Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-04 / 103. szám

8 KÉPÚJSÁG

1991. május 4.

Kit ne pezsdítene föl a napfény, s ki ne vállalkoznék ilyenkor egy kis sétára? Abban a reményben, hogy a tisztelt olvasó is hasonlóan érez, meghívom ezennel egy kiállításra, amely igaz ugyan, hogy állatkiállítás, ezúttal mégis szagmentes, hiszen éppen 113 éve zajlott le a Tolnamegyei Gazdasági Egyesület rendezésében. Az ott látottakról-hallottakról a Tolnamegyei Közlöny 1878. május 23-i száma mesélt el egyet-mást. Az első alak megfontolt úriember, aki mára jövőre gondol és közte meg a pénztáros között a következő párbeszéd folyik: „- Milyen jeggyel szolgálhatok? - Van többféle is? - Igen, van ideiglenes és állandó beléptijegy.-Állandó jegy is kapható?-Igen.-Úgy hát kérek azonnal három darabot. - S kinek lesz a másik kettő? - Izé, izé, hát két kisfiam van még otthon, azok részére veszem, hogy mire megnőnek, hadd lássanak valamit ők is!” Ámde lássuk a medvét, azaz itt éppen a juhokat: „A megnyitás után tolongott be a közönség a kiállított tárgyak szemlélésére, hol a közfigyelmet főleg Y gyönyörű juhai vonták magukra. - Ezek ám a jó minőségű juhok! - jegyzi meg egy vézna alkatú úr, mire nyomban a háta megett egy terjedelmes alak megszólal: - jaj, kérem, azt csak a bográcsból lehetne igazságosan megítélni!” Jó alkalom ez arra is, hogy rég látott ismerősök felfedezzék egymást: „A kiállítási helyiségben két ismerős találkozik, s miután egymást üdvözlik, az egyik a következőképp szólal: - No, barátom, hát ön megint marhakiállitáson látható? - Igen - válaszol amaz rá szerényen - mi csak megtaláljuk egymást illető helyünkön. ” Nem csoda, ha ebben a nagy tolongásban eltikkadnak eleink és a következő gyermekszáj kerül az újságírók jegyzetfüzetébe: „Egy kisfiúcska a kijövetnél megpillantván a czukrász terjedelmes sátorát, legott édesanyját megszólítja: - Szegény anyácskám! Ugyebár, hogy nagyon meleged van? Jer, kérlek és végy nekem egy adag fagylaltot...”

Kereken öt év múlva ismét „állatos történettel” csiklandozta a fenti újság olvasóinak nevetőizmát. „Pompás cserét csinált a szegzárdi országos vásáron N. pilisi birtokos. Két csinos lovat vett. A vétel után rábeszélte két rafinírozott lótolvaj, hogy cserélje el a két lovat egy megjelelt paripáért, ők a csere után a paripáért adnak 140 forintot. A paripa tulajdonosa hajlandó a két lóért cserélni, de 140 forintért a lovat oda nem adja. A jóember felült és cserélt. A csere után ő vezette a paripát, az ő két csinos lovát pedig a két lókötő. Csakhamar azt tapasztalta, hogy ő mindég messzebb marad a cseretársaitól, pedig együtt kellene a sátorhoz érniük, mert ott veszik meg most már az ő paripáját 140 forintért. Az elmaradásnak az oka pedig az volt, hogy a cseretársak nagyon siettek, ő pedig nem siethetett. Nem siethetett pedig azért, mert a kitűnő paripa mindkét szemére vak volt. Csötlött-botlott mindenben, ami csak útjába akadt.

