagy küzdelmek költője. Benső világát, környezetét kívánja föltérképezni s tapasztalataiból leírni mindazt, amit mások számára érdekesnek tart. Egyszerű, köznapi dolgokról szól hittel. S ez olyan forrás, ami kimeríthetetlen. ” Mauthner Ilona Játszd újra, Bob 1991. május 25-én, pénteken este nem folyt nagy szomszédolás a malibui tengerpart legszebb és legelőkelőbb partszakaszán, a Colonyn. Bob Dylan a legszűkebb baráti körben ünnepelte ötvenedik születésnapját. Barátai - újságírók, kevésbé ismert, de köz- tiszteletben álló színészek, zenészek - nem szeretik a hollywoodi csillogást-villogást. Dylan pedig, bár a betonkerítéssel körülvett, éjjel-nappal őrzött sztár-soron lakik, az elmúlt 20-30 év alatt semmiféle egyéb luxust nem engedett meg magának, s hű maradt az egygitáros műfajhoz, miként azokhoz is, akikkel annak idején együtt emelkedett ki a névtelenségből. 1962 nyara lehetett, amikor Robert Zimmermann, akiről csak a greenwich Village-i jazzkocsmák törzsvendégei és pincérei tudták, hogy Bob Dylan néven próbál fellépési lehetőséghez jutni, szokása szerint egy dupla Tequila Gold-ot rendelt a Bleecker Street-i bárban. Fölhajtotta az italt, aztán komótosan előhúzta kockás noteszét és fölolvasta legújabb négysoros dalszövegét: „Május ötödik napján vettem el Isist, de nem tudtam megmaradni mellette sokáig. Levágattam hát a hajamat, s egyenesen nekivágtam a vad ismeretlennek, ahol nem érhetnek kudarcok...” Ez és az ehhez hasonló kesernyésen fura, önmarcangoló versek és dallamok keltették föl Mike Porco klubtulajdonos figyelmét, annyira, hogy meghívja Dylan-t egy bemutatkozásra. Robert Shelton, a New York Times munkatársa erről az esetről írt értő és lelkes kritikát. A következmény egy nagylemez-szerződés lett, s innen már Dylan megállíthatatlanul haladt az országos és a világhír felé. Sokan mondták, s mondják ma is, hogy Bob Dylan-nek szerencséje volt. Jó korban született, jó műfajt választott, könnyen találkozott a közönségével. Bob Dylan azonban azt állítja, ez a találkozás véletlen. „Nem akartam én rávenni senkit semmire. Csak azt írom, ami eszembe jut és nem törekszem arra, hogy szolgálatába álljak valamilyen ügynek.” Azonban Dylan egyénisége, gondolkodása, előadásmódja ugyanazt a szorongással és lázadással teli filozófiát fejezi ki, amit a vietnami háború ellen tiltakozó amerikai fiatalok vallottak, amikor apostoluknak kiáltották ki az ismert szerző-énekest. Dylan-t egyes korszakaiban a legkülönbözőbb csoportok tekintették mentoruknak. Ki-ki azt látta benne, amit látni akart: politikust, aki dalba fojtja elveit; trubadúrt, aki nemet mond a kommerciális szórakoztató zenének; magányos költőt, aki intellektuális integritásához saját megújulása közepette is ragaszkodik; muzsikust, aki folyamatosan forradalmasítja, s ezzel tágítja a műfaj formavilágát. Esztéták és kritikusok, professzorok és diákok egyetértenek abban, hogy Bob Dylan a folkzenét sikeresen honosította meg a rockban, hogy a rockot összekötötte a countryzenével, s hogy a western-muzsikát is betudta illeszteni saját, senkiével sem összetéveszthető kompozícióba, sőt a heavy metal rock-kai is kacérkodott egy kört. S miközben formai újításokon törte a fejét, olyan örökzöldekkel ajándékozta meg a közönséget, mint a „Blowin’ in the Wird”, „ike a Rolling Stone” és a „Times Are A-Changing”... „Az ötvenedik születésnapot Bob Dylan nem tekinti mérföldkőnek az életében, és nem is lelkesedik a gondolattól,hogy már nem fiatal. Szeretné, ha a közönség sem tulajdonítana nagyobb jelentőséget ennek a napnak, amely a művész életében ugyanolyan nap, mint