Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18 / 115. szám
1991. május 18. WÉPÚJSÁG11 Dienes Valéria Szabó Ervin, Dienes Pál és Jászi Oszkár társaságában Térszimbolizmus a zenében Dienes Vallomással kezdem. Tudom, lehetetlen feladat néhány sorban leírni, megéreztetni mindazt, amit valaha valaki egy évszázadnyi élettel megalkotott, s magam is egyre jobban látom: (mennyi munka marad végezetlen). Hiszem azonban, hogy mégis el kell kezdeni, ha mozaikszerű lesz is a kép, ha vázlat is, mert remélhetően jönnek utánunk nemzedékek, akiknek nemes feladata lesz továbbrajzolni: törölni, árnyalni, kiegészíteni mindazt, amit mi nem láttunk vagy rosszul láttunk. Dienes Valéria jelentőségét meg sem kísérlem bemutatni, mert ha csupán azt mondom el, miben volt első, már az is a kis írás kereteit feszegeti. Pedig ez a jelző illeti meg a szekszárdiak között abban, hogy a hölgyek közül egyetemet végzett, majd doktorált, az első hölgy, akinek az Akadémia bemutatta osztályülésén a művét és ki is adta, az első magyar filozófusnő, az első nő, aki 1913-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen honunkban professzori rangot kapott. Az első, aki önálló tudományt alapított, az orkesztikát, azaz mozgásművészetet, az első, aki nő létére misztériumjátékot írt és rendezett, első és egyetlen, aki filozófusként Ba- umgarten díjat kapott 1934-ben, s aki kilencvenöt évesen nemzetközi kongresszuson nagy sikerű előadást tartott még, s a sort lehetne fdfytatni. a végére az kívánkoznék: az első nő, akiről Szekszárdon intézményt neveznek el, a IV. Számú Általános Iskolát, amely fennállása neEmlékszem napfényes reggelekre. Rám adták a pici fehér ruhácskámat, aztán szabad volt kimenni. Az ebédlő ablakán át rámrievetett a nap és hosszú sárga fényű csíkokat rajzolt a szőnyegre. Végigszaladtam az egyiken. Ágaskodva pattantot- tam le a kilincset. Átsuhantam a vadszőlős verandán és kinn voltam a kertben. A hajnalka meg a kisasszonyvirág még nem zárta be a kelyhét. Szakítottam belőlük. Aztán megláttam a hintát és eldobtam a virágot. Odaszaladtam és bemásztam a kis fehér hajóba. Vén akácra volt kötve a hinta, megrándult az ág és fehér virág hullott a fejemre. Körülnéztem. Az istálló ajtajában az öreg kocsis tisztogatta a lószerszámot.-János bácsi, taszítson!- Menek, úrfikám. Odajött az öreg és szaladt egyet a hintával. A feje fölött röpültem el. Gyermekmódra vállig érő hajamat röpítette a meghasított levegő, ki az arcomból, be az arcomba.- János bácsi, jobban! Gondolkozni gyönyörű dolog, a legszebb dolog terveket szőni, azaz jövő cselekvésekről gondolkozni is szép - de keresztülvinni azokat ritkán mentes a piszoktól, és csak az próbáljon cselekedni, aki nem irtózik a pocsolyába lépni. Nem hiszek abban, hogy belefoghassak olyasmibe, amit ne tudnék megcsinálni véges időn belül, ha rászánom a kellő erőt. Nincs a világon abszolút értékű megismerésforma. Ezt én jobban meggondoltam, mint maga az úristen, mert az csak ügyetlenségből csinálhatta ilyenre a világot. A meditáló, a figyelő, az érző Valéria gyedszázada alatt bizonyította, hogy a jövőben is megbecsülheti egy matematikus, filozófus és tudományalapító professzornő nevét. Az életút, amely 1879-től 1978-ig terjed, át meg át van szőve szekszárdi emlékekkel: a szülőházzal, majd a gyermekkori játszótárs Babits Mihállyal, valaha élt szekszárdi alakokkal, s egy szellem eszmélésének írásbeli tanúival, ifjúkori alkotásaival, amelyek a helyi újságokban jelentek meg. Nem hiszem, hogy el tudjuk képzelni azt az időszakot, amikor az összes magyar egyetemista lány elfért egyetlen kollégiumban, mert csupán nyolcán voltak, s azt is nehezen hiszem, valaha be kellett bizonyítani, a nőnek az élet minden területén van helye és mondanivalója a világról. Pedig így volt. Szinte természetesen, hogy mindezt az értetlenség vette körül, nemcsak a szűkebb hazában, hanem az egész országban, sőt, a világon is. Talán ezért is fontos, hogy ma, kilenc évtizeddel azután, amikor napvilágot láttak az itt olvasható novellák, gondolatok, bepillantsunk a hősi kezdetekbe. A Szek- szárd Vidéke és a Tolnavármegye című akkori újságok ma már szinte ismeretlenek megjelenésük helyén, de - sajnos - ugyanez mondható el a művek alkotójáról is: szülőháza ma jeltelenül áll, sem utca, sem intézmény nem viseli még nevét, amelyet előszeretettel kevernek össze Dénes Zsófiáéval. Ha Dienes Valéria nagyságán nem is változtatnának ezek a gesztuRecsegett az akácfa, de nem jutott eszembe félni. Felálltam a pici ülésre és fogtam a kötelet jól. Azok a sárga fényfoltok ott a kert porondján most közeledtek hozzám, mert elszaladtak, amint lengett a hinta. A két legmagasabb helyen mindég a szemembe tűzött a nap. Próbáltam le nem húnyni miatta a pillámat. Káprázott a szemem. Nagy zöld, vörös meg sárga foltok másztak előttem lomhán. Lassulni kezdett a hinta.-János bácsi, taszítson! Jobban! Elkezdtem kormányozni magam. * Emlékszem napfényes reggelekre. Nem volt már fehér a ruhám és nem volt hosszú a hajam. — Indultam a kertbe. Az ebédlő ablakon át rámnevetett a nap és átmosolygott a veranda vadszőlő-falán. A hajnalka meg a kisasszonyvirág még nem zárta be a kelyhét. De nem jutott eszembe szakítani belőlük. Tavaszi reggel üde illatával terhes levegő simoés akaró ember külön-külön befejezetlen és egyoldalú. Az igazi, az egész ember a cselekvő ember. Nagyon szeretném néhány embernek megmutatni, milyen szép dolog a gondolkodás. Én a gondolkodók legtürel- mesebbje vagyok, és egyetlen világfelfogásért se mosolygok az embereken. Kislányok kiábrándulhatnak megálmodott hősükből, mikor az borjúhúst eszik, de előttem nem süllyedhet le egy tiszta, nagy értelmű s erős egyéniségű ember azért, mert a mindennapi élet apróságaiban korlátolt embesok, a szülőváros mégis megbecsülhetné vele - önmagát. Reméljük, e téren csupán szerény kezdetnek számít majd évek múltán az a nemes kezdeményezés, hogy egy iskola - a tudós fiainak egyetértésével - fogatta az arcomat, nem ügyeltem rája. Egy leányra gondoltam. Tudtam, hogy az enyém, ha akarom, de azt is tudtam, hogy nem fogom akarni soha. Beleültem a vén kopott hintába, neki- dültem a kötélnek, megrezzent tőle az ág és fehér virág hullott a fejemre. Előttem a porondra kerek meg hosszúkás fényes, sárga foltokat festett a napsugár. Körülnéztem. A vén János bácsi kusza, fehér szakállal, megkopaszodott fővel gubbasztott az istálló küszöbén. Mellette a fia tisztogatta a lószerszámot, jó erejű, vállas parasztlegény. Az öreg zsémbelt vele és dirigálta. Felnyitottam a térdemen egy könyvet. Hume volt. Olvastam. Megpillantottam a levetkőztetett puszta okfogalmat. Csak megszokott egymásután -és semmi más. Elkápráz- tatptt az üressége. És vitt, emelt magával a nagy gondolkodó. Megértettem a hitet a természettörvényekben. Éreztem a magasságot és a világosságot. Jó volt odafent - nem szédített. A vén János bácsi botorkált oda hozzám az ajtóból:- Jó reggelt, úrfikám, hát már sohase taszítsam? rekkel is kell érintkeznie, s hatástalan, kisszerű tetteket is kell véghezvinnie. Tanuld meg a matematikát, olyan pompás fogalmai vannak, oly föltétien segítője, szigorítója a gondolkodásnak... Mint egy pompás aratógépé a kézi sarlóhoz, úgy aránylik a matematika eszközeivel dolgozó munka az anélkül valóhoz - ha bánni tudnak vele. Nekem végtelen nagy gyönyörűség volna, ha egy csomó emberben fölébreszthetném a gondolkodás vágyát. Hogy mi leszel, hogy mik leszünk az utánunk jövőknek, nem hajtással és névfelvétellel tiszteleg Szekszárd nagy szülötte előtt, ifjúkori írásait, későbbi müveinek néhány részletét, valamint életrajzát pedig külön kötetben teszi hozzáférhetővé. T.G. Rámosolyogtam az öregre.-Nem, János bácsi, másképp repülök én már. A szegény, vén kocsisnak beesett, öreg szeme könnyes. Egyik nagy átlátszó csepp, amint kicsordul, követi szépen arcának mély barázdáit, aztán előrehajló áliáról egyenest a sárga fövenyre hull. Keservesen, szomorúan mondja:- Nem is tudnám én már taszítani, úrfikám,, öreg vagyok én már. Megveregetem a vállát az öregnek.- Szeretem én azért magát, János bácsi! És a kezébe nyomok egy újdonatúj virzsiniát. Földerül a ráncos képe, aztán öreges, tá- molygó lépteivel visszabotorkál az istálló küszöbére. Én meg folytatom a munkát. Már nem kell a János bácsi, hogy taszítson. És nemsokára nem kell az a nagy gondolkodó sem, hogy támogasson. Látni akarok a saját szememmel; odavágyom a gondolkodás magaslataira a magam erejéből. És megsejtem, hogy ezért a vágyért odaáldozok mindent, tavaszt, leányt, virágot, ifjúságot... Magasabbra szál ”a nap s a hajnalka meg a kisasszonyvirág félénken vonja össze a kelyhét. tudom. A tömegben tolongunk, nem látjuk az egészet; ez annak a másik emberrétegnek lesz a dolga, aki majd fölénk építi hajlékait és visszanéz ránk, elmúltakra. Nem vagy bezárva világodba, ha azt egyetlennek nem hiszed. Vagy leborul az értelem az érthetetlen előtt, vagy eltaszítja. Mert elfogadni nem tudja. Néhány filozófust végiggondoltam, mire megértettem, mindegyik én voltam. Ne filozofáljon, ne gondoljon senki, míg nem tud belőle önmagává lenni, mint minden virágnak újraszüle- tése, mert a gondolatnak nincsen temetése. A nyelv szereti a metaforákat. Fejlődése kezdetén s annak alsó fokain tele van hasonlatokkal, értelemátvitelekkel. Tisztán gondolati dolgokat szívesen fordít le érzékietekre, sőt, a magasabb érzékek(látás,hallás) adatait gyakran fejezi ki az alsóbb érzékek köréből vett szavakkal. Beszélünk metsző, lágy, édes, érdes vagy nyers hangokról, a tapintás és ízlés érzés adataival jelölve a hangérzeteinket s beszélünk a meleg, rikító, kiabáló színekről a hőérzék és a hallás kifejezéseivel írva le látási észrevételeinket. Elvont gondolatbeli dolgokról beszélve is szüntelenül érzéki képekkel élünk, mikor fehérlelkü leányokat, sötét jellemű embereket, maró gúnyt és magas törekvéseket emlegetünk. Ezek a még fölismerhető metaforák is annyira használtak, annyira elkoptak már, hogy beszéd közben többé nem ügyelünk rájuk, ellenkezőleg, az a meglepő, ha valaki e kifejezések metafora voltára figyelmeztet bennünket. Vannak azonban már teljesen elkopott és eredetileg csak az etimológus által követhető metaforák, melyeket a nyelvalkotó emberlélek nagyon régen ter- remtett, s a használat a fölis- merhetetlenségig elkoptatta őket. Igen érdekes szó például az indogermán nyelvekben a „hang” (ton, ton, tune). Eredeti értelme feszülés, feszítés, valószínűleg a hangadó húr feszültsége, az éneklő ember gégefőjében érzett feszültség adta a hangnak ezt a metaforikus nevet. Egyáltalán, a hallóérzés benyomásait az összes emberi nyelvek szeretik térmetaforákkal jelölni. Legszembetűnőbb ez a törekvés a hangsornak „magasság” szerinti rendezésében. E „magasság” szempontjából az összes hangok egyvonalú sorba rendezhetők. Nincs oly hang (zenei hangot értek), melyet ebben a sorban valahol el ne lehetne helyezni. Mi köze van azonban a térbeli magasságnak (aminek jelzésére a magasság szó eredetileg szolgál) a hang- magassághoz? Miért nem hívom én a magas hangokat például hidegeknek, vagy széleseknek, savanyúknak, vagy fényeseknek, miért éppen ezt a téri tulajdonságot szemeltem ki a rövidre feszített húrok hangjának metaforikus jelzésére? A magas hangok mennyivel inkább rokonok a térbeli magassággal, mint például a csípősséggel, az édességgel, vagy akármilyen más érzékszerv adatával? Kell a dologban valaminek lenni, ha a nyelv éppen ezt a metaforát szemelte ki ama hangok megkülönböztetésére. És e valaminek az emberi szervezetben, az emberi természetben kell gyökereznie, mert nem egy-egy, hanem jóformán minden ismert nép ugyanilyen metaforákat alkalmaz a hangok megkülönböztetésére. Az indusnak van egy szava a magas és erős, s egy másik a mély és gyenge hangra. Az arab, a kínai (akiről tévesen azt hitték, hogy a mi magas hangjainkat nevezik mélyeknek) s az összes indogermán nyelvek mind megegyeznek ebben a tulajdonságban. A középkori zeneteoretikuKözömbös lelkek majd elemeznek bennünket, ha meghaltunk, majd ki fogják keresni az eseményekben és a gondolkodásban a hatásokat vagy módosulásokat, amiket rajtunk keresztül, általunk ért el a fejlődés, aztán majd oda is állítanak hideg lélekkel hozott ítéleteikben az emberi értékek valamelyik lépcsőjére. Hogyan fognak ítélni, nem tudom. De ítéletük semmit nem fog változtatni azokon az sok műszavai majd mind téranalógiákra utalnak. Voltak felszálló (ascendere) és leszálló (descended) dallamaik, a kísérlet lehetett „sub voce”, azaz „hangok alatt”, vagy „supra vocem”, azaz „hang felett”. A legmélyebb szólamot hasisnak, bassusnak nevezték, a magasabbik volt az „altus”. S ami még ezen is felül volt, az „sopranus”. Előadást jelző műszavaik „graves”, „inferiores”, „acuti” stb., mind a tapintás adataira, főleg téri benyomásokra vonatkoznak. Az újabb nyelvek is televannak hasonló metaforákkal. A franciának „haute voix” magas hangot és erős hangot jelent, a német hanglétrának nevezi a skálákat, a folytonos hangsorból kiszakított hangfokokat szimbolizálva, a magyar paraszt vastagnak és vékonynak, öblösnek és cérnahangnak nevezi a magas és mély hangokat. Mind térmetafora. Könnyű megtalálni a nyelvalkotó köztudatnak fő motívumát, ami e térszimbolizmust a zene világába vitte, amely magában véve a tisztán időbeli lefolyások világa. Végighallgatott melódia nincsen a térben sehol, vagy mindenütt van, ahol csak rágondolok. A melódia tisztán időbeli és a leírásában, a róla való beszédben televagyunk térmetaforákkal. Van az emberi tudatnak egy lélektanilag tovább nem elemezhető tulajdonsága: minden élményt kisebb-nagyobb érzelemmel kísér. A tudatunk tartalmainak ezek az érzelmi járulékai sokszor meglepő azonossá- guak teljesen elütő tartalmú élményekre nézve. Például nem tagadhatjuk, hogy a sötétség, mélység, a csellóhangok között semmiféle közös tulajdonságot fel nem fedezhetünk, ami a tartalmukat illeti, már azért sem, mert az egyik a hallás, a másik a látás adata. Az a közösség, amit mégis érezünk közöttük, nem más, mint az a hasonló érzelmi járulék, mely mindkettőhöz fűződik. Ugyanígy vagyunk az említett másik esettel is. Élményeink tartalmához fűződő érzelmi járulékok hasonlósága a nyelvmetafora csinálókedvének alapja. Az „édes” hangok és a „ritkító” színek is innen vették eredetüket. Ugyanilyen érzelmi analógiák teremtették meg az említett és annyira kifejlődött térszimbolizmust a hangok elnevezésében és az összes zenei műkifejezésekben, melyekhez még egy-két külső tényező is járulhatott segítségül és megszilárdítóul. Lehetett ez helyenként a hangadó műszer hangjainak - húrjainak vagy sípjainak - elhelyezése, s mindenütt főként az, hogy az emberi organizmusban elhelyezett hangszer, a gégefő magasabb hangokban énekléskor magasabbra emelkedik, mély hangoknál leszorul. Ezt mindenki észreveheti, aki csak meg akarja figyelni, nehezen észlelhető magas hangoknál a fej és nyak is előre és felemelkedik, sőt rosszul képzett tenoristákat gyakran látunk ágaskodni is operaszínpadokon. Tekintettel arra, hogy az ember legprimitívebb hangszere a saját torka, s hogy ez minden zenének alapforrása, természetesnek fogjuk találni, hogy ennek mozgásával lett kapcsolatos a hangok elnevezése. értékeken, amikhez ők nem férhetnek hozzá többé, amit csak élő ember lát vagy sejt meg a másik élőben, aminek meglátásához egymás szemébe kell néznünk, egymás hangját hallanunk, egymás belső fejlődését végignéznünk e közvetlen közelségből, amit eltemetnek velünk és amiről az utódok csak akkor sejtenek valamit, ha megtudják, hogy nagyon szerettük egymást... Emlékszem... Gondolatok Dienes Valéria írásaiból A kései elemzőkről...'
