Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

1991. június 29. NÉPÚJSÁG 5 Amikor huszonhét évvel ezelőtt, elhelyez­kedés reményében, először betettem a lá­bamat Tolna megyébe, barátaim, kollégáim nem sok jóval bíztattak. Volt, aki nemes egy­szerűséggel megkérdezte:- Elment az eszed? Elásod magad a világ végén? Hiszen az a legsötétebb megye! Sose hittem abban, ma sem hiszek, hogy bármelyik megyénket meg lehetne különböz­tetni világossági fok, vagy ha úgy tetszik fényviszonyok szerint. így ettől a kecsegtető véleménytől akkor se estem kétségbe, és mivel immár biztos, hogy pályám legna­gyobb részét itt futottam be (avagy le?), azt hiszem igazam volt. Azóta azt is gyanítom, hogy mi, újságírók, tulajdonképpen nagyon szerencsés emberek vagyunk. Nem azért, mert a közhit szerint könnyen élünk, hanem mert bármely más szakma mívelőinél több módunk van ismeretszerzésre, tapasztalatok gyűjtésére, később pedig összegzésre, ösz- szehasonlításra is. Nem azonnali összeha­sonlításra gondolok, mert ilyesformán a fenti kérdezőnek akár igaza is lehetett volna. Vas, majd Veszprém megyei újságíráskodás után vetődtem ide, tehát tagadhatatlanul olyan megyékből, melyek akkor is fejlettebbek vol­tak Tolnánál és minden bizonnyal ma is előbbre állnak a rangsorban. Bár a rangsoro­lás szempontjairól nagyon sokáig el lehetne vitatkozni. .. Persze az ember ne azon nosztálgiázzon, ami mögötte van, hanem azt igyekezzen megismerni, és befogadni, ami előtte. Ezenközben persze az se árt, ha őt is befogadják. Ez egyáltalán nem megy köny- nyen és bárhonnan tudnék néven nevezni olyan, évtizedek óta ugyanott élőket, akiknek máig idegen a környezetük és ők maguk is idegenek annak. Ami azonban a megismerést illeti, az újságíró sokszoros előnyben van az ősla­kos helybeliekkel szemben. Melyik me­gyénkben mondhatja el magáról, hogy az évek során valamennyi településünkön járt? Nem is egyszer. Ez most 101-et jelent, bele­értve a 7 várost. Kollégáim közül jónéhá- nyan, ámbár nem mindig jószántukból. Hi­szen ha valahol olyasmi várható, amit joggal, vagy jogtalanul „esemény”-nek lehet minősí­teni, akkor az újságírónak - tetszik, avagy nem tetszik - be kell ülnie az autóba és ello­holnia a helyszínre. Mint minden ismerkedés, természetesen ez is felületesen kezdődik. A műemlékek is közel állnak a szívemhez, de elsősorban természetszerető vagyok. így, mint mindenütt, legelőbb a táj fogott meg. Szekszárd dombjai, a Duna Madocsnánál, a völgyei láttán telitalálatos elnevezésűnek bi­zonyult Völgység, a szerpentin Lengyel és Kurd között, a Sió Borjádnál, a Sárköz holt vizei. Gemenc csak nagysokára, ugyanúgy, mint Gyulaj, mert oda már akkor se volt könnyű bejutni, de azért sikerült. Még le­hetne sorolni. Ladomány saját bolttal rendel­kező lakott hely volt, amikor először ott jár­tam. A maholnap községnyire növő Kajmád viszont még csak puszta. En még láttam az Ürgevár melletti löszfalba faragott, nem is túlságosan suta emberalakot, az „ürgevári ürgét” és a mainál összehasonlíthatatlanul épebb kápolna mellől nézhettem le a Sár­közre Görögszóból. A táj változatossága az első pillanatban bevette a szívemet és azóta már ismerőseim tucatjait tudnám idézni, akik hasonlóképpen jártak. Persze a tájon az ember rajt hagyta keze nyomát, ami rendjén is lenne. Nagyon sokáig el lehetne vitatkozni azon, hogy a természet az ember szolgálatára rendelte­tett-e, netán fordítva, vagy úgy lenne rend­jén, ha harmóniában élnének egymással, mert ha nem, akkor biztosan nem a termé­szet lesz az alulmaradó. Én az utóbbira haj­lok, amivel nem az atomerőmű tájidegen, de másként meg nem valósítható tömbjére aka­rok utalni, hanem néhány, szerencsére már eltűnt emberi kéznyomra. így a Dunaszent- györgy melletti néhai cigánytelep cserényla- kásaira, ahová Komáromi Zoltán kollégám­mal csak egymás hátát fedezve mertünk be­nyomulni. Vagy Németkér mellett, a sertéste­lephez vezető út melletti másikra, ahol Gott- vald kollégámmal egy földalatti veremistálló­ból váratlanul felbukkant növendék bika ré- mísztett meg bennünket. Az ellenpéldaként is felforgató váraljai tábor akkor még nem lé­tezett, a Haramia-forráshoz kimenni pedig ■BHB A megye - riporter szemmel turista teljesítménynek számított. Ma nem az, mert a Sötétvölgyet mintaszerűen kiépí­tették, mégis kevesen erőltetik magukat ebbe az irányba. Szijjártó Pista barátomat már évek óta nem láttam. Valamikor rántottát ettem a csörgetói strand melletti vendéglőben. Mely Csörgető vizében természetesen pompása­kat úsztunk. Azóta a tó környékét rendbe­hozták, csak éppen a tó tűnt el. Az ember kezenyoma nagyobb dicsőségére, aligha­nem végérvényesen. Domboriban a (már nem létező) KISZ által épített tábor helyén valamikor romantikus sátrak álltak. Lakóik­nak néhai Raffay Anna és a sajnos ugyan­csak néhai Kiss István segített ismerkedni a filmezés alapjaival. Kőhajításnyira tehenek legelésztek, a mai legelőkelőbb nyaralók he­lyén. Dombori fel- és kiépült azóta. Ez na­gyon jól van, csak éppen vizének minősége lett gyalázatos, mert a tervezők elfelejtkeztek a szennyvíz folyási irányáról, így a csatorná­zásról is. Hasonló tájváltoztatásra került sor Szek­szárd domboldalaiban. Csak itt a régi pincék felkutatásáról, térképezéséről feledkeztek el. Ezek azóta is számlálatlanul nyelik a „töme­dékelésre” nem rendeltetett, hanem kény­szerűen szánt milliókat. Akkoriban még nem volt Gunaras, se Ta­mási melegvizes fürdője. Decs mellett vi­szont dr.Fenyőházi Lászlóval együtt jártunk kinn egy gyógyhatású melegvizes kútnál, ami azóta nincs, mert hagyták eltömődni. Igaz, a tengelici oktatási központ se létezett és nem telepítették be drága import hallal az ottani tavat. Ámbár a volt Szarvas csárdából lett pártüdülő melletti „nejlon tó” se létezett. Ma viszont a pártüdülők, vendég- és „pi­henő” házak nem léteznek és másfajta pro- minencia jár a gyulaji Rákosi villába ... Valamikor gyerekkoromban csupa jót ta­nultam az iskolában a magyar emberről. Bá­tor, jellemes, szorgalmas, vendégszerető, a szolgalelkűség távol áll tőle és így tovább. A gyakorlati tapasztalatok ezt később módosí­tani látszottak, de nagyjából igaz, hogy meg­lehetősen szót tudtunk érteni egymással. Tapasztalataim szerint ez legkevésbé az új­ságírókra vonatkozik, akiktől majdnem min­denki tart valamelyest, hiszen hátha „bete­szik az újságba”. Ami ugyebár csak akkor kellemes, ha valakinek a legjobb oldalát te­szik be, így aztán a kevésbé előnyöset igyekszik is álcázni. Idő és energia, jó kap­csolatok kellenek ahhoz, míg sikerül a dol­gok gyökeréig leásni. Energiám fiatalabb ko­romban még csak-csak akadt, időm már nem mindig, ez sajnálatos szakmai ártalom, így jónéhány melléfogásomról tudok és va­lószínűleg sokkal többről nem, ez azonban magánügy. Tény, hogy Tolnában szinte mindenhol könnyű szót érteni a másikkal. Annak ellenére, hogy valaki kocsival érkezik, nem marad sokáig és aztán előfordulhat az, mit az egykori jáki téeszelnök mondott: „Jön, megy, aztán hazudik!”. (Nekem mondta). Éppen ezért tanácsos nem a fejnél, koráb­ban tanácselnöknél, most polgármesternél kezdeni, hanem az se baj, ha valaki vendég­lőben, boltban, műhelyben traktor mellett leli meg első beszélgető partnereit. Aztán ha az írása megjelent, lehetőleg gyorsan visszatér, mint állítólag a bűnös a tetthelyre és nem tű­nik el őszi szamár módjára a ködben, eset­leg évekre. Az ilyennek aztán második alka­lommal már szívesebben, főleg pedig őszin­tébben segítenek. Legtöbbnyire olyanok, akik az akkor adott lehetőségeikhez mérten a maguk faluján, munkahelyén, szűkebb környezetében is igyekeztek segíteni, ahol tudtak. Bármennyire is divat mostanság rosszat mondani mindenkiről, aki 3-4 évvel ezelőtt bármilyen tisztséget viselt, ne kívánja az olvasó, hogy a tőlem (de az igazi szak­mámtól is) idegen demagóg újságírás uszá­lyába keveredjek). A jó példák sorából olya­nokra gondolok, mint a „Rozsdás” becenevű volt