Belelépett a paprikás asszonyok zsákjába, elrúgta a pántlikás asztalát, nekiment a sajtos bódéjának. Utoljára, sok kellemetlenség után, mintha a ló is cinkostársa lett volna a másik kettőnek, egy lépést se tett, se előre, se hátra. De nem is kellett, mert a két cseretárs udvarias volt. Azt mondották, hogy majd visszajönnek ők a lóért, csak maradjon ott egy helyben. Hozzák a 140 forintot is. Egy darabig csak várt a felültetett szerencsétlen a gebével, de amint tovább várt, rájött, hogy ő milyen miskulancziának áldozatja...”

Gondolom, mostanában vele együtt sokan érzik, hogy nem ilyen lovat akartak, de hát mit tehet az ember: örül, aminek lehet. Ilyen például a gyermekek bérmálása, perzse nem úgy, ahogy az a Tolnamegyei Közlönyben 1890. május 25-én áll: „Egy fiatal tanulógyermek órát kapott bérmaatyjától emlékül s másnap nagy kényelmesen megy az iskolába s mutogatja barátainak óráját. Otthon azonban azt tapasztalja, hogy az óra nem ketyet. Az apja kérdi: - Mit csináltatok az órának az iskolában ? - Semmit - felelte a fiú -, csak minden pajtásom megpróbálta, hogyan kell felhúzni. Mindannyian felhúztuk és most mégsem jár."

Ha a férfiakat kérdem, mi az, amit mindannyian felhúztunk, rövid gondolkodás után alighanem rámondják: a bakaruha. A Szekszárd Vidéke 1898. május 28-án A sorozásnál címmel közölt egy történetet, de óvok mindenkit, hogy a közelmúltban a hadseregben lezajlottakkal kapcsolatba hozza! „Az egyik tiszt így szólt a nagy drukkban levő bujtárgyerekhez: - Mi volt eddig a foglalkozása? - Eddig kanász voltam - felel nagy megilletődötten -, de most ökrök mellett volnék, kérem alázatossággal. És a teremben, ahol rendesen nagy a komolyság, most fölhangzik az őszinte kaczaj, és a kanászbojtár nem tudja, miért nevetnek tovább az urak.”

Ha az élet nagy és érdekes eseményein szemlélődtünk eddig, vegyünk még sorra kettőt, ám a helyszűke miatt egyszerre. Az egyik a munkanélkülivé válás problémája, a másik - mi más lenne a Tolnamegyei Közlönyben 1912 májusában, mint a szerelem: „Egy úri házban őnagysága a cselédnek felmondott május elsején. A cselédlány, aki nagyon meg volt elégedve a helyével, nem tudta a dolgot megérteni. - Tulajdonképpen miért is haragszik rám a nagysága, hogy hirtelen felmondott? - Megmondom magának, Mari! Maga túlságosán sokat mos. Most is öt blúza van a mosásban, a saját lányom pedig csak két blúzt mosat. - Jaj, kérem, nagyságai Annak is megvan az oka: a kisasszonynak doktor a vőlegénye, az enyém meg kéményseprő... ”

DR. TÖTTÖS GÁBOR

Az ötödik fészekben

A székely sors történelmi megpróbáltatásai vájták mélyre özvegy Bogos Ambrusné homlokán a ráncokat. Szeme riadt rezdülései hetvennyolc év, egy magyar etnikai csoport múltjának, jelenének szomorú bizonyosságát konstatálják. Jelenleg középső lányánál, Tevelen él, az elmúlt öt esztendőben immár az ötödik családi fészek melegében. Kérdésemre, hogy miért változtatta ilyen sűrűn otthonát? - máig is konokul őrzött székely-ízes beszéddel válaszolt:- Születtünk es, csak ne vónánk!- Mitől ilyen elkeseredett? - Kérdeztem.