a többi." - mondta Elliot Mintz, Dylan sajtótitkára. Néhány Dylan-kritikus pedig leszögezte: a protest-song műfaj megteremtője valóban megöregedett, de hangja ugyanolyan, mint a 10 évvel ezelőtti Bob Dylan-é. Ebben az a ki nem mondott vélemény is benne rejlik, hogy a 20-30 évvel ezelőtti Dylan és a mai már nem egészen ugyanaz. Csak a zárkózottsága nem változott, s idegenkedése a nagy nyilvánosságtól. Szinte hihetetlen, hogy hosszú pályafutása során most tavasszal járt először Dél-Amerikában, s az ott kipróbált koncertet ugyancsak első ízben hozza el június 12-én Budapestre. S bár a közép-kelet európai vértelen forradalmak ihlető pillanata a múlté, nem kizárt, hogy Dylant-t újabb dalok megírására ösztönzi, hogy egy számára ismeretlen világban találkozik az őt régóta ismerő és kedvelő közönséggel. Havas Klára „Laci gyerek hazatért. Laci gyerek hazatért gyermekkorának falujába, Szedresbe. Biztosan máskor is volt itthon, de a sokaknak már ismeretlen arc nem jelentett többet egy idegennél, a hajdanvolt szomszédok tán biccentettek egyet, s az egészen közeli rokonok számolgatták csak az időt: „de megnőtt ez a gyerek!” Most itt áll szerényen, ünneplőben. Jobbján a község polgármestere, balján a költő-barát. Szemben a kiváncsiak, a művészet után érdeklődők, iskolások és felnőttek, zsúfolásig metöltve a termet, - s még többen az előtérben várakozva a „bebocsátásra”. Áll szerényen, meghatódva, mert verssel, tánccal köszöntötték az elsős napközisek, virtuóz citerajátékkal a nagyok, s a kiérlelt hangú szólóénekesek. A polgármester úr szavaira válaszolna, de küzdve könnyeivel, - nem sikerül. Ez természetes is: hiszen egy festőnek nem kenyere a szó. A színek az ő szaKözépütt a festő, Beda László vai! Pillanatok alatt oldódik a feszültség: ismerősök és ismeretlenek veszik körül. Egy megtermett férfi veregeti meg vállát, egy idősebb néni előbb megsimogatja arcát, aztán megpuszilja. Kissé elpirul, mikor volt nyolcadikos osztályfőnökével találja szembe magát, s az szeretettel megszorítja kedves tanítványa kezét. Aztán később kerülnek csak sorra a türelmetlen topogók, akik néhány elismerő A közönség, elől az elsősök szó kíséretében „csak” gratulálni szeretnének. Ezzel megköszönve, hogy az életének 35. évében járó fiatalember haza jött, hozta magával huszonhárom legszebb képét, bizonyítékul, hogy nem hozott szégyent falujára! Beszélgetés közben nem hagyja magát sem mesternek, sem művésznek szólítani, mert - bár bizonyítani tudja, hogy mit tud! - még tanul. Nem akart ő festő lenni! Szakmája szerint műszerész. A betegsége kényszerítette egy ideig tétlenségre. Nem elégítette ki az olvasás, a tévénézés, a rádió hallgatása. Még leszázalékoltán is hasznos akart lenni. Ha valahol igaz, az ő esetében feltétlenül az, hogy amit a természet az egyik oldalon szűkebben mért, a másik oldalon kárpótolja bőséggel! Egy játék alkalmával elsős lányával mérte össze rajztudását, amikor rájött, hogy mi szunnyad benne! Három éve volt ez, még ’89-ben. Ez a kiállítása már tizenegyedik a sorban. Nézegetem a képeket. Három csonkított fűzfa, újra kihajt: élni akar! Jelképesen lehetne önmaga is! Vagy talán az is? Távoli tanya, majd falukép, vakítóan fehér templomfallal, aztán egy kápolna. Az oldalt és előtte lévő fákon dúsan tenyésző lián, mely egyszerre bizonyít múltat és jövőt, a várható sorsot. A kedves, színeikben szépen megkomponált, igazat ábrázoló képek valósággal magukhoz kötik a szemlélőt, mert maguk is a valóság egy darabjai. Úgy érezni, Beda László festői világa a mi világunk, a mienk, szedreKonrád László Az epés Brahms Brahms, a híres zeneszerző, néha nagyon kellemetlen tudott lenni. Ilyenkor még legjobb barátaival is összekülönbözött. Mérgét maró megjegyzésekben szokta kiadni. Egy este, amikor jobbra-balra vagdalkozott a társaságban, búcsúzkodás közben így szólt barátaihoz:- Bocsánatot kérek, ha valakit az est folyamán véletlenül nem sértettem meg. K Rögtön feltűnik, hogy a riporter tegezi a hölgyeket, „mint isteneket s ringyókat szokás” - írja versében Weöres Sándor, s Dobray György filmjének szereplői ez utóbbiak közé tartoznak. A mesterséget különböző színvonalon lehet űzni.agörög hetairák például a társadalom megbecsült tagjai voltak, Periklész élettársa, Aspasia is közülük származott, párbeszédeiket pedig Lukiánosz örökítette meg szellemes könyvében. A Rákóczi téri hölgyek, akik nem merik visszategezni a riportert, aligha kerülnek be a világirodalomba, életük siralmasan szellemtelen, az író-rendező Dobray sem merészkedik ennek az akvárium-létnek mélyebb rétegeibe, ha ugyan van ilyen, beéri a felszínnel s érzékelhetően örül, hogy végre olyasmiről beszélhet, amiről a politikai képmutatás évtizedekig hallgatott. El is mod, meg is mutat mindent, ami a Rákóczi téren tapasztalható, még egy kis romantikus habot is tesz rá, elég „ügyetlenül”, mert a végén a szentimentális, kitartott strici egyszerűen humoros. Ezek a nők, akik felvonultak a filmben, egy állapot illusztrációi, nincs sorsuk, nincs múltjuk, emlékeik sincsenek. A világról csak annyit tudnak, hogy igen, így-a legkönnyebb pénzt szerezni, nem is keveset, mert néhány fuvarral megkeresnek 8-10 ezer forintot, ami havonta 3-400 ezret tesz ki, még pedig adómentesen. Viszont sorsuk érdektelen. Életük nem regényes, mindig ugyanaz történik velük és mindig ugyanott. A K című film is ezért fárad, pedig a felkért hölgyek igazán buzgólkodtak, hogy bemutassák magukat és mesterségüket, azt is közölték, mennyit kérnek fáradozásukért. Más volt fontos ebben a filmben, amiről pedig szó sem esett benne, a kérdésnek ugyanis a mellőzhető erkölcsin kívül van közegészségügyi oldala is. A hölgyeket nem ellenőrzi senki, tehát szabadon terjeszthetnek bármilyen betegséget, közte a manapság fenyegető AIDS-et is. Valószínűnek tartom, hogy a kereszténydemokraták nem szavaznának meg olyan törvényt, ami a nyilvános házak régi szabályzatát állítaná vissza, ám mégis csak ez lenne az egyetlen megoldás. A halál villamosa Nincs izgalmasabb, mint a valóság, a regényíró képzelete követni is alig tudja. Vészi János filmje sem bíz semmit a képzeletre, lépésről-lépésre követi, ami egy novemberi estén a 47-es villamoson történt. Fiatalok randalíroztak, közben előkerült egy rendőr, igaz, hogy szolgálaton kívül, az is igaz, hogy nem volt józan, de azért intézkedett, még pedig oly szerencsétlenül, hogy saját fegyverével lőtte agyon az egyik fiatal. A dokumentumfilm a bírósági tárgyalást mutatja be, az első kihallgatástól az ítéletig. Az ügy ma sem zárult le, nem is lehet lezárni, mert csak a puszta tény bizonyos: egy embert megöltek. Még az is kérdéses, hogy valóban a szerencsétlen Attila gyerek ölte-e meg, aki a tárgyaláson hősiesen magára vállalt mindent, amit azóta feltehetően megbánt, mert társait szabadon engedték, őt viszont kerek tíz esztendőre ítélte a bíróság. Jó film, tele feszültséggel, jóllehet nem old fel semmit, legföljebb arra figyelmeztet, hogy milyen olcsó nálunk az emberélet. Mert ezek a randalírozó fiatalok mindvégig oly önérzetesen vallották magukat ártatlannak, mintha a villamoson verekedés helyett a szentek életét olvasták volna. Az is természetes, hogy egyszer csak előkerül egy revolver, már pedig ha valaki kézbe kapja, el is kell sütnie. A bíró, mintha készült volna a szerepre, okos, szellemes, az előtte álló fiatalok, akik pontatlan mondatokban hazu- doznak, hol így vallanak, hol amúgy, bizony nem járnak túl az eszén, de hiába minden, marad a tényállás: megöltek egy embert. Az igazi bűnöst ítélték-e el, s egyáltalán van-e igazi bűnös? A néző megrettenve gondol arra, hogy egy revolverlövés milyen következményekkel jár. De lehet, hogy nem is egy lövés volt, hanem kettő, vagy három. Ez sem derült ki, bár a végeredményt illetően ennek már nincs jelentősége. Csányi László Hangverseny Az Academia Rézfúvós Kvintett Szekszárdon először járt ilyen összeállítású rézfúvós kamara- együttes, mint az Academia kvintett. Tagjai: Molnár Zoltán - 1. trombita, Nagy Csaba - 2. trombita, Szlávik László - kürt, Fejér András - harsona, és Adamik Gábor - tuba. Az 1983-ban alakult együttes csupa lelkes, tehetséges fiatal művészből áll. Már bejárták fél Európát. Szekszárdi koncertjükön sokszínű, sőt talán egy kicsit tarka műsort állítottak össze. Játszottak régi reneszánsz és barokk muzsikát, amelyekben kitűnt, hogy milyen kulturált, stílusos és homogén hangzás, milyen gazdag hangszín és dinamika alkotja eszköztárukat. Legreprezentatívabb számuk Händel: Vi- zizene szvtijük volt, amelyben a barokk ünnepélyesség és a zenekari hangzás ezer színe pompázott. Szünet után népszerű átiratokat játszottak, amelyekben csillogtatták virtuóz hangszertudásukat és kiderült ezekből, hogy a nehézkesnek tűnő hangszereikkel milyen játékos könnyedséggel és eleganciával tudnak bánni. Sugárzott ezekből a derű, a fiatalos lendület, a kedvesség, amellyel belopták magukat hallgatóik szívébe. Kár, hogy a műsor végén már túlságosan átlépték szép célkitűzésüket (az igényes kamarazene népszerűsítését) mert átmentek az úgynevezett közönségigényt kiszolgáló legköny- nyebb zenébe. Nem a köny- nyűzene ellen szólunk, de ez nem illett ebbe a műúsorba. Hegedű és zongora A görög származású hegedűművész, Nikolaus Ormanlidis a magyar Zeneművészeti Főiskolán tanult és jelenleg Németországban él. Zongorista partnere, a kimagasló tehetségű Székely István társaságában adott hangversenyt május 28-án. Változatos műsorukat Mozart: e-moll hegedű-zongora szonátájával kezdték. Ezt a szomorkás hangulatú törékeny érzékenységű kéttételes művet igen korrekten játszották, sok szép részletmegoldással, de nem meggyőző emocionális töltéssel. Ezt egy szólóhegedűre írt bravúr darab követte: Heinrich Ernst Konzertstückje. A szerző a romantikus mesterek második sorába tartozott, aki a múlt század 30-as éveiben Párizsban Chopin-Liszt köréhez tartozott. És e darabjában - nyilván Paganini hatására - káprázatos hegedűtechnikát követelt. Ebben a népdalvariációban fantasztikus bűvészmutatványokat hallottunk. Azonban maga a mű és így az előadás is nélkülözte a zenei tartalom és a szép formálás nyomait. Brahms A-dúr hegedű-zongora szonátáját úgy ismerjük, mint a lírai szemlélődés, derűs, pasztorális remekművét. Az előadás itt is pontos, kidolgozott és támadhatatlan volt. Csak a lélek rezdülése nélkül a himnikus szépségű szárnyalása nélkül. Richard Strauss Esz-dúr hegedű-zongora szonátájának előadása pedig az unalom mintapéldáját mutatta be, gondolataink állandóan elkalandoztak. Az est kiemelkedő eseménye Sarasate: Cigánydalok című népszerű hegedűdarabja lett. Itt végre kezet fogott a szép hang, a csillogó technika, és az érzelmi indulatok együttes ereje, és joggal aratott megérdemelt vastapsot, amit az előadók több ráadás számmal köszöntek meg. Husek Rezső