tanácselnökre, akirők a simontornyaiak úgyis tudják, hogy ki az. Netán néhai Dávid Gyulára Regölyben, akinek az „uralma” alatt a falu többet változott, mint a törökdúlás óta összesen. Az ugyancsak néhai Jendrolovits Ferencet is említhetném Dunaföldvárról, aki rossz lába és testi terjedelme miatt hajtóko­csival közlekedett, de ezért sose szólta meg senki. Brunn János barátomat, aki nem örö­mében lett téeszelnök Regölyben, de nyug­díjasként máig is szülőfaluja közszereteté­nek tárgya. Lakos József nyugdíjas pálfai tsz elnököt, aki pártember létére egyáltalán nem veszélytelen időkben kitiltotta a termelőszö­vetkezet területéről az egyik megyei veztöt. Ugyanis az illető, vadászat ürügyén terep­járó kocsival tiporta össze a friss búzavetést. Ezt a pálfaiak, enyhén szólva, nem vették jónéven. Akkoriban sajnos ez megíratlan maradt, akár csak annak a kitűnő tollú, Ka- zinczy-díjas hölgynek az esete is, aki nem lehetett újságíró, pap lévén a családjában. Ide kívánkozna még dr. Csehák Judit, Kras- say Gyula, a már említett Kiss István neve és még sokaké. Továbbá egy sajnálatos apró­ság. .. Az arcmemóriám kitűnő, de 2000 névnél többre nem vagyok hitelesítve. Amikor egy faluban felbukkan a régi bajuszosból már jó­ideje szakállassá vált újságíró, ottlétét sokan megjegyzik. Olyanok is, akiknek bemutatko­zott. Amikor egy-két évvel később ezt az elemi udvariasságot ismételni akarja, akkor könnyűszerrel megkaphatja a választ:- De hiszen már találkoztunk! Ilyenkor következik a szakmai blöff, amit pályavégzőként, szezonzárásul immár el­árulhatok az érdekelteknek. így hangzik:- Igen! De azt hittem, maga már elfelej­tette! Pedig ennek pontosan a fordítottja az igaz. Amit tán azért érdemes tudni, mert egy me­gye összképe korántsem egyedül a „nagy” nevek viselői jóvoltából alakul ki a távolról ide szakadt riporter előtt, hanem elsősorban azok segítségével, akikről most említés nem tétetett... A tegnapról írunk a mának, elfeledésre. A részletek - építkezés, átadás, kitüntetés, avatás, temetés, vígasság, sokadalom, elő­adás, koncert, tárlat, botrány, visszásság, sérelem, öröm, ülés, tanácskozás, politikai megnyilatkozás és ennek sűrűn elkövetkező ellenkezője - villanásnyi emlékképek formá­jában megmarad az emberben. Áz összeg­zés azonban sajnos nem az újságíró műfaja. Nem tudom, hogy miért csak a dombóvári­aknak jutott eszükbe település-krónikát ve­zetni. Ha ezt sokfelé megtennék, nagyon há­lás lenne érte az utókor történésze, helytör­ténésze. Hasonló szilánkokkal, mint amilye­neket itt és most előfejszéztem az emlékeze­temből, minden bizonnyal megtölteném az egész lapot, ha lenne, aki elolvasná. Azt saj­nos képtelen vagyok érzékeltetni, hogy alig három évtizd leforgása alatt miként változott a szemem láttára (is) az egész megye. A szekszárdi Prométheusz park helyér már sosem képzelem vissza a Selyemgombolyí- tót, pedig a bontásáról is írtam. (Prométhe­usz születéséről szintúgy). Simontornya, Dunaföldvár manapság idegenforgalmi lát­ványosságnak számító épületeiben még eléggé életveszélyes korukban jártam. Le­begtem vitorlázó géppel a Sárköz felett, oda-vissza végig-motorcsónakoztam a Siót Szekszárdtól a Balatonig és megcsodálhat­tam Czakó Sándor és Tömöri Ilona soha többé nem látható, mert porrá égett padlás­múzeumát Decsen. Kötetet minderről nem készülök írni, bár most éppensséggel lehetne pályázni a Ma­gyarország felfedezése sorozatba egy szo­ciográfia tervével. így ha valaki az eddigieknél komolyabb összefoglalásra kiváncsi, vegye elő a statisz­tikát. Amiből megtudhatja, hogy a megye 7 városában és 101 falvában 1990-ben Ma­gyarország lakosságának 2,44 százaléka, 253 681 ember lakott 83 221 lakásban. 1000 férfira nálunk 1074 nő jutott, ami alacso­nyabb ugyan az országos aránynál (1080), de messze „jobb” a tíz évvel korábbinál, amikor 1000 férfi csak 1043 nőn kényszerült osztozkodni. Vagy epekedni értük. Ordas Iván

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents