Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-07 / 105. szám
1991. május 7. NÉPÚJSÁG 5 Egyházzenei hangverseny Ismét megszólalt a Szekszárdi mise Közös koncertet adott a szekszárdi újvárosi római katolikus templomban a tallinni Runo kórus és a budapesti Tabán férfikar. Az észtországi együttes 1949-ben alakult 70 taggal. A baráti, rokon nép fiai eddigi pályafutásuk során felléptek már Finnországban, Svédországban, a Szovjetunió köztársaságainak több fővárosában, így Moszkvában is. Ezúttal harmadszor látogattak Magyarországra. Karnagyuk Marko Pruul. Repertoárjuk az észt népdaloktól a klasszikusokon át a mai modern kórusirodalom reprezentatív műveiig terjed. A Tabán férfikar 1986 végén szerveződött. A ma 35 tagú együttes dirigense Tóth András. Célkitűzésük, magas művészi fokon terjeszteni dalkultúránkat. Műsoruk összeállításánál a világ kórusirodalmának szinte minden szeletéből válogatnak. Palestrina, Liszt, Bartók, Kodály a külföldi és hazai kortárs szerzők művei mellett szívesen énekelnek gregorián dallamokat és más egyházi muzsikát is. Hangsúlyosan fontos feladatuknak tartják, hogy kapcsolatot keressenek, ápoljanak külföldi énekkarokkal. így találtak egymásra a Runo kórussal, akik most viszont- látogatásra jöttek. Az oltár előtt felsorakozó dalosokat Hidasi János prépost meleg szavakkal köszöntötte, majd a Runo kórus saját műsorát hallgathattuk. Elsőként egy 1664-ből származó koráit mutattak be: Dicsértessék az Isten. Ezután J. Aavik: Tartsd meg Isten Észtországot című haza- szeretettől fűtött műve csendült fel, majd Mozart: Ave verum corpus- ában gyönyörködhettünk. Schuberttól a Heilig, Kunileid-től a Halálodig című darabok érzékeny megformálása sikert aratott. Ez utóbbi, s azt követő két szám is a szülőföldhöz való ragaszkodás, a hazáért való tenni akarás érzelemgazdag megfogalmazásai voltak. Drága Észtország! Szeretem a szép tájaidat, a földet, ami ételt, fedelet ad. Észtország! Gyakran szenvedsz, de remészkedni kell, hogy minden javadra fordul. Szeretlek halálomig - mondja az ének szövege. Kedves gesztus volt észt barátaink részéről, hogy a Tabán kórus nemrég elhunyt elnöke tiszteletére elénekelték Rudolf: Tudod-e hogy te vagy az Isten temploma című dalt. A hangverseny második felében a Tabán kórus bemutatta Liszt: Szekszárdi miséjét. A sors különös játéka, hogy 1985-ig kellett várni arra, hogy a zeneirodalom e gyöngyszeme ott szólaljon meg, ahova azt a nagy géniusz szánta. A mostani előadás megrendítően szép volt. Sokáig emlékezetes marad. Igazán kár, hogy viszonylag kevés létszámú közönség hallgathatta a magas színvonalú előadást. Szólót énekeltek: Gurszky János, Naszvagyi Vilmos, Kálmánfi Ferenc és ifj. Domahidy László. Valamennyien kitűnő teljesítményt nyújtottak. Orgonán közreműködött: Bódiss Tamás, vezényelt: Tóth András. LEMLE ZOLTÁN Végigjátszotta a világirodalmat Máriáss József emlékére Most talán valamilyen latin közmondás idézésével kellene kezdeni, híven szelleméhez, hiszen ő is mindig mondott valamit latinul s aztán lefordította, kéthetenként a Szomszédok epizódjaiban. Most . már nem mondja többé soha, sem latinul, sem magyarul. Bár ismétlésekben bizonyára gyakran fogjuk még látni őt, ez korunk előnye, a civilizáció ereje, a technika hatalma, kizárólag leírásokból, elbeszélésekből sejthetjük, milyen lehetett egykor Garrick vagy Rachel színészi játéka, korunk művészeit azonban a film, a televízió, a video segítségével unokáink is láthatják majd. Máriáss József jellemformáló képességeit, gondolom és remélem, nem is csupán a Szomszédok eddigi epizódjai juttatják el későbbi korokhoz, hanem néhány olyan színielőadás videofelvétele is őrzi, amelyekben szerepelt. Mert igaz ugyan, hogy mindenki által ismertté, az ország kedvencévé, mindenki Böhm bácsijává a Szomszédok című teleregény révén vált. Ám az sem feledhető, hány színházban és hány korábbi mozifilmben és televíziós játékban szórakoztatta és gyönyörködtette, nevettette és könnyeztette meg a közönséget. Éppen egy esztendeje beszéltem vele legutóbb, a nyugdíjasok folyóirata számára készítettem vele riportot, őt kérte tőlem a szerkesztő, jól érezve, hogy a nyugdíjasok hatalmas tábora mindenkinél jobMáriáss József portréja ban szereti Máriáss Józsefet, mindenki másnál szívesebben olvas a személyéről. Gazdagréten beszélgettünk, ahová minden kéthétben kocsin hozatta fel Horváth Ádám, a Szomszédok főrendezője. Amióta a sorozat fut, ott vásárolt néhány lakást a televízió a végtelen teleregény forgatási helyszínéül. Jóska bácsi, ugyanis a forgatóstáb inkább így nevezte, nem Bőhn bácsinak, mint a közönség - jó néhány éve Szegeden lakik, ott vonult vissza nyug- díjbamenetele után. Visszavonult, mert betegeskedett. Kivált a szemével. 15-16 dioptriás szemüveget kellett viselnie, s vigyáznia, nehogy retinaleszakadás következzék be, nem gyomlálhatott, nem hajolgathatott, nem cipekedhetett. Kollégái nemcsak becsülték, de szerették is. Nyugdíj előtti utolsó éveit például a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban töltötte ahová Ruszt József Szegedről vitte magával. Hét éven át úgy állították össze a műsorrendet, hogy Máriáss legalább három-négy egymást követő estén kerüljön sorra a repertoár ama darabjaiban, amelyekben játszik, hogy azután összevonhasa azt a három-négy napot is, amikor nincs dolga a színpadon és legalább ennyi összefüggő időt tölthessen el szegedi otthonában. Bárdos Artúr, a legendás színházvezető teátrumában kezdte a pályát, dolgozott a másik abszolút színházi szakemberrel, Jób Dániellel is. Aztán végigjárta az országot, egy picike cédulán elférne a lista, ha összeírnánk, mely színházakban nem játszott. Szép pályát futott be fél évszázadon át, jó szerepek hol jó, hol kiváló, hol egyenesen zseniális megoldásával örvendeztette meg a közönségét mindenütt. Végigjátszotta a világirodalmat, Shakespeare-tól Madáchon és Dürrenmattig. A legtöbbször Hay- naut - 359-szer - A kőszívű ember fiaiban. Ó, aki az éietban igazi el- len-Haynau, merő szivjóság és kedvesség volt. így marad meg emlékezetünkben, most már örökre. BARABÁS TAMÁS Deák László már gyermekkorában felhívta magára a figyelmet, szekszárdi zeneiskolás korában. Kivételes tehetsége, szorgalma révén kimagaslott a kortársai közül. Azóta is megkülönböztetett figyelemmel kísértük tehetsége kibontakozását. Most, hogy a napokban a világ egyik legrangosabb főiskoláján, a budapesti zeneakadémián tartja diplomakoncertjét, örömmel hallottuk műsorának szekszárdi bemutatását. Programját Bach D-dúr partitájával kezdte. Bach maga is nagyra értékelte művét, mert 6 partitáját saját költségén adta ki 1731 -ben és ez egyben els nyomtatásban megjelent műve. Forkel német zenetudós így méltatta a mű megjelenését: „a partiták nagy feltűnést keltettek a zenei világban. Ilyen kiváló zongoraműveket addig még nem hallott senki. Aki zongorista egy- pár darabot megtanult belőlük, megalapozhatta hírnevét a világban.” Deák László a művet alapos felkészültséggel, tévedhetetlen biztonságos technikával, a stiluskörben otthonos tájékozottsággal játszotta. Különösen megkapó volt a bevezető nyitány ünnepélyes hangulata, a német tánc líraisága, de nem maradt el a többi tánctétel ritmusjátékának sokszínűsége sem. Beethoven utolsó c-moll, opusz 111 -es szonátája a katasztrófa és a felemelkedés drámai útját járja meg. Szakmai körökben úgy ismert, hogy az az idősebb zongoraművészek egyik nagy erőpróbája. Fiatal előadóművészünk becsvágyát és igényességét dicséri már maga a műsorválasztás is. Technikailag és zeneileg maradéktalan is volt a hatalmas mű nagy formátumú előadása és lényegében jól ráérzett a drámai erővonalak feltárására is. Parádés tolmácsolás volt a szünet után bemutatott Schumann Karneválja. A mű legjellemzőbb vonásai: a sziporkázó szellemesség, az eredeti formavilág, a hangulatok, karakterek változatossága