Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. február 2. NÉPÚJSÁG 11 A Cartier Alapítvány- Kiállítást hoz Magyarországra ­Mégis színházat! A Cartier International világ­cég, amelynek neve parfümöket, órákat, tollakat, divatcikkeket fémjelez az elegancia világában, a kultúra támogatására is jelen­tős összegeket áldoz. Az 1984- ben kezdeményezett alapítvá­nyukat egyenesen Jack Lang francia kultuszminiszter avatta fel. A Cartier Alapítvány célja a kortárs művészet testületi támo­gatása Franciaországban. Nem­csak kiállítások rendezésével, fi­nanszírozásával, hanem a művé­szek közvetlen támogatásával is. Műtermeket, alkotási lehetősé­geket, festéket, vásznat, más anyagot biztosít számukra. Alko­tótelepén francia és külföldi fes­tőket, szobrászokat, építészeket lát vendégül. Az alapítvány szék­helyén Jouy-en-Josas-ban fo­lyamatosan nagyszabású temati­kus kiállításokat rendeznek kor­társ művészek alkotásaiból. És itt nemcsak a hagyományos kép­zőművészeti műfajok vannak je­len, hanem a legkülönbözőbb iparművészek, az építészet, a fo­tográfia meg a divat is. Az 1990-es esztendő jelentős volt a Cartier Alapítvány számára azért is, mert ekkor indította vi­lágkörüli útjára az első nagy kor­társ francia művészeti kiállítást. Ezzel az aktussal felvállalva a francia művészet külföldi nép­szerűsítését, megismertetését. 1990 nyarán egy rendhagyó kiállítás nyílt Jouy-en- Josas-ban. A New York-i Mu­seum of Modern Art kollekciójából Andy Warhol szeriografi- káiból (lenyomatai­ból) összeállított tárlat utazott Európába. A New York-i mú­zeumot tulajdonkép­pen a prágai Narodni Galéria kereste meg, hogy ősei hazájában bemutathassa Ameri­ka meghatározó mű­vészetének alkotásait. A park részlete, háttérben Barry Fla­nagan: Ajándékdoboz című műve. S mivel az utaztatás, a biztosítás költségeire sem az amerikai sem a prágai múzeumnak nem volt kellő fedezete, felkérték a Cartier Alapítványt szponzornak. Az pe­dig vállalta. Méghozzá úgy, hogy Andy Warhol műveinek gazdag kiállítását európai turnéval széle­síti ki. S hogy ez számunkra miért ér­dekes? Nos, azért, mert a fran­ciaországi, a prágai, a drezdai bemutató után (és a jugoszláviai meg lengyelországi kiállítás előtt) Budapesten is láthatjuk február­ban Andy Warhol műveit. S így a mi közönségünknek is alkalma nyílik rá, hogy egy olyan művész eredeti munkáival ismerkedjen meg, akit eddig jószerivel csak hírből ismert, műveit reproduk­ciókon, képes albumok lapjain látta. kádár A színház az utóbbi évtizedben sok tekintetben hitelét vesztette. Rangja már nem a régi. S ne higy- jük, a mozi, a televízió, majd a hirte­len jött video okozza vesztét. Ezek csak kényelmes okoskodások szülte okok. Nem először fordult elő, hogy a színháziak ahelyett, hogy magukba néznének, másutt keresik a problémák okát. A publi­cista Németh Antal sorai 1931 -bői valók: „A hipokrita színházi élet régi jellemző jegye: a bajokat másutt keresni. Jó, hogy kéznél van bűn­baknak a rádió és a hangosfilm. E két nóvum rövid időre magára te­relte ugyan a közönség anyagilag és esztétikailag egyformán korlá­tozott érdeklődését, azonban sze­rintem ezt nem lehet a válság oká­nak tekinteni... Ha a rádió és a han­gosfilm jobban csinálja azt, amit a legtöbb színház rosszul, akkor baj van.” Nos, mostanában is valóban er­ről van szó. A színház elkényelme- sedett, elfásult, a műsortervek ru­tinszerűen „álltak össze”, s tisztelet a kevés kivételnek, a többség alig volt hajlandó a valóságos kérdé­sekkel foglalkozni, arról beszélni, ami az embereket igazából érde­kelte. S mégis, miközben a kritikusok, sőt a szakma jelesebbik része a színház válságáról