Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

1991. március 15.

KÉPÚJSÁG 11

Boldog-szomorú dalok

Honvéd százados sírja Hőgyészen a temetőben

Még véletlenül sem úgy végződnek a wildei mesék, mint ahogy azt elvárnánk: ellentétben a népmesékkel, ahol az ismert formula szerint a Jó elnyeri jutalmát, míg a Rossz bukása elkerülhetetlenné válik. Oscar Wilde mondanivalóját „könyörtelenül” fejezi be, időt és engergiát sem ad arra, hogy gondolatmenetét továbbszőjük: egyszerűen csak -, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - befejezi. Ami igaz is, hiszen az angol századvég ünnepelt, majd lenézett Írófejedelme másként látja és láttatja a világot.

Meséi kevés rokonságot mutatnak a népmesékkel, írásaiból hiányoznak a vaskos népi realitások, ugyanakkor nem mentesek a reális elemektől sem: „...a La Atocha székesegyházban és a szokottnál is ünnepélyesebb autodafé, amelyen közel háromszáz eretneket - köztük sok angolt is - adtak át a világi hatalomnak, hogy égesse meg őket.” (Az infánsnő születésnapja).

Wilde -, persze nem egészen pontos ez a kifejezés - konvenciókat töröl el a felnőtteknek szóló írásaiban, mégis mesékről beszélhetünk, ám csak annyiban, hogy a műfaj formai követelményeinek megfelel. Ugyanis történései a legritkább esetben jutnak el közvetlenül a gyerekekhez, mert a korszak divatja szerint a wildei meséket felnőttek olvassák föl. Nyilván, nem pusztán arról van szó, hogy Oscar Wilde meghonosít valamit, amelyben a realista párbeszédeken kívül éppúgy megtaláljuk a romantikus elvágyódást, mint a tárgyak biedermeieres csa- pongását. Hanem arról is, hogy költészetet teremt, a mese költészetét:

...a mézszínű levegőben evezett a

ho

ld.” (A halász meg a lelke), s a tárgyak költészetét: Nos, én pedig azt mondom, hogy pylotechnikai - válaszolta szigorúan a rakéta, és a ben- gáli fény úgy elszégyelte magát, hogy tüstént erőszakoskodni kezdett a kis csillagszórókkal, mert meg akarta mutatni, hogy ő azért jelentékeny személyiség.” (A nagyravágyó rakéta).

Magasságokba emelkedik anélkül, hogy sértene, s a barokkosán hömpölygő sorok megálmodják a csodálatos mesebirodalmat, amelyet valamennyien gyermekként átéltünk és felnőttként is. Talán csak másként. A tiszta derű és szabadságeszmény olyszerű fokozása jelenik meg műveiben, amely még Hans Cristian Andersen műveire jellemző. Hatásában óriási, hiszen a romantikus életeszményt ötvözi a fejlett városi élet intimségével; természetesen gyökerei a német romantikához kapcsolják.

Andersen és Oscar Wilde, mindketten a XIX. század gyermekei, csakhogy mig Hans Cristian önmaga komponálja meg remekműveit, addig Wilde bátran és „gátlástalanul” meritkezik a kandallótűz fényénél ellobbanó életéből: „ - Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt és most sirdogál szegény.” (A boldog herceg).

Persze legalább annyira nem gátlástalanság ez, mint amikor a szorgalmas kertész oltókésével és akaratával megáldja két barackfa frigyét. Teremt, ahogy Oscar Wilde is teremt, egy világot, amilyent látni szeretne, s amely valójában más. Hazugság és prűd. A szalonok csillogását sznobizmus hatja át, mégis ebben a fojtó, ám mindenképpen számára kedves miliőben írja meg a meseirodalom gyöngyszemeit. Mintha két énje lenne Wildenak: az egyik a dekadens világfié, a másik pedig a London utcáit járó romantikus költőé. Hiszen Oscar Wilde lírikus, a szépség lírikusa, aki képes elcsodálkozni egy szál piros rózsán -, ami már-már közhelynek is számit: de nem! A csalogány és rózsa meséje úgy bontakozik ki faragott ceruzája végéből, mint Schubert éneke a hajnali réten álmodozó legény leikéből.

Boldog-szomorú dalok: boldog, mert megtestesíti a Szépséget és a Vágyat s szomorú, mert hasztalan a küzdés; a Jó értelmét veszti a Rosz- szal szemben: „És bizony gonosz király követte őt a trónon.” (Csillagfiú)

Azonban Wilde jól tudja, meg kell adni a lehetőséget, még akkor is, ha a zuhanás végzetes. S ez a megnyugvás ad értelmet, erkölcsi tartást, s ez emel föl: s emeli fel őt is az egekig, ahonnan a „csillagfiú” elhozza a Földre az üzenetét: az igazságot és a kegyelmet. De mindez csak álom, Oscar Wilde nagy álma, egy lázadó elme sziporkázása, akinek azért fontosabb volt saját élete, mint könyvei.

„Álom az álomban: különböző mélységű alvásokeredménye.” - írja Babits egyik ismertetőjében és Wilde, a meseiró Az ifjú királyban megálmodja hősét aki „koronásának előestéjén” megjárja a nyomorúság és az emberi pokol mélységeit. S mintha önnön megtérését jelenítené meg az „alig tizenhat éves” uralkodó sorsán keresztül. Megdöbbentő erejű képsorok, apokaliptikus hatású jelenetek követik egymást -, és bár lehet túlzás is, János jelenései jutnak eszünkbe. Maga a cselekmény szimbólum értékű, s Oscar Wilde óriási mesterségbeli tudással szintetizálja a valóságból vett lényeget, s lelki folyamatokkal. Szinte megelevenednek a történések: „És a Halál megint nevetett, s füttyentett egyet a két ujján, s akkor a levegőből egy asszony ereszkedett alá. A pestis volt az arcára írva és sovány keselyűk szálldostak körülötte. Az asszony betakarta két szárnyával a völgyet és senki sem maradt ott életben.” (Az ifjú király).

Iszonyatos, ugyanakkor gyönyörű is, mert a mozifilmszerűen lepergetett események sodrása elvezet egy boldogabb megbocsátásba, ahol a kegyelmi állapot nem pusztán életcél, hanem annál több: beteljesedés és szétsugárzás.

Kínzó börtönéveiben Írja meg a De Profundis-t. A mélységből kiált a világnak; de megnyugvást nem lel és nem is lelhet, mert ő azok közül egy, akinek lelke csapong. És hiába a huszadik század derengése, csak boldog-szomorú dalok fakadnak föl Oscar Wilde szívéből, gyönyörű Andersen-i mesék. (Oscar Wilde: Boldog herceg, Polygon Kiadó).

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

Streicher Péter, akkori högyészi plébános, 1908. november 25-én temette el a 81 éves korában elhunyt volt postamestert, Stróbel Izidort.

Stróbel Izidorról, az 1848/40-es honvéd századosról ma már csak a sírkövére vésettek és a korabeli halálozási anyakönyvbe bejegyzettek árulnak el néhány adatot. Ezek a szűkszavú sorok keveset mondanak el az emberről. Arról az emberről, aki huszonegy évesen részt vett a magyar szabadság- harcban, s akit a tisztes öregkor elérése utáni generációja utolsó tagjainak egyikeként, századunkban temettek el. Az elfelejtett Stróbel családról ma csak a falubeli emlékezetet vallató kutató tudhat meg kicsit többet: A mai Fő utca régi lakóházainak egyikében működött a hajdani posta. Úgy a harmincas évekig. Néhány idős ember emlékszik még gyerekkora postájára. Akkortájt már Stróbel Izidor két lánya vette fel a küldeményeket. Az épület első felében volt a hivatal, hátul a család szolgálati lakása. A Pécsett született Stróbel Izidor a hagyomány szerint Pestről került ide. Itt mint postamester, egyrészt nyugtot lelt a hatóságok zaklatásaitól, másrészt valahogy juttatták neki ezt a „kincstári nyugdijat” biztositó állást.

Az elhanyagolt sírra 1989 mindenszentekjén Tillmann Károly, helybeli postatisztviselö hívta fel a högyészi Hunyadi János Általános Iskola igazgaatójának, Retkes Istvánnak a figyelmét. Elképzelése meghallgatásra talált. A rendbetételt Jászberényi Éva tanárnő akkori hetedikes osztályának egyik úttörőcsapata vállalta el. A gyerekek felajánlásként lemondtak egy rágógumi áráról és e pénzzel járultak hozzá a felújítás költségeihez. Később ehhez több osztályból is csatlakoztak. Az így összejött pénzen vásárolták meg a kovácsoltvas kerítéshez szükséges festéket. A sírkő megkopott betűit ugyancsak a gyerekek festették újra.

Tavaly március 15-én a községben működő pártok megkoszorúzták a sírt: a szózat és szavalat mellett elhangzott egy rövid beszéd is.

Jászberényi Éva tanárnő új osztálya, az 5/c már az ősszel rendbe

tette a sírt. A mostani ünnepségre csak apróbb munkákkal kellett készülniük.

A sírnál a község vezetése ma este hét órakor fáklyás felvonulással egybekötött megemlékezést tart. Koszorúkat helyeznek el a síron az önkormányzat, az iskola és a faluban működő pártok képviselői. A hagyományteremtési szándék mellett cél az is, hogy 1848 megünneplése Hőgyészen mindenkor pártpolitikai céloktól mentes legyen.

STEFÁN GYÖRGY

Bertók László:

Ki simogat láncaival?

Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj

hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja hogy mit akar hát nem társalog senkivel

miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar

ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell?

Acsádi Rozália:

Tudod-e félteni?

nagy puha csend tapad az égre a ködbe Isten ujja váj jelet hajló árnyak virágát képzeled arcom helyébe amikor megérint a hajnal de csak a szél feszíti fényét jégkék felhők magányát szélezi tudod-e félteni ezt a reggelt lehet-e félteni a szétszakadt érintéseket.

A piros-fehér-zöld nemzeti színként csak alig másfél évszázada vált jelképünkké. A magyar színekben és címerben több évszázad zászlóinak és címereinek hagyományos formái, színei ötvöződnek.

A nemzeti színek, a nemzeti zászló törvényes elismeréséért az ország haladó erői csak az 1789-es nagy francia forradalmat követő évektől folytattak kiélezett harcot. Nemzeti zászlónk, nemzeti színeink eredete azonban jóval korábbra, a honalapi- tást követő évszázadokra nyúlik visz- sza.

Piros és fehér

Több forrás is bizonyítja, hogy már a honfoglaló magyar törzseknek is voltak zászlóik, az Árpád-ház első királyai pedig egyszínű, feltehetően vörös, illetve biborszinű zászlók alatt vezették háborúba csapataikat. (A vörös vagy bíbor színnek akkor egészen más jelentése volt, mint később vagy napjainkban; a méltóságot fejezték ki vele, és „királyszínnek” is

nevezték.) A12. század végén, III. Béla uralkodása idején kezdték alkalmazni mind a címer-, mind zászlóformában a vörös alapon lebegő kettős ezüst (fehér) keresztet. Nem sokkal később, már a 13. század elején címer- és zászlóalakban egyaránt megjelent a vörössel és ezüsttel (fehérrel) hétszer vágott mező, amely tehát nyolc, váltakozva vörös és ezüst vágásból - más néven pólyából - állt. Ettől kezdve, nagyjából a 15. század végéig, a királyi zászlók és a címerek mindkét változatát használták. A vörös-fehér (ezüst) szint megjelenésük után nem sokkal már magyar színeknek tekintették.

A Habsburg-uralom következménye volt egyebek között az is, hogy a 16. századtól kezdve a magyar zászló és a magyar címer használata csaknem teljesen megszűnt és a zászlók, beleértve a hadizászlókat is, egyre inkább elnémetesedtek. Az ősi magyar piros-fehér színt azért sikerült megőrizni bizonyos formákban a 16-17. század folyamán is.

A harmadik szín

Az ősi magyar színek mellett nemzeti zászlónk harmadik színévé a magyar címerbe az ezüst kettős kereszt talpa alá a 16. században beiktatott új motívum, a hármashalom zöld színe vált

A francia forradalom s a köztársaság jelvénye és jelképe: a trikolor (kék-fehér-vörös kokárda és zászló) hatására a polgári átalakulás és a nemzeti önállóság legradikálisabb harcosai a 18. század végétől Magyarországon is a polgári forradalom és a nemzeti állam jelvényének tekintették a piros-fehér-zöld szint. (Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője, elfogatása után, vallomásában kifejtette, hogy a nemzet színeiül a zöld-vörös-fehér színt kívnta bevezetni.) Az 1840-es években egyre szélesebb méreteket öltött Magyarországon a nemzeti színnek forradalmi jelvényként való viselése. Egyesek, ugyancsak a francia forradalom példája nyomán, vörös szalagok felöltésével és vörös tollak viselésével nyilvánították ki radikális, republikánus érzelmeiket.

A szabadságharctól napjainkig

A reformkor országgyűlésein az ellenzék ismételten felemelte szavát a nemzeti színek és az ország címerének mellőzése miatt, különösen sérelmezve azt, hogy a magyar katonaság nem a magyar nemzeti színek és jelvények alatt szolgál. Az ellenzék javaslatait azonban visszautasították. Elérkezett azonban az 1848. március 15-i forradalom, amely kiharcolta a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget, ugyanakkor kivívta a jogot a magyar nemzeti szín és az ország címerének szabad viselésére is.

A piros-fehér-zöld nemzeti zászló 1848-1849-ben a haladás, a szabadság, a nemzeti függetlenség és a haza jelképévé vált. így tekintettek rá a magyar emberek a szabadságharcot követő évtizedekben is.

De mint tudjuk, legújabbkori történelmünknek is volt közel négy olyan évtizede, amikor „talonba tették” eredeti címerünket és háttérbe szorították a nemzeti trikolort. Napjainkra azonban már mindkettő visszanyerte méltó helyét és jelentőségét. (B. I.)

Bán Zsuzsa:

Szabad madár

A madár egy kalitkában lakott, ahonnan soha nem szabadott kirepülnie. A madár naphosszat gunnyasztott a kalitkában és ha a gazdája enni adott neki, evett, ha vizet adott, ivott. Amikor befogták, eleinte nem akart beletörődni a sorsába, megpróbált kiszabadulni a kalitkából és csaknem halálra verdeste magát a rácsokon.

Már nem tudta, mióta van ott. A napok egybefolytak, kint volt a világ és bent a kalitkában ő. Egy idő óta már nem is igen figyelte a kinti világot. Gazdája egy fiú volt, aki néha elfelejtette megetetni, máskor dupla adag magot szórt neki, kedve szerint. Úgy gondolta, ez így van jól, hiszen a madár az övé. És ő a gazdája. Ura és parancsolója, ezenkívül ő gondoskodik róla, tehát a madár következésképpen hálás neki és szereti őt.

Egy napon változás állt be a kalitka körüli világban, megjelent egy lány, akit a gazda igen szeretett, mert dédelgette, becézgette, csókolgatta.

A madár eleinte figyelte kicsit, aztán magába süppedt megint, nem törődött a lánnyal sem.

Pedig az kedveskedett neki finom magokkal, kockacukorral, beszélgetett vele. A madár ült megszokott sarkában és hallgatott. Behunyta a szemét.- Te - mondta a lány a fiúnak -, ez a madár beteg!- Dehogy beteg, mindig ilyen. Undok természete van, ennyi az egész. Mégcsak nem is hálás, amikor mindent megkap, amire szüksége van.- Honnan tudod, mire van szüksége? Megkérdezted tőle?- Ne hülyéskedj, cicukám! - nevetett a fiú -, majd még társalgók is vele! A madárkereskedő mondta, mit eszik és mennyit iszik. Kész.- Szerintem ennek a madárnak fáj valamije - mondta a magáét a lány.- Igen? Szerinted mije fáj?- A szíve. Néha, amikor azt hiszi, nem látjuk, kinéz az ablakon. Látja ott azt a nagy fát, látja elröpülni az ablak előtt a többi madarat. Szeretne szabad lenni ő is. Azért fáj a szíve, mert rabságban tartod.- Jaj, szivecském, olyan bolondokat beszélsz néha! - rándította meg a vállát a fiú. - Inkább velem törődj kicsit! Nem látod, hogy az én szivem is fáj, mert még meg sem csókoltál?- Nem is foglak - mondta durcásan a lány. - Nem csókollak meg, amíg ezt a szegény madarat szabadon nem ereszted!

Két napig vitatkoztak ezen, végül a fiú engedett. Kinyitotta az ablakot, kinyitotta a kalitka ajtaját és várt. Vártak mind a ketten. A madár úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Csak gunnyasztott a kalitka sarkában.- Tudod mit? Menjünk ki innen, hagyjuk magára! Majd kirepül akkor.

Hát úgy tettek.

Két napig volt nyitva a kalitka ajtaja és a szoba ablaka, nem szórtak neki magot, nem adtak neki vizet, várták, hogy elrepüljön.

A két nap alatt a madár százszor is elképzelte, hogy kirepül arra a nagy fára az ablak alatt, de emlékezett még arra a napra, amikor szabadulni akart és véresre verte magát a rácsokon.- Ez csak csapda lehet - gondolta -, és azt sem tudta már biztosan, tud-e még repülni?

Gyanakodva lapult a sarokban és behúnyta a szemét.

Amikor harmadnap bementek hozzá, a fiú és a lány, halva találták a kis madarat.- Látod, megmondtam! - intett fejével a kalitka felé a fiú.

Nagyon jól megvolt ő eddig itt, mit is kezdett volna a szabadsággal? Tőlem mindent megkapott, miért is ment volna el?

A lánynak könny gördült ki a szeméből, amikor a halott madárkát a tenyerére vette.- Túl sokáig volt rabságban... - suttogta. - Túl sokáig. Már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal.

Nemzeti zászlónk története