Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
1991. május 11. NÉPÚJSÁG 11 Mátyás Ferenc: Elhanyatló csönd Zsuptetős tanyánk leomolva, erre jártunk összekarolva, nem csupán a testi örömért, kerestük a véglet örömét. Elhanyatló csönd, volt ifjúság, rádcsapódott a vadsors-husáng, erre jártunk, itt cseng neved még a kiserdőn, kergetve lepkét, erre midőn mkinden kizöldült s vágyunk gyújtotta fel az erdőt. Erre, - s aztán kedvesem lettél, csak engemet s nagyon szerettél, erre, de aztán elszaladtál, s számomra többé nem maradt nyár, elgyalogoltak rég a vágyak, s beálltak a sorshoz halálnak. Szejke Vilmos: Ősz II. Páll Lajos: Korond Megnyitó helyett A gyergyószárhegyi Barátság alkotótábor művészeinek bemutatója látható Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődési Központban május 28-ig. Az intézmény és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesülete rendezte ezt a kiállítást, amely rendhagyó annyiban, hogy nem volt ünnepélyes megnyitója. Egyik és eléggé nyomós oka az, hogy az alkotók személyes jelenléte nem volt garantált. Ettől függetlenül egyre gyakrabban hallhatunk e művésztelep munkájáról, hiszen az érdeklődés megyénkből is megnőtt a nemzetközi hírű tábor iránt. Olaj és akvarell festmények, grafikák hozták el Erdély üzenetét Tolnába olyan szándékkal is, hogy majdan kölcsönössé váljon a bemutatkozások sora.-dkj-kpmMezey Katalin: A karfák ürügyén Gyerekkoromban mindig értetlenül piszkáltam bele a nagyapám fonott karszéke fáján éktelenkedő nyílásba: az érdes, enyvnyomokat őrző mélyedés a hiányzó karfa illeszkedési helye volt. A karfa pedig épp csak olyankor hiányzott belőle, ha mi, gyerekek valami nagyobb mozgásteret igénylő játékban véletlenül levertük. Nekünk rá sem volt szabad ülni a karszékre, mivel úgymond „nem tudtunk vigyázni”. Csodálkozni viszont annál inkább tudtunk. így hát én váltig csodálkoztam azon, hogy egy ilyen rendre kényes családban hogy maradhat éveken át visz- szaenyvezetlen az a bizonyos karfa, azon a bizonyos karszéken. Ami ráadásul nevezetes darab is volt lakásunkban: párjával és két háttámlás fonott székkel együtt nászajándékba kapta nagyapám egy jó ismerősétől, aki eredeti parasztbútorok mintájára készítette számára. Télt, múlt az idő, és amilyen az élet - ahogy mondani szokás -, több kedvezőtlen családi esemény arra az eredményre vezetett, hogy a karszéket, párostul a háttámlás székek egyik - időközben végzetesen megrokkant - darabjával együtt örökölnöm kellett. Már magam is családos voltam, három apró gyermek anyja, és éppen új lakásba költözvén a nagyszoba főhelyére állítottam a két szép karszéket. De előbb persze ügyeskezű, a lakásbarkácsolás során igazán jártassá lett férjem újjávarázsolta a becses darabokat, magam pedig egy falusi ezermesternél rendeltem hozzá hasonló négy kis fonott széket és egy padot. Legyen stílusa annak a berendezkedésnek! Volt is egy ideig. Ám ahogy cseperedtek a gyerekek, annál többször fordult elő, hogy valami nagy játszadozás végén a karfa valamelyikük kezében maradt. Nem csoda, hiszen azt használták létra helyett a szekrény tetejéhez, vagy a könyvespolchoz, azon próbáltak kézen, de legalább alkaron állni, felfordítva dodzsemeztek vele, amennyire a sajnálatosan szűk hely megengedte, és ki tudja még mi mindenre volt jó nekik a két öreg