beszélt, művé­szi, esztétikai, gondolkodásbeli problémákról, a színházak zsúfolá­sig megteltek (Vagy legalábbis minden jegy elkelti), nem lehetett színházjegyhez jutni, mindent elvit­tek a bérletek, a szervezők, a pénz­tárak előtt az elővétel első napján hosszú sorok gyűrűztek. Úgymond színházi konjunktúra volt. S persze az is előforult, hogy fantomnézők töltötték meg a nézőtereket. Ilyen­kor alighanem árukapcsolásra kellett gyanakodni: a látványos si­kerszériákat hozó előadások je­gyei mellé az ügyes és persze kel­lően korrupt szervezők eladták a kevésbé kelendő belépőket is. Hogy aztán az előadásra a vevő nem ment el - az már magánügye! Mindez persze csak addig volt életképes, amíg a jegyárak alacso­nyak voltak. Abban a pillanatban, amikor minden mással együtt el­kezdtek egyre följebb-följebb kúszni, a dolog természeténél fog­va nem ment tovább. A potenciális néző kétszer is meggondolja, a kényszerűség is ráviszi, miért ad pénzt, egyáltalán meg tudja-e fizet­ni a jegy árát. Az elmúlt s a mostani évad a pa­naszkodás esztendeje. A színhá­zaknak - talán először az utolsó négy évtizedben - szembe kellett nézniük a valósággal: nem min­degy, hogy mit és hogyan játszanak. El kell gondolkodni azon, mit kell és lehet tenni annak érdekében, hogy a színház visszaszerezze te­kintélyét, s vele közönségét. Aligha létezik még egy művészet, amely annyira együtt élne, együtt lélegez­ne közönségével, mint a színház. A színész az egyetlen művész, aki nem magányosan, műtermében, íróasztalánál alkot, hanem közö­sen nézőjével. Legalábbis a létező színház, az igazi színész. S ez az a spontaneitás, az együtt létezés, ami mégis magához vonzza a kö­zönséget. A színház örök és be­hozhatatlan elsőbbsége minden­fajta gépi vagy tárgyi művészettel szemben. Talán ezzel magyarázható, hogy mostanában mégis újra növekszik a színház iránti igény. A magas helyárak ellenére is - amelyek per­sze még mindig inkább megfizet­hetők, mint az éttermi árak, vagy egy gyönge, színvonaltalan, aluljá­rókban árusított álirodalom - újra kezdenek megtelni a színházak nézőterei. Az emberek szebbre, jobbra, értékesebbre vágynak, a napi hajszából megpróbálják - ha csak rövid időre is - kiszakítani magukat. S talán kezdik megérteni, hogy nem a horror, a gyilkosság, a krimi vagy az oly divatos akciófilm üdvözít. S itt van a színház igaz nagy felelőssége, és mindazoké, akik színházzal foglalkoznak, alko­tói és irányító szerepben. Hisz mindaz, amit csinálnak, amiről be­szélnek, amit megmutatnak, aligha térül meg azonnal. Majd csak idő­vel, a tudatban, de akkor megsok­szorozva. S ez a színház igazi hatalma! RÓNA KATALIN Az alapítvány Jouy-en-Josas-beli kertjében Cesar: Tisztelet Eiffelnek című plasztikájával Vaskazettában őriztek Petőfi állítólagos fényképe A fényképmásolat, illetve az ere­detiről készült filmnegatív, melyet 29. esztendeje tartogatok egyik emlék­dossziémban, állítólag Petőfi Sán­dort ábrázolja, jóval eltérve a meg­szokottól. A békési otthonába időn­ként hazalátogató, akkor még 60 éves dr. Lehoczky István, a bakony- nánai erdészet volt útépítési műve­zetője mutatta meg az eredetijét. A jo­gi diplomás adatközlő Petőfi ismeret­len fényképének tartotta, semmiért nem vált volna meg tőle. Elmondotta, hogy 1936-ban kapta, illetve vette meg özvegy Haris Józsefné, Békés, Tündér utcai szállásadójától. Az özvegyasszony férje hagyaté­kában harminc régi fotográfiát talált egy vaskazettában. Köztü k Arany Já­nos, Vörösmarty Mihály, Csajághy Laura, Jókai Mór, Liszt Ferenc, Szig­ligeti Ede, Munkácsy Mihály, Deák Ferenc, Herman Ottó és szerinte, Pe­tőfi fényképét. Bár először nem ne­vezte meg, Lehoczky doktor ránézve rögtön kiválasztotta a költő vélt fotog­ráfiáját.