és frissessége érett művészhez illően egyaránt érvényre jutott. A 20 darabból álló sorozatból nehéz választani, melyik váltott ki nagyobb tetszést. Az ismert farsangi jelmezek közül talán az esetlen Pierot és a huncut Colomba. Schumann képzelt alakjai közül a költőien, gyengéden tolmácsolt Eusibius és a szenvedélyes, robbanékony Floresztán. Emlékezetesen szép volt a költőtárs Chopin melankolikus arcképének megformálása és a virtuóz Paga- nini-portré. Külön remeklés volt az egész művet megkoronázó győzelmi induló. A lelkes tapsokat az ifjú előadó Schumann g-moll szonátájának lassú tételével köszönte meg. HÚR Tévénapló Értelmiségiek vidéken Két helyszínen, Dombóváron és Keszthelyen kereste Jósfay György, hogy milyen az értelmiség helyzete vidéken, hogyan él, miben hisz, milyen remény élteti. Valaha középosztálynak hívták, később, politikai megfontolások miatt, értelmiség, a megbízhatóbb része haladó értelmiség lett. így sem volt mentes bizonyos gyanútól, amit a szóhasználat is tükrözött, mert - kizárólag a haladóknak elfogadott része - a munkásság és a parasztság mögött állt, bár ennek az értékrendet is jelentő hármas felosztásnak nem volt semmi értelme. A polgárság - jobb, ha így nevezzük - származását tekintve vegyes összetételű volt. Sorai között akadt lecsúszott dzsentri, kisbirtokos, ezt később kuIáknak hívták és zsidó származású értelmiségi, a magatartást azonban mindenütt az iskolázottság, a műveltség határozta meg. Az otthonokban könyvtár volt, a gyerekek nyelveket tanultak, utaztak, s nem alaptalanul beszéltek művelt középosztályról. Hova tűnt mára? Dombóváron megalakították a polgári kört, ami mindenkora polgári lét elengedhetetlen tartozéka volt, s mint hallottuk, a cél az, hogy egybefogja a különböző foglalkozású értelmiségieket. Balipap Ferenc azonban okos óvatossággal nem véletlenül említette a „politika kísértését”, amit Keszthelyen erősebben fogalmaztak meg, ahol valaki arról beszélt, hogy „a politikai hovatartozás tagolja a társadalmat”. Nagy baj lenne, mert a szabadelvűség látná kárát. Öröm volt hallgatni a dombóváriakat, s tanulságos volt Gömöri tanár úr lokálpatrióta rögtönzése a régi Dombóvár szellemi életéről, ami a gimnázium alapításával kezdődött. Sok jeles ember formálta a város szellemi életét, a rövid ideig itt működő Fülep Lajosnak is lehetett benne része, de talán nem veszik tolakodásnak, ha kiegészítem a névsort: éveken át itt élt, mint újdombóvári plébános Kocsis László, akinek az idén lehetne ünnepelni születése századik évfordulóját. Költő volt, még pedig jó költő, neve méltatlanul esett ki az irodalmi tudatból, s érdemes arra, hogy ápolják emlékét, talán az sem lenne túlzás, ha utcát kapna Dombóváron. Ő is ahhoz a tisztes polgári hagyományhoz tartozik, amit jó ébren tartani. Búcsú a kommunizmustól Kering a szóbeszéd, hogy sok minden nincs rendben a televízió körül, mesebeli fizetésekről hallani, a parlamentben interpelláció hangzik el, de a miniszterelnök úr azt mondja, minden nagyon szép, minden nagyon jó. Lehetséges, de a műsora legjobb esetben is középszerű, mint az egyiptomi ismeretterjesztő film, a világjárók klubja vagy a stúdió, ami most költözik a kettesre. Közepesre sikeredett a május elsejei műsor is, a szerkesztők szemmel láthatóan zavarban voltak, nem tudták, mit dicsérjenek, mit kárhoztassanak. A Búcsú a kommunizmustól című összeállítás megpróbálta történelmi távlatba helyezni, láttuk Lenint, pillanatokra Rákosit, Kádárt, majd éles fordulatot vett a film s máris a tavalyi moszkvai ünnepségen voltunk, amikor Gorbacsov elhagyta az emelvényt. Ennek kellett volna szimbolizálnia a búcsút, a kommunizmus bukását, de kérdéses, hogy egy megzavart, balul sikerült felvonulásnak akár csak jelképes értéket is tulajdonítha- tunk-e. A május elsejének évszázados hagyománya van, mindenütt deklarált munkásünnep, egyébként pünkösd hava, a Nap ekkor lép az Ikrek jegyébe. A római mitológiában Faunus lánya, a termékenység védő szelleme, akinek ilyenkor kövér disznót áldoztak. A sztálinizmus évtizedei alatt kialakították az ünnep szertartásrendjét, tömegfelvonulással, jelszavakkal, zászlókkal, s aki jól viselte magát és egyszerre lépett, mint a gyermekversben, kapott virslit, sört. Volt aki lelkesedett, volt aki ímmel-ámmal éltette a vezetőket. Ennyi volt, letagadni nem lehet, elátkozni nem érdemes, dicsérni nem kell. Az idei május elsejét bizonytalanság jellemezte, amit fokozott az is, hogy a munka ünnepét beárnyékolta másfélszáz ezer munkanélküli, akiknek száma minden előrejelzés szerint emelkedni fog. Egy jogász - vigaszként? - arról beszélt, hogy a munkához való jogot nem kell szó szerint venni, ki tudja, miért, a tévé ezt is meghagyta a műsorban, ami ünnepi sem volt, érdekes sem volt csak éppen volt. CSÁNYI LÁSZLÓ Fafaragó népművész A 70. évét töltötte be Mezőkomá- romban Kálmán Gyula fafaragó népi iparművész, aki 1966-ban a Népművészet Mestere címet is elnyerte. Az idős népművész még ma is dolgozik mezőföldi műhelyében. A GEMENC VOLÁN Tamási Üzemegységén 1991. május 16-án árverésre kerülnek az alábbi járművek: Skoda mt5, Skoda billenős, IFA műhelykocsi, Robur dízel, + 5 t pótkocsik. Készpénzfizetés, illetve lízinglehetőség. A felsorolt járművek megtekinthetők az üzemegység telephelyén Tamási, Dózsa Gy. u. 94. (79) Könyv: Varga Dávid: Mai puszták népe Varga Dávid pécsi kollégánk lly- lyés Gyula nyomába szegődött. Rögtön hozzátehetjük, hogy jól tette. Nem csupán azért, mert eszébe se jutott felülmúlni a „klasszikus” Puszták népét, hanem mert egyáltalán nem merte olyan fába vágni a fejszéjét, amilyennel Illyés óta senki nem tudott, vagy mert próbálkozni. Valószínűleg abban a tévhitben leledezvén, hogy Illyés a puszták népéről mindent elmondott, ez különben is a múlt, eltűnt, ma már nem érdemes szót vesztegetni rá. Pedig Illyés egyáltalán nem mondott el többet annál, amennyi szű- kebb pátriájáról elmondható volt. Az Alfölddel, vagy éppenséggel a Dél-Dunántúllal egyáltalán nem foglalkozott. Varga Dávid szemlélődésének „terepe” ez utóbbi. Szigetvár, Szentlőrinc, Mohács, Bóly környéke, néhány halvány utalással Tolna megyére is. Olyan helyszíneken járt, sokat és alaposan, melyeknek jószerivel még a neve sem ismert 30-40 kilométerrel odébb. Kishár- ságy, Csoboka, Kárász, Szentegát, Ormánypuszta. A Baranya megyei könyvtár Pannónia Könyvek sorozatában megjelent bö 260 oldalas kötet teljes mondanivalóját itt természetesen nem lehet részletezni. Összegezve a lényeget, a szerző arra a teljesen indokoltnak tűnő megállapításra jut, hogy a valamikori uradalmi világban gazdaságitermelési igényeket kielégítő és emellett viszonylagosan emberi, de mindenhogyan nagyon kemény életfeltételeket nyújtó pusztákon ma már ezek egyike sincs meg. A centralizált állami gazdaságok kivonták termelőerőiket innen, ugyanakkor az egyéni boldogulásnak meglepő tervszerűséggel állták útját a magán-, vagy éppenséggel háztáji gazdálkodás feltételeinek megszüntetésével. A puszták népe korábban is utasításokéhoz szokott, önállóan a földosztás után se tudott megállni a lábán. Kizsákmányoltak voltak, és maradtak napjainkig. Varga adatszerű tényekkel bizonyítja, hogy azokban az években is, amikor hirdették ugyan a munkáshatalmat hazánkban, de a valóságban éppúgy nem létezett mint ma, amikor - ez is az igazsághoz tartozik - nem hirdeti senki sem. Az adatszerű bizonyítékok azonban csak hitelteremtőek. A kötet gerincét a szemtanúk nem egykönnyen megszerzett önvallomásai teremtik meg. Ez nem új módszer, de sokkal okosabb jól bevált régieket követni, mint erőltetetten próbálkozni újakkal. A nagyon jól szerkesztett és Csonka Károly kitűnő fényképeivel ékített könyvben megszólal a Szekszárdi Állami Gazdaság volt „nehéz ember” igazgatója is, kissé másként mutatva be önmagát, mint ahogyan mifelénk megismerték. ORDAS IVÁN Deák László zonqoraestie