Sokat sejtető hallgatás... aztán:- Örökké bujdostunk. Csak a nyomorúság jutott ki mindenből! Métt ne lenne most es ez a részem? - válaszolta hosszas sóhajtástól elhaló hangon. A semmibe néző sűrű pillantásai igazolni igyekeztek közhelynek tűnő kijelentéseit.- Azért csak voltak boldog időszakai életének? - próbáltam enyhülést előidézni feszes gyötrelmén.- Erőst boldog sose voltam. Nem mondom, még leánka koromban... az szép volt. (Kezdi előkotorni emlékeiből az időtől elhomályosult képeket.) Igaz, nem voltunk valami nagygazdák, de a mi családunkban azért akadt ennivaló. Apám egy zsidó boltosnak szállított húst a hadikfalvi gazdáktól. Ebből haza es juttatott eleget. Mi addig anyámmal és testvéremmel, Máriával a kertet, s a földet intéztük. De nem harmadában! - a magunk urai vótunk! Akkora fejű pityókák, s vereshagymák lettek, mint a két öklöm! Jó módba éltünk. Meg es vehettük magunknak a legszebb kendőköt, s rokolyákot, apám jó ember vót, háttá. De apám hamar meghalt, s attól kezdve sanyarú lett az élet, nem vót minek örülni többet.- Aztán férjhez ment. Jöttek a

gyerekek sorra. Nekik örült azért? - kérdeztem.- Jöttek. - folytatta.

Vót akinek 15 es jött. Ha jöttek, jöttek. A nyomorba. 1941-re 3 gyerekem lett, s aztán el kellett bujdosni Bácskába. Egy szekérre 3 család holmiját pakoltuk fel, mert nem volt mindenkinek szekere. Itt 3 évet ültünk. Mire lemelegedünk vóna, esent elűztek. Újból szekérre pakoltunk. Alig értünk a Fejér megyei Sárbogárdra, anyám meghalt a szekéren. Egy éjjel temettük el annyian, ahányan a rossz deszkákból tákolt koporsót vinni kellett. Többen nem kísérhettük, met nem lehetett gyülekezni.

Innen es el kellett jönnünk, mire a gyükereink megfogantak vóna... De akkor már szekerünk spm vót, elvették a németek. Az uram (Isten nyugosztalja!) s a sógorom jártak tanyáról tanyára, mire egy-egy rossz kereket s kocsiderekot beszereztek. Kicsinként esszeállt a kocsi. Aztán ló es lett. Bonyhádik jöttün. Ott eltanácsoltak, hogy Tevelen itt és itt, ebbe és ebbe a házba telepedjünk le. Végre az Isten tetőt, s eget adott a fejem fölé. Született még három gyerekem. Rákosinak sokat dógoztunk potyára, de éltünk. A leányaim sorra térhez mentek, boldogultak. Csakhogy meghalt az uram. Négy fiatalkorú

gyermeket hagyott reám. A legkisebb fiammal maradtam a házban, mire a többiek kiröppentek. Trabantot vettem neki. Az akkor nagy szó vót! Vót porszívónk, s villanyos mosógépünk. Messzünet való menyecskét hozott. Onnat ne, Gará- ból, a pokolból. Eleinte azzal es kijöttünk, míg a házamot nem akarták rejik Íratni. De úgy történt. Aztán új házat építettek, s én mehettem. Leányomtól leányomig. Most itt vagyok. Innen már csak akkor megyek el, ha visznek ki oda ne, a temetőbe.

Vigaszt ígérő szavaimat visszafojtva búcsúztam el tőle. Eltűnődtem, hogy a mi lombjainkból hány levelet visz magával a történelem sodrása? Ki fogja kárpótolni bennünk a károsodást, melyet a gyökerek (akaratlan) vezette méreg hatásaként élünk, és átadunk rügyeink élén gyermekeinknek?

'GÁNYINÉ FORRAI ÁGNES

Falusi arcélek

A templomépítő visszanéz

BucsliÁdám szavait hallgatom. A beszélgetés szövetéből egy szorgos, küzdelmes élet körvonalai bontakoznak ki. Olyan generáció tagja, amelynek bőven kijutott a pokol bugyraiból: munkanélküliség, világháború, kitelepítés, többszöri újrakezdés.

Bölcs higgadtsággal tekint visz- sza élete tájaira, tűnődve idézi meg a tovatűnt évek megpróbáltatásait, belső harcait. Mi maradt fenn az emlékezet rostáján az elmúlt hetven esztendőből? Nem könnyű a számadás. Család és munka - e két fogalom köré sűríti mindazt, amiért élni érdemes, ami értelmet adott a kemény helytállásnak a kilátástalannak tűnő helyzetekben.

Sokfele megfordult a világban, szükségből, kényszerűségből. Mindig talált értelmes kapaszkodót, akkor is, amikor hajszálon múlott az élete, amikor a halál sűrű rendet vágott katonatársai soraiban, amikor a sors csak keskeny pallót kínált a menekülésre, a túlélésre. Ez a keskeny palló pedig a hit és a remény volt.

Minden bizonnyal a hit és a remény motiválta szándékát akkor is, amikor Miszlán templomot épített. Pedig akkoriban nem épültek templomok Magyarországon. Szép szimbólumnak is tekinthető, hogy saját otthonát is közvetlen a maga építette templom mellé telepítette.

Hány családi házat épített, hány öreg falnak adott új ragyogást, hány helyen tette le névjegyét az országban, ki tartja azt számon?

Bonyhádon született 1920. október tizennegyedikén. Szülei az Alföldön vásároltak harminc hold homokot. Arra jól emlékszik, hogy amikor ősszel elvetették a rozsot, mindjárt le kellett teríteni szalmával, birkákkal megtipratni, hogy a szél ki ne fújja a magot.

1931-ben Udvariba költöztek. Ádám egy ideig otthon hasznosította magát, alkalmi napszámot vállalt. Később arra adta fejét, hogy kőművesnek tanul. 1938-ban meg is szerezte a segédlevelet. Csakhogy semmit nem kezdhetett a szakmában, munkát sehol nem kapott. Nyakába vette hát a világot. 1939-ben Ausztriában, Graz mellett kapott egy időre munkát. De a második világháború szelei már átfújtak Európán, s jobbnak látta visszatérni szüleihez.

1940. február tizedikén kötött házasságot Miszlán Bölcsföldi Erzsébettel. 1941-ben született leányuk. Útjai már akkor is sokfele kirajzottak Miszláról. Egy időben Peremartonba járt kerékpáron munkára. De nem sajnálta az áldozatot, azt tartotta: az van messze, ami nincs!

1942 októberében vonult be katonai szolgálatra a tolnai tüzérekhez, onnan került ki a frontra. Őket már nem tudták felszerelni rendesen, nyári ruhában érkeztek az

A miszlai evangélikus templom

Bucsli Ádám

orosz télbe. Erőltetett menetben, napi 35-40 kilométert megtéve jutottak el a frontvonalig.

Megsárgult iskolai füzetet pörgetünk, Bucsli Ádám hadinaplóját. Mert ő a legnehezebb napokon is leírt legalább néhány mondatot az elszenvedett szörnyűségekről, az éhezésről, az elviselhetetlen télről. Sokszor néhány szem fagyos krumpli, marharépa volt az ebédjük, s ha egy-két tojáshoz, vagy egy liter tejhez jutottak, az már piros betűs ünnepnek számított.

Bejegyzések a naplóban:

1942. nov. 20. Igen nagy a gyalogsági veszteségünk, a tüzérek közül is csak kevesen vészelték át az oroszok kemény támadását. Mi is kényszerültünk odahagyni a tüzelőállásunkat, visszavonultunk egy erdő széléig. De egész éjjel nem tudtuk lehunyni a szemünket. A fejünk felett berregtek a ráták, a sztálingyertyák nappali fénnyel árasztották el a vidéket. A bombák mellettünk robbantak. Borzalmas éjszaka volt.

Nov. 27. Havas eső, igen hideg szél fúj. Minket mégis kiküldtek fedezéket ásni. Rettenetes időket élünk.

Dec. 23. Pesti színészek érkeztek, köztük Kiss Manyi, Karádi Katalin. Szép műsort adtak. Kis időre feledtük a borzalmas körülményeket.

1943. jan. 1. Igen rosszul éreztem magam, az orvos 39 fokos lázzal gyengélkedőre küldött.

Jan. 4. Ötünket kórházba szállítottak.

Ápr. 3. Ruhatisztítás, mosás. A szép hajamat le kellett vágatni, majdnem sírtam mérgemben. Szomorú, hogy így kitolnak velünk.

A kővetkező napok bejegyzései arról tudósítanak, hogy 30-35 kilométereket vonulnak vissza elcsigázott testtel. De még ilyen körülmények között is csuklóztatnak, jobbra át, balra át gyakorlatokat végeztetnek a kifáradt katonákkal.

1943 áprilisában két napra hazaengedték Bucsli Ádámot a családjához, majd Faddra vezényelték. 1944 januárjában leszerelték, de augusztusban megkapta a SAS-behívót.

Kaposvárra, Toponárra vezényelték, de a frontra már nem vitték ki.

Bucsli Ádám életének mindmáig fájó emléke szülei kitelepítése. Amikoradombóvári állomáson be- vagonírozták őket, még csak el sem köszönhetett tőlük. Kilenc évig nem kaptak útlevelet az NDK-ba szülei meglátogatására.

Apósa belépett a termelőszövetkezetbe, de ő szűknek és kilátástalannak ítélte meg helyzetét. Budapesten kereste a boldogulást. A Gyapjútermeltető Tröszt 11 tagú építőbrigádjának lett a vezetője. Sokfele dolgoztak az országban, a fővároson kívül Tácon, Bodajkon, Iszkaszentgyörgyön, Székesfehérvárott, a Mátrában.

Miszlán az evangélikusoknak korábban csak egy imaházuk volt. Az ötvenes években határozták el, hogy azt lebontják, s templomot építenek. A segédmunkaerőt a hívek szolgáltatták, Bucsli Ádám pedig vállalta az építést. A száz ember befogadására is alkalmas templomot Dezséry László szentelte fel. A templom szomszédságában kapott Bucsli Ádám 250 négyszög- öles telket, arra építette manzárd- tetős házát. Kiváltotta a kisiparos engedélyt. Úgy mondja, 1960 és 1970 között virágzott az építőipar, ő maga is sok megrendelést kapott.

Bucsli Ádám mióta nyugdíjas, azóta is szüntelen munkában telnek napjai. Szeretik az állatokat. Míg beszélgetünk hat kutya telepszik körénk, figyelik, éberen vigyázzák a vendéget, a gazda mozdulatait.

Az ólakban három hízott sertés, egy anyadisznó, hat süldő.

Nagy öröm a családban, amikor leányuk, vejük, unokájuk hazalátogat Szekszárdról. Szeretik falujukat, ők nem vágyódnak el innen. Többször meghúzták már a falu felett a vészharangot. Hajdan 1600-1700 lakója is volt a falunak. Ma alig több a lélekszám négyszáznál. A fiatalok nagy része kirajzott, jobbára csak vasárnapi vendég a szülői házban.

Búcsúzóul Bucsli Ádám félig tréfásan, félig keserűen arra kér, valami szép befejezést írjak a riport végére. Azt szeretnék, ha értelmét látnák a munkájuknak, ha átvennék tőlük időben a hízókat, s nem kellene bizonytalan ideig tovább tartani őket méregdrága tápon, takarmányon.

Bizakodjunk, hogy helyükre kerülnek az értékek, hogy nem apad el a falusi emberek állattartó kedve, s értelmét látják szorgalmuknak.

HAMAR IMRE

„Erőst boldog sose voltam...” fotó: pál magdoln

Dédapáink víg kedélye