- Az uram úgy hagyta rám, hogy ő a nagy költő! - hangoztatta háziasz- szonya. Harisné biztatta, hogyan ve­gyen el többet is, de ő csak négy ké­pet választott ki magának a „Pető­fién” kívül: Vörösmartyét, Csajághy Lauráét, Lisztét és Erzsébet királyné­iét. Mint megtudta, Harisné férjének nagybátyja szenvedélyesen gyűjtöt­te a „nemzet nagyjainak” fényképeit. Kossuth-párti katolikus lelkész volt, aki a családi hagyomány szerint, tá­bori papként részt vett az isaszegi csatában is. Millitzer Károlynak hív­ták, talán valamelyik budapesti plé­bánián halt meg igen idős, 90 éves korában, az első világháború ideje körül. Tőle örökölte a kazettát a fény­képekkel és igen értékes könyvek­kel unokaöccse, Haris József. A továbbiakban a dr. Lehoczky Ist­ván által gondosan őrzött fénykép körülbelül 6x10 cm-es nagyságú vastag kartonra készült, fakóbarnás fotográfia volt. Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza című, 1896-ban kiadott, há­romkötetes könyvében ilyen sze­mélyleírást ad a költőről: „Arca so­vány és halvány volt, színe sárgás­barna; szemei aprók, feketék, villo­gok un. bogárszemek; szemöldei satyrvonalban menők, orra római szabású, de kissé hegyes, tövén a homlokánál benyomott, mely felett a szemöldökök közt állandóan két mély ránc feküdt, homloka nyílt, de nem magas, mely fölé felfelé szokta­tott sűrű, majdnem bozontos hajzat borult, melyet beszéd vagy szavalás közben jobb kezével hátra simoga­tott. Alsó ajka a szokottnál kevéssé vastagabb, a szellem és az érzékiség (Az eredetiről fotózta: B.-né Szívós Mária) határvonalán, szája kicsiny és szép, de ha nevetett, s ez nem állott neki jól, egy előreálló felső szemfog miatt egész arcza gúnyoros, majdnem daemoni kifejezést öltött. Emígy az összbenyomás első tekintetre nem volt kedvező. Felső ajkát ritkás, vé­kony bajusz csak kevéssé födte; állát hasonló szakáll körítetté, melyet ol­dalt éppen a ritkás növés miatt lebo­rotválva viselt; néha egészen sza- kálltalanul járt. Haja szénfekete, s már 25 éves korában mutatkoztak benne ősz szálak; bajusza és szakál­la világosabb volt, gesztenyésszínbe hajló. Arcza rendesen, mint egész természete is, inkább komor; rajta pályája kezdetén letörölhetetlen dacz ült...” - így irta le Petőfi külsejéta régi könyv, s néhány sorral lejjebb hozzáfűzte: „...egyébként arcza ép­pen nem tudott oly változatos lenni, mint lelkének benyomások iránti élénksége és érzékenysége.” Az utolsó sorok különösen ráille- nek erre a fényképre, melynek hát­lapjára nyomtatták: Wohlfarth et Lo- vich, Ofen, Elips, Fotografisch artist Anstalt. Lehoczky szerint bécsi ván­dorfényképészek lehettek, akik né­hány évig Budán fotografáltak. A ké­pen ábrázolt személyen lévő ruha valószínűleg műtermi kellék, nem sa­játja. Millitzer csak a legnagyobbak fotográfiáit gyűjtötte., Haris abban a biztos tudatban őrizte, hogy Petőfi fényképe. Ezt állította dr. Lehoczky is. A fénykép mindenféle eszményesi- téstöl mentes, a múltbeli képzetektől teljesen eltérő Petőfi-arcot mutat, ha ugyan ő az... Nem félisten, még a for­radalom „lánglelke” sem, leendő én­jét elrejti a műtermi jelmez is. A ha­sonlóság lehetséges. Sajnos, nem sikerült kideríteni. Csupán érdekes emlék maradt a Pe­tőfiének vélt ereklyék sorában. BALLABÁS LÁSZLÓ Hiányoznak a fiatalok Beszélgetés Szoboszlay Péter rajzfilmrendezővel A közeljövőben bemutatandó te­levíziós rajzfilmsorozat, a Tinti ka­landjai egyik epizódja sikerrel sze­repelt a legutóbbi, októberi nem­zetközi animációs fesztiválon. A Télapó kisinasa című, Szoboszlay Péter rendezte epizódot a Kairói Nemzetközi Gyermekfilm Fesztivá­lon a nemzetközi zsűri a Silver Cai­ro díjjal jutalmazta. A nemzetközi hírű alkotó nemcsak munkáiban, munkáival (például Hogyan került Eszter az asztalra?) kötődik az if­jabb generációkhoz, hanem több évtizedes pedagógiai munkássá­gával is. Ma is fontos feladatnak tartja a szakmán belül az utánpót­lás megfelelő felkészítését, s a te­hetségek felkutatását.- Kiáltóan hiányoznak a fiatalok, sajnos, nem nőtt bele egy újabb generáció a „nemzetközi tradíciók kidolgozóinak számító idősebbek csapatába - mondja Szoboszlay. - Azért érintenek különösen érzé­kenyen ezek a problémák, mert mindig is szívügyem volt az isme­retek továbbadása. Á huszonéve­sek között legfeljebb kivételeként található egy-egy szuverén mű­vész egyedi filmmel. Ha mindeh­hez hozzáadjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben teljes mérték­ben megváltozott a filmkészítés és filmbefogadás, átíródott a teljes vi­Egy jelenet a Tinti kalandjai című sorozatból zualitás, akkor még súlyosabbnak érezhetjük ezeket a gondokat. Harmincéves pályafutásom során megszámlálhatatlanul sok ötletet, készséget, kedvet, tehetséget lát­tam - csontvázat sem hátrahagyva - meghalni.- Meglehetősen sokfelé, sokféle körben volt erre lehetősége, hisz egy évtizedig vezetett speciális kollégiumot az Iparművészeti, s ugyanennyi ideig - számtalan „há­zi”, Pannónia Filmstúdión belül szervezett tanfolyam mellett - a Magyar Képzőművészeti Főisko­lán. Tanított a kubai és a finn televí­ziós animációs műhelyeiben, s több hónapot töltött Münchenben az Iparművészeti Főiskolán. Leg­utóbb Izlandra, Reykjavik képző- művészeti főiskolájára kapott ven­dégtanári meghívást. Ez a pedagó­giai kaland már csak azért sem volt mindennapi, mert nemcsak a ma­gyar, hanem a nemzetközi rajzfilm­művészet legelső követeként érke­zett a nemzeti filmkultúrával nem rendelkező kontinensre.- Egy negyedéves kurzus előké­szítésére és levezetésére kaptam megbízást. Az animáció műhelytit­kaiba bevezetendő tizenkét főisko­lás egy csoportja az experimentá­lis művészek osztályából, másik fele az alkalmazott grafikai osztály­ból érkezett. Soha nem készítettek ezelőtt filmet, így aztán egészen különleges élmény volt, amint ott álltak előttem nagy várakozással, mit tudok belőlük kicsiholni. Mind­ehhez hozzátartozik, hogy Izland egy olyan szabad ország, ahol tel­jes mértékben működésképtele­nek az európai sztereotípiák, pe­dagógiai módszerek. A magyar vi­szonyok között például - ha akar­juk, ha nem - mindig működik egyféle tekintélyelv. Ott ez a foga­lom ismeretlen. Tekintélyt senki­nek, semmilyen alapon nem előle­geznek. Ez azzal is járt, hogy elein­te nem nagyon tudtam tárgyalni velük. Nem tudtam, hogyan hites­sem el az illető fiúval vagy lánnyal, hogy az elképzelése kivitelezhetet­len. Az utolsó hetekre jutottunk el idáig, de akkor a munka szem­pontjából már késő volt. Az animá­ciós társaság különben - nem kis meglepetésemre - mindvégig az enyém volt, semmi mással nem kellett párhuzamosan foglalkoz­niuk. Ez a munkaszervezés és a fo­lyamatosan „dolgoztatott” kreativi­tás bámulatos eredményeket ho­zott ki a diákokból. Én azt hiszem, ha az ember rászokik fantáziája rendszeres, módszeres használa­tára, a kommersz nem is képes megérinteni igazán. A fiatalok rá­jönnek, hogy sokkal szebbet, job­bat, izgalmasabbat tudnak csinál­ni. Még akkor is, ha esztétikai rutin­juk nem éri el az ilyen erőszakos és rendkívül profi filmeknél szokásos szintet- Károlyi Júlia Egy régi Szoboszlay-film, a Hogyan kerül Eszter az asztalra? egyik fázisrajza Arcok Három rajz ifj. Koffán Károly váz­latkönyvéből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents