Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-29 / 151. szám
1991. június 29. NÉPÚJSÁG 11 Színházról, együttműködésről Halálra izzadjuk magunkat, és boldogok vagyunk Felebaráti beszélgetés Györgyfalvay Katalinnal Kántor Lajostól, a Korunk fő- szerkesztőjétől kérdeztem magyarországi látogatásakor: valóban olyan jó a román színházművészet? A Hamlet kolozsvári történetéről írt könyvéből és más publikációiból tudom, hogy naprakészen ismeri a román színházi életet.- Mindenütt figyelmet keltő művészeknek számítottak a világba kirajzó jeles román rendezők. Néhányan most hazajöttek, s a távollétük alatt feladatokhoz jutott fiatalok között is több erős tehetség van.- Fanyalgók szerint néhány ezért-azért támogatott bukaresti színház előadásain alapszik a román színház tekintélye.- Vidékről, a moldvai Piatra- neamtból eredeztethető a néhány évtizedes színházmegújulás. Hivatkozhatnék Harag György nagybányai, marosvásárhelyi és kolozsvári rendezéseire, a nagyváradi színház román tagozatára, több, a Kárpátokon túli társulatra. Természetesen ezekben is láttam jellegtelen középszerűségeket, de mindegyikben dolgoznak markáns rendezők, művészek.- Mintha szomszédaink fogékonyabbak lennének az új, a forradalmi művészeti irányzatokra. A szobrász Brancusinak a drámaíró lonesconak helye van a mai Romániában?- Melyik Romániában? Amennyire a mostani zűrzavarban megállapítható: Iliescu, Petre Roman Romániájában aligha rokonszenveznek a modern irányzatokkal. Andrej Plesu művelődési miniszter azonban - például - minden tekintetben európai gondolkodású tudós.- Európaiként foglalkozik a magyar-román kapcsolatokkal is?- Gesztus értéke volt még Glatz Ferenc miniszternek kifejtett javaslata. Meg kellene rendezni a romániai magyar képzőművészek kiállítását. Megtörtént. A Josef von Ferenczy úr által kezdeményezett budapesti magyar-román értelmiségi találkozó előtt a bukaresti televízióban szervezett kerekasztal- beszélgetésen is a közeledést szorgalmazta.- Bevallom: szívemből szólt, amikor romániai tudósok, művészek bekapcsolását javasolta Ön a Katona József Emlékbizottság alakuló ülésén. Hídépítő munkásságának megbecsüléseként kérték föl a bizottsági tagság vállalására?- Szeretném, ha az évforduló több lenne az elnyomott vidék ünnepénél. Jó alkalom Katona József jó hírének visszaállítására, mert számos méltánytalanságot kellett elszenvednie életében, halálában. Úgy kellene foglalkozni vele, mint például a nagyszerű Kodály-inté- zet névadójának hagyatékával. Nyithat Európára, ugyanakkor tanúsíthat valamilyen összetartozást.- Mit tehet, mit tesz azért, hogy a határainkon túl többen és pontosabban ismerjék Katona életművét?- Igyekszem bekapcsolni az évfordulóval kapcsolatos rendezvényekbe, kezdeményezésekbe az ottaniakat. Javaslataim irodalmi, színházi, pedagógiai, esetleg képzőművészeti vonatkozásúak lehetnek. Megpróbálok közvetíteni az emlék- bizottság és a román színház, színháztudomány között. Meghívásokat is javaslok. Valentin Silvestrura gondolok elsősorban. Az ilyen emberek részvételével lehetne meghaladni e bizottság eredeti elképzelését. Minél kevesebb legyen a dísz, minél több a gondolat. Általában az a véleményem, hogy nem szabad sem elmélyíteni, sem megkerülni a konfliktusokat: szembesíteni kell a véleményeket.- A romániai helyzetre utal elsősorban?- Az itteniekre. Otthon is megvannak a gondjaink, de kisebbségi sorsban egészen másként jelentkeznek. Ott a külső nyomás elleni harc jobban összehoza a különböző pártállású embereket. Heltai Nándor Balipap Ferenc: A szárnykészítő hite (Az 50 éves Kö Pál szobrász úrnak.) Talán az álmaidból a pesti fák alá ülő kertek A kezedből kiszelídülő utcakő jelfák fémsasok szerelmek Talán Gyűrűfű Mohács Kossuth vagy a két-Kukás - szárnyait szövő lélek megannyi... S bár belemarhat a rács ám a hit tótágast vető Delila- ként se tudja abbahagyni... E szép mai ünnepedre - 50 év! - tisztességtevőn jövünk eléd, Perespusztai ... Utassy József: A hajnal rigói A hajnal rigói még mélyen alszanak, pityegnek álmukban a langyos lomb alatt. Dohorog a város, dohorog, dohorog, virrasztanak velem az álmos verssorok. Háromnegyed négy van. Egyszerre valahol éles fütty villan ki a csönd lombja alól. Aztán tíz, húsz, ötven, száz helyről megéledt füttykoncert kergeti tova a sötétet! Ablakodban, álom, addig ámítanak, amíg előpáváll a hegy mögül a Nap. Melegítőben jön felénk, és szabadkozik, amiért késett. Györgyfalvay Katalint a Lázár Kati rendezte Bíborszínű virág című gyermekdarab egyik próbája után kerestük meg a kaposvári Csiky Gergely Színházban. A művészbejáró előtti padra telepszünk. Az Erkel- és SZOT-díjas koreográfus, érdemes művész nem érti, miért őt akarom szóra bírni.- Azt szeretném, ha mindenki elfelejtene! - mondja, s közben nagyot szív cigarettájából. E kijelentésének ellentmond kaposvári ittléte, hiszen ha el akarna bújni a világ elől, akkor nem vállalkozna újabb koreográfiákra.- Ezt is csak a színház kedvéért és barátaimért, a Lázár- Jordán házaspárért teszem - jegyzi meg. Kaposváron készített Györgyfalvay-koreográfiákat láthattunk már a Hegedűs a háztetőn-ben, a Valahol Oroszországban című alkotásban, most pedig a mesejátékban. Azt vallja: a koreográfia segíthet és ronthat is egy darabon; de nem lehet meghatározó. Faggatózom a múltról, s ez a madár testű nő nemigen akar beszélni. Leginkább a Népszínház Táncegyüttesében eltöltött évtized, illetve az onnan való elűzés fáj neki:- Túlságosan fontos volt nekem, amit ott csináltam... És túlságosan drasztikusan ért véget az egész - sóhajt, bár megjegyzi: nem akar siránkozni. 1978-88 között a Népszínház táncegyüttese volt számára a legfontosabb; nem is vállalt semmilyen más megbízatást. Szakmai presztízse ugyan volt, és a közönség is becsülte, ám mégis - idő előtt nyugdíjba küldték. Hangulata egyre borongó- sabb. Hogy szebb dolgokról essék szó, arra kérem, meséljen gyerekkoráról. Ám ekkor sem derül föl az arca:- Értelmiségi családból származom - mondja -, s a véletlennek köszönhetem, hogy koreográfus lettem. Szüleim ugyanis kitagadtak. Hogy ne legyek kurva vagy utcaseprő, népitáncosnak jelentkeztem, s 1951-ben fel is vettek a Honvéd Művészegyüttesbe. Farkas Mihály hadseregében táncoltam. 1956-ban mint fasisztát rúgott ki a parancsnokom ... A Bihari, majd a Vasas Tánc- együttesbe került. Ez utóbbi társulatot 16 éven át vezette. 1975-ben „hazaárulónak” kiáltották ki, mivel nem ragaszkodott foggal-körömmel az autentikus folklór színpadi megjelenítéséhez.- Mit jelenthet a tánc a mai fiataloknak? Ugyanazt, avagy teljesen mást, mint 30-40 évvel ezelőtt?- Sajnos, ma is fel lehet használni ugyanarra, mint amire néhány évtizeddel ezelőtt. A sátoros ünnepeken, a protokoll fogadásokon mindig ott voltak csoportjaink. A nép szórakoztatására használták az együtteseket. Pedig ez a műfaj is ugyanazt tudja, mint bármelyik művészeti ág. Nagyszerű dolog egy táncegyüttes tagjának lenni. Olyan érzés, mint amikor az ember kórusban énekel. Közösen ismer meg valamit, valami nagy dolgot. Halálra izzadjuk magunkat, és boldogok vagyunk - mondja fellelkesülve. Terveiről így vall:- Rengeteg elképzelésem volt, van, de lebeszéltem magamat róluk. Azokat a felkéréseket teljesítem, amelyek során segíthetek. Ilyenek a mostani próbák is, amikor olyan embereket tanítok, akiknek nem kenyerük a tánc, de el tudom hitetni velük: képesek rá.- Ha otthon van, mivel telnek napjai?- Szeretek olvasni, és sokat vagyok együtt néhány barátommal. Akikből azért van kevés, mert én komolyan gondolom a barátságot. Egyszer találkoztam egy egykori barátommal, aki valamivel ártott nekem. Amikor a dolgot tisztázandó beszélgetés közben megkérdezte: „Most akkor továbbra is a barátod vagyok?”, én azt válaszoltam: „No azért az nem. - „Hát akkor mi?” - „A felebarátom!” - vágtam rá. Én ezzel a fogalommal szeretnék sok emberi kapcsolatot jellemezni. Az emberek tudatában általában csak barát és ellenség létezik. Pedig e két pólus között is van valami... Lőrincz Sándor Ordas Iván: A generális Az eset 1919-ben történt, amikor a gerseiek nem nagyon törődtek azzal, hogy mi zajlik a városban. De amikor egy szép tavaszi napon Nemesföldesről vörös zászló alatt kiszekerezett a faluba néhány vasutas és az iskolánál falugyűlést hívott össze, már csak illendőségből és kíváncsiságból is sokan elmentek. Tudomásul vették, hogy valamilyen XXXVIII. sz. rendelet értelmében a Dölyfösök egész birtoka mindenestől az övék, gazdálkodjanak rajta maguk. Amikor a vendégek elmentek, az összegyűltek közül valaki úgy vélekedett, hogy:- Fizetség nélkül nem lehet földet szerezni! Egy másik megtoldotta imigyen:- Mindennek meg kell adni az árát! A többségnek azonban tagadhatatlanul tetszett a dolog, hiszen eleddig a két és félezer holdas gersei határ ötödé a Dölyfösöké volt. Vitatkozás közben valaki észrevette, hogy Dölyfös Gáspár nagyságos úr egész idő alatt ott ült közöttük, az iskolaudvaron álló akácfa árnyékában, egy lócán.- Nagyságos úr ezt végighallgatta? - kérdezték döbbenten.- Végig hát! Gersei vagyok tán, vagy nem? Máig se akad senki Gersén, aki a Dölyfösök helybeli voltát vitatná.- És mit tetszik mondani, mit tegyünk? Gazsi uraság vállat vont:- Gazdálkodjatok!- És a nagyságos úr?- Én majd szivarozok! Remélem a szivarjaimat nem veszi senki köztulajdonba ... Ezzel elment. Másnap Csöndes Bálint felballagott a kúriához, levette a kalapját és illendően megvárta, amíg az úr kijött. A házába ugyanis soha nem engedett be falubelit. Tisztelettel közölte, hogy ha már így alakultak a dolgok, a cselédség őrá bízná a gazdálkodás irányítását. Gáspár úr ismét vállat vont:- Nosza!- De azért úgy gondoltuk, hogy a nagyságos úr mindig megmondhatná, hogy mi a teendő... Dölyfös Gáspár a vejére nézett. Gvadányi tábornok 1918 elején meet nyugdíjba és azóta rendszeresen hosz- szú időt töltött feleségestől az apósánál. Most is ott pipázott az üvegezett verandán. Egyenruhában, mert civilbe szinte sosem öltözött.- Miért ne? - mondta. - Bálint valamikor a tisztiszolgám volt, becsületes ember. Nem biztos, hogy a későbbi éveknek az e korra vonatkozó eléggé egyoldalú szakirodalma sok ilyen adatot sorol föl, de az a történelmi igazság, hogy Gersén a földek köztulajdonba vétele nem kezdődött másként merő formaságnál. Cseppet sem volt azonban formaság, amikor nyár derekán Nemesföldes irányából megérkezett, ismét szekereken, két tucat katona, kisebb bricskával pedig egy hadnagy. Valamennyiük sapkáján fehér toll. A tiszt maga elé parancsolta az első két embert, akit megpillantott az iskola előtt:- Ki volt kommunista a faluban?- Itt, nagyságos uram? kérdezte vissza az egyik. - Itt bizony senki! Abban a pillanatban kapott egy pofont:- Csak én kérdezhetek, barom! Ki a zsidó? Azt nem lehetett tagadni, hogy Kohn Áron szatócs, egy nagyobb ládányi boltocska tulajdonosa az országút mentén, Jehovát tiszteli. A hadnagy két katonát küldött érte, akik rövidesen a fülénél fogva előhozták és letérdeltették a porba.- Rögtön felhúzunk! - nyugtatta meg a hadnagy. - Most a termelési biztos nevét akarom hallani! A megszólítottak egyike kissé előbbre lépett:- Csöndes Bálint a nevem! Nyomban megkötözték és a hadnagy épp alkalmas faág után nézelődött, amikor a háta mögött megszólalt egy parancsoláshoz szokott hang:- Hadnagy úr! Jelentkezzen! Egy közepesnél valamivel nagyobb termetű, rendkívül erős mellkasú, széles vállú huszártábornok állt előtte, makulátlan egyenruhában, nyakában egyetlen kitüntetés, a Német Sasrend keresztje. Egy fiatal hadnagy számára az ilyen jelenség nagyon közel volt a földre szállt Atyaúristenhez.- Lovag Zelinsky Kázmér tartalékos tüzérhadnagy alázatosan bemutatkozom! - harsogta. A generális hanyagul visz- szatisztelgett:- Gvadányi! - mondta. - A hadnagy úr járt a fronton?- Alázatosan jelentem, fél évig!- Nem sok! És ott is a polgári lakossággal virtuskodott? Nem volt éppen válaszra váró kérdés, de a lovag azért felelni próbált:- Alázatosan jelentem, ez itt a termelési biztos volt, emez pedig zsidó!- Tudom! Csöndes káplár az én parancsomra lett az, ami lett. Kohn csakugyan zsidó. Én pedig római katolikus vagyok. Engem nem óhajt felköttetni...? Az eddigi társalgási hang váratlanul tábornoki parancsba fordult:- Elengedni! A katonák azonnal teljesítették a parancsot. Ugyanis egy tábornoki parancsot egyszerűen nem lehet nem teljesíteni. A frontot járt fehértollasok előtt lovag Zelinsky Kázmér hadnagy úr egy pillanat alatt semmivé vált, alren- dűbbé, mint egy hamarjában kinevezett őrvezető. Ezt a tábornok igencsak tudhatta, de a hadnagy kevésbé. A pisztolytáskájához kapott. Előhúzta a kisebb karabélynyi Mausert és azt hörögte, hogy:- Tábornok úr! Itt én parancsolok! Tévedett. Gvadányi generális villámgyorsan lekevert neki egy óriási pofont. Az arculütés sértő. A hadseregben tilos, noha persze tiszt és közkatona között akkoriban sűrűn előfordult. Tiszt és tiszt között soha. Az ilyesfajta injuriára se a tábornoki lampasz, se a történetünk idején éppen ötvennyolc éves Gvadányi vezérőrnagy lehengerlő testi ereje sem volt mentség. A hadnagy kísérete olyasmivel találkozott, ami se a Szolgálati Szabályzatban nem szerepelt, se Doberdó poklában nem fordult elő. Ugyanakkor az eljárás olyan fölényes biztonsággal történt, Zelinsky lovag pisztolya any- nyira messzire repült, ezenkívül pedig ez a semmiből érkezett, furcsa, magasrangú huszártiszt olyan hamisítatlanul igazi tábornok volt, hogy gépies és jól besulykolt engedelmességgel teljesítették következő parancsát is. Egyszavas volt:- Eltakarítani! Ujjmutatás jelezte, hogy eszméletlen parancsnokukról kell ilyen formában gondoskodni, aki be is került az egyik szekér saroglyájába. Ott tért magához.- Jelenteni fogom Prónay őrnagy úrnak! - hebegte. A zord huszártiszt bólintott:- Ha Prónay Pálról van szó, akkor csak jelentse! Tegye hozzá, hogy ugyanaz a Gvadányi tábornok várja itt Gersén, aki egyszer a fronton kihallgatásra rendelte. A rövid pár hónap alatt, amíg egyáltalán a fronton volt! Járműre! Az utóbbi szó megint vezénylés volt, a különítmény eltakarodott. Tartozunk a történelmi igazságnak azzal, hogy ez az eset nem szerepel Prónay Pál naplójában, de azzal is, hogy Gersére soha többé, egyetlen különítményes se tette be a lábát. Kohn Áront - aki valamivel több, mint két évtized múlva Auschwitzban pusztult el - és Csöndes Bálintot természetesen már előbb elengedték. Az időközben összeverődött gerseiek csak ekkor döbbentek rá, hogy Gvadányi Andrásnál egyáltalán nem volt semmilyen fegyver. Gazsi nagyságos úr, aki egész életében konokul ma- gázta pápista vejét, később megkérdezte:- Mondja András, mire volt jó ez az egész? A tábornok bodor füstfelhőket eregetett rövidszárú pipájából.- Egy katonatiszt a fronton öljön, erre esküdött, - mondta csendesen. - De az ilyesmi egyszerűen gusztustalan. Egyébként Csöndesnek szerencséje volt, mert séta közben, véletlenül vetődtem arra... A generális nagy sétáló volt. Pöfékelt egy keveset, majd folytatta:- Nem tudom, hogy milyen módszerek dívtak a flottánál. Ha legközelebb találkozom Horthy Pistával, majd szólok neki, hogy kérdezze meg az öccsét. Egy utcában lakunk ... Horthy István lovassági tá- börnok, a fővezér, majd kormányzó bátyja nem érintkezett túl sűrűn az öccsével. Amikor az már régóta a Várban lakott, ő lenn maradt Budán, a Budafoki úton, nem túl messze a vasúti töltéstől, egy nem is nagyon elegáns bérházban. (Részlet a szerző: „Mi, urak...” című készülő családtörténeti regényéből.)