bútordarab. Az apjuk visszaragasztotta egyszer, fadarabkával kipótolva visszafoltozta másszor, megenyvezte, megzsinegelte, ösz- szeragasztotta, mert már úgy is végigrepedt. Telt, múlt az1 idő, a karfa ismét és ismét a helyére került, de már mi is erélyesen tiltottuk tőle a gyerekeket, akik lassacskán már a kamaszkorból is kinővén, alig-alig tarthatnak igényt erre a megnevezésre. A legutolsó nagytatarozást tavaly előtt nyáron végezte rajta a ház ura, olyan lett ismét, mint új korában. Meg is említette, hozzánk látogató amerikai nagybátyám, beletelepedvén: - De jó karszékeket hagyott rátok az Apus! -és volt ebben a mondatban egy elharapott másik: De könnyű is annak az élete, aki itthon maradván csak beleülhet a készbe.- Hát igen. Aztán valahogy mégis beteljesedett a sorsuk. A karszék ma - miután két esztendőn át éktelenkedett karfátlanul, végigrepedt lábbal, eltört ülővázzal a nagyszobában - kislányom szobáját díszíti párostul. (Érdekes, hogy a párjának szinte semmi baja sincs.) Történt ugyanis, hogy elutaztunk néhány napra Csehszlovákiába a rokonsághoz, és erre az időre visszaköltözött hozzánk a legnagyobb fiunk, a ház őrzése végett. S ahogy az már jókedvében előfordul az emberrel, egy este kézen állt a nevezetes bútordarab karfáin a barátok elkáprázta- tására. A mutatvány sikerült. Két évig csüggedten néztük, majd egy hirtelen elhatározással kiraktuk az öreg jószág szűrét. A kislányunk nemsokára biztos férjhez megy,és remélhetőleg neki is egy ügyes kezű, mindenhez értő fiatalember jut majd osztályrészül. Csak legyen elég türelme a szép örökséghez. Csák Gyula: CSEND Fényes és mégis bágyadt volt a szeptember végi vasárnap reggel. A templom előtti parkot átlósan átszelő keskeny járdákon feketébe öltözött falusiak ácsórogtak. A férfiaknak általában szorosra gombolt és vakítóan fehér volt az íngnyakuk, s pirosán, feszesen ragyogott frissen borotvált arcbőrük. Olyanok voltak, mint hajdanán a parasztok, de inkább csak árnyké- oek már, többségükben idősek. A régi szokásnak hódolva elidőztek stentisztelet után egy kicsit egymás társaságában: szót váltani, szót hallani. Az asszonynépség és a feltűnően kevés számú fiatalság mihamar elszéledt. A templomajtók sarkig tárva voltak, az orgona még zúgta a Perelj, Uram méltóságos strófáit. Az utolsók között lépkedtem ki az egyik Dldalajtón, komoly tartással, és elbódulva az iménti ünnepélytől, amely főként azzal hatott rám, hogy gyerekkoromat idézte. Egy nul- ásra nyírt fejű, nagy fülű suhanc trappolt el mellettem, s profánul, netykén fütyülte a szent ének dallamát. Ez a kocsmai tempó haragra obbantott, s legszívesebben nyakon legyintettem volna, de ő, akár a csík eliramodott mellőlem. Felindulásom pillanatig tartott csupán, aztán ismét beboltozód- :am emlékeimbe, s a templomi hangulatba. Olyan jólesett mindez, logy nem akartam még elmenni, és a templomkertben ácsorgók <özé vegyültem. Minden arcra emlékeztem látásból, az öregek azonban nem tudták ki vagyok, és éreztem, hogy feszélyezem őket. Ez a tény engem is zavart, s idétlenül őgyelegtem, úgy tettem, mintha keresnék valakit. Innen-onnan elkaptam egy-egy szót, a :ermelőszövetkezet dolgairól, időjárásról, világpolitikáról. Valaki öbbször elismételte, hogy jövő télen majd fűteni kell a templomot. Olyan beszélgetőcspporthoz érkeztem, amely teljes szélességében elfoglalta előttem a járdát. Pillanatra megálltam, mert nem :udtam eldönteni, hogy utat kérjek-e, mintha tovább akarnék menni, /agy pedig visszaforduljak. Már-már az utóbbi mellett döntöttem, amikor a beszélgetők között felismertem Köti Éliást, a részeges ipa- osmestert. Jól emlékeztem rá, magam is kísérgettem gyerektársammal együtt, amikor be volt rúgva, és kórusban kiabáltuk utána a óla szóló gúnyos mondókát: Köti Éliás, kinek a töke hetvenhét kiás. .. Hallomásból tudtam, hogy színes életű volt valaha Éliás; sok helyi műkedvelő előadás bonvivánszerepét játszotta, gáláns kalandok híre szállt a nyomában, s aztán bonyolult és botrányba fúlt pénzügyi vállalkozásba kezdett, de bármit tett is, érdeklődést ébresztett, mert nemcsak jó vágású férfi, hanem mindenképpen jelentékeny személyiség is volt. Rá jellemző módon nősült: megszöktetett egy szépasszonyt az éppen helyben veszteglő vándorcirkuszból. Ádme stílusos maradt a folytatás is: a következő évben elszökött tőle az asszony egy másik cirkuszossal. Lánygyereket hagyott maga után, akit azonban többnyire a szomszédok gondoztak, mert Éliás ebben az időben már mindinkább elhagyta magát. Mulatós emberből iszákossá lett. Azt mondta, szerelmi bánatában iszik, de úgy gondolom azért ivott, mert nem maradt más tennivalója. Kikoptak alóla a programok, amelyeket a korábbi években még tüzes elszánásokkal nyergeit meg, s aztán nemigen maradt más, mint az erejüktől elhagyott, sikertelen életű emberek vigasza: álmodozás az elmulaszott lehetőségekről, vád a világ ellen, és tiszta szívből fakadó önsajnálat. Sírig tartó program lehet ez, minden nap szeszbe áztatva, amíg a szervezet bírja... Filozófiával kezdett foglalkozni, s furcsa gondolatait klasszikus ősök módján, az utcán fejtegette, alkalmi hallgatóságok előtt. Mi minden lehetett volna Éliás kedvezőbb konstellációk esetén? Nehéz lenne megmondani. Én még azt sem hallottam soha, hogy jó asztalos lett volna, de azt tudtam, hogy malacólak szegelésére használják a termelőszövetkezetben. Most ott állt a kör közepén, és széles gesztusokkal magyarázott:- A jó helyzetek további jó helyzeteket szülnek, a rosszak további rosszakat. A dolgok állapotát csak a dolgok állapotához mérhetjük, így van, vagy nem így van? Libegtette foszlott ballonját; és körbe nézett, mintha ellenőrizné: felfogta-e mindenki szavai értelmét? Az emberek kelletlenül bólogattak. Noha titokban elismerték, hogy járatos bizonyos dolgokban, mert egy-egy potya féldeci ellenében sokat tudott beszélni a csillagászatról, vagy az orosz cári családról - valójában inkább unták.- így van, vagy nem így van? - kérdezte ismét Éliás, majd úgy látszott, mintha inge nyakát akarná igazítani, de helyette a földre omlott, és elterült a lábaink előtt.- Nagyon részeg lehet - jegyezte meg az egyik ember. Valaki más azonban leguggolt hozzá, majd kisvártatva felemelkedett, és azt mondta:- Ez bevégeztetett. A templomkert fáiról levelek hullottak, s mi döbbent csendben álldogáltunk alattuk. "Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk." /Arany János/ Kevesebb több lenne A nyelvhasználat során gyakran nem fordítunk kellő gondot arra, hogy egy-egy szónak megvan a maga meglehetősen széles jelentése, s ezt fölösleges bővítenünk jelzőkkel, magyarázattal, esetleg szóösszetétellel. Ha a bővítmények önkényesen szaporítják a szót, eszünkbe juthat a címben idézett intelem: kevesebb több lenne. Az Élet és Irodalom április 19-ikén a következő mondatot tette közzé: „A táplálkozás észszerű megváltoztatásával kétszeresen, háromszorosan nagyobb hatékonyságú javulást értek el, mint pszichoterápiás módszerekkel”. A kiindulópont a javulás szó, amelynek jelentésében benne van a hatékonyság, nem beszélhetünk tehát kis vagy nagy hatékonyságról: vagy javul valami, vagy nem. Megtévesztő az is, hogy a kétszeresen, háromszorosan már eleve a nagyobb hatékonyságú szó- összetételnek lesz fok-mérték- jelzője, s ezzel elhomályosítja az eredeti mondanivaló tömören kifejezhető értelmét: két-három- szoros javulást értek el. A televízió egyes műsorának április 20-iki híradójában azt találta mondani a műsorvezető: „Elcsépelt sablon lenne, hogy a házasságok az égben köttetnek”. Ha lenne ilyen kifejezés, az valóban furcsa lenne. Ha valamire azt mondjuk, elcsépelt, abban még ott rejlik a kép eredeti szemléletessége: az érett kalászokból cséphadaróval kivertük már a szemeket, a szalmát pedig nem érdemes tovább püfölni. A kifejezés másik része, a sablon a szokványosságra is utal meg a veszélyre is: ami mindenre egyformán jó, az aligha jó igazán. Mindkét szó külön-külön megállja a helyét, de a sablont még meggárgyult mesteremberek sem csépelik. Minek is tennék? A Kossuth Rádió április 22-iki adásában a legnagyobb magyarra, Széchenyi Istvánra fogták rá: „Volt benne egy olyan illúzió, hogy az udvar adjon neki minél nagyobb szabad kezet”. Ez is túl sok a jóból! Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az egy olyan helyett pontosabb és szerencsésebb, ha az az szerepel, mert ez nem bizonytalan, hanem egyenesen rámutat a célra. Minél nagyobb szabadságot lehet kívánni vagy kapni, szabad kezet szintén lehet adni és kapni. Ha azonban ez utóbbit megkapja valaki, az már önmagában a teljes szabadságot jelenti, ennek viszont nem lehet mértékjelzője a minél nagyobb. Ugyanezen a napon, szintén a Kossuthon jelentette be valaki túlzott lelkesedéssel: .......ezenk ívül szeretnék egy jó örömhírt is mondani”. A legutóbbi időkben hozzászoktunk már néhány dologhoz, de rossz örömhírt még nem hallhattunk, hiszen a szó jelentése ellentmond ennek. A Napközben műsorában hallottuk január 24-ikén a következő két túlzást. A káposztásmegyeri temetőről szólva azt ál- I ították „ott kriminálisak a helyzetek”. Megnyugtatásul viszont közölték: „reméljük, hogy minél rövid időn belül rend lesz”. A helyzet jelentése 'valaminek a külső, belső viszonyai, körülményei együttesen', ez tehát nem lehet többes számban. A minél nélkül lerrhe megnyugtató, ha rövid időn belül rend lenne, de lehet minél rövidebb időn belül is. Talán még a nyelvhasználat terén is... Dr. Töttős Gábor Herceg Árpád: Zsebóra De hát ki vagyok én? rügyek mocorgását mért fogja fel fülem? s miféle tolmács fordít, ferdít, dörömböl a leselkedő tavaszban? ficánkoló nyarat, aranyló évadot ki lódít? és rozsdabarna szunnyadást? tündöklő hómezőt miféle varázslat hókuszpókuszol? Itt és most: egy kopott zsebóra himbálódzik a levegőben, méri, méricskéli az elszabadult másodperceket: rakéták idejét, röptét tiszavirágnak - Ki vagyok hát e követhetetlen pusztulásban? Őrizni a rám bízott titkot meddig bírom?
